Szerződési jog és európai integráció* (EJ, 2003/1., 3-10. o.)

Professzor Beale előadása a Magyar Tudományos Akadémián

A mai napon egy olyan kérdést szeretnék elemezni, amellyel az Európai Unió jelenlegi tagállamai és a közeljövőben csatlakozni kívánó országok egyaránt szembesülnek. Ez a kérdés pedig az, hogy mi a kívánatos mértéke a szerződési jog harmonizációjának vagy egységesítésének. Ezt kollektívan is elvégezhetjük, a hatályos alapszerződés szerint is talán, de még valószínűbben egy új alapszerződés alapján; illetőleg megfogalmazhatjuk olyan célként is, amelyet minden független állam saját jogszabályai által kíván elérni.

Az Európai Parlament következetesen hangsúlyozza, hogy üdvözölné egy Európai Magánjogi Kódex létrehozását. Korábban az Európai Bizottság váltakozó álláspontot képviselt: először pénzügyi támogatást nyújtott az Európai Szerződési Jogi Bizottságnak, majd visszavonta azt látszólag azon az alapon, hogy a támogatás a szubszidiaritás alapelvébe ütközik. Jelenleg úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság újra komolyan veszi az ügyet. 2001. július 11-én a Bizottság egy kommunikét bocsátott ki a Tanácshoz és az Európai Parlamenthez, és ténylegesen egyeztetésre bocsátott egy Zöld Könyvet az Európai Szerződési Jogról.1 A dokumentum valójában két dolgot tesz: először bizonyítékokat kér annak alátámasztására, hogy vajon az eltérő jogrendszerek közti különbségek okoznak-e nyíltan kereskedelmi akadályokat a közös piacon belül; másodszor pedig különböző alternatívát javasol a jövőbeli EK szabályozás érdekében.

Mik a kommunikéban javasolt verziók? A 46. bekezdés négy esetet vizsgál meg:

I. Nincsen EK cselekvés;

II. Ösztönözni kell a Közös Szerződési Jogi Alapelvek fejlesztését a nemzeti jogok konvergenciája érdekében;

III. Javítani kell a jelenleg hatályos jogszabályok minőségét, valamint

IV. El kell fogadni egy új, átfogó jogszabályt közösségi szinten.

Valójában a fenti lehetőségek nem eltérő alternatívák, hiszen például el lehet fogadni a II. és a III. Verziókat egyszerre is; továbbá a IV. Verzió önmagában is számos variánst tartalmaz, miként a dokumentum a részletek nélkül ismerteti a választható eszközöket. A dokumentum a szabályozási lánc egyik végpontjaként egy rendelet elfogadásán elmélkedik, amely véleményem szerint egyszerűen egy egységesített szerződési jogi rendszert tenne kötelezővé a tagállamok számára; vagy egy irányelv elfogadását mérlegeli, amely a tagállamoknak bizonyos fokú rugalmasságot biztosítana abban, hogy az irányelvvel harmonizálva alkossák meg vonatkozó jogszabályaikat; továbbá egy másik szélsőséges verzióban egy ajánlás elfogadását veti fel, amely viszont teljesen a tagállamokra bízná, hogy milyen mértékben követik a kódexet.

Az első verzió a piacra bízná, hogy olyan megoldásokat találjon, amelyek kezelik a különbségekből fakadó problémákat. Úgy vélem, hogy ezt az első verziót elvethetjük. A piac létrehozhatja a harmonizáció pótszerét is a cégek vagy szervezetek által készített szabványszerződések formájában, de olyan okok miatt, melyeket majd a későbbiekben ismertetek, eleve elrendelt az, hogy ezek sem lesznek megfelelőek. Viszont nehéz lenne elutasítani a III. Verziót. Köztudott, hogy a jelenlegi közösségi jogszabályok nagyon rossz minőségűek. Az irányelvek nyelvezete és koncepciója nem következetes és az egyedi irányelveket gyakran nehéz alkalmazni.

Úgy tűnik, a valódi választás a II. Verzió és a IV. Verzió variánsai között húzódik. A IV. Verzió számos variánsa között egyfelől különbséget teszek a korlátozott harmonizáció között, melyet az üzlet bizonyos ágazataira, vagy bizonyos típusú szerződésekre vonatkozó irányelvek segítségével lehet megvalósítani; illetőleg másfelől a szerződési jog egészét célzó általános intézkedések között. Ezek testet ölthetnek egységesítés formájában - például egy rendelet vagy egy új alapszerződés elfogadásával - vagy megtestesülhetnek harmonizációként egy irányelv keretében, ami kötelezi a tagállamokat, hogy saját jogszabályaikat a szerződési jog általános előírásaival összhangba hozzák. Úgy vélem, hogy a II. Verziót kellene követnünk, de azt is hiszem, hogy nagyon komoly ellenérvek szólnak a IV. Verzió szerint megvalósítandó általános intézkedések ellen. Nem fogok kitérni arra a nehéz kérdésre, hogy vajon biztosított-e a kellő jogalap a jelenlegi alapszerződésben ezen intézkedésekre: hajlok Walter van Gerven professzor álláspontjára, hogy még abban az esetben is, ha felfedezhető a megfelelő jogalap a hatályos alapszerződésekben, megfelelőbb lenne egy új alapszerződés, ami kifejezetten és nyitottan rendezi a kérdést.

Miért részesítem előnyben a II. Verziót, ami a közös szerződési jogi alapelvek kialakítását ösztönzi? Talán egyértelműnek tűnhet a válasz. Nagymértékűek a különbségek az egyes tagállamok szerződési jogai között. Ez elkerülhetetlenül problémákat fog okozni abban az esetben, ha a szerződő fél külföldivel szeretne szerződést kötni, különösen, ha olyan tranzakcióról van szó, ami jelentős kockázattal jár. A felek ez esetben szeretnék előzetesen is tudni azt, hogy milyen jogi helyzetben lesznek és ez különbözni fog attól függően, hogy melyik jog lesz a szerződésre irányadó jog.

Számos lehetőség van arra, hogy megbirkózzunk ezzel a helyzettel. Az egyik lehetőség az, hogy a felek megegyeznek abban, hogy valamelyikük jogát előnyben részesítik a másik jogával szemben. Azonban ez sokszor egyáltalán nem kielégítő: a felek egyikének ugyanis ilyenkor meg kell ismernie egy külföldi jogrendszert és talán gyanakodni fog arra, hogy a másik előnyt kovácsol abból, hogy "saját" joga szerint tevékenykedik. Egy másik lehetőség az, ha egy semleges jogot alkalmaznak. Ez lehet esetleg egy harmadik nemzeti rendszer - például az angol jog széles körben elfogadott, mint nemzetközi tranzakciók irányadó joga olyan felek között, amelyeknek nincs egyéb kapcsolata Angliával; vagy a felek megállapodhatnak abban is, hogy nemzetközileg elfogadott szabályokat alkalmaznak, célszerűen olyat, ami egyensúlyt képez a különböző rendszerek között. Az elsődleges példa az Áruk Nemzetközi Adásvételi Szerződéseiről szóló Bécsi Egyezmény (1980). Más típusú szerződésekre hasonló rendszert biztosítanak mind az Európai Szerződési Jogi Alapelvek (PECL vagy a Lando Alapelvek), mind pedig az UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződési Alapelvei. Számos állam - beleértve Angliát - lehetővé teszi, hogy a felek vitáikat választottbíró előtt rendezzék, összhangban nem kötelező elvekkel, mint például a Lando Alapelvek. Azonban, mivel egyik Alapelv-gyűjteményt sem fogadta el nemzetközi konvenció, ezért egyiket sem választhatják a felek egy nemzeti jogrendszer helyett, mint szerződésük irányadó joga. Egyebek mellett szeretném, ha a Római Egyezmény kiegészülne egy módosítással, amely lehetővé tenné, hogy a felek nem-nemzeti rendszert fogadhassanak el szerződésük irányadó jogaként.

Egy másik cél, amelyet a közös szerződési jogi alapelvek kialakítása szolgálhatna, hogy növelné ismereteinket egymás jogáról. Teljesen egyértelmű, hogy a különböző szerződési jogok koncepciója és nyelvezete szerte Európában nagyon eltér egymástól. Mégis, az Európai Szerződési Jogi Bizottság munkája megmutatta, hogy amennyiben a funkciót vesszük alapul - értve ez alatt, hogy nem a nyelvezetet vagy a koncepciót nézzük, hanem a konkrét esetekben a tényleges eredményt -, úgy az általános szerződési jog területén nagyon kevés lényeges eltérés van a jogrendszerek között. A Bizottság lehetségesnek találta, hogy olyan alapvető elveket fektessen le, amelyek egészében véve nemcsak hogy az összes tagállam jogászai számára érthetőek, hanem - úgy tűnik legalábbis -, elfogadhatóak is. A jegyzet kifejti, hogy hogyan kapcsolódnak az egyes alapelvek a különböző nemzeti jogokhoz. Ez azt jelenti, hogy az Alapelveket az egyik rendszerből egy másik rendszerbe történő fordításkor egyfajta segédeszközként lehet használni; valamint kutatóeszközként is alkalmazható, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy egy bizonyos rendszerben létező szabálynak van-e párja egy másik rendszerben. Ahogy az Európai Polgári Törvénykönyv Tanulmánycsoportban egyik kollégám kifejtette: várjuk azt a napot, amikor az Alapelvek lehetővé teszik, hogy egy jogász a számítógépénél ülve egy szerződési jogi kérdésre megtalálhassa az Európai Unió összes jogrendszerében a releváns válaszokat. A kolléga azonosítani tudja majd, hogy az Alapelvek hogyan kezelik az őt érdeklő egyes kérdéseket és az egyes paragrafusokhoz tartozó jegyzetek segítségével meg tudja majd találni a vonatkozó szabályt az összes felsorolt rendszerben.