Sokan megállapították már, és a több mint négy évtizedes tapasztalatok is bizonyítják azt a tényt, hogy az 1962 október 11-én megnyitott és 1965 december 8-án zárult II. Vatikáni Zsinat (a továbbiakban: zsinat) kiemelkedő szerepet töltött be a keresztény vallások, a katolikus egyház (a továbbiakban: egyház) és az emberiség történetében. A kétéves előkészítő munkára épülő, három évig tartó, négy ülésszakra tagozódó és 281 ülésnapot felölelő, mintegy 2500 főpap - püspök, érsek, pátriárka, bíboros stb. - és külső szakértő közreműködésével zajló zsinat Előkészítő Bizottságának, Koordinációs Bizottságának, 10 szakmai bizottságának, számos egyeztető és eseti testületének fórumain, a plenáris üléseken és más akciókban lényegesen eltérő felfogások ütköztek, heves viták zajlottak, változékony fellépések és tömörülések születtek. Az elfogadott 4 konstitúció, 9 dekrétum és 3 deklaráció többnyire nagy többségű egyetértő, de esetenként nem csekély ellenszavazattal nyert megerősítést. A zsinat döntéseit[1] és rendkívül izgalmas eseménytörténetét számos kiadvány ismerteti. A zsinati határozatok előkészítését, a nyitás és zárás szertartásait, a szervezeti és működési rendet, a koncepcionális személyi tömörüléseket, az élénk vitákat, a pápai ösztönző-egyensúlyozó fellépéseket, a szavazások eredményeit történetírói pontossággal, tárgyilagos elfogulatlansággal, mégis színes élményszerűséggel tárja az olvasó elé Ralph M. Wiltgen verbita atya, az egyik független angol hírszolgálat vezetője "A Rajna a Tiberisbe ömlött. A II. Vatikáni Zsinat története" c. művében.[2] A dokumentumokat és igényes méltatásukat is közli az a több kiadást megért terjedelmes kötet, amely először dr. Cserháti József pécsi megyés püspök és dr. Fábián Arpád szombathelyi megyés püspök szerkesztésében, ugyancsak a Szent István Társulat gondozásában 1975-ben jelent meg először.[3] A zsinati állásfoglalásokat és következményeiket értékelő hazai szak-irodalomban[4] kiemelkedik Wildmann János 2006-ban megjelent kitűnő monográfiája[5], amely a zsinatra vonatkozó jelentősebb német és magyar nyelvű szakirodalmat is hasznosítja, a kötet végén pedig gazdag irodalomjegyzéket is közöl.
Ami immár a zsinat szerepét illeti, számos egyházi és külső szakértő értékelésével egybehangzóan állapítható meg, hogy az mind az egyház belső életében, mind külső kapcsolataiban jelentős megújulásra irányult és lényeges változásokat eredményezett. Ezt az átfogó minősítést azok a célkitűzések és az elfogadott dokumentumokban rögzített teológiai, bölcseleti és gyakorlati elemzések, kritikus megállapítások és újszerű következtetések alapozzák meg, amelyek a több évszázados lerakódások, merevségek, elzárkózások, hibák, sőt vétségek megszüntetésére, a keresztény vallásokhoz fűződő testvéri viszony ápolására, más vallások megítélésére, a papok és hívek viszonyára, a laikusok szerepére, a szerzetesekre, az emberre és az emberi közösségekre, a házasságra és a családra, a liturgia lényeges továbbfejlesztésére, a katolikus vallás illetve egyház, valamint a tudomány, a kultúra, a gazdaság, a politika, az államhatalom kapcsolatára, a háborúra, a békére, tehát az egyház és a világ viszonyára vonatkoznak. Ezeknek és több más tárgykörnek vizsgálatában illetve értékelésében a zsinat határozottan az "idők jeleinek" figyelembevételére, a megújulásra, a korszerűsítésre, az "aggiornamento"-ra törekedett, és méltán nyerte el az egyház eddigi legjelentősebb reformzsinata minősítést. Az "idők jelei" kifejezést a zsinat kezdeményezője és összehívója, a haladó szellemű, jóságos szívű XXIII. János pápa - a hívektől elnyert megtisztelő elnevezés szerint "a világ plébánosa" - használta először. Találkozunk vele a zsinatot összehívó bullában és az 1963 április 11-én kiadott "Pacem in terris" c. pápai körlevélben is. Ismételten élt e szófordulattal az 1963 június 3-án elhunyt XXIII. János közvetlen utóda, VI. Pál pápa is.
A zsinat nem módosította, sőt az eredeti bibliai forrásokra hivatkozva megerősítette a katolikus keresztény vallás alapvető hitelveit, közöttük a Szentháromság tanát, az Atyaisten világmindenséget teremtő és alakító jellemzőit, az emberré lett Fiúisten, Jézus Krisztus keresztáldozattal betöltött megváltó-üdvözítő, valamint az egyetemes keresztény vallást és egyházat alapító szerepét, továbbá a Szentlélek megszentelő, megerősítő hivatását, Szűz Mária istenanyai rendeltetését, a test és a lélek feltámadását, az utolsó ítélet bekövetkezését stb. A zsinat az egyház rendeltetését továbbra is Máthé evangéliumából idézett krisztusi felhívásra hivatkozva a világ valamennyi népének megtérítésében látja. A Biblia szerint Krisztus feltámadása után és égbeszállása előtt ugyanis így szólt apostolaihoz: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványaimmá mind a népeket, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek
- 163/164 -
nevében, tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek" (Mt 28, 19-20). Ennek alapján az egyház magát "az üdvösség egyetemes szakramentumának" Krisztus jegyesének, sőt Krisztus titokzatos testének, magnak, kovásznak, az Isten jelének minősíti. Tekintettel arra a hagyományos felfogásra, hogy Isten nem csupán külön-külön hívja meg az embereket, hanem "néppé teszi őket", szétszórt gyermekeit olyan népbe gyűjtötte és gyűjti össze, amely "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép" (1Pt 2,9). A Mindenható ennek az egyháznak az intézményeire és erre a népre hárítja azt a küldetést, hogy a történelem keretei között juttassa beteljesülni "az üdvösség történetét" (AG 9).
Újszerű tanítása a zsinatnak, hogy az egyház küldetésében fontos szerepet kapnak, és megkülönböztetett gondoskodást érdemelnek a világi hívek. A felszentelt, ún. szolgálati papság mellett a hívek az egyház és a világ egyetemes papságát alkotják, akikre érdemi szerep, aktív közreműködés hárul a szentmise-áldozatban, az egyházi belső és külső feladatok ellátásában, az apostolkodásban és a tanúságtételben, a családban, a munkakörökben és a társadalomban egyaránt. Korábban a liturgia a pap vagy más egyháziak ügye volt, a hívek az istentisztelet közönségeként szerepeltek. A reform eredményeként "a liturgikus ünneplés cselekvői a papok és a hívek együtt, vagyis az egész Isten népe". A zsinat a püspöki karok döntése alapján lehetővé tette, sőt ösztönözte az egyszerűbb papi feladatok ellátására hivatott diakónikusi tisztség visszaállítását, sőt a római pápa hozzájárulásával diakónussá lehet szentelni érettebb korú házas férfit is. Az egyébként alkalmas fiatal férfiakra azonban a szolgálati papság és a diakónusi megbízatás esetén egyaránt vonatkozik a cölibátus, vagyis a nőtlenség törvénye.
A zsinati dokumentumok buzdítják a laikusokat, hogy "tanítsanak az iskolában, intézzék az anyagi ügyeket, vegyenek részt a plébánia és az egyházmegye munkájában, szervezzék meg és mozdítsák elő a világiak apostolkodásának különböző formáit, hogy a fiatal egyházak hívei is minél előbb kivehessék a maguk részét az egyház életéből"...A zsinati megállapítás szerint "különösen méltók a dicséretre azok a világiak, akik egyetemeken és tudományos intézetekben történelmi és vallástudományi kutatásaikkal mozdítják elő a népek és vallások megismerését, és ezzel segítik az evangélium hirdetőit, a nem keresztényekkel való párbeszédet pedig előkészítik" (AG 41). (Kiemelés tőlem: A. A.)
Az egyház "szigorúan tiltja, hogy bárkit is a hit elfogadására kényszerítsenek, vagy méltatlan módszerekkel, csábító ajánlatokkal befolyásoljanak. Bátran hirdeti egyben mindenki jogát arra, hogy ne félemlítsék meg hite miatt rosszindulatú zaklatásokkal." (AG 13). A keresztényeknek együtt kell működniük másokkal a gazdasági és társadalmi kérdések megoldásában. Az egyház viszont semmilyen módon nem akar beavatkozni az állam irányító munkájába (AG 12).
A zsinat megismételte azt a tanítást, amely szerint az isteni kinyilatkozatás emberi lejegyzése a Szentlélek sugalmazására történt. A szövegírók azonban saját koruk ismeretszintjén és nyelvezetével fogalmaztak. A bibliai szövegek értelmezésénél a műfajok sajátosságainak figyelembevételén kívül mellőzhetetlen az összefüggések feltárása, a szóképek jelentéseinek ismerete, valamint a szent hagyományok tisztelete. A Bibliai tanításnak tehát van az adott történelmi körülményekhez, vagyis korhoz kötött jellege is.
A "Gaudium et spes", öröm és remény szavakkal kezdődő lelkipásztori konstitúciót (a továbbiakban: konstitúció, illetve GS) 1965 december 7-én, az ünnepélyes zárás előtti napon fogadta el a zsinat. A leadott 2373 szavazatból 2111 volt az igen, 251 a nem és 11 az érvénytelen. Az elfogadás szavazatarányaira és az előkészítés bonyodalmaira is utal Dr. Goják János neves teológus, ny. főiskolai tanár, a Iustitia et Pax Bizottság főtitkára a konstitúcióról írt tanulmányában, amikor megállapítja: "keserves kálváriát kellett megjárnia ennek a zsinati dokumentumnak, amely talán valamennyi közt az egyház legnagyobb nyeresége".[6] Ez a legterjedelmesebb és legnagyobb érdeklődéssel várt, legtöbb új állásfoglalást tartalmazó okmány, amely természetesen épült a korábban elfogadott döntésekre is. Amint ezt a továbbiakban körvonalazni törekszem, ebben a konstitúci-óban fogalmazta meg a zsinat újszerű válaszait arra a kérdésre, hogy az egyház miben látja a hívek illetve saját küldetését az ember személyiségének formálásában, a kultúra alakításában, a tudományok és a művészetek hasznosításában, milyen a katolikus vallás és egyház viszonya a gazdasághoz, a szociális problémákhoz, a politikához, a közhatalom gyakorlásához, a háborúhoz és a béke fenntartásához.
A GS kiinduló tétele szerint az isteni küldetés mellett az egyház emberi, társadalmi arculattal is rendelkezik, és a teremtett világban, azon belül az emberben is fellelhető az "isteni elem". Az egyháznak ezért figyelmet kell fordítania a világ valamennyi összetevőjére. Goják János e konstitúcióról írt, már
- 164/165 -
idézett tanulmányában többek között megállapítja: "Az egyház és a világ kapcsolatában döntő fordulatot hozott az üldözés megszüntetését kimondó Milánói Türelmi Rendelet (313). Ennek következményeként az egyház addigi elnyomott helyzetéből kivételezett és kiváltságos státusba került. A császárok szabaddá, gazdaggá és hatalmassá tették az egyházat, viszonzásul azonban arra törekedtek, hogy annak működését állampolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Az egyháznak és a világi szférának ilyen kapcsolata nem lehetett súrlódásmentes. Adott helyzetben az egyháziak is politikai, világi hatalomra törtek, a pápa a keresztény nyugat politikai vezetője kívánt lenni. Az uralkodók pedig, különösen a német-római császárok a pápaság hatalmának és az egyház evilági befolyásának visszaszorítására törekedtek, az egyházi-vallási tényezőket a maguk politikai céljainak szolgálatába állították. Ezeket a törekvéseket egyfelől VII. Gergely, III. Ince, VIII. Bonifác neve fémjelzi, másfelől pedig II. Henrik és II. Frigyes császáré. A XIV. századtól azonban már új szelek kezdtek fújni. Az egyház mégsem akarta feladni hatalmi céljait és világi-politikai-gazdasági síkon érvényesülő befolyását. Nem akarta engedni, hogy a tudományok feletti egyeduralma csorbát szenvedjen. Ezért akadályozta a tudományágazatok önállósulását, és ezért élt óvással több esetben a művészet és irodalom területén is, amint ezt Kopernikusz, Galilei, Giordano Brunó példája bizonyítja.
Ez persze nem jelenti azt - írja Goják -, hogy az egyház nagy szellemei nem ismerték el az új eredmények fontosságát... A korszakos jelentőségű Trentói Zsinat (1545-1563) azonban alig vitte előre az egyház és állam, a hit és az evilági valóságok egészséges, helyes viszonyának kimunkálását. Sőt egy merőben hibás magatartás magvát hintette el azzal, hogy a papság sajátos természetfeletti hivatását és kiváltságos helyzetét egyoldalúan hangsúlyozta. Megkívánta, hogy a papnövendékeket a világtól elzárva készítsék fel hivatásukra. Ennek az lett a következménye, hogy az egyháziak bizonyos értelemben elszakadtak a földi valóságtól, zárt egyházi miliőben éltek, és sajátos gondolkodási, értékelési skálát, sajátos látásmódot tettek magukévá. Gyanakvással néztek a világra, és mivel kiszakították magukat a világ fejlődéséből, elmaradtak, konzervatívokká váltak, minden újat eleve elítéltek. Ezzel a gettó magatartással együtt járt a triumfalisztikus fölényesség, a mindent jobban tudás hamis glóriája. Az egyház a szellemi fejlődés peremére szorult. Ennek ellenére mégis arra törekedett, hogy hatalmát a világi tartományokra is kiterjessze."[7]
XIII. Leó felismerte azt a folyamatot, amelyben a katolicizmus háttérbe szorult. Az elsők között vallotta, hogy az egyház nem különböztethet katolikus és nem katolikus államformák között. Behatóan foglalkozott az ipari munkásság hátrányos helyzetével, és az 1891-ben kiadott "Rerum Novarum" kezdetű enciklikájában kemény szavakkal bélyegezte meg a kizsákmányolást, a tulajdonosokat pedig az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására, az erkölcsi normák követésére és más kötelességek teljesítésére intette. Elismerte a munkások szervezkedési jogát. A jeles pápát aggasztották azonban korának liberális áramlatai, különösen azok, amelyek folytán több fontos funkció gyakorlása - pl. a házasságkötés, az anyakönyvezés, a vallásváltoztatás stb. - az állami ügyintézés hatáskörébe került.
A konstitúció számos tárgykörben elismerést érdemlő korszerűséggel rögzíti a katolikus egyháznak és híveinek az evilági folyamatokhoz fűződő viszonyát. A GS kiinduló tétele szerint. "Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is." Ezért érzi ez a közösség oly bensőségesnek és szorosnak azt a kapcsolatot, amely őt az emberiséghez fűzi. Ezért kezd párbeszédet ezekről a kérdésekről és bocsátja az emberiség rendelkezésére számos tárgykörben felfogását, egyben felkínálja az emberiségnek őszinte együttműködését, törekszik előmozdítani a mindenkire kiterjedő testvériséget. Ehhez természetesen ismernie és értékelnie kell azt világot, amelyben élünk. Az emberiség történetének új korszakát éli. Mélyreható és gyors változások hatják át fokozatosan az egész világot. A változásokat az emberi értelem és alkotó tevékenység idézi elő, ezek azonban visszahatnak az emberre és közösségeire is. Az ember mérhetetlen arányokban terjeszti ki hatalmát, de vívmányait nem mindig sikerül saját szolgálatában tartania. Mélyebbre kíván hatolni a világban, gyakran azonban bizonytalanabbá válik önmaga iránt. Az emberiség sohasem volt ennyire bővében a javaknak, az energiaforrásoknak és a gazdasági hatalomnak, a föld lakóinak azonban óriási hányada még éhezik, nélkülözések között gyötrődik, az emberek milliói még írni, olvasni sem tudnak. Még korszakunkban is dúlnak az elkeseredett politikai, társadalmi, gazdasági, faji és ideológiai viszályok, nem hárult el a mindent elpusztító háború veszedelme sem. Sok kortársunk nem képes jól felismerni az örök értékeket, és azokat összhangba hozni az újabb értékekkel. Az emberiségnek immár egy és ugyanaz a sorsa, nem ágazik szét többé egymástól elhatárolható történelmekre.
A gondolkodásnak és a társadalom szerkezetének változása gyakran kérdésessé teszi a hagyományos értékeket, főleg a fiatalok szemében. Többször megbomlik az egyensúly a modern gyakorlati észjárás és az elvont gondolkodás közt, az ember nem
- 165/166 -
képes úrrá lenni az ismeretek tömegén, nem tudja megfelelően egységbe foglalni azokat. Egyensúlyhiány következik be az eredményességre törekvés és az erkölcsös lelkiismeret követelményei, a tömegesedés és az elmélyült egyéni gondolkodás között. Terjed az a meggyőződés, hogy az emberiségnek nemcsak a teremtett dolgokon lehet és kell uralkodnia, hanem meg kell szerveznie olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendet, amely megfelelően szolgálja az egyént és a közösséget is.
A konstitúció első része az egyház teológiai, bölcseleti és embertani szempontú megállapításait rögzíti az ember helyzetéről a mai világban. A GS az embert a test és a lélek egységének minősíti. Ezáltal egyértelműen kifejezte szakítását a görög platonista filozófia által közvetített manicheus dualista felfogással, amely a két összetevőt élesen elkülönítette, és megkülönböztetett minőséget, elsődleges szerepet tulajdonított a léleknek. A hagyományos dualizmus tehát a lelket és a testet nemcsak egymástól különálló valóságnak fogta fel, hanem értékbeli különbséget is tett a lélek javára. Ennek hatása alatt a keresztény életérzés is hosszú időn át és gyakran lenézte a testet és a testit, amelyet a bűn fészkének tekintett, olyan alsóbbrendű valóságnak tartotta a testet, amely mintegy fogva tartja a nemesebbre törő lelket. Ezzel a nézettel élesen szemben áll a konstitúció, amely szerint a keresztény ember nem nézheti le a testet, sem a testnek valamely funkcióját vagy igényét. Nincs semmi rossz és szégyenletes a testben, ami romlott, az a bűn következtében sérül meg. A test nem alacsonyabb rendű valóság és a lélek sem magasabb rendű. Az ember a magasabb rendű, aki több a puszta anyagnál, mert "benső valójával az anyagi mindenség fölé emelkedik". Az ember éppen szellemi ereje révén szárnyalja túl az anyagot. Ez a szellem képtelen megállapodni, megnyugodni. Szünet nélkül alaposabb megismerésre, nagyobb eredményre tör. A szüntelen keresés ellenére az ember mégis bizonytalanságban marad, ha nem rendelkezik bölcsességgel, amely révén az ember helyesen képes különböztetni, megítélni és rangsorolni a környezet összetevőit. Bölcsesség dolgában az európai ember sokat tanulhat a nagy múltú, évezredes hagyományokkal rendelkező más népektől akkor is, ha azoknak anyagi kultúrája esetleg elmarad a nyugatiakétól. Szellemi készségei mellett az ember büszke lehet szabad akaratára, lelkiismeretére, szabadságára, szeretetére és felelősségére.
Az ember legbelsőbb lényét tekintve közösségi természetű. Az ember annyira rá van utalva másokra, hogy a másokkal való kapcsolat nélkül nem élhet, képességeit nem fejlesztheti. Korszakunkban a technikai fejlődés következtében egyre közvetlenebb a kapcsolat az emberek között. Azt azonban, hogy emberek testvérként érintkezzenek egymással, mégsem ez a fejlődés, hanem a személyek közösségei valósíthatják meg. Ez viszont megköveteli egymás méltóságának kölcsönös tiszteletét. Az ember társas természetéből következik, hogy a személy tökéletesedése és társadalom fejlődése kölcsönösen függ egymástól. Bármely társas intézménynek ugyanis a személy az alapja, alanya és célja. Egyre tudatosodik, milyen nagy a személy méltósága, a személy fölötte áll mindennek, jogai és kötelességei pedig egyetemesednek. Az ember számára hozzáférhetővé kell tenni mindazt, ami a hozzáillő életmódhoz szükséges. Ilyenek a táplálék, a ruházat, a lakás, a jog az életvitel megválasztására, családalapításra, neveltetésre, munkára, jó hírnévre, tiszteletre, megfelelő tájékoztatásra, a magánélet védelmére. A minden embert megillető és ennek folytán az emberiség egészét érintő jogok és kötelességek olyan közjóvá váltak, amelyeket a társadalmaknak és a közhatalmi rendszereknek biztosítaniuk kell. Gaztett mindaz, ami az emberi élet ellen irányul: a gyilkosság bármilyen formája, a népirtás, a magzatelhajtás, az eutanázia, a szándékos öngyilkosság, a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lélektani kényszer, az embertelen életkörülmények, az önkényes fogvatartás, az elhurcolás, a rabszolgaság, a prostitúció, a nőkkel vagy ifjakkal való kereskedés, a lealacsonyító munkafeltételek közé kényszerítés. Mindezek mérgezik az emberi civilizációt, megalázzák a jogtalanságot elszenvedőket és alkalmazókat egyaránt.
A konstitúció egyrészt hangsúlyozza minden ember alapvető egyenlőségét, mivel mindenkinek szellemi lelke van, és Isten képmására van teremtve. Bár a testi erő, valamint az értelmi és erkölcsi képességek különbözőek, az alapvető jogok tekintetében ki kell küszöbölni bármilyen társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést faj, bőrszín, társadalmi származás, nyelv vagy vallás szerint. Szomorú - állapítja meg a dokumentum -, hogy ezek a követelmények még nem mindenütt sértetlenek. Kirívóak azok a gazdasági és társadalmi különbségek, amelyek az emberiség nagy családjának tagjai és népei között mutatkoznak, botrányosak és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a személy méltóságával, veszélyeztetik a társadalmi és a nemzetközi békét.
Azt is hangsúlyozza a konstitúció, hogy a világ mélyreható és rohamos változása sürgetően követeli, ne legyen olyan ember, aki érzéketlenségből vagy más ok miatt csupán az egyénre szabott erkölcshöz igazodik. Az igazságosság és a szeretet követelményeinek ugyanis csak akkor lehet eleget tenni, ha mindenki azon túl, hogy képességei és szükségletei szerint hozzájárul a közjóhoz, támogatja és segí-
- 166/167 -
ti azokat a magán- és közintézményeket is, amelyek a jobb életkörülményeket szolgálják. Sajnos vannak ugyanis többen, akik fennkölt eszméket hangoztatnak, azonban úgy élnek, mintha semmi közük sem lenne a közösség problémáihoz. Sokan nem átallják, hogy csalással vagy megtévesztéssel kivonják magukat a törvényes adók és egyéb köztartozások alól. Mások vajmi keveset törődnek az emberi együttélés szabályaival, pl. az egészség védelmét, vagy a közlekedés biztonságát célzó normákkal. Szent kötelessége mindenkinek, hogy a közösséghez fűződő kapcsolatát és kötelességeit gondosan teljesítse. Minél inkább egységesül ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, és kiterjednek szinte az egész világra. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy az egyének és a közösségek újszerű erkölcsi és szociális erényeket munkáljanak ki és kövessenek. Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni a jelenlegi és következő nemzedékek számára a nélkülözhetetlen kötelességek és felelősségek alakzatait. A polgárok és a nemzetek közötti érintkezés sokszínűsége és közvetlensége révén az emberiség nagy családja fokozatosan az egész földkerekségen egyetlen közösségé válik. Az emberre, a közösségekre és az emberiségre vonatkozó említett korszerű megállapítások körében az egyház sajnálatát fejezte ki az olyan szellemi magatartás fölött, amely néha megnyilvánult a keresztények között is, akik nem mindig látták eléggé tisztán a tudományok, a művészetek és a bölcseletek autonómiáját. Ez a magatartás nézeteltérésekre vezetett, szenvedélyes vitákat váltott ki, és sokakkal elhitette, hogy a hit és a tudomány szemben állnak egymással. A hit, a tudomány és az emberi bölcsesség, valamint a hozzájuk kapcsolódó felelősség csak együtt képes hozzájárulni a súlyos problémák megoldásához, az újabb veszélyek elhárításához, az anyagi és szellemi értékek gyarapításához.
A kultúra az ember, az emberi közösség szellemi, fizikai terméke és eszköze, amellyel saját magát, környezetét és kapcsolatait alakítja. Korszakonként, tájegységenként a kultúrának számos változata jött létre. Az egységesülés ellenére a kultúrák pluralitása érvényesül korszakunkban is. A konstitúció megállapítása szerint a modern ember életkörülményei szociális és kulturális szempontból annyira megváltoztak, hogy az emberiség történelmének új korszakáról lehet beszélni. Új humanizmus születésének vagyunk tanúi: amelyben az számít embernek, aki vállalja a felelősséget az embertestvérekért és a történelem alakításáért. Az egyház nincs hozzákötve kizárólagosan és elválaszthatatlanul egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sem, mivel minden kor és minden földrész valamennyi népéhez szól a küldetése. Egybe tud fonódni a különféle kultúrákkal, ami mind az egyházat, mind a kultúrákat gazdagítja. Az egyház mindenkit arra emlékeztet, hogy a kultúrának a személyiség teljes tökéletesedését, a közösség és az egész emberiség javát kell szolgálnia. Ezért úgy kell művelni a szellemet, hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, az alkotásra, valamint a vallási, erkölcsi és szociális felelősség fejlesztésére.
A zsinat megújította az első vatikáni zsinat tanítását, amikor kijelentette, hogy a megismerésnek két külön rendje van, nevezetesen a hité és az értelemé. Az egyház semmiképpen sem tiltja, hogy "a művészetek és a tudományok a maguk határai közt saját elveiket és módszerüket kövessék". Ezt a jogos szabadságot elismerve helyesli a kultúrának és a tudományoknak, különösen a természettudományoknak jogos önállóságát. A zsinati állásfoglalás szerint a közhatalomnak nem az a feladata, hogy meghatározza, milyen legyen a kultúra. Csak feltételeket kell teremtenie, és megfelelő segítséget kell nyújtania ahhoz, hogy mindenki kulturált életet élhessen, a nemzeti kisebbségek is. Arra kell ügyelni, hogy a kultúra ne térjen el saját céljától, ne kényszerüljön politikai vagy gazdasági hatalmasságok szolgálatába szegődni.
Az irodalom és a művészetek sokat jelentenek az egyház számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát, valamint a világot. Feltárják az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik szenvedéseit és örömeit, erőit és kötöttségeit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is. Az egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, amelyek a nemzetek és tájegységek sajátosságainak megfelelően tolmácsolják a kortársi ízlést. A zsinat azt ajánlja a hívőknek, hogy a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, törekedjenek megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat. Az új tudományok és felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény hitigazságok és erkölcs tanításaival, hogy magatartásuk lépést tartson a természettudományos tájékozottsággal és a folyton haladó technikával. A papnevelő intézetekben és az egyetemeken a hittudomány művelői igyekezzenek együttműködni más tudományok képviselőivel.
A gazdasági életben is tisztelni és érvényesíteni kell
- 167/168 -
a személy méltóságát, az ember csorbítatlan hivatását és a társadalom érdekeit. Az ember ugyanis létesítője és egyben célja is a gazdasági életnek. A gazdasági haladásnak ezért emberi ellenőrzés alatt kell maradnia. Ezt az ellenőrzést nem szabad átengedni sem néhány embernek, sem a gazdasági hatalommal rendelkező csoportok önkényének, sem a politikai erőknek, sem a gazdag nemzeteknek. A fejlődést nem lehet rábízni az ösztönös gazdasági tevékenységre sem. Az igazságosság és méltányosság követelményének megfelelően arra kell törekedni, hogy mielőbb megszűnjenek a még meglévő, sőt mélyülő egyéni és társadalmi megkülönböztetéssel is járó súlyos gazdasági egyenlőtlenségek. Gondoskodni kell elegendő, mindenki számára megfelelő munkaalkalomról, valamint a szükséges szakmai, műszaki képzés lehetőségéről. Biztosítani kell azok megélhetését és emberi méltóságát is, akik betegségük vagy életkoruk miatt nagyobb nehézségekkel küzdenek.
Bár a tulajdonnak az eltérő körülmények, az egyes népek jogrendjének megfelelően több formája lehetséges, a javak egyetemes rendeltetésére mindenütt ügyelni kell. A magántulajdon joga nincs ellentétben a köztulajdon különféle formáival. Javakat azonban csak az illetékes hatóság vehet köztulajdonba, a közjó követelményei és határai között méltányos kártérítés mellett. A közhatalom feladata annak megakadályozása, hogy bárki visszaéljen magántulajdonával a közjó rovására. A magántulajdonnak ugyanis társadalmi jellege és rendeltetése is van. Ha erre nem fordítanak figyelmet, megtörténhet, hogy a tulajdon kapzsiságra, visszaélésre vezet, és ürügyet szolgáltat a magántulajdon intézmények kétségbe vonására is. Rendszeres reformokra van szükség azért, hogy emelkedjenek a jövedelmek, javuljanak a munkakörülmények, növekedjék a foglalkoztatottság és bővüljön a közhasznú kezdeményezés.
A konstitúcióban rögzítést nyert, hogy a személy jogainak oltalma elengedhetetlen feltétele annak, hogy a polgárok egyénenként vagy csoportot képezve tevékenyen részt vehessenek az állami feladatok ellátásában. Helytelenek az olyan politikai rendszerek, amelyek korlátozzák a vallásszabadságot és az egyéb alapjogokat, növelik a politikai szenvedélyek és a bűncselekmények áldozatainak számát, a közjó előmozdítása helyett jogtalan előnyöket biztosítanak valamely pártnak. A politikai közösség a közjó szolgálatában létezik, belőle meríti önigazolását. A közjó magában foglalja mindazokat a társadalmi feltételeket, amelyek között az emberek, a családok és a társulások könnyebben érhetik el korszerű céljaikat. Korszakunk bonyolult körülményei arra késztetik a közhatalmat, hogy mind gyakrabban avatkozzék be a társadalmi, gazdasági és kulturális ügyekbe olyan kedvező feltételek létrehozása érdekében, amelyek hatékonyabban segítik a polgárokat és közösségeiket a jogos és reális emberi célok elérésében. Ha valahol a közjó érdekében mellőzhetetlen is a jogok gyakorlásának korlátozása, a körülmények változása után haladéktalanul vissza kell állítani a szabadságok gyakorlásának lehetőségét. A zsinat arra intette a híveket, hogy legyenek tudatában annak, hivatásuk van a politikai életben: példájukkal mutassák meg, él bennük a polgári kötelesség tudata, és odaadóan szolgálják a közjót. Tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést a társadalmi együvé tartozással, az egységet a termékeny sokféleséggel. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit szerintük a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elé helyezni külön érdekeiket.
Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem vegyül a politikai közösséggel, nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez. A politikai közösség és az egyház ugyanis függetlenek egymástól, a maguk területén autonómiával rendelkeznek. Mindkét intézménycsoport ugyanazoknak az embereknek személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Szolgálatuk annál gyümölcsözőbb mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést a helyek és korok körülményeihez igazodva. Az egyház maga is felhasználja az evilági javakat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélyektől felajánlott kiváltságokba. Sőt le is mond bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogok igénybe vétele miatt kétségbe vonható, őszinte-e tanúságtétele. Igényli azonban, hogy mindig és mindenütt rendelkezzék azzal a joggal, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai megnyilvánulásokról, amennyiben ezt követelik az emberek alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége. (Kiemelések tőlem: Á. A.)
A konstitúció megállapítása szerint: a béke nem egyszerűen az, hogy nincsen háború, nem is csupán az ellentétes erők puszta egyensúlyának állapota. A békét nem valósíthatja meg önkényuralom. A békét ugyanis "az igazság művének" kell minősítenünk. Az idők folyamán folyton változnak a közjó meg-
- 168/169 -
valósulásának feltételei, és így a béke sincs mindenkorra biztosítva, hanem folytonosan építeni kell. Ingatag az emberi akarat és megsebezte a bűn, ezért a béke fenntartása minden embertől megköveteli azt, hogy állhatatosan uralkodjék szenvedélyein, a közhatalomtól pedig azt, hogy éberen őrködjék a békés együttélés felett. A békét a földön elérni csak akkor lehet a zsinat szerint, ha biztosítva van minden, ami a személyt megilleti, és ha az emberek bizalommal bocsátják egymás rendelkezésére lelki és szellemi kincseiket. Mellőzhetetlen a békéhez a szilárd akarat is, amely tiszteletben tartja mások, köztük az idegen népek méltóságát, és szüntelenül építi a testvériséget. Minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy "szeretetben cselekedve az igazságot" fogjon össze minden békeszerető emberrel.
Ez a dokumentum is megállapítja, hogy a háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból. És amíg a háború veszélye fennáll, és nincs megfelelő hatalommal felruházott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét. Az államok vezetői és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelősségben, kötelesek megvédeni a rájuk bízott nép érdekeit. Más megítélés alá esik katonai erőt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és egészen másként kell elbírálni a nemzetek leigázására irányuló törekvést. A természettudományos fegyverek fejlődése mérhetetlenül megnövelte a háború borzalmasságát és gonoszságát. Ha az ilyen fegyvereket harcba vetik, senkit és semmit nem kímélő rombolásokat okozhatnak ezáltal a háborús felek. Ezek a tények arra kényszerítenek bennünket, hogy új szellemben vizsgáljuk és ítéljük meg a háború ügyét. Tudja meg korunk emberisége - állapítja meg a konstitúció -, hogy szigorúan számot kell majd adnia háborús cselekményeiről.
A béke építése mindenekelőtt azt követeli, hogy maradéktalanul irtsák ki az ellentétek okait, elsősorban az igazságtalanságokat, amelyek háborúra vezethetnek. A háborús okok jelentős hányada ered a kirívó gazdasági egyenlőtlenségekből, illetve a szükséges orvoslásuk késedelméből. Forrása lehet a háborúnak az uralomvágy, mások személyiségének semmibe vétele is. Nem kizárt kiváltó ok lehet az irigység, a bizalmatlanság, a kevélység és több más szenvedély. Napjainkban egyre szorosabbak a kapcsolatok a földkerekség lakosai és nemzetei között. Ezért az egyetemes közjót kell szem előtt tartani, annak feltételeit kell biztosítani. Ezért halaszthatatlan, hogy a nemzetek olyan közös szervezetet építsenek ki és működtessenek, amely képes elhárítani az emberiséget fenyegető veszélyeket, közöttük a háború borzalmait is.
Az emberiség jelenlegi egymásra utaltsága megköveteli, hogy gazdasági téren is intenzívebb legyen az együttműködés. Igazán egyetemes gazdasági rend csak úgy alakulhat ki, ha a közhatalmak és a gazdasági tömörülések véget vetnek a szertelen nyerészkedésnek, a nemzeti nagyravágyásnak, a politikai uralom hajszolásának, a militarista számításoknak és az ideológiákat erőszakosan terjesztő mesterkedések-nek. Mivel többféle társadalmi és gazdasági rendszer létezik a világban, kívánatos, hogy a szakemberek megtalálják ezek között is az egészséges kereskedelem feltételeit. Feltétlenül szükség van nemzetközi összefogásra azokért a népekért is, amelyeknek egyéb problémái mellett súlyos gondot okoz népességük gyors szaporodása. Égetően sürgős, hogy valamennyi nemzet, különösen a gazdagabbak széles körű és sokoldalú együttműködéssel megtalálják a módját, miként lehet előteremteni és rendelkezésre bocsátani mindazt, ami az emberek élelmezéséhez és megfelelő műveléséhez szükséges. A konstitúció kinyilvánítja, hogy az egyháznak mindenképpen jelen kell lennie a nemzeteket átfogó közösségekben és szervezetekben is, hogy ösztönözze és támogassa az együttműködést a népek és a polgárok között. Jelen kíván lenni ebben a kapcsolatrendszerben egyrészt hivatalos intézményei révén, másrészt a keresztények odaadó munkálkodásával. Mellőzhetetlennek ítélte meg a zsinat, hogy a katolikusok a nemzeteket átfogó közösségekben a rájuk háruló feladatokat megfelelően teljesítsék, törekedjenek együttműködni különvált testvéreikkel, és velük együtt vállalják az evangéliumi szeretetet, sőt ezt tegyék minden más személlyel is, aki igazi békére szomjazik. ■
JEGYZETEK
[1] Konstitúciók
Dei verbum - Dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról (DV)
Lumen gentium - Dogmatikai konstitúció az egyházról (LG)
Sacrosanctum concilium - Konstitúció a szent liturgiáról (SC)
Gaudium et spes - Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról (GS)
Dekrétumok
Ad gentes - Határozat az egyház missziós tevékenységéről (AG)
Christus Dominus - Határozat a püspökök lelkipásztori hivatásáról (CD)
Orientalium ecclesiarum - Határozat a keleti katolikus egyházakról (OE)
Optatam totius - Határozat a papnevelésről (OT)
Presbyterorum ordinis - Határozat a papi szolgálatról és életről (PO)
Unitatis redintegratio - Határozat az ökumenizmusról (UR)
Apostolicam actuositatem - Határozat a világi hívek apostolkodásáról (AA)
Perfectae caritatis - Határozat a szerzetesi élet korszerű megújításáról (PC)
Inter mirifica - Határozat a tájékoztató eszközökről (IM)
Deklarációk
Dignitatis humanae - Nyilatkozat a vallásszabadság-
- 169/170 -
ról (DH)
Gravissimum educationis - Nyilatkozat a keresztény nevelésről
Nostra aetate - Nyilatkozat a nem-keresztény vallásokról
[2] Az eredetileg angolul írt mű 1988-ban németül, 1989-ben pedig Paulik Péter fordításaként a Szent István Társulat gondozásában 296 oldal terjedelemben magyarul is megjelent.
[3] A II. Vatikáni zsinat tanítása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai. (Szerk. Dr. Cserháti József - Dr. Fábián Árpád) harmadik kiadás, Szent István Társulat, Budapest 1986
[4] Ld. különösen Daniel Bourgeois: Az egyház paszto-rációja. Agapé, Szeged 1999
Dolhai Lajos: A liturgia teológiája. Jel Kiadó, Budapest 2002
Dolhai Lajos: A liturgia reformja. Vigilia 2002. 11. sz.
Hafenscher Károly: Előre a II. Vatikáni zsinathoz. Vigilia 2002. 11. sz.
Nemeshegyi Péter: Hol állunk a Lumen gentium megvalósításával? Mérleg 40 évvel a II. Vatikáni zsinat megnyitása után. Vigilia 2002. 11. sz.
Pásztor János: A II. Vatikáni zsinat jelentősége. Ahogy azt egy református teológus látja. Vigilia 2002. 11. sz.
Gánóczy Sándor: A II. Vatikáni zsinat előzményeiről. Hogyan jött létre? Vigilia 2004. 11. sz.
Hans Küng: Mi az egyház? Kódex Kiadó, Győr 2001
Magyar Katolikus Püspöki Kar: Igazságosabb és testvériesebb világot! Budapest 1996
Magyar Katolikus Püspöki Kar: A boldogabb családokért! Budapest 1999
Mihányi Gilbert: Az egyház liturgikus élete. (TKK) Róma 1980
Nyíri Tamás: A keresztény ember küldetése a világban. Akadémiai Kiadó, Budapest 1996
Karl Rahner: Egyházreform. Egyházfórum Kiadó, Budapest 1994
Wildmann János: Az uralkodó egyháztól a népi egyházig. Katolikus Szemle 1984. 1. sz.
Wildmann János: Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I. Kairológia. Egyházfórum, 2005
[5] Wildmannn János: Egy reformzsinat üzenete. Gyakorlati teo-trilógia II. Kriteriológia. Egyházfórum, 2006
[6] Ld. Dr. Goják János: Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról. "Gaudium et spes". In: A II. Vatikáni zsinat tanítása... 422. o.
[7] Ld. Dr. Goják János: i. m. 417-418. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
