1. Nem lehetett egyszerű dolga Fenyvesi Csabának, amikor a büntetőeljárásbeli védői tevékenység problémáinak feldolgozásába kezdett, hiszen olyan szerzők nyomdokában haladt, mint Király Tibor, vagy a terhelti jogokkal szélesebb értelemben foglalkozó Tóth Mihály. Kétségtelen viszont, hogy Király Tibor 1962-ben megjelent monográfiája[1] óta átfogó dolgozat e témakörben nem született, s mára a nemzetközi dokumentumokban támasztott követelmények kontrollszervek által is kimunkált tartalma, továbbá az alkotmánybíróság ez irányú tevékenysége időszerűvé tette a kérdéskör újszerű vizsgálatát.
Másrészt könnyű helyzetben volt Fenyvesi Csaba, hiszen eddigi életútja során tevékenysége egyaránt átfogta a bűnüldözői és a védői munkát, s így mindkét oldal kritikáját avatottan fogalmazhatta meg.
Azt, hogy a monográfia kitér a védőügyvéddel kapcsolatos valamennyi aspektusra, valószínűsíthetjük már a könyv kézbevételekor, hiszen az irodalomjegyzék nélkül is több mint négyszáz oldalnyi terjedelem ezt ígéri az olvasónak.
Elolvasva a dolgozatot láthatjuk, hogy a szerző nem csupán feldolgozta a védőügyvéd működésének valamennyi kérdését, de vizsgálati módszere is sokszínű volt.
Ahelyett, hogy tételesen ismertetném a monográfia egyes fejezeteinek tartalmát és az egyes vizsgálati módszereket, az általam önkényesen kiragadott részekkel kapcsolatos gondolataimat osztom meg - helyenként vitatkozva a szerzővel - az olvasóval, tartózkodva természetesen attól, hogy könyvismertetés helyett írásom a témakörről alkotott saját véleményem hordozójává váljék.
2. A munka legértékesebb részének a szerző empirikus kutatásain alapuló fejezetet tartom. Az akta és kérdőíves vizsgálatokból nyert információk a védői tevékenység érdekes vetületeire hívják fel a figyelmet. Újszerűnek tűnik ez a felmérés akkor is, ha az adott tárgykörben alapos vizsgálatot végzett már az ombudsman[2] is, s megállapításai részben megegyeznek Fenyvesi Csaba eredményeivel. Mint a téma iránt érdeklődő és védőként is eljáró jogász csak azt fájlalom, hogy az adatok mélyebb elemzését nem tartalmazza a monográfia, holott ezt a szerző más munkáiban részben megtalálhatjuk.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság esetjogából való válogatás színesebbé teszi, gazdagítja a dolgozatot. A vonatkozó ítéleteket kevésbé ismerő olvasók érdekében azonban örömmel olvastam volna bővebb terjedelemben azon határozatok leglényegesebb, az ítélkezési gyakorlatban vissza-visszatérő megállapításait, amelyek középpontjában a védői tevékenység, a védelem jogának egyes aspektusai álltak.
Fenyvesi Csaba a "pécsi iskola" hagyományait követve más terminológiát használ, mint az adott témakörben publikáló elődei (lásd. 395.). Ezzel azonban a szerző egy, a dolgozatban nem kifejezetten célzott kérdést is felvet, nevezetesen: vajon célszerű-e a nyelvújítás a büntetőeljárási szakirodalomban? Érjen bár a maradiság vádja, a magam részéről pl. a "hivatásos védőügyvéd" terminus technicust (35.) szükségtelennek tartom. Hiszen ez azt sugallja, hogy van "amatőr" védőügyvéd is. Ez a jelző esetleg a nem jogvégzett, de védői feladatok ellátására jogosult személyektől való megkülönböztetést szolgálná? Erre elegendő önmagában a védőügyvéd kifejezés.
Ugyanígy nem látom indokoltnak a bevált védőbeszéd helyett a védbeszéd kifejezés meghonosítását vagy a védszakértő (218.), védszaktanácsadó (219.), ügyzáró végzés (311.) vagy a bűnösítő határozat (315.) átvételét.
Ugyancsak vitathatónak tartom, hogy van-e létjogosultsága az ügyvédi karon belüli túlzott szakosodásnak. Annak ellenére, hogy a jogszabályok változása már egy-egy szűkebb jogterületen is nehézzé teszi, hogy az ügyvéd minden kérdésben naprakész információkkal rendelkezzen, a büntető ügyekben való közreműködés esetén a szerző által jelzett szakosodást - egyelőre legalábbis - nem tartom indokoltnak. A bűnügyi védői (nem túlzottan nagy létszámú) karon belül a fiatalkorúak elleni ügyekben eljáró védő (334.) és a katonai védő (340.) specializálódása álláspontom szerint olyan mértékben leszűkítené az ügyvéd tevékenységét, amit egyéni ügyvédek, de még kisebb
- 155/156 -
ügyvédi irodák sem tudnak felvállalni. (Másrészt a katonai ügyekben való részvétel lehetősége csak a közelmúltban nyílt meg valamennyi bejegyzett ügyvéd előtt.)
3. A védő bekapcsolódásának időpontja a szakirodalomban is vitatott kérdés: a bűnüldözési érdek - nem csak hazánkban - természetesen a védő minél későbbi megjelenését preferálja, a terhelt érdekei viszont azt, hogy egyetlen, a személyével kapcsolatos eljárási cselekményre se kerüljön sor anélkül, hogy legalább a védő részvételének lehetősége biztosított lenne. Maga a Be. sem kedvez a védő mielőbbi belépésének, amint erre Fenyvesi Csaba dolgozata is több helyen kitér. Az 50. § (1) bekezdése[3] tartalmazza ugyan azt, hogy a kirendelés illetve a meghatalmazás hatálya - eltérő megállapodás hiányában - az ügydöntő határozat jogerőre emelkedéséig tart, a kezdő időpontra nem találunk ilyen pontos szabályt. A 6. § (3) bekezdése szerint a terhelt az eljárás megindításától kezdve védőt választhat, de erre a jogára a 132. § (2) bekezdése szerint csak a gyanúsítás közlése után kell figyelmeztetnie őt a nyomozó hatóságnak. Ez utóbbi a büntetőeljárási jog szabályait nem ismerő terhelt esetében nem teszi lehetővé, hogy az alapos gyanú közlésekor, illetve az azt általában azon nyomban követő első kihallgatáson jelen legyen a védő. Ha a védő kirendelésére már a gyanúsítás közlésekor sor kerülne -miként ezt Fenyvesi Csaba is felveti (35.) - akkor a védő már az őrizet 72 órája alatt is eljárhatna védence érdekében. Ez alatt a rövid idő alatt lényeges nyomozati cselekményekre kerül sor, amelyeken a védő - ha lenne - részt vehetne. Különösen igaz ez azokban az ügyekben, ahol a nyomozó hatóság az előzetes letartóztatás elrendelésének indítványozását tartja szükségesnek, s az ezt alátámasztó bizonyítékok összegyűjtésén fáradozik. A monográfia kiadásának időpontjában a védő ilyen korai bekapcsolódására kirendelés alapján csupán a fiatalkorúak elleni eljárásban volt lehetőség. Ezen a helyzeten változtat a 2003. július 1-én hatályba lépő, többször módosított 1998. évi XIX. törvény, melynek 48. § (1) bekezdése szerint, ha a terhelt fogvatartása miatt kötelező a védő részvétele az eljárásban, a védőt legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig ki kell rendelni. Az új Be. 179. § (3) bekezdése értelmében, ha a védelem kötelező, és a gyanúsított kijelenti, hogy nem kíván védőt megbízni, az ügyész illetve a nyomozó hatóság nyomban védőt rendel ki.
A legmesszebbmenőkig egyetértek Fenyvesi Csabával - és természetesen az adott kérdésben hasonló álláspontot elfoglaló más szerzőkkel is - abban, hogy a védő nyomozásbeli részvétele kiemelkedően fontos lenne. Sajnos csak lenne, hiszen mint arra a szerző is rámutat, a nyomozásbeli védői aktivitás - legyen ez csupán a puszta jelenlét - nem megfelelő arányú és színvonalú. Pedig a védő jelenléte garanciát jelent az elhangzottak pontos jegyzőkönyvezésére, amelynek napjainkban, amikor a nyomozásban felvett bizonyítás meghatározó jellegű az ügydöntő határozati tényállás megállapítása szempontjából, csekélynek nem mondható a jelentősége. S a nyomozati iratokban foglaltak az új Be. hatálybalépése után sem fognak (lényegesen) veszíteni jelentőségükből, holott az eredeti törvényalkotói koncepció ennek ellenkezőjét igyekezett volna biztosítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
