Írásom a Páneurópai Jogász Unió 2015. március 30-án kelt jogegységi határozattervezet[1] (a továbbiakban: Tervezet) iránti kezdeményezésének általános indokaira épül. A kezdeményezés - amely időközben elutasításra került - a családon belüli erőszakkal kapcsolatos bírói gyakorlat erőteljes módosítását szorgalmazta. A dolgozat egyben a (természetes terjedelmi korlátok miatt csak részleges) válasz Grád Andrásnak e folyóirat hasábjain megjelent, jelentős ellenérveket tartalmazó bírálatára[2].
A kezdeményezett és szerzőségemmel is érintett jogegységi határozat, véleményem szerint alkalmas lehetett volna a kapcsolati erőszak (az angolszász jogi terminológiában: domestic violence) tudományosan és empirikusan is igazolt tényei, következtetései bevitelére a bírósági ítélkezésbe, a bizonyítási eljárásba, nem kevésbé a kontinentális és az angolszász jogszemlélet utóbbi évtizedben felgyorsult konvergenciáját tükröző ítélkezési kultúra egységesítésére, tehát a tárgybani alapelvi bírói mérlegelés fokozottabb szerepének elősegítésére a kontinentális magyar jogrendszerben. A Tervezet az áldozatok védelmében a családon belüli és a "hagyományos", azaz a nem a másik fél feletti hatalom megszerzésével és fenntartásával összefüggő erőszak éles megkülönböztetése, a családon belüli erőszak tipikus tényállási elemei elismerése, a kétséget kizáró közvetlen bizonyítékok hiányában az ehhez képest alacsonyabb bizonyítottsági fok elfogadása mellett érvel. A Tervezet a lelki erőszaknak az utóbbi években határozottan, de nem elégséges mértékben fejlődő bírói gyakorlatban időnként bagatellizált formái esetén is sokkal gyakrabban látja indokoltnak a bántalmazóval szemben alkalmazandó súlyos családjogi szankcióként ideiglenes intézkedések meghozatalát, pl. az elkövető kapcsolattartási joga megvonását, az elkövetőnek rövid határidővel a lakás kiürítésére kötelezését, szülői felügyeleti joga megvonását, kizárólagos házastársi/élettársi lakáshasználati jog engedélyezését az áldozat részére, többlethasználati díj megítélését a bántalmazóval szemben.
Jelen írás nem ismétli meg a Tervezetben szereplő konkrét szakmai érveket. A szűk szakmai családjogi indokoknál tágabb következtetéseimmel volt családjogi bíróként, a témában némi konferencia- és egyesületi tagsági tapasztalattal is rendelkező szerzőként inkább arról próbálom meggyőzni a családon belüli erőszak sajátszerűségét és így hangsúlyosan eltérő kezelését kétellyel fogadó, jó értelemben konzervatív[3] és felkészült jogászokat, így Grád Andrást is, hogy félelmük a családon belüli erőszak elleni jogvédelemnek a hazai jogi kultúrától különböző eszközeitől alaptalan. A rossz családjogi bírói döntések jó szemmel azonosított veszélye nem a tervezetben írt koncepciót magukénak valló jogalkalmazók ítélkezési tevékenységének, hanem éppen hogy az abban rögzítetteket mint minden más progresszív elemet is mellőző rossz értelemben konzervatív és nem igazán rátermett, illetve a folyamatos önképzésben nem jeleskedő jogalkalmazóknak, bíráknak "köszönhető". A jó és rossz értelmében konzervatív személyi kör azonossága a családon belüli erőszak elleni küzdelem fejlett demokráciákban elfogadott típusai tagadását illetően tehát csak a végeredményt illetően áll fenn. Ezen írás az érdemi ellenérveket hangoztatók meggyőzését tűzheti ki reális célként, a másik csoport tagjai csak katartikus felismerés és önbírálat következtében változtathatnak véleményükön, s ez meglehetősen ritka jelenség.
Nem meggyőzőek számomra a családon belüli erőszak sajátszerűségét tagadó, nyilvánvalóan nem csak Grád András által felhozott pszichológiai ellenérvek. Sajnos meg kell elégednem olyan ellentétes indokokkal, melyek az Eric Berne-i játszmaelmélet szerinti "játszmázás" pszichológiai végzettség(em) hiányában is észrevehető következményeiből indulnak ki. Egész egyszerűen az a jogalkalmazói tapasztalatom, hogy a családtagok, a párok szerepjátszása, a tudattalan igények nem kérdőjelezik meg a családon belüli erőszak különlegességét. A családon belüli erőszakkal érintettek ugyanis az első két ciklusban (megbánás, "mézeshetek") ettől még "zavartalanul", de a ciklikusság folytán eltorzult módon és tartalommal "játszmáznak", s csak az utolsó, a közvetlen erőszak kitörését megelőző időszakban válik az áldozat alárendeltsége az akarati fogyatékossága folytán olyan fokúvá, hogy saját játszmái egyedül az erőszak elhalasztására szűkülnek. Az előbbi következtetés
- 23/24 -
nem mond ellent sem a család mint egész vizsgálatának szükségességének, sem a fekete-fehér megközelítés tagadása fontosságának, "a zsák megtalálja a foltját" -, s a "ha te nem lennél, nem is tudom mi lenne velem" - jellegű önbizalomhiányos párválasztásnak se. Velük együtt, egyidejűleg, "harmóniában" létezik a családon belüli diszharmonikus erőszak.
A Grád András cikkében említett NANE-nek és más nőszervezeteknek a bántalmazottak felelőssége hiányát kiemelő nézeteit szerintem félreérti a szerző. E jogvédők és más szakemberek nem azt fejezik ki ezzel, hogy ne figyeljünk a párkapcsolat elején a jelöltünk agresszivitásának jeleire, ne próbáljunk minden erőnket összeszedve távozni az ilyen kapcsolatból, s azt sem, hogy ha bántalmaznak minket, akkor nekünk nincsenek a normális együttélést zavaró, akár súlyos hibáink (horkolunk, káromkodunk, pénzéhesek, hűtlenek vagyunk stb.) vagy később (az erőszak folytán fellépő akarati fogyatékosság miatt még hosszabb idő elteltével is ritkán ugyan, de) piszkos perbeli trükkjeink. Ehelyett ezzel csak arra mutatnak rá, hogy semmi, de semmi logikai, okozati, morális összefüggés nincs az erőszak és bántalmazottak tettei, "bűnei" között, s pontosan ez adja a családon belüli erőszak sajátszerűségét, azaz a hatalom fenntartását szolgáló mivoltát. A hagyományos erőszaknál ugyanis lehet igaz, hogy a vétkes áldozat megérdemelt valamilyen arányos reakciót (pl. homlokráncolás, kifogásolás, elhagyás), de nem az erőszakot, a családon belüli erőszaknál viszont olyannyira nincs semmiféle összefüggés, hogy még ez a következtetés sem érvényes. Ha jól értem Grád András és más színvonalas bírálók érveit, akkor van ilyen összefüggés, még ha természetesen szerintük sem lehet semmilyen büntetés, így az erőszak sem jogos. Az összefüggés hiánya vagy megléte azonban szerintem döntő kérdés a családon belüli erőszak megítélése terén. Még magammal vitatkozó szemlélettel is legfeljebb az a marginális oksági kapcsolat juthat eszembe, hogy az erőszak kitörését megelőző harmadik ciklusban az erőszak kitörése időpontját (óra, perc, másodperc) talán előbbre hozhatja egy áldozati saját hiba, az erőszak azonban (vis maior hiányában) mindenképpen bekövetkezik. Továbbá tudattalan igényünk lehet ugyan a nekünk kellemes kisebb alárendelődésre kapcsolatainkban ("inkább mindig a férjem válassza ki a nekem jó ruhát", a "feleségem ahogy eldönti, hogy mit vegyünk legközelebb, az nekem úgy jó"), de a családon belüli erőszak részeként kialakított mértékűre nincs. Szándékosan erőltetett, mert ezzel az összefüggés teljes hiányát szemléltető hasonlattal élve: ha valaki lóg a munkahelyéről, elhanyagolja a gyermekeit, idegesítő a nevetése, pénzsóvársága és rasszizmusa nem ismer határokat, attól még fogyasztóvédelmi és így jogi szempontból áldozata lehet a nem megfelelő tájékoztatás után megvásárolt termék forgalmazójának, s az előbbi egyik gyengeségének sem lehet helyes következménye a fogyasztói jogok mai kiterjedt és a hazainál kevésbé textuális, ha úgy tetszik jogbiztonságot sértő tartalmú, mert alapelvi jellegű európai szabályozása eltörlése (inkorporálása előtt a bevezetése, mint a családon belüli erőszaknál!).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
