A hibás teljesítésnek, mint a szerződésszegés egyik esetének a jogkövetkezménye: a kellékszavatosság [305. § (3) bek.], a hibás teljesítéssel okozott kár megtérítése (310. §) és a jótállás (248. §). A hibás teljesítés egyes jogértelmezési kérdéseit tárgyaló cikkem előző számban megjelent első része a kellékszavatossággal foglalkozott, míg a cikk ezen második része a másik két jogintézménnyel kapcsolatos jogértelmezési kérdéseket érinti.
A hibás teljesítés mindig valamilyen vagyoni érdeksérelmet, kárt okoz a jogosultnak. Ez megnyilvánulhat magának a szolgáltatásnak a hibájában, vagyis abban, hogy a hiba csökkenti a dolog értékét. Az ilyen, magának a szolgáltatásnak a hibájában megnyilvánuló, értékcsökkenést eredményező teljesítési érdeksérelmet nevezzük "tapadó kárnak". A jogosult vagyoni érdeksérelme azonban állhat abban is, hogy a szolgáltatás hibája elindít egy olyan oksági folyamatot, amelynek következtében a jogosult más vagyontárgyai, vagy akár a személye is sérülhet. Az ilyen ún. "következménykárok" körébe tartoznak a felmerült károkon kívül az elmaradt haszon jellegű károk, valamint a hibás teljesítés következményeinek elhárításához szükséges kiadások, költségek is.
Ha a szavatosság és a kártérítés jogintézményeit elméletileg akarjuk összevetni, akkor sommásan a következők állapíthatók meg.
1. A szavatosság a kártérítés átfogó jogintézményéhez képest speciális jogintézmény, mert amíg a kártérítés elvileg a hibás teljesítés valamennyi jogkövetkezményének az orvoslására kiterjed, addig a szavatosság csak a hibás teljesítéssel okozott vagyoni hátrány egyik típusának, a magának a szolgáltatásnak a hibájában megvalósuló, értékcsökkenést eredményező, teljesítési érdeksérelem (ún. tapadó károk) orvoslására szolgál.
2. A szavatosság a hibás teljesítés objektív jogkövetkezménye, szemben a kártérítéssel, mint szubjektív jogkövetkezménnyel. (Ez azt jelenti, hogy a szavatosság alól a kötelezett nem mentheti ki magát annak bizonyításával, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható; a kártérítési felelősség alól viszont ezen a címen kimentésnek van helye. Megjegyzendő, hogy az új Ptk. a szerződésszegéssel - és így a hibás teljesítéssel - okozott kárért való felelősséget is objektív alapra kívánja helyezni: kimentésre csak az adna alapot, ha a szerződésszegő fél bizonyítja, hogy a kár az érdekkörén kívüli, előre nem látható olyan okra vezethető vissza, amelynek elhárítása ésszerűen nem volt elvárható.)
3. A szavatosság elsősorban a hiba természetbeli orvoslására szolgáló jogintézmény szemben a kártérítéssel, amely elsősorban a vagyoni érdeksérelem pénzbeli megtérítésére alkalmas.
Ha ezek után a szavatosság és a kártérítés jogintézményeinek egymáshoz való viszonyát a hatályos szabályozás és a bírói gyakorlat alapján vizsgáljuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a bírói gyakorlat mindeddig a Legfelsőbb Bíróság által a I. PGED III. pontjában, valamint a GK 41. számú állásfoglalásban, továbbá számos közzétett iránymutató eseti döntésben kifejtettek alapján alakult. A Legfelsőbb Bíróság iránymutató döntései alapján kialakult bírói gyakorlat lényege az, hogy: "Kártérítés címén a jogosult nem csak az elévült szavatossági igényen felüli többletkár megtérítését követelheti, hanem annak a kárnak a megtérítését is, amely a jogosultat a hibás teljesítés folytán amiatt érte, hogy maga a szolgáltatás hibás volt" (BH 1986/2/60.). A bírói gyakorlat tehát megengedi a szavatossági igény előterjesztésére nyitva álló határidők eltelte után a szavatossági joggal azonos tartalmú igény kártérítés címén való előterjesztését. A kártérítés jogcímére alapított igénynél ugyan elvben a kötelezett kimentheti magát annak bizonyításával, hogy a hibátlan teljesítés érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a gyakorlatban azonban ez a kimentés szinte sosem eredményes. A jelenlegi bírói gyakorlatban tehát a kártérítés jogintézménye meglehetősen illuzórikussá teszi, háttérbe szorítja a szavatosság jogintézményének a jelentőségét.
Vitatható, hogy indokolt-e ennek a gyakorlatnak a további fenntartása, vagy pedig helyesebb volna jobban elkülöníteni egymástól a szavatosság és a kártérítés jogintézményeit. A Ptk.-nak a 2002. évi XXXVI. törvénnyel való módosítása a hibás teljesítéssel okozott kár megtérítésének a szabályát lényegében nem érintette (a 310. §-ból csak mint felesleges rendelkezés maradt el a kimentési lehetőségre való utalás) így a Ptk. valamint az irányelvi szabályok oldaláról nincs kényszer a változtatásra, az eddigi bírói gyakorlat elvileg fenntartható lenne. Ugyanakkor a szavatossági jogok rendszerének a megváltoztatásával a Ptk. módosítás már kifejezésre juttatott egy olyan jogalkotói szándékot, amely szerint a szavatosság elsősorban a hiba természetbeli, míg a kártérítés a pénzbeli orvoslására szolgáló jogintézmény. Ilyen következtetés vonható le ugyanis abból, hogy a szavatossági jogok új, ún. kétlépcsős rendszerében a természetbeli teljesítést biztosító szavatossági jogoknak, a kijavításnak és a kicserélésnek van prioritásuk, míg a korábban elsődleges árleszállítás mögöttes, feltételtől függő szavatossági igénnyé vált. A bírói gyakorlat jövőbeli irányítása, alakítása során a készülő új Ptk. elfogadott koncepciójában és szabályozási tematikájában, valamint a már elkészült szövegtervezetben kifejezésre jutó elképzelésekre is figyelemmel kell lenni. Amennyire ugyanis az a hatályos szabályok között csak lehetséges célszerű a bírói gyakorlatot már most olyan irányba orientálni, ami már megfelel az új Ptk. előkészítése során kialakult és elfogadott elgondolásoknak. Az új Ptk. elfogadott koncepciója azt deklarálja, hogy az új Ptk.-ban a hibás teljesítésből eredő kártérítési igényt a szavatossági jogokkal nem reparálható - és ezért a szavatossági határidők lejárta után, az általános elévülési időn belül érvényesíthető - "következménykárokra" kell korlátozni (Magyar Közlöny Különszám 99. o.).
Ha tehát a hibás teljesítés különböző jogkövetkezményei elhárítása körében a szavatosság és a kártérítés jogintézményei közötti "funkcionális munkamegosztás" szempontjait keressük a jövőbeli bírói gyakorlat számára akkor két alapvető "rendező elvre" kell figyelemmel lenni. Az egyik "rendező elv" az lehet, hogy míg a szavatosság kizárólag a szolgáltatás hibájában jelentkező ún. tapadó károkra terjed ki, addig a kártérítés alapvetően az ún. következménykárokra vonatkozik. A másik alapvető "rendező elv" pedig az, hogy míg a szavatosság elsősorban a hiba természetbeli orvoslására szolgáló jogintézmény, addig a kártérítés a szolgáltatás hibája miatti érdeksérelem pénzbeli eszközökkel való reparálására alkalmasabb. A két jogintézmény teljes szétválasztása azonban a hibás teljesítés körében nem lehetséges, de az nem is volna célszerű. Indokolt a két jogintézmény szétválasztása a hiba természetbeli orvoslása körében, nem szüntethető meg viszont az "átfedés" a hiba pénzbeli megtérítése területén.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
