A sztoikus filozófia egyes korszakaiban működő filozófusok által kidolgozott államelméletek, illetve a politikával kapcsolatos nézetek tekintetében eddig nem született átfogó tanulmány, amely megkísérelte volna a Stoa három korszakának szellemi termékét ilyen aspektusból bemutatni. Erre figyelemmel a jelen munka célja ennek az űrnek a pótlásához vezető első lépés megtétele, az ókori filozófia egyik meghatározó iskolájának az államról, politikáról és jogról vallott nézeteinek áttekintő, főbb csapásainak ismertetésére irányuló bemutatása.
A sztoikus filozófia az ókor egyik meghatározó filozófiai iskolája volt, melynek részleteikbe menő vizsgálata nem lépezi a tanulmány célját, inkább arra helyeztem a hangsúlyt, hogy az egyes korszakok (korai, középső, késői) közötti eltérések történelmi, társadalmi és szellemi hátterét világítsam meg. Kétségtelen tény, hogy a sztoikus filozófia egyes korszakait összehasonlítva a kutató sokszor felteszi magának a kérdést: egyáltalán beszélhetünk-e ugyanarról az iskoláról? Ez természetes, hiszen az Athénban külföldinek számító, állampolgárság nélküli Zénónnak egészen más társadalmi helyzete volt, mint pl. a Római Birodalom császárának, Marcus Aureliusnak, és bár a Stoa alaptétele lett, hogy nem a külsőségek határozzák meg az ember értékeit és gondolkodásmódját - hiszen pl. a rabszolga Epiktétos ugyanolyan szabadnak érezte magát, mind rabszolga, mind pedig libertinus állapotban, mint egy ingenuus -, azonban az egyes filozófusok társadalmi helyzete és közelebbi környezete befolyásolta a gondolkodásmódját is. Erre a leginkább plasztikus példa a fiatal és az idős Seneca elképzelései, melyek szerves összefüggésben álltak a hatalomhoz való viszonyával, ill. abban való részvételével.
A sztoikus filozófia mégis felvonultatott olyan gondolatokat, amelyek állandóak maradtak a közel egy évezredes története során. Ilyenek elsősorban az emberek egymás iránti szeretete és a közösség iránti elkötelezettség - szemben az epikureus tanokkal -, valamint az ebből kifejlődő kozmopolitizmus tana, amely azonban alapvetően megmaradt egy szellemi, vagy még inkább erkölcsi elképzelésnek, és gyakorlati megvalósulására a filozófusok nem is gondoltak. Ugyancsak a sztoikus filozófia vezérfonalát képezte a humanitás eszmekörének megjelenése, melyet Antipatertől, illetve Panaitiostól eredeztetnek, bár csak Cicero munkáiban olvashatunk erről először.
- 27/28 -
A sztoikus filozófia három korszakának képviselői köréből elsősorban az állammal kapcsolatos gondolataik jelentősége alapján emeltem ki képviselőket, így a korai Stoa esetében Zénónt és Chrysippost, a középső Sztoából Panaitiost, és - a vitatottan sztoikus, inkább eklektikus filozófiai gondolkodású, de az államelméletek szempontjából legismertebb - Cicerót. Míg a Stoa második korszaka átmenetet képezett a görög szellemiség és a római világbirodalom ideológiája között, addig a harmadik korszak kimondottan római volt. A középső korszakban egy hódító állam működésében a polgárok nagyfokú politikai aktivitása, a köztársasági államforma dicsérete került középpontba, a harmadik korszakban pedig már megjelennek a politikától elforduló, és inkább az egész emberiség érdekeinek szolgálatát hirdető nézetek.
A sztoikus filozófia első korszakát a filozófiatörténeti szakirodalom korai Stoa néven emlegeti. Az iskola alapítója és egyszersmind az első korszak egyik legismertebb képviselője a kitioni születésű Zénón (Kr e. 336[1] - 264) volt, aki Kr e. 300-ban saját filozófiai iskolát alapított Stoa Poikilé (= 'tarka csarnok') néven.[2] Zénón olyan korban élt és tanított, amikor az államok fennmaradása bizonytalan volt, az egyes városállamok egymás után veszítették el polis státuszukat és magának Zénónnak sem volt állampolgársága. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy olyan filozófiai tanítást hirdetett, amelyben mindenkire kiterjed az állampolgárság.
Zénón filozófusi karaktere eklektikus volt: a sókratési dialektikát rendszerbe akarta foglalni és ezért összekötötte azt a cinikus tradícióval. A filozófiát három fő részterületre osztotta: a logikára, a fizikára és az etikára. A logikai téziseinek kimunkálásában Sókratés utódjának tekinthető, míg fizikája az aristotelési anyagfelfogáson, a hylén, pontosabban usián nyugszik. Etikája Platón elképzeléseihez állt közel, azonban a Politela című művében elképzelt ideális városállam (amelyet nyájként jelenített meg)
- 28/29 -
sok tekintetben eltér a platóni ideális állam-, ill. polis-képtől.[3] A teljesség igénye nélkül tekintsük át azokat a legfontosabb tanokat, amelyek ismerete nélkül nem érthetnénk meg Zénón sajátos nézeteit az ideális állammal kapcsolatban.[4]
Zénónnak az államról alkotott nézeteit nem vizsgálhatjuk annak a ténynek a figyelembe vétele nélkül, miszerint az ő munkássága a Kr e. IV-III. századra tehető, amikor a görög filozófiában Sókratés, Platón és Aristoteles követői, pontosabban az ő filozófiájukat továbbépítő, illetve sokszor tagadó filozófiai iskolák léteztek. Ezek az iskolák szintén kidolgozták a számukra megfelelőnek vélt állam modelljét, melyek többnyire Platón és Aristoteles elképzeléseit tükrözték.
Fontos továbbá hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy a sztoikus filozófia érdeklődési körének nem volt szignifikáns része a politikai elképzelések vázolása, hiszen - Kleanthés kivételével - ők a politika terrénumát a filozófián kívüli területnek tartották.[5] Ettől függetlenül valamennyi sztoikus bölcs foglalkozott az állammal és próbálkozást tett egy ideális államkoncepció kidolgozására. Ezekben a struktúrákban közös vonásként munkál a sztoikus filozófia alapelve, miszerint a természet szupremáciája az emberi társadalom felett megkérdőjelezhetetlen. Ebből az alaptételből levezetve megállapíthatjuk, hogy a sztoikus filozófusok a természetes világrend modelljét recipiálták a társadalmi struktúra ideális képének megformálásához, melyben az istenek irányítanak (a sztoikus ontológia alapja az isteni elemek materializálása) és az istenek által teremtett természetből létrejövő természetjog (physei dikaion, ius naturale), különösen annak a Chrysippos által a későbbiekben kidolgozott értelmében a morális értékek alapja.
A sztoikus etika elsőszámú elve: az életünk legyen kiegyensúlyozott (ho/no-logumenón zen), tehát az ember harmóniában éljen saját magával és az őt körülvevő környezettel, olyan célokat tűzzön ki maga elé, amit képességeivel elérhet. A boldogság (eudaimónia) az emberi élet célja, melynek eléréséhez szükséges az, hogy az ember igényei találkozzanak az életben megvalósított cselekedeteivel, tehát kiegyenlítettség és harmónia (einstimmige Befindlichkeit)[6] határozza meg az életét. Ennek elérése szempontjából támpontot ad a világot irányító értelem (logos) amit a természetben kell keresni,[7] tehát az ember akkor él helyesen, ha az életét úgy tudja megszervezni, hogy az harmonikus legyen. A bölcs ember fő célkitűzése ennek a harmóniának a keresése kell hogy legyen. Az életmód kiválasztása során az összhangot Zénón szerint a jó belátás az ítélkezésnél és választásnál adja. Ezek a fő erények azok, amelyek megismerése és
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
