"[...] nem meglepő, hogy a populista vezetők elsődlegesen nem a jogállamiság koncepcióját támadják, hanem - az alkotmányos identitás és alkotmányos pluralizmus fogalmainak leple alatt - a jogállamiság újradefiniálására törekednek, rule of law helyett rule by law-ként értelmezve azt."
A jogállamiság a magyarországi diskurzusban egyike lett azoknak a fogalmaknak, amelyeknek definíciós igényét a politika közvetlenül vitatja el a tudománytól.[1] A politikai szereplők - kitüntetetten a kormányzat képviselői - nemcsak az alapelv eddigi közmegegyezéses tartalmát, hanem magának a jogtudománynak az értelmezési kompetenciáját vonják kétségbe, kormányzati támogatású honlapokat, projekteket, tankönyveket, jogtudományi műhelyeket, professzorokat, sőt, egyetemet állítva e cél szolgálatába. Mint a jelen cikkben ismertetendő tanulmányból is kiderül, az Európai Unióval folytatott vitát a magyar fél részéről természetesen nem a tudományos diskurzus intellektuális öröme motiválja, annak elsősorban politikai - illetve a jogállamisági mechanizmus élesedése folytán már közvetlen gazdasági - tétje van.
Az Európai Unió iránti bizalom és az integráció melletti elköteleződés erősítését célként kitűző RECONNECT kutatási projekt[2] keretében számos munkatanulmány és könyv született a jogállamiság és a demokrácia jelenlegi európai állapotáról, kihívásairól, illetve a lehetséges megoldásokról. Ezen munkák közül a 2020. április 30-án lezárt, tizenöt tagállami szerző által jegyzett "Unity and Diversity in National Understandings of the Rule of Law in the EU" c. kutatási tanulmányt[3] az az elhatározás hívta életre, hogy reflektáljon az Unióban megjelent illiberális narratíva, elsődlegesen a magyar és a lengyel álláspont főbb állításaira. Miközben az írás a magyar közéleti diskurzust domináló, a végletes politikai megosztottságból fakadóan napi szinten tárgyalt kérdéseket feszegeti, és fontos érveket szolgáltat azok tudományos igényű eldöntéséhez, a hazai jogászi és politikai közvéleményben - az EU egyéb kritikáit szokásosan kísérő azonnali reakcióktól eltérően - teljesen visszhangtalan maradt. E recenzió célja felhívni a figyelmet a tanulmány azon megállapításaira, amelyek a recenzens álláspontja szerint fontos adalékul szolgálhatnak a Magyarország politikai sorsát - kül- és belpolitikai szempontból is - alapvetően meghatározó közjogi vitában.
A RECONNECT projekt fentiekben vázolt törekvései a tanulmány bevezetőjében is visszaköszönnek, elsődlegesen abban a célkitűzésben, hogy az összehasonlító elemzés igazolja a jogállamiság európai közös értékként és jól definiált fogalomként való tételezését, másodsorban, hogy e lényegi jelentéssel megismertesse az EU polgárainak minél szélesebb körét. A tanulmány ehhez kiindulásképpen felidézi a magyar igazságügyminiszter szavait, miszerint a jogállamiság az EU-ban divatossá vált "közhely", melynek az EU szerződéseiben nincs pontosan meghatározott tartalma; illetve utal a lengyel külügyminiszter ehhez csatlakozó, hasonló tartalmú álláspontjára. A szerzők nem osztják ezt a - W. B. Gallie 1956-ban megjelent cikke[4] óta "lényegileg vitatott fogalom"-ként hivatkozott - fogalmi relativizmust: emlékeztetnek egyrészt az Európai Unió és az Európa Tanács alapdokumentumaiban található deklarációkra, amelyek szerint a jogállamiság az európai országok közös öröksége és értéke, valamint felhívják a figyelmet az Európai Bizottság 2019 júliusában kiadott akciótervére, amely a jogállamiságot - a különböző nemzeti jogrendszerek és hagyományok elismerése mellett - minden tagállamban azonos lényegi jelentéssel bíró alapelvként nevesítette.[5] Továbbá, a jogállamiság legfontosabb összetevőit illetően az európai jogtudományban is konszenzus van. (5-6.)
Az EU más országaiban is felbukkanó "meghatározatlansági tétel" cáfolatát a szerzők a következő pillérekre alapozva építik fel: a tanulmány három fő fejezete közül az első ("Modern gyökerek: rule of law, Rechtsstaat, Etat de droit") a jogállamiság fogalmának és alapvető elveinek kialakulását, koronként és
- 63/64 -
területenként változó tartalmát ismerteti az európai jogcsaládok szerinti bontásban: a komparatív szemléletű fejezet röviden elemzi a jogállamiság tagállami alkotmányokban való megjelenését és az azokhoz kapcsolódó (alkotmány)bírósági esetjogot, bemutatja az egyes tagállami szerzők közelmúltban írt összefoglaló munkáinak vonatkozó megállapításait, valamint a történelmi előzményeket illetően utal a régebbi jogelméleti művekre. A második fejezet ("A nemzeti felfogások egységessége és eltérései") az előző részben foglalt "országprofilokat" összegezve nevesíti a jogállamnak azokat a közös szabályozási és értelmezési sajátosságait, amelyek az intézményi berendezkedések különbözősége ellenére mára egyfajta "európai alkotmányosságot" alkotnak. A harmadik fejezet ("Növekvő nézetkülönbség felé?") pedig a "közös európai érték" kérdését jogállamisági indexek és egyéb felmérések empirikus szemszögéből vizsgálja, tagállami szinten összevetve a kormányzati retorikát a jogállamiság tényleges megvalósulásával és a lakosság jogállam iránti elkötelezettségével. A 70 oldalas tanulmány utolsó 22 oldalát a 27 EU-tagállam alkotmányainak - vagy annak híján alkotmányos szabályainak - kivonatolt szövegét tartalmazó függelék teszi ki. A tanulmány az európai jogállamiság elméleti és gyakorlati helyzetét tulajdonképpen négy síkon vizsgálja (bár a tanulmány szerkezete ezt nem teljesen tükrözi): a tagállami jogrendszerek és az európai alkotmányosság viszonyában, a tagállami jogrendszerek és jogállamiság-értelmezések viszonyában, a jogállamiság tényleges érvényesülésének és az erre vonatkozó nemzeti narratíváknak a viszonyában, valamint a nemzeti értelmezések szerinti jogállamiság és annak érvényesülése viszonyában.
A jogállam eszméjének fejlődését a common law, nyugat-európai, kelet- és közép-európai, valamint skandináv jogcsaládokra, illetve jogkörökre bontva tárgyalja a tanulmány, elsősorban a modernkori, a XIX. század második felétől kezdődő jogtörténetre koncentrálva. A szerzők a jogállamisági irodalom hatalmas anyagából jó arányérzékkel dolgozzák fel a legfontosabb műveket,[6] a nagyívű áttekintésen túli részletek iránt érdeklődőket a releváns forrásokhoz irányítva.
Az angolszász alfejezet a jogállam (joguralom) common law hagyományban gyökerező történetét Hearn rule of law fogalmától Dicey klasszikus hármas formuláján át Craig, Raz, Bingham és az őket követő jogtudósok munkásságáig veszi végig, a felmerült rendszeralkotási szempontokat összegezve pedig rámutat, hogy az angolszász jogtudomány ma már túllép a hagyományos formális-szubsztantív megkülönböztetésen: a jogállamiság elvébe tartozó legtöbb előírásnak a jogrendszerek és a jogi normák formális jellemzőihez, azaz a hozzáférhetőségéhez és érthetőségéhez van köze, de a jogállamiság a jogászi közmegegyezés szerint olyan tartalmi alapelveket is magába foglal, amelyek megfelelő védelmet nyújtanak az alapvető jogok számára. Emellett a bírói felülvizsgálat a jogállamiság egyik fő eleme, amely által a közhatalom részben eljárásjogi, részben tartalmi korlátozások alá esik. (7-9.) A jogállamiság alkotmányos alapelvét a tanulmány tárgyát képező common law jogrendszerű országokban (Egyesült Királyság, Ír Köztársaság) elsősorban a bírói esetjog védte, az alkotmányokban a legutóbbi időkig ez a fogalom kifejezetten nem is jelent meg. Ettől függetlenül a jogelv mindkét országban az alkotmányos rendszer alapvető részét képezi. (9-11.)
A kontinentális jogcsaládba tartozó államok egy része a német Rechtsstaat fogalom közvetítésével alapozta meg jogállami berendezkedését. A tanulmány röviden vázolja azt a folyamatot, melynek eredményeként a Petersen által megalkotott fogalom a Polizeistaattal szembeállított németországi értelmezéséből a mai értelemben vett, formális és szubsztantív elemeket egyaránt magába foglaló alkotmányos alapelvvé vált. (11-13.) A szerzők ezt követően bemutatják, hogy a Rechtsstaatban kifejeződő jogállami eszme számos európai ország számára szolgált mintául, és különösen a nyugat-európai jogrendszerek II. világháborút követő "alkotmányosodásának" folyamatában vált domináns retorikává. E jogrendszerek (többek között Franciaország, Olaszország, Spanyolország) vizsgálata alapján végül levonják a következtetést, hogy bár a fogalom az 1980-as évek előtt elfogadott alkotmányokban explicit módon általában nem jelenik meg, a részszabályokból és az alkotmánybírósági esetjogból egyértelműen levezethető tartalommal bír. Ezen alkotmányos tradíciók alapján a jogállamiság központi magja a legalitás, az egyéni jogok bírói védelme, a visszaható hatály tilalma és a jogbiztonság: az állami hatalomgyakorlás korlátai. (13-17.)
Külön alfejezet szól a 2004 után csatlakozó tagállamok demokratikus átmenetének folyamatáról, majd a közép- és kelet-európai jogállamiság fejlődéséről, mellyel kapcsolatban a tanulmány számba veszi a régió országainak jogállamiságra vonatkozó alkotmányos rendelkezéseit. A fejezet összegzése szerint a rendszerváltás után született alkotmányok tartalmaznak a jogállamiságra való kifejezett utalást,
- 64/65 -
a megállapodott nyugat-európai demokráciák mintáját alapul véve. Létrejöttek az alkotmányosság új intézményei, így például az EU valamennyi posztkommunista tagállamának van alkotmánybírósága. Az országonkénti elemzés végkövetkeztetése az, hogy nem igazolódik a feltevés, miszerint ezekben az országokban eltérő jogállami modell létezne: ezekben az országokban is - a nyugat-európai tagállamokhoz hasonlóan - alapvetőnek ismerik el a jogállamiság elvét, és garantálják annak bíróság előtti érvényesíthetőségét. (17-22.)
A tanulmány - és voltaképpen az egész RECONNECT projekt - kiváltó okául szolgáló illiberális retorika fő képviselői, Magyarország és Lengyelország a közép- és kelet-európai jogrendszerekről szóló részben önálló fejezeteket kaptak. Az autokratizálódás esettanulmányaként is értelmezhető leírás szerint a magyar demokratikus átalakulás a többi rendszerváltó országéhoz hasonlóan a jogállamiság eszméje által vezérelve, az újonnan létrehozott alkotmánybíróság hathatós közreműködésével ment végbe. Az 1989-es alkotmánymódosítás kimondta a Magyar Köztársaság jogállam voltát, az alkotmánybírósági jogértelmezés pedig kezdettől hangsúlyozta a jogállamiság formális értelmezésen túlmutató, szubsztantív jellegét. A tanulmány a magyar alkotmánybíróság gyakorlatából számos, a jogállamiság tartalmát kibontó döntést nevesít, felhívja ugyanakkor a figyelmet a testület utóbbi években megváltozott szerepére. Részben erre vezeti vissza, hogy már sokkal kevesebb alkotmánybírósági határozatban jelenik meg a jogállamiságra alapozott érvelés, de alkotmányosságot gyengítő tényezőként említi az actio popularis megszüntetését, az alkotmányjogi panasz korlátozott alkalmazhatóságát, illetve az alkotmányos felülvizsgálat terjedelmének szűkítését is. Kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a szerzők az Alaptörvény negyedik módosításának, amely megszüntette az Alaptörvény hatálybalépése előtti alkotmánybírósági döntések hivatkozhatóságát. A tanulmány emellett kiemeli a jogállamiságot romboló számos egyéb közjogi sajátosság közül a történeti alkotmányra alapozott önkényes jogértelmezés abszurditását, felidézve Vörös Imre erre vonatkozó jóslatát.[7] A szerzők megállapítása szerint az Alaptörvény céljaiból, a Nemzeti Hitvallásból és a történeti alkotmány vívmányaiból megalkotott "alkotmányos identitás" doktrínája a homályossága miatt gyakorlatilag biankó felhatalmazást jelent az uniós jogtól való eltérésre. (Az "alkotmányos identitás" a kormányzati narratívában a jogállamiság eltérő felfogását megalapozó - valójában nem létező - nemzeti karakterisztikára utal.)
Az országprofilok között egyedüliként a szerzők jogszociológiai tényezőkre is kitérnek, így a magyar Alkotmánybíróság - korábbiaktól "jelentősen eltérő" megközelítést eredményező - fordulatának magyarázatául az AB foglyul ejtését, illetve Fleck Zoltán nyomán a jogállami környezet hiányát említik. (22-24.) Bár a lengyel fejlődés nagyon hasonló, a rendszerváltást követő jogállami visszacsúszást a tanulmány csak a Lengyelországgal szemben indított 7. cikkely szerinti, ill. az Európai Bíróság előtti eljárásokra való egymondatos utalással jelzi. Hosszan idézi viszont az írás időpontjában "még független" lengyel legfelsőbb bíróság 2020. januári ítéletét, amely "ihletett" bekezdésben fogalmazza meg az igazságszolgáltatás jogőrző szerepét. (24-26.)
A jogrendszerek bemutatása a skandináv országok (köztük két olyan ország, amely nem EU-tagállam: Norvégia és Izland) alkotmányos rendjével zárul. A tanulmány az alkotmányosság skandináv jellegzetességeként nevesíti a "politikai kérdés" doktrínáját, azaz a jogalkotó akaratának tiszteletét: a bíróságok nem "politizálódhatnak", sem a legfelsőbb bíróságoknak, sem más szerveknek nincs hatáskörük a parlamenti aktusok megsemmisítésére, és egyik országnak sincs alkotmánybírósága. A skandináv államok mindazonáltal az 1980-as évek végén egyértelműen a jogosultságalapú alkotmányosság irányába fordultak, a bíróságok jellemzően óvatos felülvizsgálatot folytatnak (a kifejezetten alkotmányellenes jogszabályokat nem alkalmazzák), és a jogalkotói szuverenitás paradigmájával szemben erősödik az esetjog jogforrási jelentősége. A jogállamiság lényegi jelentése minden skandináv országban közös: a legalitás, a jogbiztonság, a visszaható hatály tilalma, a bíróságokhoz való hozzáférés és a közhatalom-gyakorlás korlátozottsága mindenképpen beletartozik a fogalomba. (26-30.)
A tanulmány legrövidebb, egyben legfontosabb fejezete a második. Az alkotmányos rendszerek közös sajátosságait és a jogállamiság európai értelmezését összegző megállapítások szerint az előző részben vizsgált jogrendszerek - néhány intézményi eltérés ellenére - mind alapvető elvként tekintenek a jogállamiságra, akár megjelenik explicit módon az alkot-
- 65/66 -
mányukban ez a jogelv, akár úgymond "benne rejlik". Továbbá, egyik tagállamban sincs alkotmányban vagy más jogforrásban rögzítve, hogy pontosan mit foglal magába a jogállamiság fogalma, ezért mindenhol a bírói és jogtudományi értelmezés határozta meg a fogalom körvonalait. A szerzők Scheppele és Pech nyomán hangsúlyozzák, hogy sok jogelvnek van olyan magva, amely jogilag érvényesíthető még akkor is, ha a jogelv körvonalairól nincs megegyezés: a körvonalak vitathatósága nem indokolja a mag létezésének kétségbevonását. E határok folyamatos viták tárgyát képezik Európában, nagyjából hasonló fogalmak (formális-szubsztantív tartalom, meghatározatlanságból fakadó elméleti használhatatlanság) mentén. Arról azonban közmegegyezés van, hogy a jogállamiság - egyfajta metaelvként - a közhatalom korlátozásának alapja, s mint ilyen megalapozást nyújt a független igazságszolgáltatás, valamint az egyéni jogok védelme számára. Az angolszász jogfelfogással szemben, amely a jogállamiság formális elemeire helyezi a hangsúlyt, a kontinentális megközelítés a formális és szubsztantív elemeket egymással összefüggőnek, egymást feltételezőnek tekinti. Továbbá, a tagállamok esetjogában kikristályosodott álláspont szerint a jogállamiság olyan alapelv, amely egyrészt vezérli a többi jogi norma értelmezését, másrészt olyan "ernyőfogalom" (umbrella principle); a magyar terminológiában talán az "anyajog" fejezi ki a legjobban ezt az alapelvi funkciót), amelyből a kemény jogelvek - szubsztanciálisak és formálisak egyaránt - levezethetők. (30-34.)
A szerzők a nemzeti alkotmányos rendszerekben, ill. az EU és az ET jogi normáiban közös alapelvek összességét egyfajta európai alkotmányjogként nevesítik. E szervezetek jogát a tagállamokéval rokonítja az, hogy alapokmányuk - a tagállamokhoz hasonlóan - utal a jogállamiságra, a fogalom pontos jelentésének rögzítése nélkül, miközben a szervezetek a jogállamiság fogalmának széles, holisztikus értelmezését teszik magukévá. (34.)
Magyar szemmel a tanulmány legérdekesebb része az európai disszenzust taglaló fejezet, amelyben kívülről láthatunk rá jogállamiságunk nyomorúságos állapotára és az ország európai megítélésére. A fejezet azt a kérdést járja körül, hogy létezik-e az Unióban egyre gyakrabban emlegetett kelet-nyugati megosztottság, a tagállamok jogállami elköteleződése közötti tényleges eltérés, ehhez pedig a vizsgálat a diskurzuselemzés, illetve a kérdőíves és egyéb adatgyűjtés szociológiai módszereit is felhasználja. A bevezető emlékeztet a közép- és kelet-európai kormányzatok "népakaratra" hivatkozó megszólalásaira, amelyek a jogállamiság lényeges tartalmát támadják. A szerzők ugyanakkor a jogrendszerek elemzése alapján tett megállapításokra visszautalva elvetik azt a nézetet, hogy ez az alapelv nem közös európai örökség, pusztán a Nyugat által a Keletre kényszerített érték volna; a populista retorika felerősödése szerintük inkább a jogállamiságban rosszul teljesítő tagállamok felelősséghárításaként értelmezhető. (34-35.)
A kelet-nyugati törés első vizsgált dimenziója a magukat illiberális demokráciaként meghatározó tagállamok kormányzati retorikájának és az EU deklarált értékeinek viszonya. A magyar közéletből jól ismert mondatok köszönnek itt vissza, melyek szerint a jogállamiság egy "fikció", a magyar szuverenitás gyengítését célzó "varázsszó", "üres XIX. századi ideál". (A kormányzati narratívával napi szinten szembesülőknek eszébe juthatnak ennél provokatívabb megfogalmazások is, például az igazságügyminiszter azon kijelentése, hogy az EU-ban a jogállamiságot már nem alkotmányos elvként, hanem egyre inkább "politikai fegyverként" használják.[8]) A magyar miniszterelnök - bár nem tagadja a jogállamiság értékét - nem ismeri el az EU hatáskörét a jogállamiság kikényszerítésére, mivel álláspontja szerint a tagállamok soha nem adták át a jogállamiság feletti ellenőrzés lehetőségét az EU intézményeinek. A tanulmány kissé pontatlanul értelmezi a miniszterelnök ugyanezen megszólalásában szereplő "alkotmányos párbeszéd" koncepcióját: ez az elképzelés ugyanis nem arra utal, hogy kizárólag Magyarország lenne képes meghatározni a jogállamiság tartalmát, hanem arra, hogy annak lényegi jelentése az EU-ban sem definiált, így vitatható. (35-36.) (A kormányzati körökben kedvelt fogalom valójában a jogállamiság lényegének relativizálására irányuló diskurzust jelenti.) Lengyelország kormányzata csatlakozik a magyar narratívához, nemzeti sajátosságként külön kétségbe vonva az igazságszolgáltatás függetlenségére vonatkozó közös standardok létezését. (36-37.) Az EU álláspontját a tanulmányban az EuB elnökének megszólalása képviseli, aki szerint a jogállamiság és a demokrácia már a csatlakozás előtt a tagállamok alkotmányosságának része volt, így azokat az uniós kötődéstől függetlenül is tiszteletben kellene tartaniuk. (37.)
A szerzők ezt követően a jogállamiság tényleges érvényesülését illetően vizsgálják a kelet-nyugati megosztottság kérdését. Konklúziójuk szerint a különböző jogállamisági indexek alátámasztják a kelet-és közép-európai államok jogállami visszacsúszásának érzetét, Magyarország például a felmérések szerint öt év alatt liberális demokráciából választási
- 66/67 -
autokráciává vált, elsőként az EU-ban. Egy érdekes adatgyűjtési koncepció a kelet-nyugati törés további dimenzióját is felvillantja; ez a törés a tagállamok Magyarországgal és Lengyelországgal szembeni jogállamisági eljárásokban tanúsított aktivitásában (kérdések, észrevételek megfogalmazásában) jelentkezik. (37-42.)
A szerzők a fenti eredmények ellenére hisznek abban, hogy a jogállamiság közös érték, ezért jogtudat-és attitűdvizsgálatok mentén is elemzik a jogállamiság európai helyzetét. Egy nagy mintán végzett kérdőíves felmérés szerint az EU valamennyi tagállamában túlnyomó többséget élvez a jogállami értékek támogatottsága, így az alkotmányos intézmények kiüresítésére irányuló magyar és lengyel kormányzati törekvések nincsenek összhangban a lakosság jogállami elköteleződésével. Különösen visszás az eredmények tükrében a lengyel kormány azon hivatkozása, hogy az igazságszolgáltatás "reformjára" nagy társadalmi igény van - egy felmérés szerint a lengyel polgárok jobban bíznak a bíróságokban, mint a kormányban. (42-45.) A szerzők meglátása szerint a jogállamiság széleskörű támogatottságát tekintetbe véve nem meglepő, hogy a populista vezetők elsődlegesen nem a jogállamiság koncepcióját támadják, hanem - az alkotmányos identitás és alkotmányos pluralizmus fogalmainak leple alatt - a jogállamiság újradefiniálására törekednek, rule of law helyett rule by law-ként értelmezve azt. A felmérések további eredményei is kifejezetten legitimálják a jogállamiság védelmében való uniós fellépést, de szükségesnek látszik a tájékoztató munka folytatása is. (45-46.)
Mindezek alapján a szerzők módosítják a kelet-nyugati törésre vonatkozó feltevéseket, a választóvonal szerintük valójában csak az elitek szintjén létezik: a jogállami és demokratikus visszacsúszást eredményező kormányzati hatalomgyakorlás nem találkozik a lakosság egyetértésével Kelet- és Közép-Európában sem. (43.)
A tanulmány lelkiismeretes jogösszehasonlító munka, amely átfogó képet ad a tagállamok alkotmányosságának jogállamisággal összefüggő vonatkozásairól. Nem részletes alkotmányjogi elemzést kapunk tehát, a jogállamiság egyes országokban jellemző dogmatikai felépülése ebből a munkából nem ismerhető meg, hiszen sokszor csak egy-két bekezdés jut egy országra. Az aprólékos intézményelemzés helyett azonban éppen a részleteken való felülemelkedés alkalmas annak tudatosítására, hogy a kodifikáció, illetve az intézményi-formális jellemzők nem elegendők egy ország jogállami minőségének megítéléséhez, ahhoz a jogállamiság eszméjének tényleges tiszteletét is hangsúlyosan figyelembe kell venni. A fő cél a jogállamiság fogalmának tisztázása és megjelenésének feltérképezése volt az egyes tagállami alkotmányokban, ezt a feladatot pedig a mű laikusok számára is érthetően és élvezhetően teljesítette.
A tanulmány nagy erénye emellett a témának megfelelően feldolgozott, kivonatolt alkotmányos szövegek függelékben való szerepeltetése. A szöveges összehasonlítás a tanulmány lezárásakor már nem EU-tag Egyesült Királyságot teljes jogú szereplőként - nemcsak mint a common law jogrendszerek megalapozóját - mutatja be a jelenlegi alkotmányával együtt, míg a függelékben az EK alkotmánya már nem szerepel, de ez nem tekinthető teljesen következetlen megoldásnak annak tükrében, hogy a két, szintén nem EU-tagállam Norvégia és Izland jogrendszerét a skandináv jogkörről szóló rész a szoros összetartozás okán ugyancsak tárgyalja. Nagyobb hiányosságnak tűnik, hogy hat tagállam - Ausztria, Ciprus, Észtország, Lettország, Luxemburg és Málta - alkotmányáról egyáltalán nem esik szó a szövegben - miközben a függelékben említést kapnak -, és erre vonatkozóan semmilyen indokolást sem kapunk.
A mű a fentiekből következően túlnyomórészt jogdogmatikai megközelítésű, hiszen elsősorban a jogállamiság szövegszerű megjelenését kívánja összevetni az illiberális narratívákkal; a jogszociológiai szemlélet a jogállamisági rangsorokban, a lakossági felmérésekben, valamint az uniós eljárásokkal kapcsolatos adatgyűjtésekben jelenik meg. A magyar olvasó számára a tanulmány külön érdeme lehet, hogy a szerzők nem azonosítják az országokat a vezetőikkel (a lakosság attitűdjének vizsgálatát különválasztották a kormányzati törekvésektől); egyes felmérések egyébként kifejezetten ötletesek voltak a konceptualizálásban is. A tárgyilagos hozzáállás szerencsére nem képezi akadályát a jogi nyelvezetnél esetenként kifejezőbb, sűrített megfogalmazásoknak sem, ami pl. olyan jelzők alkalmazásában érhető tetten, mint a "foglyul ejtett" magyar Alkotmánybíróság vagy a "még független" lengyel legfelsőbb bíróság, ezzel is erősítve a jogszociológiai vonulatot. Továbbá, az esetjogból idézett döntések között egy-két
- 67/68 -
kifejezetten maradandó, szép szövegre bukkanhatunk, mint pl. az angol UNISON-ítéletből idézett rész és különösen a lengyel legfelsőbb bíróság ítélete az igazságszolgáltatás szerepéről - ez utóbbi szinte segélykiáltásként hat a lengyel bíróságok helyzetének ismeretében.
A jogállamisággal kapcsolatos viták eldöntése szempontjából a tanulmány legfontosabb, többszörösen alátámasztott megállapítása, hogy bár egyik tagállamban sincs jogszabályban rögzített definíciója a fogalomnak, széleskörű konszenzus övezi a jogállamiság lényegi jelentését és minimális összetevőit. Az uniós jogállami követelmények és az illiberális tagállamok által előszeretettel hangoztatott saját nemzeti jogállamiság tartalma sem tér el egymástól, így nincs alapja az "alkotmányos pluralizmusra" való hivatkozásnak és ennek alapján a számonkérés elutasításának. Előzőek alapján a jogállamiság "lényegi vitatása" nem elméleti feladatot - a fogalom újragondolását -, hanem gyakorlati tennivalót ró az EU-ra: a jogállamiságot védő eljárások és mechanizmusok következetes érvényesítését. ■
JEGYZETEK
[1] Ennek egyik kifejező példája, hogy a Magyary-program keretében készült, A jó állam mérhetősége (Budapest, NKE, 2014) c. módszertani kötet Gárdos-Orosz Fruzsina és Szente Zoltán által írt, "A jó állam jogállami követelményei" című, objektív áttekintést nyújtó, helyenként kormánykritikus fejezete a későbbi kiadásokban már nem szerepel. A kormányzat jogállamfogalmáról és tudományfelfogásáról lásd bővebben: Szentes Ágota: Profán tudomány, szent politika (kézirat), elérhető: https://docs.google.eom/document/d/1qNxXFR_SR_OTGCkSgAiyb_VA5azNIwe1.
[2] Lásd: RECONNECT - Reconciling Europe with its Citizens through Democracy and Rule of Law, https://reconnect-europe.eu/.
[3] Laurent Pech - Joelle Grogan - Petra Bárd - Dimitry Kochenov - Barbara Grabowska-Moroz - Julinda Beqiraj - Carlos Closa - Elina Pirjatanniemi - Olga Śniadach - José Fernández-Albertos - Lucy Moxham - Tomasz Koncewicz - Krystyna Warylewska - Anthony Wenton - Anna Podolska: Unity and Diversity in National Understandings of the Rule of Law in the EU, Work Package 7 - Deliverable, 30.04.2020, https://reconnect-europe.eu/wp-content/uploads/2020/05/D7.1-1.pdf.
[4] Walter Bryce Gallie: Essentially Contested Concepts, Proceedings of the Aristotelian Society, New Series, 1956, 167-198.
[5] Az EU jogállamisággal kapcsolatos normáiról és eljárásairól ld. Laurent Pech: The Rule of Law in the EU: The Evolution of the Treaty Framework and Rule of Law Toolbox, Working Paper No. 7, March 2020, https://reconnect-europe.eu/wp-content/uploads/2020/03/RECONNECT-WP7-2.pdf.
[6] A jogállamiság történetének általános ismertetése így elsősorban Paul Craig, Lord Bingham, Rainer Grote, Anneli Albi és Samo Bardutzky, Maartje de Visser, Kim Lane Scheppele és Laurent Pech műveire támaszkodik, az egyes tagállamok alkotmányosságára vonatkozó leírások pedig jellemzően az adott tagállami szerzők hozzájárulásai.
[7] A volt alkotmánybíró arra hívta fel a figyelmet, hogy a - közelebbről egyébként sem azonosított - történeti alkotmány vívmányainak kötelező jogértelmezési szabályként való alkalmazása oda vezethet, hogy az alkotmányjogi intézménytörténetből tetszés szerint kiválasztott normák felülírják a hatályos alaptörvényi rendelkezéseket. Ennek részletes kifejtését lásd Vörös Imre: A történeti alkotmány az Alkotmánybíróság gyakorlatában (Budapest, MTA, 2020), https://www.google.com/url?Voros_szekfoglalo-PRESS.pdf.
[8] Varga Judit: Tények a jogállamiságról, melyeket mindig meg akartál tudni, de sosem merted megkérdezni, Euronews, 2019. november 19., https://hu.euronews.com/2019/11/19/varga-tenyek-a-jogallamisagrol.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász.
Visszaugrás
