A katolikus egyház saját belső jogában, azaz a kánonjogban, az egyházi személyek munkakörének betöltésére hagyományosan a "dispositio" (kihelyezés, kirendelés) fogalmat használják. A dispositio olyan egyházi közigazgatási intézkedés, amely által az arra illetékes egyházi hatóság, a joghatósága alatt álló - részegyházába inkardinált - személyt, vagy a más részegyházhoz tartozót, annak inkardinációja szerinti ordináriusa által előzetesen adott engedélye alapján, meghatározott egyházi feladatkör végzésével, vagy hivatal viselésével, tartós jelleggel megbízza.[1] A hatályos Egyházi Törvénykönyv (továbbiakban: CIC) egyházi személynek, azaz meghatározott egyházi elöljáró alárendelt személynek tekinti a papnövendékeket (CIC 232. kán., 257. kán. 1-2. §§) és a felszentelt papokat, püspököket (CIC 265. kán., 274-275. kánonok, 1013. kán.), valamint a megszentelt élet intézményei és apostoli élet társaságainak növendékeit (CIC 641. kán.) és tagjait (CIC 654. kán., 735-738. kánonok).
Az egyházi személyek meghatározását Magyarországon az állami jogalkotó az egyházak hatáskörébe utalja. A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. tv. 3. § 40. pontja kimondja, hogy "egyházi személy az, akit az egyház belső törvényeiben és szabályzataiban annak minősít." Az idézett utalószabály alapján tehát, a katolikus egyház tekintetében, a hatályos Egyházi Törvénykönyv által meghatározott személyek körét kell egyházi személynek tekinteni a magyar jogban. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 15. § (1) bekezdése - az Alkotmány 60. § (3) bekezdésben foglaltakkal összhangban - megállapítja, hogy a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. Ugyanezen törvény kifejezett formában tartalmazza, hogy az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható.[2] Magyarországon az 1990. évi IV. törvény 13. § (1)-(3) bekezdése alapján az egyházi jogi személyeknek három fajtája létezik. Az elsőt maguk az egyházak, illetve az egyházak szövetségei jelentik, amelyek az illetékes megyei vagy Fővárosi Bíróságnál történő bejegyzés révén kapják meg a világi jogi személyiséget. Ilyen bejegyzésre került sor a Magyar Katolikus Egyház tekintetében az Komárom-Esztergom Megyei Bíróságon.[3] A jogi személyek második fajtáját a bejegyzett egyházak szerkezeti egységei alkotják. Amennyiben azok az adott egyházak saját belső normái szerint jogi személynek minősülnek[4] - mint például a katolikus plébániák -, úgy a magyar jog szerinti jogi személyiség elnyeréséhez - a név szerinti bejelentésen túl - nincs szükség egyedi állami bejegyzésére.[5] Az egyházi jogi személyek harmadik csoportját a bejegyzett egyházak keretén belül működő önálló szervezetek alkotják, melyek állami elismeréséhez szükséges az egyedi bírósági bejegyzés. Ide tartozhatnak a hívők hivatalos társulásai (vö. 312-320. kánonok). A BH 1996/58. szerint az egyházi jogi személy kérdésében kizárólag az egyház szervei jogosultak dönteni összhangban az 1990. évi IV. törvény 13. § (3), 15. § (2) és a 20. § (1) bekezdéssel.[6]
A fentiekből nyilvánvaló, hogy az állam által elismert egyházi jogi személyek köre, ahogy az egyházi feladatkört, vagy hivatalt ellátó egyházi személyek köre is, mind a hatályos magyar jogszabályi háttérből, mind az azokban hivatkozott kánoni szabályokból egyértel-
- 379/380 -
műen meghatározható. Éppen ezért, az alábbiakban azt kívánjuk vizsgálni, hogy vajon vitatható-e az egyházi személyek jogállása, és dispositio útján létrejövő jogviszonya a hatályos magyar munkajogi, társadalombiztosítási és adózás rendjére vonatkozó állami előírások, továbbá más - kapcsolódó - jogszabályok alapján.
A társadalombiztosítás ellátásaira és magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (továbbiakban: Tbj.) 5. § a biztosítottak köréről tárgyalva, különbséget tesz a munkaviszonyban tevékenykedők és az egyházi szolgálatot teljesítők között. A törvény 5. § (1) bekezdés a) pontja úgy fogalmaz, hogy "munkaviszonyban (ideértve az országgyűlési képviselőt is), közalkalmazotti, illetőleg közszolgálati jogviszonyban, ügyészségi szolgálati jogviszonyban, bírósági jogviszonyban, igazságügyi alkalmazotti szolgálati viszonyban, hivatásos nevelőszülői jogviszonyban álló személy, a fegyveres erők, a rendvédelmi szervek, valamint a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja, a fegyveres erők szerződéses állományú tagja, továbbá a katonai szolgálatot teljesítő tartalékos katona (a továbbiakban: munkaviszony), tekintet nélkül arra, hogy foglalkoztatása teljes vagy részmunkaidőben történik." A jogalkotó, ettől eltérő pontban rendelkezik a biztosítottak önálló köréhez tartozó egyházi személyekről - azaz nem a munkaviszonyban állók biztosított körén belül -, mely szerint [5. § (1) bek. h) pont "az egyházi szolgálatot teljesítő egyházi személy, szerzetesrend tagja (a továbbiakban együtt: egyházi személy)]". Ugyanezen törvény a nyugdíj- és egészségbiztosítási járulék fizetés szabályozásakor, a 26. § (3) bekezdésben kifejezetten beszél az egyházi személyek után - ide nem értve a saját jogú nyugdíjasnak minősülő egyházi személyt[7] - fizetendő társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékról, magánnyugdíjpénztári tagdíjról, amelyet az adott egyháznak a tárgyhónapot megelőző hónap első napján érvényes minimálbér alapulvételével, a Tbj. 19. § (1)-(2) bekezdésben meghatározott mértékben kell megtennie. Az egyházi személy havi egyházi járandósága tehát - vö. "egyházi fizetés" - a munkaviszonyból származó jövedelemmel esik azonos elbírálás alá, amelyre a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 24-27. §§-ban foglaltak az irányadók.[8] Az "azonos elbírálás" kifejezés pontosan jelzi a jogalkotó világos álláspontját a munkaviszony és az egyházi jogviszony jogi kategóriájának különbözősége tekintetében. Ez további alátámasztást nyer a Pénzügyminisztérium Társadalmi Közkiadások Főosztálya által 4658/1/2006; illetve az APEH Adójogi Főosztálya által 8429815870/2006 számon kiadott értelmezés tükrében, amelyek az egyházi személy egyházi fizetését - mely a Tbj. 4. § k) pontja értelmében, járulékalapot képező jövedelem - úgy tekinti, hogy az általános szabálytól eltérően az utána fizetendő járulékot, megfizetettnek kell tekinteni.[9] A fentieket a 2006. szeptember 1-én hatályba lépett 2006. évi LXI. törvény 157. § (5) is megerősítette.[10]
Látható, hogy az egyházi személyek, sajátos életállapotukból következően, szolgálatot teljesítenek, így nem nevezhetőek a szó jogi értelmében sem munkavállalójának, sem alkalmazottjának a meghatározott részegyháznak (vö. egyházmegye, szerzetesrend, stb.). A bemutatott állami előírások tükrében, a hatályos magyar jogszabályokból levezetve, megfelelően és pontosan rögzítette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2003. szeptember 16-án kelt, 2044/2003. számú állásfoglalásában, az egyházi személyek dispositio alapján történő foglalkoztatásának jogi kereteit. Eszerint: "az egyházi személyek az ordináriustól, illetve szerzetes elöljárótól kapott dispozíció alapján, ún. egyházi jogviszony keretében végzik munkájukat. Velük sem munkaszerződést, sem megbízási szerződést nem kötünk, akkor sem, ha pl. egyházi iskolában tanítanak vagy szociális intézményt vezetnek, stb. Munkájukért nem bért, hanem ún. javadalmat kapnak, és amennyiben valamelyik egyházi intézményben végeznek munkát, munkaköri leírás helyett feladatköri leírás adható számukra." Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 178. § 22. pontja egyértelműen jelzi, hogy az ún. egyházi személy nem tartozik a Munka Törvénykönyve hatálya alá, mivel éppen emiatt szükséges a személyi jövedelemadó megállapítása tekintetében, külön rendelkezéssel kinyilvánítani, hogy ebben a vonatkozásban a munkaviszonyban állók adómegállapítására érvényes szabályokat kell alkalmazni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
