Hamza Gábor: Az osztrák magánjog fejlődése és kodifikációja a római jogi hagyomány tükrében (Acta ELTE, tom. L, ann. 2013, 63-78. o.)

1. Bevezetés[1]

1. Az Ostarrichi elnevezés, amelyből az Österreich név levezethető, először egy 996-ból származó oklevélben kerül említésre. Az Ausztria elnevezés az Österreich latin szinonimájának tekinthető, amely először a XII. században tűnt fel. Az osztrák hercegség (az Enns alatti és az Enns feletti Ausztria, a mai Oberösterreich és Niederösterreich tartomány), miután a Bajorországhoz fűződő hűbéri kötelék 1156-

- 63/64 -

ban megszűnt, csak a Szent Római Birodalom (Sacrum Romanum Imperium, Heiliges Römisches Reich) császárának és a német királynak volt hűbérese. Az osztrák hercegnek ez a kivételesen széles körre kiterjedő függetlensége kiterjedt mindazokra a régi-ausztriai tartományokra, melyek területileg hercegsége alá tartoztak. Ausztria fokozatosan terjeszkedő területe a XII. századtól jogi egységet is képezett. Jogi összefüggésben e területet először 1125-ben említették (ius illius terrae).[2]

A XV. századdal kezdődően Ausztria a következő régiókból állt: Belső - Ausztria (ennek része volt Stájerország, amely az 1180 körül létrehozott Stájer Hercegségből, amely 1192-ben, az 1186-os örökösödési szerződés következtében (Georgenberger Handfeste), az új, Ausztriában 1156 óta uralkodó babenbergi hercegre szállt, 1335-től Karintia, valamint Krajna); alsó-ausztriai tartományok - az Enns feletti és az Enns alatti hercegség A felső-ausztriai tartományok, Elő-Ausztria (sváb, elzászi, breisgaui és vorarlbergi területek, melyeknek bizonyos részei, illetve uradalmai 1363 és 1523 között lettek Ausztria részei) továbbá Tirol.

Említést érdemel az a körülmény, hogy a Szent Római Birodalom (Sacrum Romanum Imperium) "osztrák kör" néven ismert közigazgatási körzetét 1512-ben hozták létre, de ezt a hivatalos elnevezést csak 1521-ben kapta.

2. Az Ausztriához tartozó tartományok, illetve örökös tartományok jogéletében a jogi partikularizmust erősítő országos szokásjogok (Landrecht) - melyek jogkönyvek (Rechtsbücher) formájában öltöttek testet - jutottak kiemelkedő szerephez. Ezeknek a jórészt jogszokásokon alapuló Landrechteknek a konszolidációja a XIII. században kezdődött meg, elsősorban magánszemélyektől származó jogkönyvek formájában. Ezt az a körülmény könnyítette meg, hogy a különböző tartományok szokásjogai között alig volt tartalmi eltérés. Az első, 1280 körül keletkezett, a tartományi szokásjogokról szóló feljegyzés egy magánszemély munkája. Ez a Landrecht egy tartományi szokásjogi és egy hűbéri jogi részből áll. Stájerországnak a XIV. század közepéről származó szokásjogi gyűjteményét Karintiában és Krainában is alkalmazták, és párhuzamban állt az osztrák Landrechttel. Egy másik forrás pedig az egyes városi jogokat (Stadtrechte) írja le. A kiemelkedő jelentőségű bécsi városi jog, amelyet 1350 körül foglaltak össze, és többször került módosításra, nagy hatással volt a környező régiókra is (ez a Wiener Stadtrechtsfamilie - "bécsi városi jogcsalád"). Említést érdemel az 1376 körül rögzített pettaui városi jog, amely az Alsó-Stájerországban található, Salzburg tartományhoz tartozó Pettau városában (a mai szlovéniai Ptuj) volt hatályos jog.

- 64/65 -

3. A római jog recepciójára a Summa legum Raymundi volt nagy hatással, amelyet 1310 körül, nápolyi Rajmund, Raymund von Neapel (Raimundus Neopolitanus vagy Parthenopeus) készített. Raymund von Neapel célja egy könnyen érthető tankönyv létrehozása volt. A Summa 1310-1340 körül Wiener Neustadtban nagy valószínűséggel - figyelemmel az Ausztriában érvényesülő jogra - alapos átdolgozásra került. A római jogi elemek jelenléte a régi-ausztriai tartományok jogának legfontosabb forrásaiban (formuláskönyvek, formulagyűjtemények, jogi vélemények, jogkönyvek és törvények) tette lehetővé a középkor végén több tartomány jogának egységesítését. III. Frigyes (1440/42-1493) császár törekedett elsőként arra, hogy az összes terület jogát egységesítse.

A tartományok szabadságának értelmében 1460-tól például a nemesek házassági vagyonjogi szabályozását illetően nem lehetett eltérés Ausztria, Stájerország, Karintia és Kraina között. Annak ellenére, hogy a római jog az osztrák tartományok jogéletében csak szubszidiárius érvényességgel bírt, jelentős mértékben fellelhető az egyes formulás-könyvekben, formulagyűjteményekben, jogi véleményekben, jogkönyvekben és törvényekben. A városi bíróságok, mindenekelőtt a bécsi bíróság vagyonjogi öröklési és házassági perekben közvetlenül, illetőleg a kommentátorok munkáin keresztül hivatkozik a iustinianusi római jogra.

4. 1494-ben az 1365-ben alapított bécsi egyetemen (Universität Wien) Római Jogi Tanszéket hoztak létre. A Római Jogi Tanszék első vezetője a neves jogász és humanista Hieronymus Balbus (Girolamo vagy Geronimo Balbi, körülbelül 1460-1535) volt. Balbus Velencéből származott, valószínűleg Páduában tanult jogot, és legkésőbb 1499-ben hagyta el Bécset. Balbust, mint a római jog tanárát 1497-ben követte Johannes Sylvius Siculus, aki szintén Páduában tanult jogot. 1499-ben e professzúra a Konstanzából származó Johannus Stephanus Reussé lett. Őt 1500-ban Wolfgang Pachaimer követte, aki Gmündenből származott. E tudósok tipikus képviselői voltak a humanizmusnak. A római költők műveivel gyakran többet foglalkoztak, mint a római joggal. A római jog (ius Romanum) tanításának bevezetése a bécsi egyetemen döntően I. Miksa (1493-1519) császár humanizmus iránti elkötelezettségének köszönhető.

- 65/66 -

2. A magánjog egységesítésére irányuló törekvések az osztrák örökös tartományokban[3]

1. A XVI. század második felétől azok a jogtudósok, akik a magánjogi kérdéseket a gyakorlat szempontjából közelítették meg, megpróbálták az országos szokásjogot, azaz a régi osztrák tartományok (Ausztria az Enns alatt és felett, Stájerország, Karintia, Kraina, Tirol, Görz, Trieszt, Isztria és Vorarlberg) magán- és eljárásjogi jogszokásait a közös római- és kánonjoggal összhangba hozni, mintegy "harmonizálni". Ebben igen figyelemreméltó szerepet játszott a jogegységesítésre való európai viszonylatban is korainak tekinthető törekvés is.

- 66/67 -

Ebben az időszakban jelentek meg Bernhard Walther von Walthersweil (1516-1584) munkái, aki egyszersmind jogtanár és ismert, tekintélyes gyakorló jogász is volt. A Lipcséből származó Bernhard Walther 1537-1539 között Alciatusnál tanult Bolognában. Paviában lett mindkét jog doktora (doctor utriusque iuris). Pályafutását rendes, nyilvános egyetemi tanárként a bécsi egyetemen kezdte. Az 1552-1558 között keletkezett, pontosabban írt magánjogi és eljárásjogi művei alapján ("Aurei Tractatus iuris Austriaci"), melyeket kimagasló színvonaluk miatt "arany értekezéseknek" neveztek, Bernhard Walthert - Arnold Luschin von Ebengreuth hatására - az "osztrák jogtudomány atyjának" tekintették. Walther tizenöt magánjogi munkájának szövegében vagy az azokhoz tartozó megjegyzésekben a szokásjogot az írott joggal hasonlította össze. Bernhard Walther szemléletében a szokásjog nyer első rendű érvényességet. Ahol azonban a szokásjog kétséges, ott a jogbiztonság érdekében (certitudo iuris) a "közös jog", azaz a ius Romanum kerül alkalmazásra. Walther volt a szerzője a legelőször Bécsben, 1546-ban kiadott, "Miscellaneorum libellus" címet viselő római jogi tartalmú munkának. E művében - amely 1574-ben Grazban átdolgozva ismét kiadásra került - Bernhard Walther az ősi római jog szövegkritikájával, etimológiájával és fejlődéstörténeti kérdéseivel foglalkozik. Ezt a munkát egyértelműen a humanista szemléletmód hatja át.