2015 tavaszán látott napvilágot az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában a Magyar Jogtudósok c. könyvsorozat negyedik kötete. Hamza Gábor akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának professzora az 1990-es évek második felében indította útjára a magyar jogtudomány és jogi oktatás kiemelkedő alakjait bemutató sorozatot. A nagyszabású vállalkozás célja egyrészt a nemzetközileg is ismert és elismert, másrészt a nagy formátumú, de különböző okokból feledésbe merült magyar jogtudósok életpályának bemutatása.
1999-ben jelent meg Hamza Gábor szerkesztésében a Magyar jogtudósok c. sorozat első kötete, amely tizenkét neves hazai jogtudós életrajzát és kiemelkedő színvonalú tudományos munkásságának ismertetését tartalmazta. A kedvező fogadtatásra tekintettel a sorozatnak további két kötete is napvilágot látott: a második 2001-ben, majd az - immár kétnyelvű előszóval és tartalomjegyzékkel ellátott - harmadik kötet 2006-ban. Az olvasó tekintélyes római jogászok, jogtörténészek, a civilisztika, a nemzetközi magánjog, a büntetőjog, valamint a jogbölcselet nagyjainak életpályájáról és tudományos munkásságáról tájékozódhatott. A portrékat a hazai jogi romanisztika, jogtörténet, a jogbölcselet, ill. jogfilozófia, és civilisztika, valamint a büntetőjog legkiválóbb hazai képviselői írták. A kötetek tartalmi értékét növelte, hogy egy-egy portré elkészítésére számos alkalommal olyan - nem egy esetben az elődökhöz hasonló nagyságú - pályatárs vállalkozott, aki tanítványként vagy kollégaként nemcsak tudományos munkásságában, hanem személyes kötődése révén is ismerte a bemutatott jogtudóst.[2]
A sorozat negyedik, Hamza Gábor szerkesztésében és Siklósi Iván társszerkesztésében elkészült, kötete folytatja a sorozat értékteremtő hagyományait. A könyvészeti szempontból is elegáns kivitelű, a harmadik kötethez hasonlóan kétnyelvű előszóval és tartalomjegyzékkel ellátott negyedik kötet, a korábbi könyvekhez hasonlóan, összesen tizenkét magyar jogtudós életrajzát és tudományos munkásságának méltatását tartalmazza az egyes jogtudósok születési dátumának sorrendjében.
A kötet első, Kállay István által írt, tanulmánya Kelemen Imre (1744-1819) életútját mutatja be. A Zalatárnokon született jogtudós és jezsuita szerzetes elsőként dolgozta fel a magánjog hazai történetét. A Pesten 1814-ben, 4 kötetben megjelent Institutiones iuris hungarici privati című első főművét magyar és német nyelvre is lefordították. A polgári jog egész rendszerét összefoglaló, érthető és jól tanulható stílusban taglaló mű kedvező fogadtatására, valamint az elismerő királyi leirat hatására Kelemen az 1818-as második kiadás elé egy történeti bevezetőt is írt. Ahogy a tanulmány szerzője rámutat, Kelemen és pályatársai, a kor sajátos viszonyaiból adódóan, tankönyveikben úgy foglalkoztak jogtörténeti kérdésekkel, hogy hivatalosan nem művelhették a jogtörténet tudományát, mivel a regnáló politikai hatalom a jogtörténeti vizsgálódásokat gyanakvással kísérte. Kelemen Imre munkássága a jogtörténet mellett a jogtudomány további területeit is érintette. Három ízben (1796, 1797, 1807) volt a fakultás dékánja, két alkalommal (1799-1800, 1809-1810) az egyetem rektora.
Az őt méltató szerző által a hazai polgári eljárásjog-tudomány mindmáig legnagyobb hatású művelőjének nevezett Plósz Sándor (1846-1925) életpályáját Kengyel Miklós tanulmányából ismerhetjük meg. Plósz neve elválaszthatatlanul összefonódott a modern magyar kodifikáció egyik csúcsteljesítményével, az 1911. évi polgári perrendtartással. Plósz a törvénykezési, váltó- és kereskedelmi jog professzoraként mindhárom jogágban jelentős műveket hagyott maga után. Tudományos hírnevét már pályája kezdetén megalapozta: 1876-ban tette közzé a keresetjogról írott tanulmányát, amellyel az ún. absztrakt keresetjog-elmélet megalapítója lett. Írt a perorvoslat fogalmáról, foglalkozott a bizonyítás, az okirat, a perbeli beismerés és a törvényi vélelmek kérdéskörének elemzésével is. Német nyelven írott tanulmányaival komoly nemzetközi tekintélyt szerzett magának.
- 185/186 -
A Siklósi Iván által bemutatott Helle Károly (1870-1920) nemcsak a római jog elismert, tekintélyes tudósaként, de a polgári jog és a kereskedelmi jog művelőjeként is maradandót alkotott. Kutatásai kiterjedtek az akkor kibontakozó új jogtörténeti tudományágra: a jogi papirológiára, sőt a modern családjogra és a nemzetközi magánjogra is. Az 1890-es években Helle behatóan foglalkozott a vis maior későbbi hazai római jogi szakirodalomban is sokat vizsgált és még a legmodernebb római jogi szakirodalomban is igen sokat vitatott kérdéskörével. Helle Károly kétségkívül legjelentősebb, sajnos befejezetlen, alkotása A római jog forrásainak története című kétkötetes, 1909-ben és 1911-ben megjelent műve. A tanulmány szerzőjének szóhasználatával: az említett opus nem csupán Helle főművének, hanem a magyar jogi romanisztikai irodalom "magányos óriásának" is tekinthető, mivel "sem Helle előtt, sem pedig Helle után nem volt senki hazánkban, aki akár csak hasonlóra is vállalkozott volna".
A 20. századi modern magyar magánjog tudományának egyik megalapozójaként és iskolateremtő egyéniségeként ismert Szladits Károly (1871-1956) életpályáját Hamza Gábor és Sándor István tanulmányából ismerhetjük meg. Szladits Károly 1917-től, 36 éven át volt a budapesti egyetem nyilvános rendes egyetemi tanára, a dékáni tisztséget is betöltötte. Ahogyan a szerzők többször is hangsúlyozzák: Szladits iskolateremtő tudós volt, munkássága során az oktató, nevelő, tudományos szervező tevékenységet helyezte előtérbe. A zseniális, ugyanakkor nehezen olvasható, nem igazán gördülékeny grosschmidi megfogalmazásokban jelentkező gondolatokat közérthető, tanulható formába öntötte és adta közre a jogásznemzedékek számára. Újból kiadta Grosschmid Fejezeteit és azokhoz Glosszákat fűzött, továbbá a "Nagy-Szladits" hatkötetes munka szerkesztését és részbeni megírását is magára vállalta.
Szabadfalvi József tanulmánya Somló Bódog (1873-1920) életútját mutatja be. Somló Bódog 1905-től lett a kolozsvári egyetem tanára, tanítványa volt többek között Moór Gyula és Lukács György. 1918-ban a budapesti jogi karon kapott professzori kinevezést, két évvel később önkezével vetett véget életének. Somló szellemi gyökereinek tekintette a Herbert Spencer-féle individualizmust, a történelmi materializmust, és a Pikler-féle jogbölcseletet. Pozitivista korszakának legjelentősebb jogfilozófiai tárgyú könyve az 1906-ban megjelent kolozsvári Jogbölcseleti előadásai, ahol már több kérdésben is a későbbi, neokantiánus fő művét idéző fogalmak használatával találkozunk. Jogi alaptanának megírásához 1912-ben látott hozzá. Főműve végül az egykori tanítvány, Lukács György közreműködésével és Hans Kelsen ajánlásával 1917-ben német nyelven megjelent Juristische Grundlehre című öt és félszáz oldalas monográfiájában öltött testet. Munkája révén Somlót hosszú időre kötelezően hivatkozott szerző lett a nemzetközi jogfilozófiai irodalomban és az addig leginkább hazai körben ismert magyar jogfilozófia az ország határain túl is ismertté vált.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
