"Az egyik megürült ágazatvezetői állásra jelentkező, addigi ágazatvezető-helyettes Eckhard Kalanké-vel szemben egy azonos végzettségű nőt léptettek elő. E. Kalanke pert indított a döntéssel szemben, majd az első és másodfokon is elutasító ítélet ellen a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, amely szükségesnek látta, hogy az Európai Bíróság előzetes véleményét kérje arra nézve, hogy nem ütközött-e az egyenlő elbánás elvébe a brémai törvény, illetve hogy a megengedett kivételek körébe tartozott-e?"
"Az érvelés szerint ez csak mechanikusan kiegyenlíti az arányokat, de nem szünteti meg az aránytalanság okait, azok szerinte újból és újból szükségessé fogják tenni az előnyben részesítést. Ezért a rendelkezés átmeneti jellege is megkérdőjelezhető, holott ez az említett ajánlás szerint is feltétele a nemek szerinti megkülönböztetés kivételképpeni alkalmazásának."
"Vajon a korábbi ítélet által kiváltott széles körű felháborodás okozta-e, nem tudni, mindenesetre megfordulni látszik a fenti álláspontot uraló széljárás az Európai Bíróság tájékán, erre utal egy látszatra teljesen hasonló ügyben hozott döntés."
"Megjegyzendő, hogy az általános tapasztalatokhoz képest viszonylag nagyszámú volt a csatlakozó beadványok száma: benyújtotta észrevételeit a francia, brit, spanyol, osztrák, finn, svéd és norvég kormány, valamint a Bizottság képviselője. Az észrevételek - a francia és a brit vélemény kivételével - Északrajna-Vesztfália tartományhoz csatlakozva azt az álláspontot képviselték, hogy a szóbanforgó német törvény a 2. cikkely (4) bekezdésében foglalt kereteken belül marad, a nők és férfiak előlépési esélyeinek egyenlőségét javítja, illetve a kiválasztási eljárások diszkriminatív vonásait korrigálja."
"Leszögezi, hogy ebben az esetben a helyzet egészen más, mert nem feltétel nélküli előnybenrészesítésről van szó, hanem a férfiak esélyeit is nyitva tartó záradékhoz kötött előnybenrészesítésről: csak abban az esetben kerülhet rá sor, ha a férfi jelentkező oldalán speciális körülmények mást nem diktálnak."
A luxemburgi székhelyű Európai Bíróságnak kevés döntését kísérte annyi érzelemnyilvánítás és indulat - előbb harag és borúlátás, majd optimista lelkesedés -, mint két, a nemek közötti egyenlő bánásmóddal kapcsolatban hozott, egymásnak ellentmondónak tűnő döntését. Mindkét eset - a többekben indulatos keserűséget kiváltó, 1995-ös döntés a Kalanke-ügyben[1], majd a sokak által lelkes üdvözléssel fogadott, 1997 novemberében meghozott döntés a Marschall-ügyben[2] - a nemek közötti egyenlőség formai és lényegi oldalával, illetve a szubsztantív egyenlőség megvalósításának (és egyébként bármiféle diszkrimináció felszámolásának) egyik legvitatottabb eszközével, a kvóták (alkalmazási "keretszámok") kérdésével foglalkozott.
Az Európai Uniónak a férfiakkal és nőkkel szembeni egyenlő bánásmód elvét kimondó irányelve[3] a nemek szerinti megkülönböztetés tilalmának kimondásával egyidejűleg kivételeket ("derogáció") is lehetővé tett: így 2. cikkelyének (4) bekezdésében kimondja, hogy a tilalom nem korlátozza a tagállamok jogát arra, hogy a nők esélyegyenlőségét javító, illetve a fennálló egyenlőtlenségek kiküszöbölését elősegítő normákat fenntartsanak, vagy elfogadjanak. Az "esély-erősítő" intézkedések számára további bátorítást adott a Tanács 84/635/EEC számú, 1984. december 13-án hozott, a nőkért teendő pozitív intézkedésekről szóló ajánlása.
A Kalanke-ügyben a brémai tartományi törvényhozásnak egy olyan produktumát[4] bírálta el az Európai Bíróság, amely az esélyegyenlőség tartalmi elősegítése érdekében született, és amely szerint a közigazgatási posztokra, illetve magasabb beosztásra pályázók közül a női pályázókat előnyben kell részesíteni mindaddig, amíg az adott munkakörben, illetve fizetési kategóriában a nők aránya legalább az 50%-ot el nem éri, feltéve, hogy a női pályázó szakmai minősítése a férfi jelentkezőével legalább azonos. E rendelkezésre hivatkozva az egyik megürült ágazatvezetői állásra jelentkező, addigi ágazatvezető-helyettes Eckhard Kalanké-vel szemben egy azonos végzettségű nőt léptettek elő. E. Kalanke pert indított a döntéssel szemben, majd az első és másodfokon is elutasító ítélet ellen a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, amely szükségesnek látta, hogy az Európai Bíróság előzetes véleményét kérje arra nézve, hogy nem ütközött-e az egyenlő elbánás elvébe a brémai törvény, illetve hogy a megengedett kivételek körébe tartozott-e?
A bírói testület ekkor értelmezte először kvóták megengedhetősége szempontjából az irányelv 2. cikkely (4) bekezdését (a nők esélyegyenlőségének javítása, illetve a fennálló egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében történő nemek szerinti megengedett különbségtétel). 1995. október 17-én meghozott döntése szerint az egyenlő bánásmód elve kizárja az olyan rendelkezést, amilyen a brémai esélyegyenlőségi törvény említett szabálya, és ez a szabály nem tekinthető a megengedett kivételek közé tartozónak sem.
A döntés indoka elsődlegesen az volt, hogy az az abszolút és feltétlen előny, amit a brémai törvény szövege biztosított a nőknek, túlmegy a 2. cikkely (4) bekezdésében megállapított kereteken. Ugyanakkor a Bíróság korábban már kialakított véleménye szerint az alapelv alóli kivételeket szorosan kell értelmezni, az eredeti értelmen túlterjeszkedő tagállam tehát az EU-jogba ütközően jár el.
- 88/89 -
Mennyiben terjeszkedett túl a brémai törvény az irányelv 2. cikkely (4) bekezdésén?
Tesauro főügyész határozati javaslatának részletes indokolása a következőkben summázható:
1. A 2. cikkely (4) bekezdése megengedi ugyan "pozitív intézkedések" alkalmazását, de csak annyiban, amennyiben az a női esélyegyenlőséget növeli. Ahhoz, hogy eldönthető legyen: egy adott intézkedés vagy szabály előmozdítja-e a nők munkavállalási esélyegyenlőségét, meg kell fogalmaznunk, mit értünk "egyenlő esélyek" alatt. Tesauro főügyész szerint az "egyenlő esélyek" fogalma a "kiindulási pontokhoz" kötődik, ezért az esélyegyenlőség előmozdítása is csak itt képzelhető el (képzés, képzési feltételek, társadalmi környezet átalakítása révén), nem pedig a "beérkezési ponton" történő előnyadás által. Ebből következik, hogy a kvóták puszta alkalmazása növelheti ugyan a nők számát és arányát az adott intézményeknél, illetve munkakörökben, de nem segít általában a női esélyegyenlőség előmozdításában, tehát az irányelvben megengedett kivétel a kvótákra nem alkalmazható.
2. Az irányelvben kivételként megengedett, nemek közötti különbségtétel elsősorban olyan intézkedéseket enged a tagállamoknak, amelyek a nemek közötti ténylegesen fennálló különbség (biológiai különbség, terhesség, anyaság) nőkre nézve hátrányos következményeit hivatottak kompenzálni, amelyek tehát megjelenésükben (formailag) diszkriminatívak, de hatásukban a tartalmi, azaz tényleges egyenlőséget mozdítják elő, illetve teremtik meg. Ezzel szemben a brémai törvény nem a férfiak és nők között fennálló különbségre tekintettel differenciál, hanem pusztán és általában a munkavállaló nemére tekintettel. Ez pedig túlmegy a megengedett kivételek keretein.
3. Megengedhető lenne persze az irányelv alapján az is, hogy valamely tagállam általában a nőknek, pusztán női mivoltukra tekintettel biztosítson kedvezőbb elbánást, tekintettel a múltban elszenvedett hátrányokra és a jelenben is fennálló, a kettős szerepből fakadó nehézségekre. Szerinte azonban az ilyen nehézségekből eredő hátrányok közömbösítésére a kvótarendszer nem alkalmas, sokkal megfelelőbbek erre a különleges munkaidőbeosztás, vagy megfelelő gyermekintézmények biztosításában álló támogatási formák, amelyek lehetővé teszik a családi és munkahelyi kötelességek összeegyeztetését. (Más kérdés, hogy - szerinte túlzott szigorral - az Európai Bíróság az ilyen különbségtételeket sem ismerte el jogosnak[5].)
4. Nem vonható le más következtetés Tesauro főügyész szerint a női esélyegyenlőséget előmozdító pozitív cselekvésre[6] felhívó 84/635/EEC számú Európa tanácsi ajánlás szövegéből sem. Jóllehet a "pozitív lépés" meghatározása nélkül, az ajánlás kifejezetten bátorítja a tagállamokat arra, hogy olyan pozitív lépéseket tegyenek, amelyek felszámolják a nőket a munka világában hátrányosan érintő helyzeteket, előmozdítják a nők jelenlétét minden foglalkozási szektorban és hivatásban, továbbá minden felelősségi szinten. Ez az "előmozdítás" (az angol szövegben "promotion") azonban szerinte mint "buzdítás" ("encouragement") értendő, nem pedig mint mechanikus előnyben részesítés.
5. A "pozitív lépés"-nek az ajánlás szerint egyébként is két feltételen kell alapulnia:
- valamilyen akadálynak kell jelen lennie, amely a nőknek a férfiakkal egyenlő érvényesülését gátolja;
- a pozitív akciónak időben korlátozottnak kell lennie.
Tesauro főügyész szerint ezek a feltételek a brémai törvény esetében nem teljesültek. Szerinte éppen a közszolgálat az, ahol eddig is a legjobban érvényesült az egyenlő bánásmód, (vagy legalábbis érvényesülnie kellene), tehát hiányzik az "akadály", amelyet az állami beavatkozásnak el kellene távolítania. Márpedig - így az indokolás - ha egy rendelkezés alapja a hatálya alá tartozók neme, de ugyanakkor nem irányul valamely akadály vagy előnytelen helyzet felszámolására, akkor azt jogellenes diszkriminációnak kell tekinteni.
Igaz, hogy a rendelkezés a jogalkotó szándéka szerint átmeneti jellegű, hiszen addig tart, amíg a nők létszáma az egyes fizetési kategóriákban, illetve hierarchikus szinteken legalább az 50%-ot el nem éri. Nem világos azonban, hogy az intézkedést még aznap eltörlik-e, amint az említett százalékos arány valamennyi érintett kategóriában megvalósul, vagy újból és újból alkalmazni fogják, amint az arány 50% alá esik. Továbbá, mivel az érvelés szerint ez csak mechanikusan kiegyenlíti az arányokat, de nem szünteti meg az aránytalanság okait, azok szerinte újból és újból szükségessé fogják tenni az előnybenrészesítést. Ezért a rendelkezés átmeneti jellege is megkérdőjelezhető, holott ez az említett ajánlás szerint is feltétele a nemek szerinti megkülönböztetés kivételképpeni alkalmazásának.
- 89/90 -
Az ítéletet keserű vélemények kísérték. Egyrészről nem vitásan igaz, hogy kvóták felállítása nem elsődleges, hanem sokkal inkább az utolsó helyen alkalmazandó eszköz az egyenlő esélyek megteremtésében: a "célállomásnál" történő beavatkozáshoz képest a hátrányos helyzetek és diszkrimináció felszámolásában lényegesen többet jelent az "induláskor" adott segítség, azaz egyenlő esély biztosítása az oktatásban, továbbá a társadalmi környezet megváltozása vagy megváltoztatása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amennyiben nem történt meg minden a "valódi", azaz a "startvonalon" történő esélyegyenlőség megteremtéséért, vagy a különböző lépések nem vezettek sikerre, azaz mégsem teremtették meg az esélyek valódi egyenlőségét, le kellene mondani a végponton, akár kvóták segítségével történő beavatkozásról. A kvóták ellenzésével párhuzamosan hiányzik a megnyugtató megoldási javaslat arról, hogyan történjék a fennmaradó esélyegyenlőtlenség, illetve hátrányos helyzet kiküszöbölése.
Tesauro főügyész véleménye - sok tekintetben helytálló érvelése ellenére - különösen azért tekinthető nézetem szerint aggályosnak, mert a kvóták helyett javasolt megoldásai az egyenlőtlenségek "megelőző jelleggel" történő, vagy a "maradvány hátrányok" kiküszöbölésére (munkaidőkedvezmények, illetve különleges munkaidőbeosztás, extra szabadság, a gyermeknevelés kompenzációjára nyújtott extra-díjazás) kísértetiesen emlékeztetnek a rendszerváltás előtti jogi szabályozásból jól ismert, a nők "kettős terhének" megkönnyítését szolgáló megoldásokra, amelyekről pedig az előző politikai gazdasági rezsimben bebizonyosodott, hogy diszkriminatívak, nemhogy nem segítik elő az esélyegyenlőséget, hanem konzerválják a nők helyét a társadalomban és a munkaerő-piacon.[7]
Vajon a korábbi ítélet által kiváltott széles körű felháborodás okozta-e, nem tudni, mindenesetre megfordulni látszik a fenti álláspontot uraló széljárás az Európai Bíróság tájékán, erre utal egy látszatra teljesen hasonló ügyben hozott döntés. Természetesen a két esetnek vannak lényeges eltérései, amelyekre a második ítélet hivatkozhatott, azonban a fent ismertetett, és a brémai kvótarendszert jogellenessé nyilvánító vélemény indokaként felsorolt körülmények jelentős része a második esetben sem változott - így tehát a második, a Marschall-ügyben hozott ítélet sok tekintetben a Kalanke-ügyben felhozott érvek cáfolatának, de legalábbis korrekciójának tűnik föl.
Ez az eset Hellmut Marschall általános iskolai tanár és Északrajna-Vesztfália tartomány között merült fel[8]. Marschall határozatlan időre alkalmazott tanárként dolgozott, a munkaköri besorolási táblázat szerinti "A 12" kategóriában, az ahhoz a kategóriához tartozó díjazásért. 1994-ben előléptetésért folyamodott a következő, "A 13"-as kategóriába. A körzeti hatóságok azonban arról tájékoztatták őt, hogy nem őt, hanem egy női jelöltet fognak előléptetni az általa megpályázott állásba. A területi önkormányzathoz beterjesztett kifogását arra hivatkozással utasították el, hogy az állás meghirdetésének időpontjában az "A 13-as" kategóriában kevesebb nő, mint férfi volt alkalmazva.
Északrajna-Vesztfália köztisztviselői jogállásra vonatkozó törvénye szerint ugyanis amennyiben az előléptetésért felelős hatósághoz tartozó területen egy meghatározott magasabb álláshoz tartozó kategóriában kevesebb nő van, mint férfi, a nőket - azonos szakmai képességek, szaktudás és munkateljesítmény esetén - előnyben kell részesíteni, feltéve, hogy a férfi jelölt oldalán nincsenek olyan különös feltételek, amelyek az egyensúlyt az ő javára billentik.
A jogszabály tehát - a tartományi értelmezés szerint - a szakmai követelmények mellé egy többlet kritériumot vezetett be, nevezetesen azt, hogy a jelölt a női nemhez tartozik. Azaz olyan kritériumot, amelynek csak a nők tudnak megfelelni (de amely ugyanakkor csak "egy a sok közül"), és amelynek célja, hogy ellensúlyozza azt a munkáltatói előléptetési gyakorlatot, amely - az életkor, a munkahelyen eltöltött idő, valamint a férfiak "családfenntartó" mivoltának figyelembe vételével - a nők számára a gyakorlatban egyértelműen hátrányos.
A szóbanforgó esetben azonban sem az előléptetésről döntő hatóság, sem pedig a kifogásról döntő szerv nem látott ilyen speciális körülményt Hellmut Marschall oldalán fennállni, ezért a kifogást elutasították. Az elutasítás ellen a jelölt a területi közigazgatási bíróságnál nyújtott be keresetet, amely bíróság szükségesnek találta az ügyet az Európai Unió egyenlő bánásmódról szóló irányelvének fényében is megvizsgálni. Mivel időközben megszületett a fent ismertetett döntés a Kalanke-ügyben, erre az ügyre hivat-
- 90/91 -
kozással a közigazgatási bíróság úgy találta, hogy az Északrajna-Vesztfália tartomány által hozott törvény olyan diszkriminációt alkalmazott a férfi jelöltekkel szemben, amely nem tartozott az irányelv 2. cikkely (4) bekezdése által megengedett kivételek közé, tekintettel arra, hogy a jelöltek megítélését indokolatlanul leszűkítette a férfi és női alkalmazottak puszta számszerű összemérésére. Továbbá - állapította meg a német közigazgatási bíróság - a vitatott rendelkezés nem segíti a nőket abban, hogy jobb esélyekkel induljanak a munkaerőpiaci versenyben, hogy abban a férfiakkal egyenrangúan vehessenek részt. Pusztán egy előre elhatározott eredményt ír elő, holott a kivételekről rendelkező cikkely az esélyek egyenlőségének előmozdításáról szól.
Mindezekre tekintettel a bíróság előzetes állásfoglalást kért az Európai Bíróságtól abban a kérdésben, hogy a szóbanforgó északrajna-vesztfáliai törvény összhangban van-e az irányelvvel, illetve annak kivételeket engedő rendelkezéseivel.
Megjegyzendő, hogy az általános tapasztalatokhoz képest viszonylag nagyszámú volt a csatlakozó beadványok száma: benyújtotta észrevételeit a francia, brit, spanyol, osztrák, finn, svéd és norvég kormány, valamint a Bizottság képviselője. Az észrevételek - a francia és a brit vélemény kivételével - Északrajna-Vesztfália tartományhoz csatlakozva azt az álláspontot képviselték, hogy a szóbanforgó német törvény a 2. cikkely (4) bekezdésében foglalt kereteken belül marad, a nők és férfiak előlépési esélyeinek egyenlőségét javítja, illetve a kiválasztási eljárások diszkriminatív vonásait korrigálja. Felhívták továbbá a figyelmet arra, hogy a munkaerőpiac még mindig nagyon megosztott nemek szerint: míg a nagyobb felelősséggel járó munkakörökben elsősorban férfiak találhatók, a nőket az alacsonyabb szintű, végrehajtó jellegű, beosztotti munkakörökben foglalkoztatják. Rámutattak arra is, hogy a különböző képzési, a nők oktatását elősegítő programok, az egészségesebb családi munkamegosztás érdekében folytatott propaganda az említett megosztottság megszüntetésére mindeddig kevésnek bizonyult.
E véleményekkel szemben a brit és a francia kormány - H. Marschall, illetve a közigazgatási bíróság véleményéhez csatlakozva - azon az állásponton volt, hogy a nőknek biztosított ilyen kedvezmény túlmegy azon, amit a nemek egyenlőségének kialakítása érdekében az irányelvek kivételképpen megengednek, és ezen szerintük a férfi jelöltek oldalán figyelembe vehető speciális feltételekről rendelkező záradék ("nyitott elbírálást biztosító záradék") sem változtat.
A bírósági ítélet - noha több ízben idézi a Kalanke-ügyben hozott ítéletet - az egész "kvóta-kérdéscsomagnak" egy sor vetületét másként értékeli, mint a hivatkozási alapként idézett korábbi ítélet.
Az alapkérdés ebben az ügyben is az, mire terjed ki, azaz milyen rendelkezések meghozatalára hatalmazza fel a tagállamokat az irányelv 2. cikkelyének (4) bekezdésében foglalt "derogáció"?
Míg az ítélet alapvető megállapításai itt is ugyanazok, mint a Kalanke-ítéletben, jelentős részben mások az azokból levont következtetések.
A - korábbi ítélettel azonos - főbb megállapítások a következők:
- A 2. cikkely (4) bekezdése lehetővé teszi a nemek szerinti különbségtételt, amennyiben az az irányelvben érintett területeken a nemek esélyegyenlőségét mozdítja elő.
- Ennek alapján olyan rendelkezések meghozatalára van lehetőségük a tagállamoknak, amelyek megjelenésükben (formailag) diszkriminatívak, de ténylegesen a nemek közötti esélyegyenlőtlenség, illetve hátrányos helyzet csökkentésére vagy felszámolására irányulnak.
- Az 1984-es ajánlás alapján megállapítható, hogy az irányelvben adott felhatalmazás ellenére az egyenlő bánásmódra vonatkozó hatályos jogszabályok elégtelennek bizonyultak a meglevő egyenlőtlenségek felszámolására, hacsak nem történik párhuzamosan megfelelő lépés az államok és a munkaügyi partnerek részéről a társadalmi felfogásból, viselkedésmódokból és társadalmi szerkezetből folyó előítéletekkel szemben.
- Ennek megfelelően a nemzeti jogban alkothatók olyan szabályok, amelyek a nőknek speciális előnyöket biztosítanak az alkalmazás és előléptetés területén annak érdekében, hogy a munkaerőpiacon azonos eséllyel és egyenlő rangban versenyezzenek a férfiakkal.
- 91/92 -
Az ítéletet megalapozó következtetések azonban jelentősen eltérnek a korábbi ítélet mögött álló megfontolásoktól:
- A kvótákkal szemben felhozott korábbi érv, hogy azok nem tényleges hátrányok kiküszöbölésére irányulnak, hanem pusztán a női mivolthoz kapcsolódnak, itt nem fogalmazódik meg.
- Nem szerepel olyan hangsúllyal a "startvonal"és "beérkezés" pontján nyújtott segítség közti éles különbségtétel, ezzel szemben kiemelte a döntés indokolása, hogy a nőkkel szembeni előítéletek és sztereotípiák miatt (részben a nők képességeire, részben családi kötöttségeire és az abból fakadó, feltételezett hátráltató körülményekre vonatkozóan) a férfiak állásszerzési és előléptetési esélyei jobbak még akkor is, ha a nők azonos képesítéssel és képességekkel versenyeznek. Ezek miatt tehát pusztán az a tény, hogy a férfi és női jelöltek azonos szakmai képességekkel rendelkeznek, nem jelenti azt, hogy esélyeik is egyenlők.
- Ebből is következően a bíróság nem hivatkozik arra, hogy a kvóták helyett a képzésben, az "indulási esélyekben" kell a női munkavállalók számára segítséget nyújtani, ez legalábbis elhalványult, sőt, ha indirekt módon is, de cáfolatot kapott a Marschall-ügyben hozott ítéletben.
Új fényben vetődik fel tehát a kérdés, hogy a tagállamok nemzeti jogának olyan rendelkezése, amelyik az alkalmazásnál - meghatározott arányszám eléréséig - előnyben részesítési kötelezettséget ír elő, vajon diszkriminatív-e?
A Marschall-ítélet emlékeztet rá[9], hogy a Kalanke ügyben a bíróság nemek szerinti diszkriminációnak minősítette az ilyen szabályt. Ugyanakkor azonnal leszögezi, hogy ebben az esetben a helyzet egészen más, mert nem feltétel nélküli előnyben részesítésről van szó, hanem a férfiak esélyeit is nyitva tartó záradékhoz kötött előnyben részesítésről: csak abban az esetben kerülhet rá sor, ha a férfi jelentkező oldalán speciális körülmények mást nem diktálnak.
Ezért az ítélet végső megállapítása szerint az ilyen záradékkal ellátott nemzeti szabály nem haladja meg azokat a kereteket, amelyeket az irányelv 2. cikkely (4) bekezdése meghatározott. Mégpedig akkor nem, ha a női jelöltekkel szemben az azonosan kvalifikált férfi jelöltek számára is biztosítja az olyan objektív elbírálást, amely minden, az egyéni jelentkezőre jellemző sajátosságot figyelembe vesz, és amennyiben ezek a kritériumok alkalmasak arra, hogy a mérleget a férfi jelentkező javára billentsék, ezek érvényesülnek a nőknek biztosítandó előnnyel szemben. Az ítélet indokolása elkerüli, hogy akár példálózó felsorolással vagy közvetett utalással meghatározást adjon arra nézve, hogy mi tekinthető ilyen "sajátosságnak". Természetesen - teszi hozzá az ítélet - nem jöhetnek szóba olyan sajátosságok, amelyek a nőkkel szemben diszkriminációt jelentenének.
Tetszetősnek tűnik a különbség, és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának alapvető tanaival is összhangban van a Kalanké-től a Marschall-ügyhöz vezető fordulat: nem pusztán a csoporthoz tartozás a megítélés alapja, hanem az egyéni sajátosságok. Nem abszolút és kizárólagos az egyik nem favorizálása, hanem a másik nemet reprezentálóktól (is) függ az előnyben részesítés alkalmazása.
Mindazonáltal külső szemmel megkockáztatható: nincs lényegi különbség a két eset (a brémai és az északrajna-vesztfáliai) törvény között - a két szöveg eltérése pusztán kapaszkodót nyújtott ahhoz, hogy "arcának megőrzése" mellett az Európai Bíróság eltávolodhasson a Kalanke-döntéstől.
Noha ezt a fordulatot az európai országokban elégedett kommentárokkal üdvözölték, maradt még elmélkedni és éberen figyelni való az ítélet utánra is. Hiszen nem volt szigorú, merev kvóta a brémai sem - egyéni mérlegeléstől, az egyéni jelöltek egyéni értékelésétől függött az előnybenrészesítés alkalmazása (amint azt egyébként még Tesauro főügyész érvelése is elismerte[10]). Az északrajna-vesztfáliai törvénynek az a "többlete" ugyanakkor, amelyet az Európai Bíróság ilyen látványosan honorált - ha a gondosan homályban tartott, szóba jöhető eseteket megpróbáljuk elképzelni -, kétféle aggályt is ébreszt.
Egyrészről a záradék - ha egyáltalán alkalmazásra kerül -, magának az előírt előnybenrészesítésnek, azaz a női esélyegyenlőséget előmozdító szabálynak alkalmasinti félretételét eredményezheti, hiszen a kiválasztást végző hatóság szubjektív megítélésétől függ, hogy milyen feltételeket fog a női mivoltot mint többlet-kvalitást túlnövő férfitulajdonságnak minősíteni. Hiszen maga a tartomány képviselője fejtette ki a perben, hogy a törvény szövege szándékosan sikeredett ilyen pon-
- 92/93 -
tatlanra, éppen annak érdekében, hogy "kellően rugalmas alkalmazást", valamint kellő teret biztosítson a mérlegelésre az igazgatási szerveknek.[11] (Bár az ítélet kimondja, hogy a záradék alkalmazása nem alapulhat a nőkkel szembeni diszkriminációt jelentő férfijelölti tulajdonságon, az mindenesetre tény, hogy értelemszerűen csakis férfi jelentkezőkhöz kapcsolódhat.[12]
Másrészről pedig magának a - munkaviszonyhoz kapcsolódó - egyenlő bánásmódnak a fogalmát látszik megkérdőjelezni ez a - ki tudja milyen megfontolásból alkotott, az Európai Bíróságnál most sikeresnek bizonyult - normaszöveg. Az egyenlő bánásmód ugyanis soha nem egyforma bánásmódot jelent, hanem azonos mércével történő mérést követel. A mérce pedig - munkaviszonyok esetében - nem lehet más, mint a munkavégzés, illetve a munkakörre való alkalmasság, azaz a munkakör szempontjából képviselt érték.[13] Az északrajna-vesztfáliai köztisztviselői törvény azonban a munkakörre való minden oldalú alkalmasság szempontjából már megmért, és azonosnak bizonyult személyek esetében lát lehetőséget az előnybenrészesítést háttérbe szorító férfijelölti sajátosságok figyelembe vételére - azaz feltételezhetően a munkavégzéssel össze nem függő szempontok alapján.
Világos tehát, hogy ez az ítélet, amelyet - a sajtóvisszhangokban, mint "fényt az alagútban", mint "mérföldkövet" értékeltek az egyenlő esélyek biztosításának útján - további jogalkalmazási és főként jogértelmezési feladatokat ad a tagállamok és bíróságaik számára. A döntés kétségtelen értékét és jelentőségét mindez azonban nem csökkenti. ■
JEGYZETEK
[1] Eckhard Kalanke v. Freie Hansastadt Bremen, C-450/93, ECR I.- 3049
[2] Hellmut Marschall v. Land Nordrhein-Westfalen, C-409/95, a ECR-ben publikálás előtt hozzáférhető: http://europa.eu.int/jurisp/
[3] 76/207/EEC számú, 1976. február 9-i irányelv a férfiakkal és nőikkel szembeni egyenlő bánásmódról a munkavállalás, szakképzés, előléptetés és a munkafeltételek tekintetében. (A továbbiakban: "irányelv".) Az irányelv magyar szövegét lásd.: Egyenlő esélyek és jogharmonizáció, szerk.: Gyulavári Tamás. (MüM Egyenlő Esélyek Titkársága Integrációs Stratégiai Munkacsoport kiadványa, Bp. 1997.) 88-91. o.
[4] Az 1990. november 20-án elfogadott Gesetz zur Gleichsstellung von Frau und Mann im öffentlichen Dienst des Landes Bremen.
[5] Lásd a Commission v. France (Case 312/86) ügyben, 1988-ban hozott döntést (ECR 6315), amelyben a Bíróság az irányelvbe ütközőnek minősítette a francia jog azon rendelkezését, amely általánosságban lehetővé tette, hogy a kollektív szerződésben a felek a nők számára "különleges jogokat" állapítsanak meg (hosszabb szabadság a gyermekekre tekintettel, anyáknapi szabadnap, rövidített munkanap 59 év fölött, stb.) Míg a konkrét rendelkezések közül némelyek akár elfogadhatóak is lehetnek - állapította meg a bíróság -, a kedvezményekre történő általános felhatalmazás jogellenes. Eredménytelennek bizonyult a francia államot képviselő jogász azon érvelése is, hogy a francia jog a lehető legrugalmasabb, tehát a felek érdekeit legjobban figyelembe vevő szabályozást választotta, amikor a kollektív szerződéseket hatalmazta fel az ilyen szabályok meghozatalára. Lásd: Burrows-Mair: European Social Law, 56-57. o.
[6] "Positive action" azaz olyan cselekvés, amely nem eltávolít, lebont valamit, nem "liberalizál" és a felek szabadságához teremt megfelelő "űrt", teret, (ez nevezhető "negatív cselekvés"-nek), hanem éppen ellenkezőleg, az "űrt" kitölti, a felek cselekvési terébe behatol, alkot, meghatároz valamit - a felek szabad cselekvésének korlátokat szabva.
[7] Lásd különösen ECR 1995-I. 3062-3064. oldalakon írottakat.
[8] Lásd a 2. sz. jegyzetben foglaltakat.
[9] 23. pont
[10] Lásd. ECR 1995-I. 3059. o., 10. pont.
[11] Lásd az ítélet 5. pontjában foglaltakat. Ennek a pontnak utolsó mondata kifejezetten ki is mondja: "Következésképp [azaz a záradékban foglalt lehetőség folytán - K. Cs.] az elsőbbségi szabály ellenére az igazgatási szerv bármikor előnyben részesíthet egy férfit akár hagyományos [kiemelés tőlem - K. Cs.], akár egyéb előléptetési szempontok alapján."
[12] Bár itt sem ad példát a szöveg, de valószínűleg ilyen - azaz nem honorálható többlet-sajátosság - a jelölt által felajánlott, különleges mértékű rugalmasság a munkaidő vagy/és a munkahely tekintetében, hiszen ez - nagy valószínűséggel - családi terhektől mentes létet feltételez, azaz ennek jellemzően csak férfiak felelhetnek meg.
[13] E tekintetben érdemes a mi Munka törvénykönyvünk idevágó szabályára (5. § (1) bekezdése) hivatkozni, amely akár példaértékűnek is tekinthető megfogalmazást ad. A diszkrimináció tilalma klasszikus fajtáinak (nemre, korra, fajra... stb. tekintettel) felsorolását követően megtiltja a hátrányos megkülönböztetést "minden egyéb, a munkaviszonnyal össze nem függő körülmény miatt." (kiemelés tőlem. - K. Cs.) Továbbá hozzáteszi a törvény, hogy nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek "a munka jellegéből vagy természetéből egyértelműen következő megkülönböztetés".
Visszaugrás
