Ha tehát egy látszólagos jogkorlátozásról kiderül, valójában nem esik alapjogi védelem alá, akkor nem keletkezik alapjogi tesztet igénylő igazolási teher sem. Azonban ebben az esetben is valamiféle ésszerű igazolásra szorulhat a szabadságkorlátozás. Ilyenkor is meg kell vizsgálnunk, hogy a női kvóta bevezetésének céljai az alkotmányos demokrácia alapelveiből levezethetőek-e, vagy ahhoz képest külsődlegesek; illetve e célok megvalósításához megfelelő (alkalmas) és nélkülözhetetlen (szükséges) eszköz-e a női kvóta.
A magyarországi országgyűlési képviselők 2014-es általános választásán a mandátumot szerzett képviselők mindössze 9,5%-a nő.[2] Ez a szám kiugróan alacsony, nem csupán a nők politikai részvételében élen járó skandináv országokkal összevetve (vö. Svédország: 44,7%), hanem a közép-kelet-európai régión belüli összehasonlításban is (vö. Cseh Köztársaság: 22%, Horvátország: 23,8%, Szlovákia: 18,7%).[3] A számok értékelése azonban Magyarországon nem képezi konszenzus tárgyát az alkotmányos képviseleti demokrácia híveinek körében sem. Nincs egyetértés abban, hogy a fenti szám csupán kiugróan alacsony, vagy egyben kifogásolhatóan alacsony is, azaz nem egyszerűen statisztikailag kiugró adatról van szó, hanem akár egyéni jogsérelmek következményeként, akár a népképviseleti szervek legitimitását biztosító alkotmányos elvek sérelmének jeleként értelmezendő a kirívóan alacsony szám.[4] A női képviselők számát egyértelműen aggályosnak tartók között pedig további vita tárgyát képezi, hogy a liberális képviseleti demokrácia alkotmányos elveivel összeegyeztethető-e bármiféle, a választási eljárást, a választási rendszert illetve a képviseleti intézményeket érintő intézkedés, amely a női képviselők arányának növekedését célozná.
Ebben a tanulmányban két állítás mellett érvelek. Egyfelől azt fogom alátámasztani, hogy a női képviselők kiugróan alacsony száma bizonyos társadalmi feltételek fennállása esetén kétségbe vonja a demokratikus képviselet legitimitását, a képviseleti demokrácia liberális alkotmányos felfogása szerint is. Másképp: az aránytalanul alacsony női képviselet nem csupán a képviseleti demokrácia elveihez képest külsődleges megfontolások alapján, hanem a demokratikus képviselet elveiből következően is aggályos.
Másfelől amellett fogok érvelni, hogy - szintén meghatározott empirikus feltételek teljesülése esetén - a népképviselet alkotmányos elveiből, illetve a választójogból következhet egy, valamiféle női képviseleti kvóta bevezetésére irányuló intézményvédelmi kötelezettség is. Állításom szerint az alkotmányos képviseleti demokrácia elvei nem csupán megengedik, hanem - meghatározott empirikus feltételek teljesülése esetén - kifejezetten megkövetelhetik a kvóták bevezetését. Nem fogok amellett érvelni, hogy ezek az empirikus feltételek fennállnak, hiszen ennek alátámasztása az empirikus tudományok feladata, érvelésem során csupán kijelölöm, hozzávetőlegesen mely feltételek fennállásának empirikus alátámasztása szükséges. Az érvelés így feltételes marad, noha igyekszem támaszkodni a vonatkozó empirikus szakirodalomra.
Kvóta alatt jelen tanulmányban olyan intézményi megoldást értek, amely jogalkotás segítségével a népképviseleti szervekben a nők által betöltött mandátumok számának növelését célozza, a választási rendszer, a választási eljárás, a passzív választójog vagy a jelölő szervezetek egyesülési jogának szabályozása útján. Népképviseleti szervek alatt olyan döntéshozó intézményeket értek, amelyek többségi döntéseket hoznak olyan kérdésekben, amelyekről az állampolgárokra vonatkozóan legitim módon kikényszeríthető politikai döntések hozhatók, többségi döntéshozatali eljárásban.
A kvóta melletti, a vonatkozó szakirodalomban és a közbeszédben népszerűbb érveket igazolásuk szerint csoportosítva, tematikus egységekben tárgyalom. A második szakaszban a női kvóta episztemikus előnyeire épülő két legfőbb érvtípust vizsgálom, amelyek azért támogatják a kvótát, mert a nők részvételét a politikai döntéshozatalban a döntéshozatal minőségét javító eszköznek tartják. A harmadik szakaszban egy általános, az esélyegyenlőség területéről vett érvet rekonstruálok. A negyedik szakaszban amellett érvelek, hogy - bizonyos empirikus feltételek fennállása esetén - egyrészt a népfelség elvéből levezethető, ésszerű hatékonyságú és az esélyegyenlőség feltételeinek megfelelő képviselet követelménye, másrészt az egyenlő bánásmódhoz való jog igazolhatja a női kvótát, méghozzá nem csupán megengedhető, hanem morálisan és alkotmányosan egyaránt megkövetelt intézkedésként, noha nem abszolút követelményként. Az ötödik szakaszban azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy jogkorlátozó-e a női kvóta. Itt amellett érvelek, hogy az esetek többségében a kvóta szabadság-, de nem jogkorlátozó, ezért alkotmányosságának megállapításához indokolatlan a szükségességi-arányossági teszt alkalmazása; azok-
- 22/23 -
hoz a kivételes esetekhez pedig, amelyekben a kvóta jogkorlátozó, szempontokat kínálok az alapjogi teszt eredményének megállapításához.
Lássuk tehát az alacsony női képviseletet elítélő, kvótázás mellett szóló érveket! Ebben a szakaszban azokat az érveket vizsgálom, amelyek episztemikus előnyöket tulajdonítanak a kvótázásnak, azaz úgy gondolják, hogy a női képviselők arányának emelkedése a döntéshozatal minőségét fogja javítani. Közvetlenül vagy közvetve ezek az érvek tehát a politikai döntések tartalmának javulását várják a női képviselet erősödésétől.
Az episztemikus érvek első változata közvetlenül a politikai döntések tartalmának helyes vagy helytelen mivoltából indul ki, és a helyes döntések valószínűségét kívánja növelni a kvótázással. Ez az érv a tudományos szakirodalomban ritkán kerül elő, noha nem idegen az instrumentális demokráciaelméletektől.[5] Magyarországon azonban gyakorta hallani ezt az érvet a női kvóta valamilyen formájának bevezetése mellett, elsősorban balliberális politikusoktól.[6] Az érv a következőképp rekonstruálható:
(P1) A politikai döntések tartalmi kiértékelhetősége. Egyes politikai döntések jobbak (igazságosabbak), mint mások.
(P2) A nők részvételével hozott döntések tartalmi előbbrevalósága. Kvótázás esetén a népképviseleti szervek tartalmilag jobb (igazságosabb) döntéseket hoznak.
(P3) A morálisan jobb döntésekhez vezető eljárás követelménye. Olyan politikai döntéshozatali eljárást kell használnunk, amely nagyobb eséllyel eredményez jobb (igazságosabb) politikai döntéseket, mint kevésbé jókat.
(C) Tehát: be kell vezetnünk a női kvótát.
Az érv első premisszáját nem vitatom. A demokraták nagy része elkötelezett egyes döntések igazságossága (és mások igazságtalansága) mellett - olyan demokráciákban, ahol a pártoknak, jelölteknek programjai is vannak, többek között ezért szavaznak a választók inkább erre vagy arra a pártra.[7]
A második premissza egy empirikus állítás. Jellemző konkrét formája ehhez hasonló: "Ahol egy minimum 30%-os női kvótát bevezetnek a parlamenti mandátumok kiosztásában, azok az országok többet költenek oktatásra, egészségügyre, és kevesebbet a hadseregükre, focipályákra stb." Az állítást alátámasztja, hogy még az olyan afrikai országokban is, ahol első ránézésre talán nem sok nyomát látjuk a szociálisan érzékeny közpolitikai döntéseknek, a női parlamenti jelenlét tartalmában jelentősen befolyásolta a közpolitikai döntéseket. Empirikus kutatások többek közt a családjog, a nők elleni erőszak vagy épp a földtulajdonlás szabályozása terén számos változást a női képviselet megerősödésének tulajdonítanak Ugandában, Ruandában vagy éppen a Dél-Afrikai Köztársaságban.[8]
Az érv azonban érvénytelen. A második premissza ugyanis egy elégséges, de nem szükséges feltételt fogalmaz meg: csupán azt állítja, hogy a kvóta egy alkalmas eszköz egy adott cél elérésére. Ha tehát elfogadjuk a harmadik állítást, a három premisszából együttesen sem következik a kvóta támogatása, hanem csupán a kvóta vagy bármely más intézkedés morális indokoltsága, amely hasonlóképp vagy még inkább valószínűsíti a helyes (igazságos) döntések meghozatalát. De nem ez a legsúlyosabb ellenvetés, amellyel az érv híveinek szembe kell néznie.
Az érv elsősorban azért problémás, mert a második premissza összeegyeztethetetlen a demokratikus döntéshozatal szükségességét igazoló egyik legfontosabb peremfeltétellel. A demokratikus politikai döntéshozatalt részben épp az teszi szükségessé, hogy az állam joghatósága alá tartozó egyének (ezekre a továbbiakban "állampolgár"-ként utalok)[9] nem értenek egyet alapvető morális, világnézeti, értékválasztási kérdésekben és ezeknek a kérdéseknek az eldöntésére szolgáló legjobb módszerekben, valamint érdekeik nem mindenben egyeznek, és nem valósíthatók meg maradéktalanul egyszerre.[10] A demokratikus döntéshozatal célja az efféle nézeteltérések és érdekkonfliktusok igazságos rendezése. Ezért a demokratikus képviselet nem egyeztethető össze olyan képviseletelméletekkel, amelyek eltekintenek az állampolgárok közötti nézeteltérésektől és érdekkonfliktusoktól. Például egy olyan elmélet, amely eleve feltételezi, hogy az adófizetők pénzét elsősorban honvédelmi kiadásokra és nemzetbiztonsági költségekre kell fordítani, és egy adott országban ezt a célt demokratikus képviselettel tartja a leghatékonyabban megvalósíthatónak, nem felel meg ennek a feltételnek.
Az episztemikus szubsztantivizmus azonban nem veszi komolyan az állampolgárok megosztottságát egy-egy közpolitikai döntés helyességét illetően. Eleve
- 23/24 -
adottnak veszi ugyanis, hogy mely közpolitikai döntések helyesek - ha nem tenné, a második állítás teljesen kiüresedne, hiszen a helyes döntések előzetes kijelölése nélkül nem lenne mivel empirikus összefüggésbe hozni a kvótázást vagy annak hiányát. Az a feltevés azonban, hogy tudhatjuk, melyek a helyes közpolitikai döntések, és e tudás birtokában jogosan kikényszeríthetünk egy olyan döntéshozatali eljárást, amely az alternatív döntéshozatali eljárásokhoz képest nagyobb valószínűséggel vezet ezekhez, összeegyeztethetetlen az alkotmányos demokrácia előzőekben kifejtett előfeltevésével.
Fontos kiemelni, hogy az episztemikus szubsztantivizmus esetében nem beszélhetünk két érték versengéséről, amelyek mérlegelésre szorulnak: egyfelől a döntések helyessége, másfelől azok demokratikussága. Ez a két szempont ebben a formában egyáltalán nem mérlegelhető. Ha feltételeznénk, hogy a döntések helyességük alapján kikényszeríthetők, nem állnának fenn azok a feltételek, amelyek egyáltalán a demokratikus döntéshozatalt szükségessé teszik. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy az episztemikus szubsztantivizmus hívei nem tartják értékesnek a demokratikus döntéshozatalt. A diagnózis ennél abszurdabb. Az érv hívei ugyanis csak akkor köteleződhetnek el az érv mellett, ha eközben úgy gondolják: a demokratikus döntéshozatal ugyan értékes megoldás egy adott problémára - nevezetesen, a feloldhatatlan nézeteltérések közepette hozott igazságos döntéshozatal problémájára -, azonban ez a probléma valójában nem is áll fenn. Hiszen az érv képviselői eltekintenek az állampolgárok közötti nézetletérésektől, eleve feloldottnak vagy irrelevánsnak tekintik őket. Éppen ezért ez az érv rejtett feltevéseinél fogva összeegyeztethetetlen az alkotmányos demokráciával.
Elképzelhető lenne az érv egy olyan változata is, amely azt feltételezné, hogy (a) a demokratikus döntéshozatalnak nem bármilyen nézeteltérés lehet a legitim tárgya, hanem csak az egyenlő emberi méltósággal összeegyeztethető nézetek, így a demokratikus képviseletnek is ezek valamelyikének képviseletére kell irányulnia, és (b) a női képviselők nagyobb valószínűséggel képviselnek pont ilyen nézeteket. Ezért a női kvóta tulajdonképpen a demokratikus döntéshozatalnak a megfelelő keretek között tartását szolgálná. Az érv ebben a változatában sem világos azonban, hogy miért épp a női kvótát lenne szükséges alkalmazni a demokratikus képviselet legitim tartalmi keretek között tartására. Sőt, az sem világos, hogy a női kvóta alkalmas lenne-e a cél elérésére. A magyarországi közbeszédben jelenleg mindenesetre az érvnek nem ezzel a formájával találkozunk.
A politikai döntések minőségéből kiinduló kvótázási érvek nem mindegyike él bármiféle feltevéssel a helyes döntések mibenlétéről. Úgy is érvelhetünk egy döntéshozatali eljárás minősége mellett, hogy az eljárásnak olyan elemeit azonosítjuk, amelyek valószínűleg jobb minőségű döntésekhez vezetnek, akármi is legyen a helyes döntés. Egy adott döntéshozatali eljárásnak sokszor épp ez az igazolása. Egy nem-politikai példát véve: érdemes lehet ragaszkodnunk ahhoz az elvhez, hogy alkoholos befolyásoltság alatt nem hozunk jelentős pénzügyi döntéseket. Az elv elfogadásához nem kell tudnunk előre, mely pénzügyi döntések helyesek, elegendő csupán annyit elfogadnunk, hogy a helyes döntéshez szükséges információ-feldolgozás, kockázati mérlegelés stb. hatékonyabban valósítható meg alkoholos befolyásoltság nélkül. Az episztemikus proceduralizmus hasonlóképp igazolná a női kvóta bevezetését is:
(P1) Személyes döntéshozatali adottságok kiértékelhetősége. Egyes készségek, gondolkodásmódok jellemzően jobb döntésekhez vezetnek, mint mások.
(P2) A döntéshozatali adottságok egyenlőtlen nemi eloszlása. A nőkre jellemzőbbek a jobb döntésekhez vezető készségek, gondolkodásmódok, mint a férfiakra.
(P3) A morálisan jobb döntésekhez vezető eljárás követelménye. Olyan politikai döntéshozatali eljárást kell használnunk, amely nagyobb eséllyel eredményez jobb politikai döntéseket, mint kevésbé jókat.
(C) Tehát: be kell vezetnünk a női kvótát.
A második állítás mellett általában a következőkhöz hasonló feltevések szólnak: a nők jellemzően átgondoltabb döntéseket hoznak, kevésbé sietnek el nagy kockázatú döntéseket, több érintett csoport szempontjait veszik figyelembe a döntéshozatal során, kevésbé korrumpálhatóak, stb.[11] Nem kell egyetértenünk egy-egy adott döntés helyességéről ahhoz, hogy abban egyetértsünk, ezek a tényezők valószínűsítik a döntéshozatal eredményének helyességét. Mi több, azon állampolgárok számára, akik nem értenek egyet egy-egy, rájuk nézve is kötelező többségi döntéssel, jó indokkal szolgálhat e döntések elfogadására épp az, hogy a helyes döntést valószínűsítő módon fogadták el őket. Ugyanezen megfontolásból egyes szerzők a képviseleti demokráciát is épp annak előnyös episztemikus sajátosságaival igazolják a köz-
- 24/25 -
vetlen demokráciával szemben, miközben nem hagyják figyelmen kívül a nézeteltérések jelentőségét sem.[12] Egy eljárás kimenetelének a kimenetel által érintett felek felé történő igazolásához gyakorta hozzájárul, hogy az eljárási feltételek biztosítása valószínűsíti az (előre nem ismert) helyes eredményt. Például a büntetőeljárások esetében az ellenérdekelt felek sokszor nem értenek egyet a vádlott bűnösségében, és az ilyen eljárások nyilvánvalóan nem mindig helyesen ítélik meg a vádlott bűnösségét. A tisztességes eljáráshoz fűződő jogok részben azonban épp azt a célt szolgálják, hogy az eljárás minél nagyobb valószínűséggel vezessen helyes eredményre. Az eljárás eredményét pedig a felek részben épp az eljárás episztemikus előnyei miatt fogadhatják el akkor is, ha saját érdekeikkel, nézeteikkel nem áll összhangban. Például egy valójában bűnös vádlott jogerős felmentése a vád számára részben azért elfogadható, mert az eljárás megfelelő lehetőséget biztosított az igazság feltárására, a helyes döntés meghozatalára, még ha a döntés az adott esetben hibásnak bizonyult is.
Fontos tehát látnunk, hogy az episztemikus proceduralista érv nem hagyja figyelmen kívül a demokratikus döntéshozatalra szoruló, politikai közösségekre jellemző alapvető nézeteltéréseket. Sőt, épp azokat komolyan véve kínál olyan döntéshozatalt, amely a politikai döntések helyességével kapcsolatos nézeteltérésben minden fél számára elfogadható. Ennyiben tehát az episztemikus proceduralizmus nemhogy nem mond ellent a képviseleti demokrácia alapelveinek, hanem pontosan a képviseleti demokrácia mellett szóló feltevések némelyikéből levezethető.
Itt is megfogalmazható azonban egy másik ellenvetés, amely az episztemikus szubsztantivizmust érte. Lehet ugyan, hogy a női képviselők számarányának növelése - akár a férfi képviselők kizárásáig! - alkalmas a döntéshozatal minőségének javítására, azonban nem biztos, hogy szükséges is a cél eléréséhez. Számtalan más intézményes megoldás képzelhető el, amely épp ugyanúgy célt érhet: például a képviselői mandátum betöltése valamiféle pszichológiai alkalmassági vizsgához köthető, vagy más, az átláthatóságot és az átgondolt döntéshozatalt segítő intézményes megoldásokkal semlegesíthetők a férfi döntéshozók hátrányai.[13] Jó okunk lehet arra is, hogy ne alkalmassági kritériumokhoz szabjuk a passzív választójog gyakorlását, hanem inkább azt biztosítsuk, hogy a választópolgárok megfelelő információhoz jussanak a jelöltekről, és legyenek képesek ennek az információnak a feldolgozására, hogy maguk döntsék el, kit találnak alkalmasnak nézeteik, érdekeik hatékony képviseletére.[14] Az érv tehát ismét nem elég specifikus: nem kifejezetten a női kvóta mellett, hanem a kvótázás vagy más, az adott cél elérésére alkalmas megoldások bevezetése mellett szól.
Az érv kiértékeléséhez továbbá figyelembe kell vennünk, hogy a harmadik állítás értelmezése nem egyértelmű. Maximalizálnunk kell-e a többségi döntéshozatali eljárás episztemikus előnyeit, vagy csupán valamilyen ésszerű, elégséges szintet kell elérnünk? Az, hogy a női kvótát megköveteli-e az episztemikus proceduralista érv, részben ettől is függ. Még ha az érvből következik is egy ilyen követelmény, látnunk kell, hogy az érv nem abszolút követelményt fogalmaz meg, hanem csupán egy olyan elvet, amelyet más jogi és morális megfontolásokkal kell összemérni. Ez szerencsés, hiszen például az érvet önmagában alkalmazva, a politikai közösség nézeteltéréseinek rendezésére egy olyan képviseleti demokrácia lenne a legalkalmasabb, amelyben 100%-os női kvótát alkalmaznánk. Jó okkal feltételezhetjük azonban, hogy ez aláásná a férfi állampolgárok képviseletének mind az ésszerű hatékonyságát, mind pedig az egyenlőségét. (Ezekről bővebben lásd A hatékony és egyenlő demokratikus képviselet című szakasz alatt kifejtett érveket.) Az érv más jogi és morális megfontolásokkal megfelelő egyensúlyban történő alkalmazása pedig összeegyeztethető a demokratikus képviselet alapelveivel. Az ezen a ponton természetesen továbbra is nyitva áll, hogy létezik-e olyan egyensúly az episztemikus megfontolások és a hatékony és egyenlő képviselet elvei között, amely alapján a kvótázás igazolható. Ez pedig részben attól függ, hogy a kvóta jogkorlátozónak bizonyul-e (ezt a Jogkorlátozó-e a kvóta, és ha igen, igazoltan korlátoz? című szakasz alatt vizsgálom).
Érdemes felhívni a figyelmet az episztemikus proceduralista érv egy másik lehetséges változatára is. Ez a változat nem azt feltételezi, hogy a nők a férfiaknál jobb döntéshozók, hanem azt, hogy a döntéshozó testületek nemi diverzitása vezet jobb döntésekhez. Ennek az érvváltozatnak az értékelése azonban megegyezik az előbbiekben elemzett változatéval: nem abszolút megfontolásról van szó, amely tehát adott esetben az alkotmányos képviseleti demokrácia más elveivel összhangban követelheti meg a kvótázást, a képviseleti demokrácia elveinek bizonyos relatív súlyozása és meghatározott empirikus feltételek fennállása esetén. A diverzitás-alapú érv sajátos problémája, hogy nehéz igazolni, miért kizárólag a nemi diverzitás vezetne a döntések minőségi javulásához. Azaz, még ha a kvótázást igazolja is összességében
- 25/26 -
az érv, más elvekkel együtt alkalmazva, akkor sem biztos, hogy specifikusan a női kvóta mellett szólna inkább, mintsem inkább egy örmény, röplabdarajongó, málnafagylalt-imádó, vagy bármely más, a statisztikailag normális férfi képviselőkhöz képest a deliberációban új szempontokat, megközelítéséket megszólaltató képviselőket előnyben részesítő kvóta mellett.[15]
A női képviselők alacsony számának kritikája, illetve a kvótázás támogatása sokszor arra a feltevésre épül, hogy a nőknek a társadalom vezető pozícióiban történő szerepvállalása elengedhetetlen a nemek közötti esélyegyenlőség megvalósulásához. Az érv nagyjából az alábbiak szerint épül fel:
(P1) Az általános esélyegyenlőség követelménye. Mindenkinek joga van életterve egyenlő esélyek közötti megvalósítására, nemre, fajra stb. való tekintet nélkül.
(P2) A politikai képviselet egyenlőségének szükségessége. A nők esélyegyenlőségéhez - a politikában és azon kívül egyaránt - szükséges a nők számottevő politikai szerepvállalása.
(P3) A kvótázás szükségessége. A nők számottevő politikai szerepvállalása nem lehetséges kvótázás nélkül.
(C) Tehát: be kell vezetnünk a női kvótát.
Az empirikus feltevéseket igaznak fogadom el az érv további vizsgálata céljából. Ezért nem foglalkozom azokkal az ellenérvekkel, amelyek a második vagy harmadik állítást vonják kétségbe. A második premissza egy alapvonalaiban egyszerű szociálpszichológiai mechanizmust feltételez: a társadalomban bizonyára jelen vannak olyan politikai vagy más vezetői ambíciókkal rendelkező nők, akik azért nem teljesítik ki ezeket az ambíciókat, mert vagy ők maguk sem látják megvalósíthatónak pályaképüket, vagy pedig azért, mert e női pályaképek társadalmi alulreprezentáltságából következően nem a férfiakkal egyenlő eséllyel pályáznak vezetői pozíciókra. (Például azért, mert a vezető pozíciók betöltéséről döntő emberek - akár férfiak és nők egyaránt - nem találják őket erre alkalmasnak pusztán női mivoltuknál fogva.) Ez az esélyegyenlőség magát örökíti tovább, hiszen a női vezetők folytatólagos hiánya megerősíti azokat a (részben internalizált) előítéleteket, amelyek útját állják a vezetői ambíciókkal rendelkező nők kiteljesedésének. Az érv szerint tehát az ördögi kör úgy törhető meg, ha az esélyegyenlőséget aláásó vezetői kiválasztási mechanizmusok szabályozásával, korlátozásával, részlegesen más mechanizmusokkal történő helyettesítésével vezetői pozíciókhoz juttatunk az adott pozíció betöltésére alkalmas és arra vágyó nőket. Demokratikus társadalmakban a politika különösen - sőt, az érv szerint egyedülállóan - jól exponált (pl. nagy média-figyelemnek kitett) terep a vezetői alkalmasság nagy nyilvánosság előtti bizonyítására. Ezért pontosan ezen a területen van szükség az ördögi kör megtörésére.
Hangsúlyozandó, hogy az érv szerint a nemek közti esélyegyenlőség általános megteremtésének szükséges eszköze a kimondottan a politikai képviselet képviselői oldalán megteremtett eredmény-egyenlőség. Az érv sajátossága tehát, hogy a demokratikus képviseleti rendszert eszközként használja egy olyan cél eléréséhez, amely részben külsődleges magára a képviseleti rendszerre nézve. Az érv státuszát döntően befolyásolja tehát, hogy a kvótázás igazolási célja az esélyegyenlőség pozitív eszközökkel történő biztosítása, nem csupán az állami hivatalviselésben, hanem a társadalom egészében, a magánpiaci viszonyokat is beleértve. A szabályozási cél közvetetten ugyan állami intézmények szabályozásával valósul meg, ám a magánviszonyokat nem pusztán a diszkrimináció tilalmával befolyásolja, hanem egy állami intézményrendszerben megvalósuló szabadságkorlátozással. A képviseleti esélyegyenlőséget megköveteli a népszuverenitás alkotmányos elve, illetve az egyenlő bánásmódhoz való jog és a választójog egyenlősége, azonban a minden vezetői pozícióra kiterjedő esélyegyenlőség morális követelménye általánosabb alkotmányos célként jelenik meg.[16] Az esélyegyenlőség minden vezetői pozícióban történő általános biztosítása ettől még lehet olyan legitim cél, amely szabadságkorlátozásokat igazol. Az átfogó esélyegyenlőség elvét tekinthetjük nem csupán alkotmányos felhatalmazásnak, hanem alkotmányossági követelménynek is, azonban semmiképp sem abszolút követelménynek.[17] Alkotmányos demokráciákban csak akkor fogadható el a kvótázás melletti érvként, ha a kvótázás semmilyen jogot nem sért.[18] Ilyenkor is vizsgálandó azonban, hogy az esélyegyenlőség megvalósítására feltétlenül szükséges-e az azonos bánásmódtól eltérő intézkedés. Pozitív diszkrimináció alkalmazására ugyanis csak akkor kerülhet sor, "ha valamely - az Alkotmányba nem ütköző - társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető,
- 26/27 -
hogy a szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg".[19] Ez a feltétel az érv harmadik feltevése szerint megvalósul. A későbbiekben pedig (a Jogkorlátozó-e a kvóta, és ha igen, igazoltan korlátoz? című szakasz alatt) részletesen foglalkozom azzal, hogy a kvótázás milyen jogokat korlátoz, ha bármilyet is. Ez alapján dől el az is, hogy az alkotmányos demokrácia alapelveivel koherens esélyegyenlőségi elvárással igazolt kvóta végső soron alkotmányos lehet-e.
A női képviselők alacsony számarányának kritikája és a kvótázás támogatása az előbbi érvvel ellentétben támaszkodhat a demokratikus képviselet alkotmányos követelményeire is. Ebben a szakaszban ilyen érveket vizsgálok. Ezek az érvek nem csupán a demokratikus képviselet hatékonyságának, az abban megvalósuló esélyegyenlőségnek az aláásását kerülik el, hanem kifejezett céljuk a demokratikus képviselet e tulajdonságai valamelyikének erősítése. Az első ilyen érv nem az esélyegyenlőséget, hanem a képviselet hatékonyságát jelöli meg a kvótázás igazolási céljául:
(P1) A hatékony képviselet követelménye. Minden választópolgárnak joga van ahhoz, hogy érdekeit, nézeteit a képviselők ésszerű hatékonysággal legyenek képesek becsatornázni.
(P2) A deskriptív képviselet a hatékony demokratikus képviselet szükséges feltétele. A női választópolgárok érdekeit, nézeteit csak női képviselők tudják az elvárható ésszerű hatékonysággal becsatornázni a jogalkotásba.
(P3) A kvótázás a deskriptív képviselet szükséges feltétele. Kvótázás nélkül a politikai piacon tapasztalható esélyegyenlőség nem teszi lehetővé, hogy a női választópolgárok nézeteit, érdekeit nők képviseljék.
(C) Tehát: be kell vezetnünk a női kvótát.
Az első, normatív feltevés egyértelmű igazolást nyer a népszuverenitás elvében. Nem beszélhetünk a népszuverenitás elvének megfelelő képviseleti demokráciáról ott, ahol a választópolgárok érdekeit, nézeteit a képviselők nem tudják ésszerű hatékonysággal becsatornázni a jogalkotással kapcsolatos tevékenységükbe. De mi következik a hatékony képviselet követelményéből?
Először érdemes tisztázni, mi nem következik. A hatékony képviselet elvéből nem következik, hogy a választott képviselőknek kikényszeríthető, jogi kötelezettsége legyen adott nézetek, érdekek képviseletére. Éppen ezért a hatékony képviselet elve nem áll konfliktusban a mandátumszabadság elvével. A mandátumszabadság elve védi a már kiosztott mandátum szabadságát. Azonban nem tilt semmilyen olyan szabályozási mechanizmust, amely a képviseleti tevékenység tartalmát, irányultságát - a választópolgárok érdekeinek, nézeteinek becsatornázását - a mandátumok elosztásával kísérli meg befolyásolni.[20]
Másodszor, a hatékony képviselet elve a "hatékonyság" minimalista követelményét fogalmazza meg. Alapvetően a választópolgár feladata eldönteni, hogy érdekeit, nézeteit kik képviselik a leghatékonyabban. A hatékony képviselet elve azonban megkívánja, hogy a választópolgároknak erre legyen érdemleges lehetőségük. Elsősorban tehát olyan elvárások következnek az elvből, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy egyetlen választópolgár érdekeinek, nézeteinek képviselete se váljék lehetetlenné vagy méltánytalanul terhessé pusztán a képviseleti intézményrendszer sajátosságai, illetve az ezen intézményrendszer működését alapvetően befolyásoló társadalmi-gazdasági háttérfeltételek következtében. Az ésszerű képviseleti hatékonyság követelménye tehát voltaképpen azt kívánja meg, hogy a társadalmi-gazdasági háttérfeltételek hatása ne áshassa alá a politikai képviselet hatékonyságát.[21] Az érv fenti változatában a második premisszát általában három, különböző okból szokás feltételezni. E különböző érvek nem mindegyike helytálló. Némelyikük az egyéni képviselet általam elfogadható elméletével összeegyeztethetetlen feltevésekre támaszkodik (lásd a Bemeneti hatékonyság -félreértelmezett képviselet című szakasz alatt). Más érvek az egyéni képviselet elfogadható elméletére építenek, és a politikai piac nők számára méltányosabb belépési feltételeinek megteremtésével igazolják a kvótát, részleges sikerrel (lásd A politika szabad piacának szabályozása - a torzítások korrigálása című szakasz alatt), vagy a képviselt programnak a jogalkotásba történő hatékony becsatornázására hivatkoznak még meggyőzőbben (lásd a "Kritikus tömeg" és programképviselet című szakasz alatt). Az alábbiakban sorra rekonstruálom és kiértékelem mindhárom érvet.
A (P2) melletti első érv azt próbálja alátámasztani, hogy a női képviselők a női választópolgárok érdekeit, nézeteit hatékonyabban észlelik, és ennek köszönhető a (P2)-ben feltételezett nagyobb képvise-
- 27/28 -
leti hatékonyság. Ennek legalább két oka lehet. Egyfelől elképzelhető, hogy a női képviselők hatékonyabban férnek hozzá a női választópolgárok érdekeivel, nézeteivel kapcsolatos információhoz, míg a férfi képviselők egyáltalán nem férnek hozzá elégséges mértékben az ezzel kapcsolatos információhoz. Ez lenne a helyzet például, ha a női képviselőket fogadóórájukban szívesebben, gyakrabban keresnék fel a női választópolgárok, míg férfi képviselőket egyáltalán nem keresnék meg.[22] Hasonlóképp előfordulhat, hogy a női képviselők többször hívnak meg női érdekképviseleti szervezeteket bizottsági meghallgatásokra, míg a férfi képviselők egyáltalán nem, vagy éppen a férfi képviselőkkel ellentétben nem utasítják el a magukat női érdekcsoportokként azonosító szervezetek, mozgalmak megkereséseit. A hatékony képviselet pedig csak akkor lehetséges, ha a képviselők és képviseltek közötti elégséges információáramlás csatornái nem záródnak el.
Másfelől elképzelhető, hogy a női képviselők a női választópolgárokhoz való részleges hasonlóság folytán pontosabban észlelik utóbbiak érdekeit, nézeteit.[23] Például a férfi képviselők - joggal feltételezhetjük - nem valószínű, hogy átérzik a női választópolgárok problémáinak jelentős részét, amelyek pedig közpolitikai megoldást kívánnának. Így a bölcsődei szolgáltatások szűkössége és egyenlőtlen elosztása, vagy a fiatal anyáknak nem kedvező, a részmunkaidős foglalkoztatást nem ösztönző munkajogi szabályozás, stb. jó eséllyel nem szerepel a férfi képviselők tevékenységét meghatározó problémák között, hiszen a férfi képviselőknek - szól az érv - nem kell nap mint nap megküzdeniük e problémák okozta nehézségekkel, döntési helyzetekkel. Kellő számú női képviselő nélkül tehát esély sincs arra, hogy a jellemzően női választói érdekek, nézetek hatékonyan becsatornázódjanak a jogalkotásba.
Anélkül, hogy vitatnám a fenti, a (P2) igazsága mellett szóló érv empirikus feltevéseinek igazságát, úgy vélem, az érv részben hibás feltevésekkel dolgozik a demokratikus képviselettel kapcsolatos morális (noha nem jogi) elvárásokat illetően. Az érv egyrészt ugyanis azzal a feltevéssel él, hogy a képviselő feladata a választópolgárok érdekeinek feltárása: a képviselői életpálya ezen elvárás értelmében egy szociálpszichológiai kalandtúra kell, hogy legyen. Természetesen igaz is, hogy a képviselők - újraválasztásuk érdekében - akkor járnak el racionálisan, ha tájékozódnak a választópolgárok preferenciáiról, nyomon követik a választói preferenciák változását. Ez azonban csak egy racionális, de nem egy morális elvárás.
A képviselők feladatával kapcsolatos morális követelmény ezzel szemben az, hogy a képviselők a programjukban meghirdetett célokat képviseljék minél hatékonyabban. Képviselői tevékenységük elsődleges meghatározója tehát a választópolgárok szavazatukon keresztül kifejezett támogatása egyik vagy másik jelölt, jelölő szervezet programja mellett.[24] A képviselők ugyanakkor lehet, hogy a programjukban meghatározott célok hatékony képviseletét csak akkor tudják ellátni, ha képviseleti tevékenységük során (nem pedig pusztán azt megelőzően) elégséges információhoz jutnak a programcélok megvalósításához szükséges különféle közpolitikai eszközök sajátosságairól. Ebben fontos segítséget jelent, ha a képviselő és a programjában megjelölt célok megvalósításában érdekelt, a vonatkozó közpolitikai kérdésekben szakértelemmel rendelkező egyének között kielégítő információs csatornák jönnek létre. De kérdéses, hogy ezek az információs csatornák nem jöhetnének-e létre más, kvótázást nem igénylő intézményes megoldásokkal.
Másrészt, a demokratikus képviselettel kapcsolatos fenti kikötésekből az is következik, hogy a képviselők feladata alapvetően nem a női vagy férfi választópolgárok nézeteinek, érdekeinek képviselete, hanem kizárólag a programjuk képviselete, méghozzá függetlenül attól, hogy milyen nemű választópolgárok támogatják azt.[25] Jelen sorok írója férfi létére például támogatja a bölcsődei ellátás kiterjesztését, és - más szempontok mérlegelése mellett - éppen ezért szívesen részesít előnyben olyan jelölteket (nőt vagy férfit egyaránt), akik programjukban vállalják ezt. Ugyanakkor bizonyára akad olyan magyar női szavazó is, aki például vallásos elköteleződései folytán olyan programot támogatna, amelyik az abortuszhoz való hozzáférést szigorítaná, és olyan foglalkoztatáspolitikát űzne, amely a nők családanyai szerepének maradéktalan kiteljesedését tűzi ki célul, a más választás híján gyermeknevelésben kiteljesedő családanyák egyéni ambícióit messzemenően figyelmen kívül hagyva. Az ő képviseletét maradéktalanul ellátja az a konzervatív képviselő (minden bizonnyal férfi), akit az említett, preferenciáját követve, választott. Röviden összefoglalva: a fenti érv részben azért nem állja meg a helyét, mert a képviselők feladata nem a választói érdekek, hanem a szavazásban kifejezett választói akaratok képviselete.[26] A képviselők elégséges, közpolitikai relevanciájú információval való ellátottsága nélkül ez a feladat nem teljesíthető. Nem biztos azonban, hogy a női kvóta szükséges, vagy egyáltalán más intézményes megoldásoknál ha-
- 28/29 -
tékonyabb eszköz ennek az ellátottságnak a biztosítására.
Az ésszerű képviseleti hatékonyság biztosítására a női képviselők szükségessége mellett szólhat ugyanakkor egy második érv is, amely teljes összhangban áll a demokratikus képviselet előző pontban vázlatosan ismertetett modelljével. A női választópolgárok képviselete ugyanis lehet épp azért nem elégségesen hatékony, mert női képviselőjelöltek hiányában egyszerűen nem állnak rendelkezésre olyan jelöltek, jelölő szervezetek, akik a női választópolgárok jelentős részének nagy prioritású politikai preferenciáit képviselnék. A kvótázás célja ebben az esetben tehát az, hogy a nők politikai részvételének növelésével a választók rendelkezésére álló programok spektrumát szélesítse, s ezáltal a női választópolgárok számára jellemzően fontos érdekeket, nézeteket ne hagyja képviseleti lehetőség nélkül.
Természetesen nem korlátozódik a női választópolgárokra az a nehézség, hogy nem áll rendelkezésükre olyan jelölt, jelölő szervezet, amelynek programjával - ha egyáltalán van ilyenje - a legnagyobb prioritásúnak ítélt választói preferenciáikat képviseltetni tudják. Erre a nehézségre egy ideálisan működő alkotmányos demokráciában kétféle megoldás is létezik. Egyrészt, a politikai palettát aktuálisan betöltő programokkal elégedetlen választópolgárok maguk élhetnek a passzív választójoguk adta lehetőséggel és jelöltként próbálhatják meg képviselni érdekeiket, nézeteiket. Másrészt, választópolgárokként egyéb módokon - pl. anyagi támogatással, önkéntes politikai aktivizmussal stb. - támogathatják a jelöltségre és érdekeik, nézeteik képviseletére hajlandó más választópolgárokat.
Köztudott azonban, hogy a jelentős társadalmi-gazdasági háttér-egyenlőtlenségek jellemezte társadalmakban a politika szabad piacán a kínálat nem követi a keresletet. Az ilyen társadalmakban a választópolgárok egy része e háttér-egyenlőtlenségek hatására nem tudja ésszerű hatékonysággal képviseltetni nézeteit, érdekeit.[27] Hiába elégedetlen a női választópolgárok egy része a jelöltek, jelölő szervezetek által kínált programokkal, ha saját képviselői ambícióiknak útját állja, hogy például a nemi sztereotípiáknak megfelelő neveltetésük miatt (még) nem rendelkeznek azokkal a kommunikációs technikákkal, amelyekkel egy agresszív, férfiak uralta politikai elitben kiküzdhetik a helyüket és ésszerű terhek mellett viselhetik a szexista megjegyzések áradatát, vagy éppen azért nem tudják összeegyeztetni családi életüket a politikai élettel, mert méltánytalanul nagy terhet kénytelenek vállalni a családi életben és a háztartásban. Mindennek az a következménye, hogy az érintett állampolgárok nem pusztán azért nem tudják nézeteik, érdekeik hatékony képviseletét biztosítani, mert nem lennének hajlandóak vállalni az aktív politizálással járó méltányos terheket, hanem azért, mert nőként olyan méltánytalan terhekkel járna számukra az aktív politizálás, amelyet még a politika iránt elhivatott és áldozatvállalásra kész állampolgárként sem tudnak vállalni.
Ez az érv legitim célt azonosít a női kvóta bevezetésére: mindenkit megillet, hogy hatékony képviseletét méltányos teherviselés mellett biztosítani tudja. Feltehetjük, hogy nem mindenki élne a lehetőséggel, méltányos terhek mellett sem. Sokan vagyunk elégedetlenek a politikai kínálattal, ám kevesen szeretnénk politikusnak állni. A kvótázás azonban nem kényszerít senkit politikai szerepvállalásra, csupán a méltánytalan teherviselést kívánja ellensúlyozni. Ez az érv felteszi, hogy léteznek olyan nők, akik szeretnék maguk kiegészíteni a politikai kínálatot, ha kevesen is vannak (akárcsak a hasonló ambíciójú férfiak). Ok viszont nem tudnak méltányos terhek mellett eleget tenni ambíciójuknak épp a nemükből következően, és ezt ellensúlyozná a kvóta.
A kifejezetten az állampolgár neméből következően méltánytalan terhek azonban sokfélék, ahogy a fenti példákból is kiderül. A kvótázás pedig nem minden, nemek közti háttér-egyenlőtlenségből adódó, a képviselet hatékonyságát befolyásoló tényező orvoslására alkalmas, és különösen nem szükséges eszköz. Ha például egy nő képviselői pályájának az állja útját, hogy a rá nehezedő méltánytalan családi terhek mellett nem tudja vállalni a politizálást, az ő számára a kvótázás nem jelent megoldást, hiszen a jelöltségig sem fog eljutni, nem tud élni a kvótázás által számára megnyitott lehetőségekkel. Ebben az esetben tehát a képviseleti rendszeren kívüli megoldásokkal kell ellensúlyoznunk a képviselet hatékonyságát aláásó háttér-egyenlőtlenségek hatását. (Például gyermekmegőrzést kell biztosítani a képviselőtestületi ülések és az azokra való tetemes felkészülés idejére, stb.)
Más egyenlőtlenségeket ugyanakkor hatékonyabban lehet kvótázással ellensúlyozni: ha egyes nők a párthierarchiákon belül a férfi vezetőség előítéletei, diszkriminatív attitűdje miatt nem tudnak képviselőjelölti pozíciókhoz jutni, ezen segíthet a kvótázás.
- 29/30 -
Fontos látni, hogy a kvótázás ebben az esetben sem alkalmas arra, hogy minden nő ésszerű képviseleti esélyét biztosítsa. Elsősorban a jobb társadalmi-gazdasági helyzetű nők politikai képviseletét segítheti, hiszen ők fognak tudni élni a számukra a kvótázás által megnyílt lehetőségekkel. Ez korántsem lebecsülendő eredmény. Mindazonáltal látnunk kell a határait: a kvóta csak más intézkedésekkel együtt lehet alkalmas általános eszköz a párthierarchiából származó szexizmus által támasztott akadályokkal szemben a képviseletben. A nehezebb gazdasági-társadalmi helyzetű nők képviseletének hatékonyságát csak akkor segítené a kvóta, ha feltételezzük, hogy minden női választópolgár politikai akarata gazdasági helyzetétől függetlenül megegyező, s így a jobb helyzetűek képviselői pozíciója egyben biztosítja azt is, hogy a rosszabb helyzetűek politikai képviseletre szánt érdekei, nézetei képviseletet nyerjenek. (Azaz, ha a jobb helyzetű nők belépnek a politikába, a rosszabb helyzetűek úgyis rájuk szavaznának, mert a rosszabb helyzetűek politikai prioritásainak megfelelő programot ajánlanak. Így tehát a rosszabb helyzetű nők ésszerű képviseleti hatékonysága is megoldott lenne.) Nincs azonban okunk erre a feltételezésre: a női választópolgárok meglehetősen sokszínű csoportot alkotnak, akik minden bizonnyal más és más nézetek, érdekek politikai képviseletét óhajtják. A nehezebb társadalmi-gazdasági helyzetű nők észszerűen hatékony képviseletének biztosítására tehát a kvótán kívül vagy helyett más intézkedésekre van szükség.
Következésképp, az ésszerű képviseleti hatékonyság mint egyértelműen legitim alkotmányos cél megkövetelheti a szabad politikai piac szabályozását, azonban a cél elérésének nem lesz mindig alkalmas vagy szükséges eszköze a kvóta, attól függően, hogy a hatékonyságot pontosan milyen társadalmi-gazdasági-intézményes feltételek ássák alá.
Az ésszerű képviseleti hatékonyságra mint igazolási célra épül azonban egy harmadik érv is a kvóta mellett. Ez az érv nem a képviseleti folyamat "bemeneti", hanem "kimeneti" hatékonyságának biztosítására tartja a kvótát alkalmas és szükséges eszköznek. Az érv gyakrabban hangoztatott változata szerint[28] a női képviselők nem tudják a specifikusan női érdekeket, nézetetek képviselni egy túlnyomó többségben férfiak uralta képviselőtestületben. Különféle szociálpszichológiai, csoportdinamikai hatásoknak köszönhetően a női képviselők hajlamosak ehelyett a férfi képviselőtársaik szemében megszokottabb, elfogadottabb érdekeket, nézeteket képviselni. Az érvnek egy feljavított változata azonban nem kell, hogy arra a téves feltevésre építsen, miszerint a képviselők feladata valamilyen vélt vagy valós csoportspecifikus érdek képviselete lenne, egyszerűen a képviselők vagy jelölőszervezetük választók által támogatott programjának keresztülvitele helyett. Az érv meggyőzőbb akkor, ha feltesszük, a női képviselők programjuk egyes részeit azért nem tudják megvalósítani - pl. a parlamenti deliberációba becsatornázni -, mert egy "kritikus tömeg" jelenléte nélkül, ismét a társadalmi háttér-egyenlőtlenség folytán a férfi képviselőtársak nem veszik komolyan a női képviselők által felkarolt programelemeket, például a női esélyegyenlőségnek kedvező közpolitikai javaslatokat. Így hiába vannak jelen a jogalkotási folyamatban a(z eddig nem megfelelő képviseletet kapott egyes) választópolgárok választott érdekeit és nézeteit felkaroló női képviselők és programjaik, ha egyszer programjukat éppen azért nem tudják hatékonyan képviselni, mivel az eddig nem megfelelő képviselettel rendelkező érdekeket, nézeteket a jogalkotási folyamatban nem tudják megjeleníteni. Ezért kellene tehát a női képviselőknek egy kritikus tömeget alkotni, s ha ez a politikai piac feltételei között magától nem alakul ki - szól az érv -, ezt kvótázással kell elérni.
Ez az érv azért különösen fontos, mert a programalapú képviselet koncepciójával párosítva egyáltalán nem feltétlenül csak a női képviselők és női választópolgárok érdekeinek, nézeteinek hatékony képviseletét szolgálja. Egyfelől a kvótázás ezen érv értelmében a férfi választópolgárok érdekeinek, nézeteinek hatékony képviseletét is szolgálhatja. Ha például az én képviselőm a fenti okokból nem tudja képviselni a Parlamentben a bölcsődei ellátás kiszélesítésére vonatkozó javaslatát, akkor azzal nem csak a női érdekek sérülnek, hanem (férfi) választópolgárként én is sérelmet szenvedek, mivel az én esélyegyenlőségről alkotott nézeteim, amelyek miatt a nézeteimet programjában osztó képviselőre szavaztam, nem nyernek hatékony képviseletet. Méghozzá nem azért, mert népszerűtlenek, hanem azért, mert annak ellenére, hogy megválasztott képviselők vagy pártjuk programjának részét képezik, a képviselők tágan értelmezett szexizmusánál fogva a programból soha nem kerülnek megvalósításra.
Másfelől, amint lehetővé teszi a kvóta, hogy a női képviselők érdemi javaslatokat tegyenek eddig nem hatékonyan képviselt nézetek, érdekek becsatornázása érdekében, feltételezhető, hogy ez az új témák
- 30/31 -
élét elvéve a férfi képviselők számára is előbb-utóbb lehetővé teszi ugyanezen témák hatékony képviseletét. Az olyan kérdések, amelyeket eddig csak elvétve karolt fel egy-egy női képviselő, az idők során a javaslatok fősodrába tartozó témákká válhatnak, tetszőleges nemű javaslattevő esetén. Amennyiben tehát ez a spekulatív empirikus feltevés megállja a helyét, úgy a női kvóta akár a férfi képviselők "kimeneti hatékonyságát" is javíthatja azáltal, hogy rendszerszerűen csökkenti az egyes, választópolgáraik által támogatott érdekek, nézetek jogalkotásba való becsatornázása ellen ható nyomást.
A "kimeneti" hatékonyság tehát nem feltétlenül a női választópolgárok ésszerű képviseleti hatékonyságát biztosítja, hanem inkább azt, hogy egyes témáknak, nézeteknek, érdekeknek - amelyeket jellemzően csak női képviselők lennének hajlandók aktívan képviselni - megteremtsék a megfelelő képviseleti feltételeit. Ahogy korábban hangsúlyoztam, ez az érv olyan nézetek, érdekek képviseletét tenné lehetővé, amelyek hiába szerepelnek vagy szerepelnének egy képviselőjelölt vagy jelölőszervezet programjában, mert hatékony képviseletük így sem csupán a képviselő egyéni adottságain múlna. Nem az a cél tehát, hogy népszerűtlen nézetek, érdekek képviselete erősödjék, hanem az, hogy a népszerűek képviseletének ne legyenek a társadalmi igazságtalanságok és az intézmények együttes hatásából adódó akadályai - nem csupán a képviselői mandátumok megszerzésében vagy azt megelőzően, hanem a mandátum betöltését követően sem.
A női képviselők képviseleti hatékonysága mellett felhozott fenti érvek némelyikének empirikus megalapozottságát erősen befolyásolja a pártfegyelem képviseleti tevékenységben betöltött szerepe. Erre hívja fel a figyelmet egy, a női kvótának a képviseleti hatékonyság növelésére való alkalmasságával szemben gyakran hangoztatott ellenvetés is, némiképp feljavított formájában. Az ellenvetés eredeti (feljavítatlan) változata szerint a kvóta segítségével bekerült női képviselők pusztán "alibi nők" lennének, akik mintegy a politikai piaci evolúció erőivel szembe menve találják magukat a képviselői székben. Ezért érdemleges szerepük nem is lenne, lehetne a jogalkotásban, hiszen - a közkeletű nézet szerint - mind az alkalmasságuk, mind pedig a szükséges motivációjuk megkérdőjelezhető.
Noha a kvótával bejutott női képviselők alkalmatlanságára és hiányos motivációjára vonatkozó feltevések, úgy gondolom, nélkülöznek bármiféle alapot, a jóhiszeműnek nem nevezhető ellenvetés mégis egy fontos tényre hívja fel a figyelmet. Nevezetesen, a női képviselők számarányának növelése nem feltétlenül tudja növelni a képviseleti hatékonyságot, amennyiben nincs lehetőség a képviseleti tevékenység képviselő által történő egyéni kontrolljára. Az ellenvetés persze tévesen azonosítja az egyéni kontroll korlátját. Az ugyanis nem a képviselő, hanem a tevékenységét meghatározó intézményrendszer sajátosságaiban keresendő.[29] A pártfegyelem például - formális vagy informális - korlátokat támaszthat, és Magyarországon minden bizonnyal támaszt is az egyéni képviselői innováció elé. De mi az, amiben ténylegesen aláássa a pártfegyelem a kvótázás hatékonyságát, és mi az, amiben irrelevánsnak tekinthető a női kvóta igazolása szempontjából?
A pártfegyelem központi eleme a pártalapú szavazat-blokkok létrehozása, illetve fenntartása a képviselőtestületi döntések során, és ennek érdekében a képviselők önálló szavazásának visszaszorítása. Ha a képviselő nem szavazhat önállóan, az valamelyest csökkentheti a kimeneti képviseleti hatékonyságot. A képviselők szavazatukkal nem állhatnak ki önállóan olyan közpolitikai megoldások mellett, amelyek ugyan még a pártjuk programja által diktált határokon belül maradnak, illetve abban meghatározott célok eszközéül szolgálnak, azonban a párton belül nézeteltérés tárgyát képezik. Láthattuk azonban, hogy a női kvóta a képviseleti hatékonyság növekedését számtalan más, nem a képviselőtestületi szavazáshoz kapcsolódó módon hivatott előidézni. A képviselői döntéshozatal egy alkotmányos demokráciában nem egylépcsős folyamat. A pártfegyelem pedig csak akkor állja útját a képviselő által javasolt megoldásoknak, ha a döntéshozatal merev top-down rendszerben történik, ahol a képviselőknek egyáltalán nincs befolyása a döntések meghozatalára, a döntéseket előkészítő folyamatokra. Ahol ez így van, ott a képviselőtestületi jelöltségre vagy mandátumelosztásra vonatkozó női kvóta valóban mérsékelt sikerrel képes növelni a képviseleti hatékonyságot. Ahol azonban a pártfegyelem csupán egy, többé-kevésbé inkluzív, visszajelzési hurkokat tartalmazó döntéshozatali folyamat szabályozó elemeinek egyike, ott nincs okunk feltételezni, hogy a női képviselők nagyobb arányának a fenti érvben vázolt előnyei egyáltalán nem érvényesülnének. A kvóta mellett az ebben az érvben hivatkozott igazolási cél elérésére tehát biztosítanunk kell független eszközökkel a pártszinten is inkluzív politikai döntéshozatali folyamatokat. Ha ezek megvalósulnak, még mindig lehet szerepe a kvótának az ésszerű képviseleti hatékonyság biztosításában.
Összességében tehát az ésszerű képviseleti hatékonyság megkövetelheti a női kvóta bevezetését, amennyiben az alkalmas és szükséges eszköze a mandátumszerzési esély és/vagy a programmegvalósítás méltányos terhek melletti biztosításának.
- 31/32 -
A női képviselők alacsony számarányának kritikája, és a női kvóta támogatása a politikai versenyben tapasztalható esélyegyenlőséggel kapcsolatos aggalomként, illetve az esélyegyenlőtlenség orvoslására kínált megoldásként is megjelenik. Voltaképpen itt két külön érvről van szó annak megfelelően, hogy a kvótára a képviselt választópolgár politikai befolyásában, vagy a képviselőjelölt passzív választójogában jelentkező egyenlőtlenséget orvosló eszközként tekintünk.
Nézzük elsőként a képviselt választópolgárok politikai befolyásában megkövetelt esélyegyenlőségből vett érvet a kvóta mellett:
(P1) Az egyenlő képviselet követelménye. Minden választópolgárnak nemétől stb. függetlenül egyenlő esélye kell legyen arra, hogy érdekeit, nézeteit becsatornázzák a jogalkotásba.
(P2) A deskriptív képviselet az egyenlő hatékonyságú demokratikus képviselet szükséges feltétele. Csak elégséges számú női képviselő tudja biztosítani, hogy a női választópolgárok érdekei, nézetei a férfi választópolgárok érdekeivel, nézeteivel megközelítőleg egyenlő eséllyel kerüljenek becsatornázásra a jogalkotásban.
(P3) A kvótázás a deskriptív képviselet szükséges feltétele. Kvótázás nélkül a politikai piacon tapasztalható esélyegyenlőség nem teszi lehetővé, hogy a női választópolgárok nézeteit, érdekeit nők képviseljék.
(C) Tehát: be kell vezetnünk a női kvótát.
Az első, normatív feltevés ebben az esetben is rövid tisztázásra szorul. Az egyenlő képviselet követelménye nem sérülhet azáltal, hogy egyes képviselők végeredményben ügyesebben, hatékonyabb stratégiát képviselve, nagyobb sikerrel képviselik választóik érdekeit, nézeteit, mint más képviselők. A választópolgár akkor jár el racionálisan, ha választói akarata nem csak a jelöltek, jelölő szervezetek programjai közti választást, hanem a program mögött álló jelöltek, jelölő szervezetek várható alkalmasságáról szóló ítéletet is magában foglalja. A választópolgár joga és feladata dönteni arról, kit talál érdekei, nézetei képviseletére a legalkalmasabbnak, leghatékonyabbnak. Az ésszerűen hatékony képviselet követelményéhez hasonlóan itt is arról van szó, hogy egy olyan kritériumot alkalmazunk a képviseleti rendszerre, amely a választópolgárok ezen lehetőségét nem vitatja el.
A népfelség elve megköveteli, hogy a választópolgárok nemüktől, etnikai hovatartozásuktól stb. függetlenül hozzávetőlegesen egyenlő eséllyel gyakoroljanak befolyást a politikai döntésekre. Ez elsődlegesen az aktív választójog egyenlőségét (egyenlő számú és hozzávetőlegesen egyenlő súlyú szavazat) követeli meg, de nem merülhet ki abban.[30] Az egyenlő aktív választójog ugyanis nem minden esetben elégséges ahhoz, hogy a közhatalom forrásának a választópolgárok összességét tekinthessük.[31] Ha a képviselők megválasztásuk után jelentősen alacsonyabb hatékonysággal képviselik a női választópolgárok választói akaratát, vagy - a társadalmi-gazdasági háttéregyenlőtlenségek következtében - nem akadnak olyan képviselők, akik vállalkoznának egy-egy társadalmi csoportba tartozó egyének választói akaratának képviseletére, az sérti a képviselet egyenlő hatékonyságának követelményét. Ebből következően azt sem gondolhatjuk, hogy a közhatalom gyakorlásában egyenlő felekként vennének részt azok, akik indokolatlanul alacsonyabb képviseleti hatékonysággal képesek befolyást gyakorolni a politikai döntésekre. A női kvóta épp erre az egyenlőtlenségre kínálhat megoldást, az ésszerű hatékonyságú képviselet elvére támaszkodó érvek elemzésénél már kifejtett okokból, illetve körülmények között (lásd a Bemeneti hatékonyság - félreértelmezett képviselet, valamint a "Kritikus tömeg" és programképviselet című szakaszok alatt).
További érvvel szolgálhat az alacsony női képviselet ellenében, a női kvóta mellett a passzív választójog egyenlősége is. A választójog egyenlősége elsősorban az egyenlő bánásmódhoz való jogra vezethető vissza,[32] azonban a népfelség elvéből is levezethető. Az alábbi tárgyalásban nem különítem el a kétféle igazolást.[33] A kvóta melletti újabb érv az alábbiak szerint épül föl:
(P1) Az egyenlő passzív választójog követelménye. Minden választópolgárnak nemétől, vallási hovatartozásától stb. független, a más nemű, vallási hovatartozású stb. választópolgárokkal egyenlő esélye kell legyen arra, hogy képviselőnek válasszák.
(P2) A kvótázás a passzív választójog szükséges feltétele. Kvótázás nélkül a politikai piacon tapasztalható esélyegyenlőség nem teszi lehetővé, hogy a női választópolgárok a férfi jelöltekkel egyenlő eséllyel nyerjenek el képviselői mandátumokat.
(C) Tehát: be kell vezetnünk a női kvótát.
Az első, normatív premissza a választójog-egyenlőség rendkívül szigorú értelmezésének tűnhet. Például a vallási hovatartozás (tág értelemben, beleértve az ateizmust vagy bármely felekezeti tagságot) a fejlett demokráciák jelentős részében azon szempontok közé tartozik, amelyeket sok állampolgár mérlegel a képviselőjelöltek alkalmasságának, várható hatékonyságának megítélésekor. Hasonlóképp a női kvótáról szóló vitát előidéző probléma része az is, hogy a választópolgárok egy része a férfi jelölteket alkalmasabbnak találja a női jelölteknél. Ezek az iden-
- 32/33 -
titás-jegyek a választók szemében erősen befolyásolhatják, hogy a jelöltet egy általuk preferált program megvalósítására alkalmasnak találják-e. Mivel azonban a választók között nincs egyetértés a képviselői alkalmasság kritériumaiban, úgy tűnhet, nem tehetünk mást, mint hogy az esélyegyenlőség ennél minimalistább kritériumával élünk a passzív választójog-egyenlőség kritériumainak meghatározásakor.
A minimalista koncepció szerint a passzív választójog egyenlősége nagyjából a következő feltételek teljesülése esetén valósulna meg: egyrészt minden, azonos képviselőtestületben mandátumra pályázó jelölt ugyanazon jelöltállítási anyagi jogi és eljárásjogi feltételeknek kell, hogy megfeleljen. Ezen belül is kiemelten: minden, azonos képviselőtestületben, azonos választási alrendszerben kiosztott mandátumra pályázó jelöltre leadott szavazat azonos súllyal essék latba a mandátumok kiosztásakor. Az esélyek ezen túlmenő egyenlősítése azonban - a minimalista érv szerint - a jelöltek eltérő népszerűségéből eredő esélyegyenlőtlenségeket csökkentené. Holott a politikai verseny célja épp az, hogy a legnépszerűbb, a választópolgárok által legalkalmasabbnak ítélt jelölteket juttassa mandátumhoz.[34]
A minimalista érv azonban nem állja meg a helyét, két okból sem. Egyrészt a passzív választójog egyenlőségének lényeges eleme, hogy a versenyben tapasztalható eltérő népszerűség ne illegitim okra legyen visszavezethető. Így például feltétele lehet a passzív választójog egyenlőségének, hogy minden, azonos képviselőtestületben mandátumra pályázó jelölt megközelítőleg azonos összegű (vagy azonos vásárlóerejű) pénzügyi köztámogatásban részesüljön, és azonos maximális összegű (vagy azonos maximális vásárlóerejű) pénzügyi magántámogatásban részesülhessen. A minimalista érv rejtett előfeltevésével szemben nem minden, eltérő pénzügyi lehetőségekből adódó népszerűség-különbséget tekintünk a nyerésre való eltérő esélyek legitim forrásának - még akkor sem, ha a politikai adománygyűjtési képességet a választópolgárok egy jelölt alkalmasságáról árulkodó jelnek tekintik. Mivel az efféle, a minimalistán túlmenő esélyegyenlőségi kritériumok széles körben elfogadott korlátai a népszerűség képviselői mandátumokra váltásának,[35] a nemi hovatartozás, úgy vélem, ennél jóval kevésbé vitatottan illegitim forrása a politikai előnyöknek.
Másrészt fontos különbséget tennünk a vallási jellegű (pl. kereszténydemokrata szellemiségű) programok vagy a "nőpártok" esélyegyenlősége, és a képviselt programoktól függetlenül a jelöltek vallási, nemi esélyegyenlősége között. Ha egy adott felekezeti hovatartozású jelölt amiatt népszerűtlen, mert az általa képviselt program népszerűtlen, az természetesen a nyerésre való alacsony esély legitim oka. (Például egy többségében ateista országban a kereszténydemokrata szellemiségű program legitim módon kevésbé népszerű.)[36] Továbbá az esélyegyenlőtlenség elképzelhető és legitim forrása, ha egy adott felekezet vagy nem képviselőjét bizonyos programok képviseletére alkalmasabbnak találjuk, mint más felekezethez vagy nemhez tartozó jelölteket, akár pusztán vallási vagy nemi identitásuk miatt. (Például egy kereszténydemokrata párt programjának képviseletére egy ateista jelölt legitim módon indul kisebb eséllyel egy keresztény meggyőződésű jelöltnél.) Más megítélés alá kell essék azonban, ha adott vallási hovatartozású vagy nemi identitású képviselőknek, függetlenül a képviselt programjuktól, más állampolgároknál alacsonyabb esélyük van arra, hogy megválasszák őket pusztán vallási hovatartozásuknál vagy nemi identitásuknál fogva.[37] Az adott vallású, nemi identitású állampolgárok ebben az esetben nem egyenlő felekként vennének részt a közhatalom gyakorlásában, miközben továbbra is másokkal azonos feltételek mellett kellene alávetniük magukat a közhatalomnak. Az ilyesfajta - jóllehet közvetett - különbségtétel aligha indokolható meg bármilyen ésszerű legitim céllal.
Amennyiben a női kvóta alkalmas és szükséges eszköze az efféle esélyegyenlőtlenség orvoslásának, annyiban mind a népfelség elve, mind pedig az egyenlő bánásmódhoz való jog védelme megköveteli a kvótát. Az ésszerű képviseleti hatékonyságból vett második érv (lásd A politika szabad piacának szabályozása - a torzítások korrigálása című szakasz alatt) itt is alkalmazható kiértékelése során láthattuk, hogy ez csak bizonyos empirikus feltételek fennállása esetén teljesül.
A női kvóta melletti legnépszerűbb érvek kiértékelése során eddig csupán két kérdéskört vizsgáltam. Egyrészt legitim, az alkotmányos képviseleti demokrácia alapelveivel összeegyeztethető, vagy azok által egyenesen megkövetelt célt szolgál-e a női kvóta bevezetése? Másrészt e célok elérésének alkalmas, szük-
- 33/34 -
séges eszköze-e a női kvóta? Még ha azonban ezekre a kérdésekre igenlő választ adhatunk is - legalább egyes, a kvótát igazoló érvek esetében, bizonyos körülmények között -, akkor is felmerül az a lehetséges ellenvetés, miszerint a női kvóta alapjogokat korlátoz, méghozzá aránytalanul.
De kinek, milyen alapvető jogát korlátozza a női kvóta? A válasz részben a kvótázás konkrét intézményes megvalósítási formájától függ. (Például nem feltétlenül ugyanaz a válasz a jelölő szervezetek listáján keresztül, vagy a jelöltek összességére, vagy pedig a mandátumok összességére alkalmazott kvóta esetében.) Éppen ezért itt - a fair érvelés kedvéért - igyekszem megnézni, első ránézésre milyen jogokat korlátozhat a kvóta a legrosszabb esetben. Nem biztos ugyanakkor, hogy minden kvóta ezt a legrosszabb esetet valósítja meg.
Először is a női kvóta korlátozhatja a jelölő szervezetek egyesülési szabadságát, méghozzá kétféleképp.[38] Egyfelől közvetetten tartalmi jellegű is lehet a korlátozás: például elképzelhetünk egy - nem túl szimpatikus, de a fantázia világában a magyar valóságtól nem is túl távoli - Magyar Férfiérdek Pártját (MFP), amely könnyedén állítana jelölteket, de (talán naivan remélem) programja révén nem tudna teljesíteni egy, a jelöltekre megszabott női kvótát.[39] Így tehát az MFP vagy programja újragondolására kényszerülne, vagy pedig el kellene állnia a közhatalom megszerzésére irányuló törekvésétől, ezzel az egyesülés pártjellegét alapvetően megkérdőjelezve. Másfelől a kvóta közvetlenül korlátozza annak a lehetőségét, hogy a jelölő szervezet szabadon megválaszthassa a jelölő szervezet vezetősége szerint a lehető legalkalmasabbnak, legérdemesebbnek ítélt személyeket, akiket képviselői pozíció betöltésére szán.
Másodszor a női kvóta korlátozhatja a férfi állampolgárok passzív választójogát is. Előfordulhat ugyanis - így szólhat az érv -, hogy egy állampolgár hiába tudja maga mögött a választópolgárok széleskörű támogatását, hiába volt képes erőforrásokat gyűjteni az általa képviselt program reklámozására, hiába is találja alkalmasnak a választók jelentős része, mégsem pályázhat méltányos eséllyel a képviselői mandátumra. Harmadszor, a passzív választójoggal összefüggésben sérülhet a férfi állampolgárok egyenlő bánásmódhoz való joga is, hiszen a velük összehasonlítható helyzetben lévő nőnemű állampolgárokkal összevetve nem egyenlő eséllyel indulnak a képviselői mandátumok megszerzésére irányuló versenyben.
Álláspontom szerint, mielőtt azt vizsgálnánk, hogy az előző pontban felsorolt látszólagos jogkorlátozások igazolhatók-e, azt kell megvizsgálnunk, a hivatkozott jogok tartalma, terjedelme valóban magában foglalja-e a fent említett, korlátozott szabadságokat a szóban forgó alapvető jogok igazolásából következően. Amennyiben erre igenlő választ adunk, akkor a szokásos alapjogi korlátozások alkotmányossági vizsgálatára használatos dogmatika alapján kell eldöntenünk, igazolt-e a kérdéses jogkorlátozás. Ehhez pedig el kell végeznünk a stricto sensu arányossági tesztet is, amennyiben arra jutottunk, hogy a női kvóta alkalmas és szükséges eszköze valamely legitim cél elérésének. (A képviseleti hatékonyságból és esélyegyenlőségből vett érvek némelyikéből következik, hogy a női kvóta az alkotmányossági teszt e korábbi fázisain nem bukik el, lásd fentebb a Hatékony és egyenlő demokratikus képviselet című szakasz alatt kifejtett érveket, sőt elképzelhető hasonló konklúzió az Episztemikus érvek a kvótázás mellett, és az Átfogó esélyegyenlőségre törekvés a politikai vezető pozíciók elérhetővé tételével című szakaszokban kifejtett érvek nyomán is.) Az alapjogok Dworkin-Letsas elméletét követve azonban úgy vélem, a felsorolt látszólagos alapjog-korlátozások nem minden esetben minősülnek valóságos jogkorlátozásnak. A látszólagosan érintett jogok igazolásából következhet - és, ahogy alább kifejtem, következik is -, hogy e jogok nem terjednek ki a fentiekben felvázolt, a kvóta által valóban korlátozott szabadságra.
A puszta szabadságkorlátozás és az alapjog-korlátozással is járó szabadságkorlátozás közti különbséget jól illusztrálja Ronald Dworkin klasszikus példája a manhattani Lexington Avenue egyirányúsításáról. Ez az intézkedés nyilvánvalóan szabadságkorlátozó, hiszen a közhatalom előírja, milyen feltételek között mozoghatok az adott útszakaszon, és kényszerintézkedések fenyegetnek, amennyiben e korlátozást nem tartom magamra érvényesnek. A példában szereplő szabadságkorlátozás Dworkin szerint azonban nem minősül a szabad mozgáshoz való jog korlátozásának.[41] Ennek az a - jelen szakasz címe szempontjában kulcsfontosságú - következménye, hogy az ilyen szabadságkorlátozás nem szorul arra a típusú igazolásra, amely az alapjog-korlátozás alkotmányosságát hivatott indokolni. Dworkin nyomán George Letsas is különbséget tesz prima facie és pro tanto jogok kö-
- 34/35 -
zött.[42] Előbbiek csupán látszólag egy-egy alapvető jog védelme alá eső szabadságok, korlátozásuk azonban nem képez egyszersmind alapjog-korlátozást, mivel a korlátozott szabadság semmilyen alapjog védelme alá nem esik. Ilyen a Lexington Avenue egyirányúsítása is, amely látszólag a szabad mozgáshoz való jogot korlátozza - ám a látszat téves. Ezzel szemben a pro tanto jogok által védett szabadságok ugyan igazoltan korlátozhatók, de korlátozásuk alapjogot korlátoz, amit csak az adott joghatóságban az alapjog-korlátozások igazolására alkalmazott teszt igazolhat.
A Dworkin-Letsas paradigmában a kétféle szabadságkorlátozás közötti különbségtétel nem csupán az alkotmányos demokrácia intézményrendszereit, illetve azok egyes részelemeit (így például egy-egy jogot) igazoló morális elméletek kidolgozásában jelentős. Az alapjog által védett és nem védett szabadságok közti különbségtétel fontos része nem csupán az alkotmányos jogrendet igazoló politikai filozófus, alkotmányelmélész feladatának, hanem egyes esetekben a jog alkalmazásához szükséges jogértelmezési aktusoknak is elengedhetetlen része. A szabadságkorlátozásokról ugyanis kétes esetekben csak akkor dönthető el, hogy alapjogkorlátozást képeznek-e, ha megvizsgáljuk annak a prima facie jognak az igazolását (pl. szabad mozgáshoz való jog), amelynek gyanúnk szerint a korlátozott szabadság (pl. egy útszakaszon egy bizonyos irányban történő járművezetés szabadsága) a védelme alatt áll, majd eldöntjük, az igazolás szerint a korlátozott szabadság valóban a hivatkozott alapjog védelme alá esik-e vagy sem. Ez a lépés szükségszerűen megelőzi a szükségességi-arányossági teszt (vagy más joghatóságokban az ott megfelelő alapjogi teszt) alkalmazását, hiszen amíg fennáll a kétely, hogy a szóban forgó szabadságkorlátozás nem is esik alapjogi védelem alá, nem tudhatjuk, egyáltalán alkalmazandó-e az alapjogi teszt.
Ha tehát egy látszólagos jogkorlátozásról kiderül, valójában nem esik alapjogi védelem alá, akkor nem keletkezik alapjogi tesztet igénylő igazolási teher sem. Azonban ebben az esetben is valamiféle ésszerű igazolásra szorulhat a szabadságkorlátozás. Ilyenkor is meg kell vizsgálnunk, hogy a női kvóta bevezetésének céljai az alkotmányos demokrácia alapelveiből levezethetőek-e, vagy ahhoz képest külsődlegesek; illetve e célok megvalósításához megfelelő (alkalmas) és nélkülözhetetlen (szükséges) eszköz-e a női kvóta. A képviseleti intézményrendszeren belüli szabadságkorlátozások igazolásában különösen fontos, ha arra jutunk, hogy - amint fentebb a Hatékony és egyenlő demokratikus képviselet című szakasz alatt érveltem - bizonyos empirikus feltételek fennállása esetén a női kvótát egyes alkotmányos követelmények nem csupán megengedik, hanem meg is követelik.
Számos jó okunk lehet arra, hogy egy-egy alkotmányos korlátok közé eső, vagy kifejezetten alkotmányos alapelvekből levezethető célt a lehető legkevésbé szabadságkorlátozó eszközzel valósítsunk meg akkor is, ha a kérdéses szabadságok nem esnek alapjogi védelem alá. Például lehet, hogy a legitim cél megvalósítására szolgáló, ám kevésbé szabadságkorlátozó közpolitikai eszköz népszerűbb lesz, mint szabadságkorlátozó alternatívája. A népszerűség nem önmagában érték, csupán az állampolgári engedelmesség empirikus feltételeként. Az állampolgárok - tegyük fel - kevésbé állnak ellen a szabadságot nem korlátozó közpolitikai intézkedéseknek. Ezért érvelhetünk úgy, hogy általánosságban a jogállami kultúra fenntartását és fejlesztését segíti a szabadságkorlátozások minimalizálása. De az is lehet, hogy az alapvető jogok értékének a köztudatban való elterjesztését, megerősítését segíti, ha minden - alapvető jog védelme alá nem is tartozó - szabadság korlátozását minimalizáljuk. Vagy elképzelhető, hogy a kevésbé szabadságkorlátozó intézkedések mögé könnyebb nagyobb politikai akaratot képezni, s így azokat megvalósítani, ha éppenséggel a politikai verseny résztvevőinek szabadságkorlátozásáról lenne szó. Ezek - több más lehetséges ok között - mind jó indokok lehetnek az alapvető jogok által nem védett szabadságok korlátozása ellen. De a szabadságkorlátozást ilyenkor morális, hatékonysági stb. kritikának kell alávetnünk, melynek igazolása a dworkini paradigmában nem alkotmányjogi kérdés.
Lássuk tehát, mely jogok korlátozása látszólagos (azaz mikor érintenek a kvóta általi szabadságkorlátozások csupán prima facie jogokat), és mely jogok korlátozása valóságos (vagyis mikor beszélhetünk a kvóta által valóban korlátozott pro tanto jogokról)? Vegyük elsőként a jelölő szervezetek egyesülési szabadságát. Feltételezésem, hogy a választási eljárásokban jelölőszervezetként működő egyesületek létrehozásának és működtetésének szabadságát azért és abban a terjedelemben illeti meg alapjogi védelem, mert (ameddig) az erre a célra történő egyesülés a demokratikus képviseleti intézmények hatékony és tisztességes működését, az egyenlő politikai befolyás hatékony gyakorlását, esetleg a közhatalmi berendezkedés kri-
- 35/36 -
tikájának fókuszált és szervezett kifejezését egyedülállóan lehetővé teszi. Azokat a szabadságokat, amelyek nemhogy nem segítik elő az egyesülési forma felsorolt céljait, hanem kifejezetten akadályozzák e célok teljesülését, nem illeti meg a vonatkozó jog védelme, hiszen a jog igazolásával ellentmondásban állnak.
A női kvóta eszerint nem feltétlenül korlátozza a jelölő szervezetek egyesülési jogát, de csak akkor nem, ha helytállóak azok az empirikus feltevések, amelyek szerint adott társadalmi-gazdasági háttérfeltételek mellett a női kvóta nélkül a demokratikus képviseletben az ésszerű hatékonyságra (lásd fent az Ésszerű képviseleti hatékonyság című szakasz alatt) és esélyegyenlőségre (lásd fent, az Egyenlő esélyek a politikai képviseletre és a politikai képviseletben című szakasz alatt) vonatkozó követelmények nem teljesülhetnek. Úgy tűnhet, ez a tény pusztán az egyesülési szabadság korlátozásának alkalmasságát és szükségességét támasztja alá. Voltaképpen azonban azt is alátámasztja, hogy a jelölő szervezetek alapításához és működtetéséhez való jog igazolásával összeegyeztethetetlen a női kvóta hiányának és bizonyos társadalmi-gazdasági háttérfeltételeknek az együttes létezése. Erre a jelenségre az alábbiakban "igazolási ellentmondás"-ként hivatkozom.
Az igazolási ellentmondás miatt a szóban forgó jog nem terjed ki olyan párt alapítására, vagy olyan lista állítására, amelynek kifejezett célja vagy előrelátható eredménye a népszuverenitásból levezethető képviseleti hatékonysági és esélyegyenlőségi elvek megkérdőjelezése.[43] Ennek az elvnek az elfogadása esetén azonban az egyesülési szabadság kvóta által történő korlátozása nem jelent jogkorlátozást akkor - és csak akkor -, ha az adott empirikus feltételek esetén a kvóta a képviseleti hatékonyság és esélyegyenlőség szükséges feltétele, vagy legalábbis nem akadálya. Vagyis a megfelelő kontingens körülmények között a jelöltek neme megválasztásának szabadsága nem tartozik a pártalapítás vagy listaállítás jogának védelme alá.[44] Ez nem jelenti azt, hogy a különböző jelölő szervezetek programja ne vélekedhetne különféleképp a társadalmi nemi szerepek jelentőségéről, az esélyegyenlőség elősegítésének megfelelő formáiról, stb.[45] A kvótából eredő korlátozás ráadásul elsősorban nem közvetlenül tartalom-alapú, hanem csak közvetett hatással lehet a programtartalom kifejezhetőségére.[46] Nincs okunk azonban azt feltételezni, hogy akár a szabad egyesülés, illetve gyülekezés joga vagy a szabad szóláshoz való jog kiterjedne arra, hogy a jogalany bármilyen tartalmat az adott tartalom kifejezésének legmegfelelőbb formájában képviselhessen vagy fejezhessen ki.[47] Így például lehet, hogy a szabadságvesztés büntetések túlságos elterjedtségének kritikáját igazán plasztikusan csak a foglyul ejtett közönség elvében megfogalmazott korlátozások áthágásával lehetne kifejezni. Ebből azonban még nem következik, hogy a jog kiterjedne a véleménynyilvánítás e formájára is. Vagy elképzelhetünk olyan üzeneteket is, például a polgárok autonómiája mellett, vagy a rendőrség túlhatalma ellen tiltakozó tüntetések esetében, amelyek be nem jelentett tüntetésekként közvetítenék leghitelesebben az üzenetüket. Ebből azonban nem következik, hogy a tartalommal összefüggő szabadságkorlátozás miatt feltétlenül jogkorlátozónak kellene tekintenünk a bejelentési kötelezettséget. Például azért sem, mert a bejelentés ad arra lehetőséget, hogy egy adott helyen a konfliktusok minimalizálásával több tüntetés résztvevői is kifejezhessék véleményüket. A szabadságkorlátozás tehát ebben az esetben is épphogy a másokkal egyenlő terjedelmű jog garantálásának biztosítéka.
A pártcélú egyesülés joga és a jelöltek nemének szabad megválasztása közötti igazolási ellentmondásból nem következik az, hogy a politikai célú egyesülés szabadságának női kvótával történő korlátozása ne lenne igazolandó megoldás. Ehelyett csupán az következik belőle, hogy - mivel a kvóta általi szabadságkorlátozás nem alapjog-korlátozó - az igazolásnak nem az alapjog-korlátozások igazolására vonatkozó követelményeknek kell megfelelnie. A szabadságkorlátozás ebben az esetben elsősorban a következő tény vonatkozásában szorul igazolásra: a pártcélú egyesülés joga és a jelöltek nemének szabad megválasztása közötti igazolási ellentmondást értelemszerűen megszüntethetnénk úgy is, ha a női kvóta - egy szabadságkorlátozás - bevezetése helyett inkább azt az okot számolnánk fel - nevezetesen, egyes társadalmi-gazdasági háttérfeltételeket -, amelyet konstansnak véve a női kvóta nélkül a képviseleti rendszer képtelen az őt igazoló alkotmányos célok ellátására. Ha ugyanis a kifogásolható háttérfeltételek nem állnának fenn, a jog igazolásával nem lenne ellentétes a képviselő(jelölte)k nemének megválasztására irányuló szabadság. Tehát joggal tehetjük fel a kérdést: miért az alapjog terjedelmét szabjuk szűkebbre a társadalmi háttérfeltételek tekintetében ahelyett, hogy inkább olyan társadalmi feltételeket garantálnánk, amelyek biztosítják a hatékony és egyenlő képviseletet?
Egyrészt jogbiztonsági megfontolások szólhatnak amellett, hogy a jog pro tanto terjedelmét szűkítő szabadságkorlátozással csak végső esetben oldjuk fel az igazolási ellentmondásokat, amelyek csupán esetleges, külső társadalmi-gazdasági feltételek megléte esetén állnak fönn. A kiszámíthatóság, előreláthatóság követelményeit ugyanis súlyosan sértené, ha min-
- 36/37 -
dig az alapjog terjedelmének szűkítésével-bővítésével reagálnánk az adott alapjog gyakorlását befolyásoló társadalmi-gazdasági háttérfeltételek megváltozása esetén. Másrészt további érvelés nélkül az sem világos, miért tüneti kezeléshez folyamodnánk az okok kezelése helyett. Az ideális demokratikus intézményrendszer ugyanis nyilvánvalóan az a képviseleti rendszer lenne, amelyben kvótázás nélkül is érvényesülnek a politikai célú egyesülés jogát igazoló elvek - köztük az állampolgárok nemtől függetlenül egyenlő esélye a politikai képviseletre. Meg kell tehát mutatnunk, hogy e szempontok ellenére miért mégis szabadságkorlátozással kell orvosolnunk az előző két szakaszban kifejtett sérelmeket.
Először is a jogbiztonság elve nem követelheti meg, hogy egy-egy adott jog terjedelme a változó társadalmi-gazdasági viszonyok közepette változatlan maradjon. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a jogok közérdekből tetszőlegesen szűkíthetők, hanem azt, hogy a jogokat igazoló, társadalmi-gazdasági változásokon változatlanul átívelő alkotmányos elvek különféle külső feltételek között más és más terjedelmű jogokkal valósíthatók meg. Jeremy Waldron közismert példájával élve: az ivóvíz-forrásom feletti tulajdonjogom nem foglalhatja magában épp ugyanazt a másoknak a tulajdonom használatából való kizárásához fűződő jogot abban az esetben, ha egy forrásokban gazdag területen élek, illetve abban az esetben, ha a terület elsivatagosodik, és az enyém lesz sok száz kilométeres körzetben az egyetlen kút.[48] A jogbiztonság elve tehát nem azt követeli meg, hogy a jogok terjedelme változatlan maradjon akár radikálisan eltérő feltételek esetén, hanem azt, hogy a terjedelem változása megfelelő módon történjék (kellő időben kihirdetve, csak a szükséges mértékben, észszerű gyakorisággal, megfelelő eljárással, kiszámíthatóan, előreláthatóan stb.).[49]
Másodszor a női kvóta esetében a "tüneti kezelés" mellett szól, hogy a sérelmek mögött rejlő mélyebb okok megszüntetése legjobb esetben is évtizedek kitartó munkájával lehetséges. A tüneti kezeléstől való elhatárolódás tehát a női választópolgárok képviseleti hatékonyságát és esélyegyenlőségét ért sérelmek tartós fennmaradását jelentené. Ráadásul a szóban forgó háttérfeltételek megváltoztatása olyan összetett és hosszútávon kitartóan megvalósított gazdaság- és társadalompolitikát igényelne, amelyre nem számíthatunk akármilyen társadalmi körülmények között, és különösen nem éppen akkor, amikor a társadalmi-gazdasági hátrány érintettjeinek politikai részvételi lehetőségei bizonyulnak elégtelennek. Harmadrészt az Átfogó esélyegyenlőségre törekvés a politikai vezető pozíciók elérhetővé tételével című szakaszban bemutatott érv éppen arra mutat rá, hogy a női kvóta bevezetésével a tüneti kezelés maga is az okok megszüntetéséhez vezető terápia része lehet.
A női kvóta látszólag a férfiak passzív választójogát is korlátozza. A kvóta megvalósításától függően vagy a képviselői helyek nem nyerhetők el egy bizonyos szám felett férfiak által, vagy pedig a jelölő szervezet színeiben történő indulásra a férfi állampolgároknak nincs lehetősége egy bizonyos számarány felett. A szabadságkorlátozás tehát egyértelmű. A kérdés azonban az: milyen tartalmú, terjedelmű szabadság áll a passzív választójog védelme alatt?
A passzív választójog igazolása nem az egyéni önrendelkezésben keresendő.[50] A jog az alkotmányos, képviseleti demokratikus intézményrendszer konstitutív eleme, a népszuverenitás képviseleti demokráciában való megvalósulásának szükséges feltétele.[51] Mivel igazolása a népfelség alkotmányos elvében keresendő, ezért jó okunk van arra következtetni, hogy az elv részben egyszersmind kijelöli e jog korlátait is. Nevezetesen a népfelség elve nem valósul meg abban az esetben, ha akár az aktív, akár a passzív választójog gyakorlásában az állampolgárok között számottevő esélyegyenlőtlenség mutatkozik. A népfelség elvén alapuló politikai hatalomgyakorlásnak elengedhetetlen feltétele ugyanis, hogy a választópolgárok mindegyike a demokratikus képviseletre való alkalmassághoz nem releváns szempontok (anyagi helyzet, nemi, etnikai stb. hovatartozás) alapján ne szenvedjen hátrányt és ne élvezzen előnyt (részletesebben lásd fentebb Egyenlő esélyek a politikai képviseletre és a politikai képviseletben című szakasz alatt). Enélkül a közhatalom forrásának nem a nép egészét tekinthetjük, hanem csupán a közhatalmi pozíciók betöltésére számottevően nagyobb eséllyel rendelkező választópolgárokat. Ebben az esetben ugyanis az esélyhátrányt szenvedő állampolgárok az esélyelőnnyel rendelkező állampolgárok politikai akaratának vannak kiszolgáltatva. Ebből pedig az következik, hogy a passzív választójog egyenlőségét a jog tartalmi elemének kell tekintenünk, amely a jog igazolásából levezethető. Az egyenlőség viszont kijelöli a jog igazolt terjedelmét is, annak határaival együtt.
Mivel a passzív választójog védelme alá csak más jelöltekkel egyenlő szabadság tartozik, nem beszélhetünk a férfiak passzív választójogának sérelméről ott, ahol a kvótázás épp a nők passzív választójogának egyenlőtlenségét orvosolja. Egészen addig, amíg a jog hatékony gyakorolhatóságát nem ássa alá a női kvóta, addig nem aggályos az, ha a férfi jelöltek politikai versenyben való részvételének esélyét csökkenti a kvóta (a kvótamentes helyzettel való összehasonlításban), amennyiben célja éppen a női jelöltek esé-
- 37/38 -
lyeinek a férfi jelöltekével (az Egyenlő esélyek a politikai képviseletre és a politikai képviseletben című szakaszban kifejtett értelemben vett) egyenlősítése.[52]
A passzív választójog vonatkozásában az egyenlő bánásmódhoz való jogot is, úgy tűnhet, sértheti a női kvóta. A férfi és női állampolgárok összehasonlítható helyzetű csoportot képeznek a passzív választójog vonatkozásában: nyilvánvalóan ugyanazoknak a közhatalmi pozícióknak, illetve ugyanazon képviselőtestületekben kiosztott mandátumoknak a megszerzésére irányul a passzív választójoguk gyakorlása. Ha a férfi jelölt azért nem tudja nyilvántartásba vétetni magát vagy felkerülni egy párt listájára, mert ezzel egy meghatározott kvóta alá csökkentené a női jelöltek számarányát, míg a női képviselő nem szembesül hasonló akadállyal, a passzív választójog gyakorlásának vonatkozásában úgy tűnhet, a két csoport nem esik azonos kezelés alá, jogaik terjedelme nem azonos. Ha ez így van, az egyenlő bánásmódhoz való jog korlátozásáról beszélünk, ami - alapjog vonatkozásában - szintén a szükségességi-arányossági tesztnek kell, hogy megfeleljen.
A közvetlen megkülönböztetés elkerülhető, ha a "női kvóta" valójában "nemi kvóta", azaz csupán a nemek arányában az alacsonyabb érték minimumát írja elő függetlenül attól, hogy az melyik nemre vonatkozik.[53] Természetesen az imént vázolt megkülönböztetés közvetett formában így is fennáll. Azonban az egyenlő bánásmód efféle közvetett sérelme elsősorban sérülékeny csoportok esetében valósul meg: a férfiak Magyarországon pedig aligha sorolhatóak ebbe a kategóriába.[54] Ráadásul - feltéve, hogy jogkorlátozásról van szó - a korlátozás legitim célt hivatott megvalósítani: a hatékony képviseletet és az esélyegyenlőséget a képviseletben. A Hatékony és egyenlő demokratikus képviselet című szakaszban kifejtett érvek alapján a kvóta bizonyos feltételek fennállása esetén szükséges és arányos korlátozása lehet az egyenlő bánásmódhoz való jognak.
Az előbbi érv azonban, úgy vélem, az egyenlő bánásmódhoz való jog téves értelmezésén alapul. A jog tartalma, hogy az állampolgárt nem érheti indokolatlan hátrány a szabályozás folytán egy összehasonlítható helyzetű csoport tagjaival való összehasonlításban. Csakhogy a "hátrány" megállapításában nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy közvetett hatásában a női kvóta nem rontja a férfiak politikai esélyegyenlőségét, hiszen éppen a férfiaknak a nőknél nagyobb esélyeiket próbálja a nőkével megközelítőleg azonos szintre hozni. Noha úgy tűnhet, a férfiak hátrányt szenvednek, valójában a megfelelően tervezett kvóta esetén épphogy sem a nők, sem a férfiak nem szenvednek hátrányt a két csoport közötti összehasonlításban. Következésképp a férfi állampolgárok egyenlő bánásmódhoz való jogát nemhogy indokoltan korlátozná a nominálisan semleges nemi kvóta (ahogy az előbb felvázolt érv alapján tűnhet), hanem egyáltalán nem is korlátozza.
Morális értelemben nem beszélhetünk az egyenlő bánásmódhoz való jog korlátozásáról még a nominálisan eltérő szabályozás ("nemi kvóta" helyett "női kvóta") esetében sem. Az egyenlő bánásmód morális követelménye ugyanis nem a szabályozás nominális semlegességét kívánja meg, hanem azt, hogy a szabályozás - akár nominálisan is, akár csak közvetetten eltérő bánásmód segítségével - ne rontsa, hanem elősegítse az esélyegyenlőséget.[55] Ezt figyelembe véve a követelmény mögött meghúzódó morális igazolás értelmében azonban a női kvótának nem csupán a bevezetése, hanem a hiánya is igazolásra szorul - még ha ez a szimmetria nem is jelenik meg az Alaptörvény szövegezésében, illetve az alkotmánybíráskodási gyakorlatban, azaz jogi értelemben a kvóta hiánya nem jár ugyanazzal az igazolási kényszerrel, mint bevezetése.[56]
Az előző pontban amellett érveltem, hogy sem a pártok egyesülési jogát, sem a passzív választójogot, sem pedig az egyenlő bánásmódhoz való jogot nem korlátozza a női kvóta adott empirikus feltételek fennállása esetén. Ezekben az esetekben tehát nem indokolt a szükségességi-arányossági teszt alkalmazása, mert nem történt alapjog-korlátozás. Természetesen ilyenkor is vizsgálnunk kell, hogy alkalmas-e a kvóta annak a legitim célnak az elérésére, amelynek érdekében bevezetnénk. Hasonlóképp vizsgálandó az is, hogy a kvóta-e az egyetlen vagy a legalkalmasabb eszköz e célok elérésére? Számos indokunk lehet arra, hogy ezekben az esetekben is csak a legszükségesebb szabadságkorlátozásokkal éljünk - noha ez nem alkotmányjogi követelmény, amennyiben nem alapjogok által védett szabadságokról van szó.
Eddig lényegében azzal a feltevéssel éltem, hogy a női kvóta követelménye mindig épp azoknak a jogoknak az igazolásából vezethető le, méghozzá az összes ilyen jognak az igazolásából, amelyeket látszólagosan korlátoz. Az igazolási ellentmondás miatt ezért nem állapíthattunk meg egyik látszólagosan
- 38/39 -
érintett jog esetében sem jogkorlátozást. Elképzelhetőek azonban olyan empirikus feltételek, amely fennállása esetén nem minden, látszólag érintett jog igazolásából vezethető le a kvóta követelménye. Ilyenkor viszont az igazolási ellentmondásban nem érintett jogok valódi, nem pedig csupán látszólagos korlátozásáról beszélhetünk. Következésképpen ilyenkor indokolt az alapjogi teszt használata. Ebben a pontban ezekkel az esetekkel foglalkozom vázlatosan.
Előfordulhat például, hogy nem sérül az ésszerű és egyenlő képviseleti hatékonyság követelménye, azonban sérül a passzív választójog egyenlősége. Tegyük föl, hogy minden állampolgár - nők és férfiak egyaránt - ugyanakkora eséllyel talál olyan jelöltet, amelyik érdekeit, nézeteit az elvárható minimális hatékonysággal képes képviselni, becsatornázni a jogalkotásba. Ugyanakkor a nők a jelenlegi magyarországi arányoknak megfelelően szereznek csak jelöltséget, képviselői mandátumokat. Mi több, az is kimutatható, hogy ez az alacsony arányszám pusztán a nemükre vezethető vissza. A társadalmi háttéregyenlőtlenségek következtében ugyanis a nők továbbra is a férfiaknál jóval kisebb eséllyel szerezhetnek meg közhatalmi pozíciókat. Ezen segítene a női kvóta bevezetése, ám az intézkedés ilyen esetben korlátozhatja a pártok egyesülési jogát, hiszen az egyenlő és hatékony képviselethez nem szükséges, ahhoz nem hozzájáruló módon korlátozzák a listaállítás, jelöltállítás szabadságát. Ráadásul - tegyük föl - a kvóta valamilyen sajátos szociológiai jelenség okán viszont rontaná a férfiak - a feltevés szerint eredetileg a nőkkel egyenlő - képviseleti hatékonyságát. Ebből következőleg viszont egy, a népfelség elvéből levezethető alkotmányos követelmény sérülne.
Fordított helyzet is elképzelhető azonban. Tegyük fel, hogy a nők a férfiakkal egyenlő eséllyel szereznek jelöltséget és képviselői mandátumokat. Tételezzük fel, hogy a női választópolgárok nézeteit, érdekeit így is a férfiakénál jóval kisebb hatékonysággal képviselik a képviselők, és valamilyen oknál fogva ezt csak az orvosolná, ha a női képviselők spontán kialakuló arányánál nagyobb kvótát vezetnének be. Ez a kvóta azonban korlátozná a férfiak egyenlő bánásmódhoz való jogát a passzív választójog vonatkozásában, noha nem korlátozná a pártok egyesülési szabadságát, mert a kvóta az egyenlő és hatékony képviselethez lenne szükséges.
Ezekben a - minden bizonnyal meglehetősen hipotetikus - esetekben természetesen csak a szükségességi-arányossági teszt alkalmazásával tudnánk eldönteni, alkotmányosan igazolható-e a kvóta bevezetése. Érdemes néhány szót ejtenem tehát ezekről az esetekről is, jóllehet abban sem lehetünk bizonyosak, hogy a különféle egyenlőtlenségek kialakításában szerepet játszó folyamatok egyáltalán lehetővé vagy valószínűvé tehetik a fennállásukat a liberális demokráciák társadalmi-gazdasági körülményei között. Most tehát jóindulatúan feltételezem, hogy lehetséges ezeknek a helyzeteknek a kialakulása. Az alkalmasság és a szükségesség feltételeiről korábban már ejtettem szót: a kvóta minden egyes igazolási céljánál (lásd az Episztemikus érvek a kvótázás mellett című szakasztól a Hatékony és egyenlő demokratikus képviselet című szakaszig) felvázoltam, alkalmas, illetve szükséges lenne-e az intézkedés a cél elérésére. Ezúttal tehát kizárólag az arányosságra koncentrálok.
Ahogy az arányossági kérdéseknél általában, ezúttal is csúszósabb talajra érkeztünk. A teljes és megnyugtató válasz helyett elsősorban néhány szempontot szeretnék kínálni az arányosság kérdésének megítéléséhez, közel sem kimerítve a mérlegelendő szempontokat. Egyrészt figyelembe kell vennünk, hogy a kvóta legalább olyan hatékony, de lehetőség szerint hatékonyabb eszköze lenne-e az egyenlő bánásmód (illetve az ésszerű képviseleti hatékonyság, egyenlőség) elősegítésének, mint amilyen hatékonyan korlátja lenne ugyanakkor az ésszerű képviseleti hatékonyság, egyenlőség (illetve az egyenlő bánásmód) érvényesülésének.[57] Ha nem, akkor is mérlegelhetjük, hogy az előmozdított vagy az akadályozott jog, érték arányosan fontosabb-e egy demokratikus társadalomban, egy adott társadalmi kontextusban, mint a korlátozott jog, érték - amennyiben összemérhető értékekről van szó. Ugyanakkor a kvótázás önmagában csak akkor lehet az alkotmányos demokratikus berendezkedést fenntarthatóan előmozdító intézkedés, ha legalább annyi hasznot hajt, mint amennyi kárt tesz. Ha ez a feltétel nem teljesül, az alkotmányosság védelme további, a kvótázás által okozott kárt ellensúlyozó intézkedéseket kívánna meg, már ha ilyenek lehetségesek. Érdemes megfontolni azt is, hogy a kvóta által okozott jogkorlátozásnak menynyiben fenntarthatóak a pozitív eredményei. Egyes kutatások például arra a következtetésre jutnak, hogy nagyobb arányban választanak meg a kvótázás eltörlése után is női képviselőket még a nemek közti súlyos társadalmi-gazdasági háttér-egyenlőtlenségek sújtotta társadalmakban is.[58] Ez arra utal, hogy a kvótázás pozitív eredményei - legalábbis bizonyos empirikus feltételek között - fenntarthatóak.
Másrészt mérlegelhetjük az érintettek körét. Feltételezhetjük, hogy a passzív választójoggal kapcso-
- 39/40 -
latos sérelmek például egy ideális keretek között működő alkotmányos demokráciában is sokkal kevesebb állampolgár érdeksérelmével járnak, mint az ésszerűen hatékony és egyenlő képviselet sérelme. Harmadrészt mérlegelnünk kell a támogatott és a korlátozott jog közül melyek érvényesülésének mi a jelentősége, következménye.[59] Például az egyenlő bánásmód sérelmének a passzív választójog vonatkozásában lehet kiemelt szimbolikus jelentősége, többek között azért, mert átfogóan a nemek egyenlőtlenségének elfogadottságát közvetíti. Ám az, hogy milyen szimbolikus jelentősége van egy adott intézkedésnek, szintén nagyban függ az adott társadalmi kontextustól. Ugyanakkor az ésszerűen hatékony és egyenlő képviselet fontos lehet a politikai döntéshozataltól való elidegenedés megakadályozásában, a jogállami kultúra fenntartásában, fejlesztésében - noha ugyanezen szempont szólhat az egyenlő bánásmód erősebb védelme mellett is a passzív választójoggal összefüggésben. Ismét kontextus-függő az is, hogy melyik jog erősebb védelme járul hozzá jobban ehhez a célhoz.
Mindez távolról sem válaszolja meg az arányosság kérdését azokban az esetekben, amelyekben valós jogkorlátozásról beszélünk. Ahogy látható, ezek a kérdések sem dönthetők el absztrakt jelleggel, ahogy a kvóta igazolásának az arányossági vizsgálatot megelőző elemei sem, csupán a konkrét társadalmi, gazdasági, politikai kontextus ismeretében. Ugyanakkor úgy vélem, feltételezhetjük, hogy a jelenkori Magyarországon - sajnos - nem kell ezekkel a jogkorlátozásokkal számolnunk, mert nem vagyunk még olyan jó helyzetben, hogy csupán a női kvóta egyik vagy másik igazolása állná meg a helyét az alkotmányos elvekből, illetve azok által alátámasztott jogokból levezethető kvóta-igazolások közül.
Röviden: igen. Egyrészt amellett érveltem, hogy bizonyos empirikus feltételek fennállása esetén a női kvóta az alkotmányossággal összeegyeztethető elvekből vezethető le (így például a képviseleti demokratikus hatalomgyakorlást is támogató episztemikus proceduralista érvből). Másrészt azt az erősebb állítást támasztottam alá, hogy egyes alkotmányos követelményeknek - nevezetesen az esélyegyenlőség és a népfelség elve által megkívánt ésszerűen hatékony és egyenlő képviseletnek -, a választójog mint alapjog ezekből levezethető tartalmi elemeinek, valamint a passzív választójog vonatkozásában az egyenlő bánásmódhoz való jognak az érvényre juttatása bizonyos, a nemek közti háttér-egyenlőtlenségekre vonatkozó empirikus feltételek fennállása esetén egyenesen megkövetelhetik a női kvótát. Ez természetesen feltételezi, hogy a kvóta a fenti célok elérésének alkalmas eszköze. Továbbá feltételezheti azt is, hogy e célok elérésének szükséges eszköze. Amennyiben a kvóta nélkül is teljesíthetők ezek az alkotmányos követelmények, úgy további indokolásra szorul, hogy miért éppen a kvótát választjuk e követelmények teljesítésére alkalmas intézkedések közül.
Harmadrészt ugyanakkor amellett érveltem, hogy a női kvóta bevezetésével járó szabadságkorlátozásokat a legtöbb esetben nem kell alávetnünk az alapjogkorlátozások esetében alkalmazandó alapjogi tesztnek. A kvóta által korlátozott szabadságok ugyanis feltételezésem szerint a jelenlegi magyarországi társadalmi, gazdasági és politikai intézményi feltételek mellett nem tekinthetők egyéni jogok által védettnek. Ebből az következik, hogy a kvóta alapjog-korlátozás híján legalábbis megengedett, még azokban az esetekben is (vagy legalábbis alapjog-korlátozási igazolásra nem szorul), amikor nem igazolható, hogy kifejezetten követelmény lenne. Más feltételek fennállása esetére ugyanakkor az egyes, kvóta mellett szóló érvek esetében megvizsgáltam, hogy az alkalmasság és a szükségesség feltételeinek eleget tesznek-e, végül pedig szempontokat jelöltem ki a stricto sensu arányossági teszt lefolytatásához.
A női kvóta alkotmányosságán tehát a különféle igazolások illetve empirikus feltételek fényében mást és mást értettem: egyes esetekben azt, hogy az alkotmányosság elveivel összeegyeztethető, más esetekben azt, hogy az alkotmányosság követelményei megengedik, további esetekben azt, hogy megkövetelik. A legtöbb esetben nem alapjog-korlátozónak ítéltem a női kvótát, az elképzelhető esetek egy részében pedig feltehetőleg indokoltan alapjog-korlátozónak. Ez is jól mutatja, hogy a női kvóta alkotmányosságát nem kezelhetjük egyetlen kérdésnek: olyan intézkedés(cso-port)ról van szó, amely számos alkotmányossági kérdést vet fel. Igyekeztem arra is rámutatni, hogy ezeknek a kérdéseknek a megítélése jelentős részben nem dönthető el tisztán morális vagy jogi megfontolások alapján, hanem számos összetett empirikus kérdést vet fel. A tanulmány remélhetőleg hozzájárult azoknak az empirikus kérdéseknek a pontosabb kijelöléséhez, amelyek feltételes érvelésem kiegészítésével tisztázhatják a női kvóta alkotmányosságának fennmaradó kérdéseit. ■
JEGYZETEK
[1] A szerző a Közép-európai Egyetem (CEU) Filozófia Tanszékének doktorjelöltje, a Társaság a Szabadság-
- 40/41 -
jogokért (TASZ) munkatársa. Az ebben a tanulmányban kifejtett álláspont és érvek nem feltétlenül tükrözik a TASZ álláspontját. A szerző szeretne köszönetet mondani a tanulmány korábbi változataihoz fűzött megjegyzéseiért Miklósi Zoltánnak, Reich Orsolyának és Szigeti Tamásnak, valamint a témáról folytatott inspiráló beszélgetésekért Dojcsák Dalmának és Szabó Máté Dánielnek. A kifejtett álláspontért és a megmaradó hibákért a szerzőé a felelősség.
[2] Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala (EBESZ): Korlátozott Választási Megfigyelő Misszió Zárójelentés, Magyarország, Országgyűlési választások, 2014. április 6., Varsó, EBESZ, 2014. július 11., 23.
[3] Intézet a Demokratikus Alternatíváért (Idea): Hol vannak, hol lesznek a női képviselők? Hazai lemaradás, Külföldi minták, Budapest, Intézet a Demokratikus Alternatíváért, 2014, 3.
[4] A női kvóta bevezetésének alkotmányossága mellett érvel például Kovács Kriszta (Kovács Kriszta: Alkotmány és kvóta, Miskolci Jogi Szemle, 2009/1, 5-29, http://www.mjsz.uni-miskolc.hu/200901/3_kovacs-kriszta.pdf, utolsó hozzáférés: 2014. szeptember 17.; valamint Kovács Kriszta: Az egyenlőségfelé - a hátrányos megkülönböztetés tilalma és a támogatási intézkedések, Budapest, L'Harmattan, 2012, 180-182), míg az alkotmányossága ellen érvel pl. Tordai Csaba, lásd Tordai Csaba: Parlamentarizmus vagy kvótarendszer?, in Szerepek, szabályok, számok: férfiak és nők a politikában - konferencia-összefoglaló, 2000. november 3-4., összeáll. Lestál Zsuzsa, Budapest, Magyarországi Női Alapítvány (MONA), 2001, 24-25, http://mona-alapitvany.hu/wp-content/uploads/2012/08/tordai_csaba_parlamentarizmus.htm, utolsó hozzáférés: 2014. szeptember 17.
[5] Lásd pl. Van Parijs, aki szintén a politikai döntések tartalmának javítása érdekében korlátozná az idősek választójogát. Philippe Van Parijs: The Disenfranchisement of the Elderly, and Other Attempts to Secure Intergenerational Justice, Philosophy and Public Affairs 1998/4, 292-333.
[6] Az is igaz ugyanakkor, hogy ma Magyarországon a balközéptől jobbra álló politikusoktól elvétve hallhatunk bármit is a női képviselet problémájáról. A politikai paletta jobb oldalán semmilyen kvótázási érv nem kerül elő, még kritikai éllel sem. Ez jól jelzi, mennyire nem tartja nemhogy problémának, de vitára méltó ténynek sem a mai magyar jobboldal a női képviselők alacsony számarányát.
[7] Az erről szóló hatalmas irodalomból lásd pl. Richard G. Niemi - Herbert F. Weisberg: Do Voters Think Ideologically?, in Classics in Voting Behavior, szerk. Richard G. Niemi - Herbert F. Weisberg, Washington D.C., CQfPress, 1993, 43-53.
[8] Lásd Gretchen Bauer: Gender quotas and women's representation in African parliaments. Democracy in Africa, 2013. december 13., http://democracyinafrica.org/gender-quotas-womens-representation-african-parliaments/, utolsó hozzáférés: 2014. szeptember 30.; továbbá Sylvia Tamale: Introducing Quotas in Africa: Discourse and Legal Reform in Uganda, The Implementation of Quotas African Experiences, International Institute for Democracy and Electoral Assistance (IDEA) / Electoral Institute of Southern Africa (EISA)/South-ern African Development Community (SADC) Parliamentary Forum Conference, Pretoria, South Africa, 11-12 November 2003, http://www.quotaproject.org/cs/cs_uganda_tamale-6-6-2004.pdf, utolsó hozzáférés: 2014. szeptember 29.; valamint Geogina Waylen: Women's Mobilization and Gender Outcomes in Transitions to Democracy -The Case of South Africa, Comparative Political Studies, 2007/5, 521-546.
[9] Széleskörű vita tárgyát képezi, hogy az állam joghatósága alá milyen értelemben tartozó egyéneket illeti meg a politikai részvételi jogok milyen spektruma. (Például a nem állampolgár letelepedettekre indokolt-e kiterjeszteni az országgyűlési képviselők megválasztásában a választójogosultságot?) Jelen írás keretei között nem kívánok állást foglalni ebben a kérdésben, ezért az "állampolgár" szót és az "olyan személy, aki választójogosult kellene legyen" kifejezéseket szinonimaként használom anélkül, hogy elkötelezném magam amellett, hogy a választójogosultság kizárólag állampolgárokat kellene megillessen bármely magyarországi választáson.
[10] Lásd pl. John Rawls: Political Liberalism, New York, Columbia University Press, 1993.
[11] Lásd Chris Bart - Gregory McQueen: Why Women Make Better Decisions, International Business Journal of Governance and Ethics, 2013/1, 93-99; ill. Magyarországon Szelényi Zsuzsanna érveinek egy részét a kvóta mellett (http://hvg.hu/itthon/20140104_Bevezetne_a_noi_kvotat_az_EgyuttPM, utolsó hozzáférés: 2014. szeptember 30.). A nők döntéshozatalának minőségére vonatkozó empirikus kutatások viszont elsősorban vállalati környezetben hozott döntéshozatalt vizsgálnak, amelynek minőségbeli kritériumai (pl. az, hogy mekkora profithoz vezet összehasonlítva más döntéshozók döntéseivel) nem feltétlenül alkalmazhatók a politikai döntésekre is, amelyek (igazolható) célja nem a profittermelés, hanem a politikai döntéshozatal legitimitásának fenntartása. Ebben a tanulmányban azonban az érv további vizsgálata céljából felteszem, hogy a felsorolt empirikus állítások egyrészt jól alátámasztottak, másrészt pedig a politikai döntéshozatal szempontjából relevánsak.
[12] Kis János szerint (lásd Kis János: Constitutional Precommitment Revisited, Journal of Social Philosophy 2009/
- 41/42 -
4, 570-594.) például a képviseleti demokrácia igazolásában jelentős szerepe van a közismert politikai gazdaságtani ténynek (lásd Anthony Downs: An Economic Theory of Democracy, New York, Harper & Row, 1957), miszerint a választott képviselők kisebb egyéni költség és nagyobb egyéni haszon mellett juthatnak a politikai döntések szempontjából releváns információkhoz, mint a választópolgárok, s ezért ceteris paribus valószínűbb, hogy tájékozott döntéseket hoznak.
[13] Egy efféle pszichológiai alkalmassági vizsgálat ellen természetesen számos jó ellenérv hozható fel. Itt azonban nem konkrét alternatív megoldások mellett kívántam érvelni, hanem pusztán az alternatívák létezésére rámutatni.
[14] Elképzelhető, hogy csak bizonyos ésszerű határok között várható el a választópolgároktól, hogy az ehhez releváns információt elégséges mennyiségben és minőségben feldolgozzák, és megalapozott döntést hozzanak a jelöltek alkalmasságáról. A képviseleti (nem pedig közvetlen) demokrácia részben épp arra a feltevésre épül, hogy a választópolgároktól nem várható el a minden egyes közpolitikai kérdés elégségesen megalapozott eldöntéséhez szükséges információ felkutatása és feldolgozása. (Röviden: erre ugyanis rámenne az életük.) Ha tehát arra a következtetésre jutnánk, hogy a képviselők alkalmasságáról hozott, elégségesen megalapozott választói döntéshez szükséges tájékozódás akkora egyéni terhekkel jár, ami már a képviseleti demokráciának a közvetlen demokráciával szembeni előnyeit veszélybe sodorja, akkor az alkalmassági korlátozásokat hasonlóképp indokoltnak tarthatnánk, mint a politikai döntéshozatal (nem közvetlen, hanem) képviseleti gyakorlását. Aligha valószínű azonban, hogy a jelöltekről rendelkezésre álló alapvető információk, illetve egy szabad, tartalmas és az esélyegyenlőség feltételeit megvalósító, akár állami támogatással lebonyolított kampány feldolgozása hasonló egyéni terhekkel járna, mint a politikai döntéshozatal mindennapos gyakorlata.
[15] A példálózó felsorolást spekulatív jellegűnek szánom, azaz nem zárom ki, hogy a statisztikailag normális magyar férfi valójában - például - málnafagylalt-imádó.
[16] Ettől még a diszkrimináció tilalma számos magánviszonyra is kiterjeszthető. Az ennek az állításnak a morális igazolásával kapcsolatos problémákról lásd pl. Mráz Attila: A magándiszkrimináció dilemmája - Kell-e választanunk szabadság és egyenlőség között?, Café Bábel, 2013/73, 17-31.
[17] Az Alaptörvény jelenleg hatályos szövege nem egyértelmű ebben a tekintetben: "Magyarország az esélyegyenlőség megvalósulását külön intézkedésekkel segíti elő" (XV. cikk (4) bekezdés). Kovács Kriszta azonban felhívja rá a figyelmet, hogy az Alkotmánybíróság 1/1991. (I. 29.) határozata szerint a jogalkotásra történő felhatalmazás nem csupán megengedi, hanem kifejezetten megköveteli a felhatalmazásban meghatározott tárgyú jogalkotást (Kovács [4. vj.], Az egyenlőség felé, 167).
[18] "A pozitív diszkrimináció korlátjának a tágabb értelemben leírt, tehát az egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalma, illetve az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott alapjogok tekintendők." 9/1990. (IV. 25.) AB hat.
[19] 9/1990. (IV. 25.) AB hat.
[20] Ez a szemlélet összhangban áll azzal a politikai gazdaságtani modellel, amely szerint a képviseleti hatékonyság garanciája elsősorban nem az újraválasztás megtagadása mint utólagos szankció fenyegetése, hanem a képviselők megfelelő szelekciója, amely a megválasztott program, illetve a választópolgárok érdekeinek, nézeteinek képviseletére megfelelő intrinzikus motivációval rendelkező jelöltek kiválasztását jelenti. Lásd Jane Mansbridge: A Selection Model of Political Representation, The Journal of Political Philosophy, 2009/4, 369-398; illetve Jane Mansbridge: Rethinking Representation, American Political Science Review 2003/4, 515528; valamint locus classicusként Warren E. Miller -Donald E. Stokes: Constituency influence in Congress, American Political Science Review, 1963/1, 45-56.
[21] Vö. Ronald Dworkin: Political Equality, in Sovereign Virtue: The Theory and Practice of Equality, Cambridge, MA, Harvard University Press, 2000, 184-210. Dworkin az izoláció követelményét esélyegyenlőségi kritériumként fogalmazza meg, de úgy vélem, esélyminimalizáló kritériumként is megfogalmazható. Például nem lehetünk elégedettek azzal, hogy mindenkinek társadalmi-gazdasági helyzetétől függetlenül egyenlő esélye van arra, hogy nézeteit, érdekeit hatékonyan becsatornázhassa a politikai döntéshozatalba, ha az egyenlő esély az esély univerzális hiányát jelenti.
[22] Az USA-ban készült egyes kutatások ezt nem erősítik meg: a női választópolgárok a női képviselőiket nem látogatják gyakrabban a fogadóórákon. Természetesen az ehhez hasonló empirikus megállapítások nem feltétlenül érvényesek az USA-tól társadalmi körülményeiben és politikai intézményrendszerében is megannyi szempontból eltérő Magyarországra. Figyelemre méltó, hogy az empirikus eredmények ráadásul ugyanazon kontextusban is eltérőek a különböző kisebbségek esetében: az afro-amerikai választópolgárok például gyakrabban fordulnak képviselőikhez azokban a választókerületekben, ahol a képviselő afro-amerikai, mint ott, ahol fehér. (Lásd Jane Mansbridge: Should Blacks Represent Blacks and Women Represent Women? A Contingent "Yes", The Journal of Politics, 1999/3, 628657, 641.)
- 42/43 -
[23] Lásd. Dennis F. Thompson: Political Ethics and Public Office, Cambridge, MA - London, UK, Harvard University Press, 1987, 97. Thompson szerint a feltevésnek, miszerint valamilyen "érdekközösségnek" kell fennállnia a képviseltek és a képviselők között, Madison a locus classicusa (James Madison: The Alleged Tendency of the New Plan to Elevate the Few at the Expense of the Many Considered in Connection with Representation, The Federalist Papers, No. 57., http://thomas.loc.gov/home/histdox/fed_57.html, utolsó hozzáférés: 2014. szeptember 12.). Ez a feltevés áll a földrajzi alapú, vagy éppen a korporativista reprezentáció mögött is. Manin ugyanakkor tagadja, hogy Madison képviseletelméletének jelentős eleme lenne az érdekközösségen alapuló képviselet (lásd Bernard Manin: The Principles of Representative Government, Cambridge, UK, Cambridge University Press, 1997, 116).
[24] Erről bővebben lásd Thomas Christiano: The Rule of the Many, Boulder, CO, Westview Press, 1997, 169skk. Ebből nem következik, hogy pl. a képviselői fogadóórák intézménye fölösleges lenne. Az ehhez hasonló intézmények valóban fontos visszajelzési csatornák a képviselőnek, többek közt arról, hogy a választók szerint a képviselő hatékonyan képviseli-e a programban rögzített céljait, hatékonynak bizonyulnak-e a célok megvalósítására választott eszközei, stb. A fogadóórákkal és a választók preferenciáiról rendelt közvéleménykutatásokkal azonban nem cserélhető fel a képviselő (vagy jelölő szervezetének) programja. Terjedelmi okoknál fogva nem áll módomban részletesen kifejteni az emellett szóló érvet. Röviden az a feltevésem, hogy a választópolgár fontos kompromisszumokat hoz meg a szavazáskor azzal kapcsolatban, hogy preferenciái közül melyeket képviselteti és melyeket nem, az általa ennek vagy annak a preferenciának a képviseletére alkalmasnak ítélt képviselőjelölttel. Ennek a választásnak a tiszteletben tartása a képviselő kötelessége, azaz nem hagyható figyelmen kívül egy-egy közvélemény-kutatás javára - különösen pedig akkor nem, ha a közvélemény-kutatás tárgya például az, hogy mekkora támogatottsága van egy-egy közpolitikai javaslatnak vagy jogalkotási célnak, más javaslatokkal, célokkal való összevetés nélkül. Az efféle közvélemény-kutatások ugyan semmilyen információval nem szolgálnak azokról a prioritásokról, kompromisszumokról, amelyek a választópolgár választásának központi elemei.
A képviselet főszövegben felvázolt szemléletével kapcsolatban gyakran hangoztatott ellenvetés, hogy a modern, alkotmányos képviselet (mintegy a rendi képviselettel ellentétben) nem meghatározott utasítások teljesítésére irányul, hanem teljes mértékben a képviselő "lelkiismeretére" bízza a képviselői tevékenység irányának meghatározását, ráadásul mindegy egyes képviselő a "nemzet érdekét" képviseli. Lásd pl. Papp Imre: A politikai részvételi jogok, in Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris, 2003, 737-790, 741. Jelen írás keretein belül nincs lehetőségem részletesen érveli e nézet téves mivolta mellett. Nagyvonalakban érveim a következők: egyrészt, a képviselői mandátum szabadsága vélekedésem szerint a hatékony programképviselet elengedhetetlen feltételéül szolgáló mentesség, nem pedig a jelöltként meghirdetett programtól való eltérésre való morális felhatalmazás. (Ad analogiam: a mentelmi jog sem ad morális felhatalmazást bűncselekmények elkövetésére, hanem csupán a képviselői munka feltételeit biztosító mentesség.) Másrészt: a "nemzet egészének" képviselete értelmezhetetlen fogalom a nemzetet alkotó választópolgárok érdekeinek és nézeteinek a többségi döntéshozatalra bocsátható kérdésekben, minden szabadság társadalomban megfigyelhető pluralitása tükrében.
[25] Különösen igaz ez az olyan választási rendszerek esetében, amelyek töredékszavazatokká alakítják a vesztes jelöltekre leadott szavazatokat, és így a választópolgárok akkor sem maradnak képviselet nélkül, ha az általuk választott egyéni jelölt veszít, ahogy pl. a magyarországi országgyűlési választásokon ez továbbra is igaz. Ilyen választási rendszerben ugyanis közel senki nem marad képviselet nélkül. (Azért csak "közel", mert a vesztes független egyéni jelöltekre leadott szavazatok nem keletkeztetnek töredékszavazatot.)
[26] Továbbra is használni fogom a "választópolgárok érdekei, nézetei" kifejezést - ez alatt azonban azon érdekeket, nézeteket értem, amelyek az ezek alapján megformált választói akaratban is tükröződnek.
[27] A háttér-egyenlőtlenségek egyik következménye az ésszerűen hatékony képviselet lehetőségének megszűnte. A másik következmény az esélyegyenlőség aláásása a képviseletben (potenciálisan az ésszerű hatékonyság aláásása nélkül). Utóbbira a következő szakaszban térek ki.
[28] Lásd pl. Barlanginé Kelemen Ida: Női Képviselők - Női képviselet?, PhD értekezés, Budapest, Budapesti Corvinus Egyetem, 2008, 10; Drude Dahlerup: From a Small to a Large Minority: Theory of Critical Mass, Scandinavian Political Studies, 1988/4, 275-298.
[29] Vö. John Emese: Politikusnők tervutasításra, Népszabadság, 2007. július 26.
[30] Lásd Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila: Az emberi jogok rendszere, in Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris, 2003, 81-107, 83, 92. Elképzelhető olyan nézet, amely szerint a választójognak a népfelség elvéből történő levezetése kétségbe vonja a jog egyéni alapjogi státuszát. Természetesen ez a nézet nem zárja ki, hogy a választójognak többféle igazolása is lehetséges: alapjogias és nem alapjogias. Amikor azonban a választójogra mint alapjogra tekintünk, akkor nem a népfelség elvéből ve-
- 43/44 -
zetjük le a jogot. Vagyis a népfelség elvéből nem vezethető le a választójog alapjogi tartalma. Úgy vélem azonban, hogy ez a megközelítés téves. Az alapjogi státuszt nem kérdőjelezheti meg, ha egy, az alkotmányban külön megnevezett egyéni jogot más, az alkotmányban szintén megnevezett vagy kifejtett alkotmányos követelményre vezetünk vissza. (Vö. pl. a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez fűződő egyéni jogot [Alaptörvény, VI. cikk (2) bekezdés], amely legalább részben levezethető például a népfelség elvéből is, amennyiben feltételezzük, hogy a választópolgároknak nincs lehetőségük a közérdekű adatok megismerésére és terjesztésére vonatkozó jog nélkül megalapozott döntéseket hozni képviselőik megválasztásában.) Ráadásul a népfelség elve maga is az egyenlő emberi méltóságból eredeztethető, amely számos más alapjog igazolása is (lásd Bodnár Eszter: A választójog alapjogi tartalma és korlátai, Budapest, HVG-Orac, 2014, 32). A választójognak állításom szerint tehát közvetlenül a népfelség elvében, közvetetten pedig az egyenlő emberi méltóságban keresendő az igazolása, a népfelség elvére történő visszavezetés pedig nem vonja kétségbe a választójog alapjogi státuszát.
[31] Ehhez lásd Kis János: Alkotmányos demokrácia - Három tanulmány, Budapest, INDOK, 2000, 69-72.
[32] Vö. Bodnár (31. vj.) io6skk.
[33] Amennyiben a népfelség elve alkotmányos követelmény, nem pedig alapjog, más igazolást kíván a korlátozása, mint a passzív választójog vonatkozásában az egyenlő bánásmódhoz való jogé. Úgy gondolom azonban, hogy az ebben a szakaszban tárgyalt követelményeket sértő egyenlőtlenség az alkotmányos követelmények esetében alkalmazott alacsonyabb igazolási küszöböt sem üti meg. Nem indokolt tehát egy erősebb teszt különálló alkalmazása.
[34] Lásd pl. Tordai (4. vj.), aki úgy gondolja, "csak a politikában való részvétel eredményességétől - a politikai befolyás megszerzésétől, a jelölési folyamatban való érdekérvényesítéstől - függhet, bekerül-e valaki a parlamentbe. Ezek alapján a nemhez tartozás nem lehet a választójog tekintetében pozitív diszkrimináció alapja." Az álláspont jóval abszurdabb megfogalmazását kínálja Bősz Anett (Magyar Liberális Párt): "Az esélyegyenlőség ott kezdődik, hogy kvóta nélkül is fel tudja küzdeni magát egy női politikus" (http://vs.hu/mind/osszes/kellenek-e-nok-a-politikaba-0630, utolsó hozzáférés: 2014. szeptember 28.).
[35] Lásd. pl. Thomas Christiano: Money in Politics, in The Oxford Handbook of Political Philosophy, szerk. David Estlund, Oxford, Oxford University Press, 2012, 241257, ill. Dworkin (22. vj.).
[36] Itt figyelmen kívül hagyom az arról szóló jelentős vitát, hogy a politikai programoknak mennyiben és milyen értelemben lehet egyáltalán legitim vallásos tartalma egy liberális demokráciában.
[37] Tordai előzőekben idézet mondata például így kezdődik: "Nem pusztán »választójogi jogképességként« biztosítja a választójogot az alaptörvény, hanem tartalmazza azt is, hogy semmilyen, a választási folyamattól független szempont nem okozhat előnyt vagy hátrányt a jog gyakorlásában [...]". A valódi kérdés azonban éppen az, hogy mit tekinthetünk "a választási folyamattól független szempont"-nak. Tordai (4. vj.).
[38] Kovács Kriszta rámutat, hogy a német alkotmányjogi hagyomány határozottan a pártok autonómiájába való indokolatlan beavatkozásnak tekinti az esélyegyenlőséget segítő pozitív intézkedéseket (Kovács [4. vj.], Az egyenlőség felé, 181).
[39] Vö. a holland Staatkundig Gereformeerde Partij példájával: a párt a Biblia tanaival összeegyeztethető világrend, s benne politikai rend létrehozására törekszik, amelynek része az is, hogy a nők nem látnak el politikailag aktív szerepet. A párt programjával tehát összeegyeztethetetlen a női párttagok, jelöltek elfogadása.
[40] Ronald Dworkin: Taking Rights Seriously, Cambridge, MA, Harvard University Press, 1977, 266skk.
[41] Dworkin (40. vj.) 269.
[42] George Letsas: The Scope and Balancing of Rights: Diagnostic or Constitutive?, in Shaping Rights in the ECHR: The Role of the European Court of Human Rights in Determining the Scope of Human Rights, szerk. Eva Brems, Janneke Gerards, Cambridge, UK, Cambridge University Press, 2014.
[43] Vö. az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyes, pártok egyesülési jogával kapcsolatos ítéletei, amelyek az egyesülés tartalmi céljának a korlátozását az adott cél demokratikus társadalommal való összeegyeztethetetlensége okán igazoltnak találták. Pl. Refah Partisi and Others v. Turkey (Application Nos. 41340/98, 41342/98, 41343/98, and 41344/98), Grand Chamber Judgment of 13.02.2003. Állításom szerint azonban az efféle tartalomkorlátozások szabadság-, de nem jogkorlátozások (így nem is indokolt jogkorlátozások), azaz ebben az ügyben a kérelmet voltaképpen ratione materiae elfogadhatatlannak kellett volna nyilvánítani. Nagyjából erre jutott a Bíróság a Staatkundig Gereformeerde Partij v. the Netherlands ügyben (Application No. 58369/10, Decision of 10.06.2012). Ebben az eljárásban a kérelmező holland párt sérelmezte, hogy eltiltották a női párttagok kizárásától, holott a biblikus világrend (a párt szerinti értelemben történő) megvalósítására irányuló szervezet szerint céljukkal ellentétes lenne, ha a nők politikai részvételét is megengednék. A Bíróság a kérelmet nyilvánvaló alaptalanságánál fogva elfogadhatatlannak nyilvánította többek között azért, mert a kérelmező szervezet célja a demokratikus elvekkel ellen-
- 44/45 -
tétes, ezért a megvalósítására irányuló szabadság nem élvezi az Egyezményben garantált jogok védelmét.
[44] Vö. Sólyom László: Pártok és érdekszervezetek az alkotmányban, Budapest, Rejtjel, 2004, 55-59: a pártoknak a népakarat közvetítésére alkalmas módon kell szerveződniük.
[45] Például az esélyegyenlőség elősegítésével kapcsolatos vita tárgya lehet az is, hogy a segítő intézkedések fenntartása pontosan meddig indokolt. A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló, 1979. december 18-án, New Yorkban elfogadott egyezmény (kihirdette az 1982. évi 10. tvr.) szerint "ezeket az intézkedéseket meg kell szüntetni akkor, amikor a lehetőségek és a bánásmód egyenlőségének célkitűzései megvalósultak" (4. cikk 1. pont).
[46] A pártalapításon kívül pedig számos más lehetőség is létezik egy adott program mögött húzódó elvek, értékelköteleződések kifejezésére.
[47] Ettől még a szabad szólás jogának elégséges kifejezési lehetőséget kell biztosítania a kifejezésmódok megválasztásában is, és jó indokok szólnak amellett, hogy az elégségesség küszöbét igen magasra helyezzük.
[48] Jeremy Waldron: Superseding Historic Injustice, Ethics 1992/1, 4-28, 20skk.
[49] Lásd pl. 9/1992. (I. 30.) AB hat., 30/2000. (X. 11.) AB hat.
[50] A választójogot nem tartom az önrendelkezésre irányuló jognak (ellentétben Bodnár Eszterrel, lásd Bodnár [31. vj.] 32). Az önrendelkezési jogok ugyanis a jó életről alkotott eltérő egyéni ideálok megvalósítását védik az egyének saját életében, azonban liberális keretek között nem terjedhetnek ki arra, hogy ezeket az ideálokat az állami kényszer segítségével másokon kíséreljük meg kikényszeríteni. Márpedig a választójog gyakorlásával másokon - állampolgártársainkon - kikényszeríthető közpolitikát is választunk a jelölteken keresztül. (Természetesen nem tagadom, hogy egyes állampolgárok a jó életről alkotott ideáljuk másokon való kikényszerítésének reményében választanak képviselőket. Ezt nem akadályozhatjuk meg mind gyakorlati, mind elvi megfontolásokból. Ha azonban csak erre használhatnánk a választójogot, akkor a jog nem lenne igazolható.)
[51] Feltéve, hogy alapvetően liberális berendezkedésű képviseleti demokráciáról van szó. E további feltétel kikötése nélkül a passzív választójog nem lenne szükséges a képviseleti demokráciához, hiszen a képviselőtestületek felállhatnának úgy is, ha az állampolgároknak nem joga, hanem (pl. időközönként) kötelessége lenne a jelöltség.
[52] Gyakran hangoztatott érv, hogy jogkorlátozásról azért sincs szó, mert a passzív választójog nem foglalja magában a bármelyik párt listáján szerepléshez való alanyi jogot (Kovács [4. vj.], Az egyenlőségfelé, 181). Az állítással egyfelől egyetértek, azonban úgy vélem, elsősorban azért meggyőző, mert ha lenne ehhez fűződő alanyi jog, az indokolatlanul korlátozná a jelölő szervezetek egyesülési jogát. Másfelől: a passzív választójognak egy alapvetően pártközpontú képviseleti rendszerben magában kell foglalnia legalább azt a jogot, amelynek tartalma épp az, hogy a választópolgár egy adott párt jóváhagyásával szerepelhessen a párt által állított listákon. Enélkül a jog kiüresedne, lényegi tartalma sérülne, hiszen a modern demokráciák politikai versenye elsősorban a pártok közötti verseny, a pártok programjai és erőforrásai alapvetően meghatározhatják egy jelölt esélyeit. (Feltehetőleg ez a megfontolás állhat Tordai állítása mögött is, aki szerint a "férfiak választhatóságát - azaz passzív választójogát - azonban korlátozhatja a kvótarendszer", noha ezen állítása mellett nem érvel. Hasonlóképp az olasz Alkotmánybíróság a pártlistákra alkalmazott, 2/3-ban maximalizált, a nemek között nominálisan semleges kvótát a passzív választójogot sértőnek találta: 422/1995, Decisione del 06.09.1995, Pubblicazione in G. U. 20/09/1995 n. 39, Considerato in diritto [4]. pont) A kérdés azonban éppen az, hogy egy ilyen tartalmú jog milyen terjedelme igazolt.
[53] Ez egyben a sem a női, sem a férfi nemmel nem azonosuló transzneműek számára is kvótát eredményezne. Azt, hogy a fenti, női kvóta melletti érvek egy ilyen kvótát is támogatnának-e, ebben a tanulmányban nem fejtem ki.
[54] Vö. 176/2011. (XII. 29.) AB hat., valamint Kovács (4. vj.), Az egyenlőség felé, 123skk.
[55] Ez voltaképpen a lényege Dworkin megkülönböztetésének az azonos bánásmód és egyenlőképp kezelés ideáljai között (lásd Dworkin [41. vj.] 227). Az azonos bánásmód ideálja szerint alapesetben mindig mindenkit ugyanaz a bánásmód illet meg, tehát kizárólag az eltérő bánásmód igazolandó. Az egyenlőképp kezelés ideálja ezzel szemben az esélyegyenlőségre törekszik, és belátja, hogy ennek megvalósítása olykor azonos, máskor eltérő bánásmódot követel. Amennyiben tehát az egyenlő bánásmód igazolása végső soron nem az azonos bánásmód, hanem az egyenlőképp kezelés ideálja, az esélyegyenlőséget segítő intézkedések nem csupán az egyenlő bánásmódtól való megengedett eltérésnek, hanem az egyenlő bánásmód megkövetelt megvalósításának tekintendők.
Noha az egyenlő bánásmód morális elve az általam helyesnek tartott értelmezésében az egyenlőként kezelés, nem pedig az azonos bánásmód követelményéből vezethető le, felmerül a kérdés, hogy a hatályos Alaptörvény jelenlegi keretei között is helytálló-e ez az értelmezés. Az Alaptörvény kimondja, hogy "Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen [...] nem [...] vagy
- 45/46 -
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja" (XV. cikk (2) bekezdés), ez azonban épp azt hagyja nyitva, hogy akkor valósul meg a különbségtétel, ha az azonos bánásmód sérül, vagy ha az egyenlőképp kezelés ideálja nem teljesül. Az esélyegyenlőségi rendelkezés értelmében "Magyarország az esélyegyenlőség megvalósulását külön intézkedésekkel segíti elő" (XV. cikk (4) bekezdés), ami némiképp tovább árnyalja az azonos bánásmód és az egyenlőként kezelés közötti semleges megfogalmazást. A 9/1990. (IV. 25.) AB hat. alapján azonban következtethetünk arra, hogy a pozitív diszkrimináció nem az indokolt megkülönböztetés egy formájaként, vagyis az egyenlő bánásmód korlátozásaként, hanem épphogy az egyenlő bánásmód megvalósulásaként értelmezendő: "a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni."
[56] Pusztán az egyenlőként kezelés morális igazolását alapul véve ceteris paribus az igazolási teher az azonos és az eltérő bánásmód esetében szimmetrikus kellene legyen: elvben mindkét esetben igazolandó, hogy a bánásmód megfelel-e az egyenlőként kezelés követelményének (ha pedig nem, az egyenlő bánásmódhoz való jog ebből következő korlátozása indokolható-e). Ettől eltérő nézetet képvisel Robert Alexy: A Theory of Constitutional Rights, ford. Julian Rivers, Oxford, Oxford University Press, 2002, 271-273, illetve a magyar Alkotmánybíróság sem tekinti szimmetrikusnak az igazolási terhet. Egy korábban már idézett határozat szerint "ha valamely - az Alkotmányba nem ütköző - társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy a szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni" (9/1990. (IV. 25.) AB hat.). A pozitív diszkrimináció tehát minden esetben igazolásra szorul, míg az azonos bánásmód nem - függetlenül attól, hogy valójában melyik tesz eleget az egyenlőként kezelés követelményének.
[57] Vö. Alexy (57. vj.) 401.
[58] Lori Beaman - Raghabendra Chattopadhyay - Esther Duflo - Rohini Pande - Petia Topalova: Powerful Women: Does Exposure Reduce Bias?, The Quarterly Journal of Economics 2009/4, 1497-1540.
[59] Vö. Alexy (57. vj.) 406.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző filozófus, TASZ.
Visszaugrás
