A büntetőeljárásnak nem szükségszerű, de sok esetben elkerülhetetlen része valamilyen kényszerintézkedés alkalmazása. Jogrendszerünk alapvetően az állampolgárok jogkövető magatartását feltételezi, de ha valaki mégsem teljesíti eljárási kötelezettségeit, akkor van lehetőség kényszer alkalmazására. Az állami kényszer, ezek közül is a személyi jogokat korlátozó intézkedések foganatosítása ultima ratio a magyar szabályozás szerint. De ha már személyi kényszer alkalmazására van szükség, a jogalkalmazó abban az esetben is több alternatíva közül választhat.
Az előzetes letartóztatás a legszigorúbb kényszerintézkedés jogrendszerünk előírásai szerint. Az előzetes letartóztatással kapcsolatos szabályok büntetőeljárásunk egyik legvitatottabb területe. A személyi szabadság elvonásával járó kényszerintézkedés bár alapelvekkel és eljárási garanciákkal van körülbástyázva, mégis számos vitás és értelmezési kérdés merül fel alkalmazása során. A vitás területek közé tartoznak többek között az elrendelés feltételei, tartama, illetve az elrendelés és megszüntetés egyéb körülményei. Az előzetes letartóztatás legfontosabb kérdéseit nemzetközi egyezmények is deklarálják, és a magyar jogalkotó az európai standardokkal összhangban szabályozta e kényszerintézkedés elrendelésének feltételeit. Ennek ellenére hazánkat több alkalommal marasztalta el a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság,[1] illetve a magyar alkotmánybíróság is nyilvánította már a magyar jogalkotó rendelkezését alkotmányellenesnek és semmisítette meg.[2]
Jelen tanulmány az előzetes letartóztatással kapcsolatos ma is aktuális problémákra kívánja felhívni a figyelmet ismertté vált eseteken keresztül, illetve arra a rendkívül gyors változásokra a kényszerintézkedéshez fűződően, amelyek az elmúlt években jellemzik a jogalkotó tevékenységét egy-egy ügy hatására.
A kényszerintézkedések olyan eljárási cselekmények, amelyeket a büntetőeljárásokban eljáró szervek alkalmaznak különböző célok elérése érdekében, ilyen például a jelenlét biztosítása az eljárás során, tárgyi bizonyítási eszközök megszerzése vagy a végrehajtás biztosítása. A kényszerintézkedések törvényben meghatározott módon és esetekben alkalmazhatóak, és legfőbb tulajdonságuk, hogy az emberi jogok korlátozásával járnak.[3] Aszerint, hogy mely alapvető jogokat korlátozza egy-egy kényszerintézkedés, megkülönböztetünk személyi szabadságot korlátozó, illetve elvonó, tartózkodási hely szabad megválasztását, tulajdonjogot korlátozó, személyi sérthetetlenséget, a magánszféra sérthetetlenségét csorbító és egyéb jogokat korlátozó kényszerintézkedéseket.[4]
Az alapvető jogok közül a legnagyobb korlátot azt jelenti, ha valakinek korlátozzák vagy elvonják a szabadságát. Egyesek az élethez és emberi méltósághoz való jogból vezetik le a személyes szabadsághoz való jogot. A személyes szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog anyajog, magában foglalja például a mozgásszabadsághoz való jogot, a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát, a migrációs jogot, a törvény előtti egyenlőséget. Védelme már a feudális államokban is felmerült,[5] így a személyes szabadság megóvása az angol és amerikai jogban például óriási múltra tekint vissza. Már a Magna Charta 39. cikke védte az egyéni szabadságot, és fellépett az előzetes letartóztatás önkényes végrehajtása ellen. De a személyes szabadság és a tulajdon védelmére épült a Petition of Rigths, a Habeas Corpus Act és az angol Bill of Rights is. Az angolszász jog hagyományai az északamerikai jogfejlődésben is megmutatkoztak, és a szövetségi alkotmány kiegészítései hasonló rendelkezéseket tartalmaztak.[6]
A személyi szabadságot korlátozó, illetve elvonó kényszerintézkedéseknek törvényességük érdekében meg kell felelniük bizonyos alapelveknek. Ezek közül a legfontosabb az arányosság, a méltányosság, illetve az ártatlanság vélelmének elve.
Az arányosság elve alapján a bíróság annyiban korlátozhatja a terhelt szabadságát, amennyiben a büntetőeljárás céljainak megvalósulása érdekében az szükséges. Ilyen esetben a bíróságnak össze kell vetnie az állam bűnüldözéséhez fűződő érdeket a terhelt személyi szabadságához fűződő érdekével. A méltányosság elve az arányossághoz hasonló tartalommal bír. Lényege, hogy a terhelt szabadságát legfeljebb annyi időre vonja el a bíróság, ameddig várhatóan a jogerős büntetés kiszabása esetén is fogva lenne tartva. Az ártatlanság vélelmével meglehetősen szembehelyezkedő jogintézmények a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések, ezért alkalmazásuk csak kivételes esetben lehetséges. De ha sor kerül elrendelésükre, akkor biztosítani kell a terhelt számára, hogy mindazon jogait gyakorolhassa, amelyek szabadságának korlátozása nélkül is megilletnék, amennyire ez lehetséges.[7]
- 196/197 -
Az Alkotmánybíróság definíciója szerint az előzetes letartóztatás a bűncselekmény megalapozott gyanújával terhelt és ártatlannak vélelmezendő egyén személyi szabadságának bírói elvonása még jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt.[8] Ezt a kényszerintézkedést a bíróság az eljárás sikeres lefolytatása és újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása érdekében rendelheti el. Fontos megjegyezni, hogy az előzetes letartóztatás nem előrehozott büntetés, nem vélelmezi a bűnösséget, és nem rendelhető el nevelési célzattal. Ennek ellenére számos hátrányos következménye van, amelyeknek azonban kisebb súlyúaknak kell lenniük, mint az állam büntetőjogi igényérvényesítéséhez fűződő érdek. A legszigorúbb kényszerintézkedés alkalmazása csak a XIX. század végére vált általánossá. Az ókori államok a szabad polgárok számára lehetővé tették a szabadlábon védekezést, és még a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetése esetében is lehetőség volt kezesség vagy óvadék alkalmazására.[9] Az előzetes letartóztatásnak még a kora középkorban sem volt létjogosultsága. Egyrészt azért, mert a sértett joga volt érvényesíteni büntetőjogi igényét, másrészt az elkövető bűnössége általában az istenítéletek eredményétől függött.[10] A középkor későbbi szakaszában és az újkorban gyakoribbá vált a terhelt fogva tartása. A korábbi évszázadokkal ellentétben az inkvizitórius rendszert a zártság és a titkosság jellemezte, illetve a terhelt fogva tartása során folyamatos zaklatásával próbálták elérni beismerő vallomását.[11]
A magyar jogfejlődésre jellemző volt, hogy a terheltet megillető jogok a büntetőeljárás során az elkövető társadalmi hovatartozásától függtek. Így a nemesség többnyire szabadlábon védekezhetett, míg a nem nemesek általában fogságban voltak. Az 1896. évi bűnvádi perrendtartásról szóló törvénycikk[12] részletesen foglalkozik a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekkel. Különbséget tett előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság között, amelyek elrendelésének feltételei igen hasonlóak voltak. Ennek ellenére azért volt szükség e két intézkedés szabályozására, mert vizsgálati fogságot kizárólag vizsgálat esetében lehetett elrendelni, de maga a vizsgálat nem volt kötelező szaka az eljárásnak.[13] Az 1951-es Bp. már csak előzetes letartóztatásról rendelkezik, és az 1973. évi büntetőeljárásról szóló törvényben találkozhatunk az őrizetbe vétel és az előzetes letartóztatás különválásával.
Az előzetes letartóztatás előírásai számos módosításon estek át a hazai jogrendszerben, illetve három alkotmánybírósági döntés[14] is született a kényszerintézkedés tárgyában. A személyi szabadság elvonásával járó intézkedés körültekintő szabályozása szükséges, amely azonban nem egyszerű feladat. Az előzetes letartóztatás feltételeinek deklarálásával foglalkoznak a legfontosabb nemzetközi emberi jogi katalógusok és az emberi jogokat védő nemzetközi szervezetek egyéb dokumentumai is. Ezek iránymutatásul szolgálnak az aláíró államok számára a megfelelő szabályozás kialakítására. A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya kimondja, hogy mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit nem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. Továbbá rögzíti, hogy bárkit szabadságától megfosztani, csak a törvényben meghatározott okokból és meghatározott eljárás alapján lehetséges.[15] Az Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya (továbbiakban: Egyezmény) annyival egészíti ki az ENSZ nemzetközi szerződését, hogy taxatív felsorolja azokat az indokokat, amelyekre hivatkozva bárkinek elvonható a szabadsága. Ilyen ok például, hogy a terhelt jelenléte biztosítva legyen az eljárás során, újabb bűncselekmény elkövetését megakadályozzák vagy az elítélést követően őrizetben tartsák.[16] Az Európa Tanács további előírásokat is megfogalmazott a szabadságelvonó kényszerintézkedések megfelelő alkalmazása érdekében. Ilyen volt például az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 11. (65.) számú határozata, az R (80.) 11. számú ajánlása vagy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1245. számú ajánlása. Ezek a dokumentumok segítséget nyújtanak az Egyezmény vonatkozó rendelkezéseinek értelmezéséhez.
Az Alaptörvény a korábbi Alkotmányhoz hasonlóan írja le a személyi szabadság elvonásának feltételeit és egyéb előírásait.[17] A nemzetközi dokumentumokkal párhuzamosan deklarálja, hogy mindenkinek joga van a szabadsághoz és személyes biztonsághoz, senkit nem lehet szabadságától megfosztani, csak törvényben meghatározott okokból és eljárás alapján. Az Alaptörvény szerint az őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles ezt a személyt meghallgatni és indokolt határozatával szabadlábra helyezéséről vagy előzetes letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Ha valakit törvénysértően tartottak fogva, az kártérítésre tarthat igényt.
Az előzetes letartóztatás elrendelésének részletes feltételeit a büntetőeljárásról szóló törvény (továbbiakban: Be.) tartalmazza. Az előzetes letartóztatás akkor rendelhető el, ha az általános feltételek együttesen állnak fenn, illetve ehhez társul még a törvény által megfogalmazott különös feltételek egyike. A kényszerintézkedés végrehajtásának részletes szabályait a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló törvényerejű rendelet[18] (további-
- 197/198 -
akban: Bv. tvr.) és a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló miniszteri rendelet[19] tartalmazza.
Az előzetes letartóztatásnak tehát általános és különös feltételei vannak. Az általános feltételeknek együttesen kell fennállniuk, míg a különös feltételek egyikének megléte elegendő a kényszerintézkedés elrendeléséhez. Az általános feltételek a következők:
- az eljárás alapjául szolgáló bűncselekményt a Btk. szabadságvesztéssel rendeli büntetni. Ennek a feltételnek szinte minden bűncselekmény megfelel, hiszen elenyésző azon bűncselekmények száma, amely nem szabadságvesztéssel fenyegetett.
- a nyomozás megindult bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt;
- a bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja a terhelttel szemben fennáll, és ezt vele közölték;
- nincs előzetes letartóztatást kizáró ok;
- fiatalkorúak esetén az előzetes letartóztatásnak van egy többlet feltétele, így akkor rendelhető el fiatal terhelttel szemben, ha a bűncselekmény különös tárgyi súlya ezt szükségessé teszi.
Az előzetes letartóztatás különös feltételeinek fennállása a kényszerintézkedés egyik legvitatottabb területe. A Be. az okoknak négy csoportját fogalmazza meg, amelyek közül bármelyik teljesülése esetén elrendelhető az előzetes letartóztatás. A különös okok a következők:
- a terhelt megszökött, a hatóság elől elrejtőzött, vagy szökést kísérelt meg, illetve az eljárás során ellene újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult;
- a terhelt szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel, vagy más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható;
- megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást;
- megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el.
A különös okok közül az első, amely már bekövetkezett tényre, míg a többi csak feltevésre vonatkozik. Az előzetes letartóztatás körüli viták alapját éppen ezért az utóbbi három pont adja leginkább, mert ezek puszta feltételezésen alapulnak, így bizonyításuk meglehetősen nehéz.
Az általános és különös okok fennállásának alátámasztása a vádhatóság feladata. Az előzetes letartóztatás elrendelésére indítványt az ügyész tesz, és csatolja azokat az okiratokat, amelyek megalapozzák a kényszerintézkedés alkalmazását. Egy BK vélemény[20] szerint ebből ki kell derülnie, hogy a bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja és a személyre szóló megalapozott gyanú fennáll-e, illetve hogy az ügyész, amely különös okok fennállásának megállapítását, mely bizonyítékok alapján kéri. Korábban az ügyésznek ezeket a bizonyítékokat nem kellett átadnia a védelemnek, kivéve, amely megismerését a törvény lehetővé tette.[21] A Be. ez év január elsejei módosítása szerint azonban az ügyészség köteles most már átadni a védőnek és a gyanúsítottnak az előzetes letartóztatás alapjául szolgáló bizonyítékok másolatát. A jogalkotó a törvénymódosítást egy uniós irányelv rendelkezéseire hivatkozva hozta meg. Az irányelv előírja, hogy amennyiben a büntetőeljárás során valakit fogva tartanak, az illetékes hatóságnak át kell adnia a védőnek és a terheltnek a fogva tartás jogszerűségének felülvizsgálatához szükséges iratokat.[22] A törvény eme változását nem fogadták "kitörő örömmel" a vád képviselői, hiszen az eljárás korai szakaszában alapvető érdek a zártság érvényesülése. A terhelt nyomozati szakban rendszerint úgy tesz vallomást, hogy nincs ismeretében annak, milyen bizonyítékok állnak a nyomozóhatóság rendelkezésére. Ezen ismeretek hiányában a tárgyaláson történő bizonyítás során szavahihetősége könnyen megdőlhet, ha például állításait más bizonyítékok cáfolják. A nyomozati szakban nem érvényesül a fegyverek egyenlőségének elve, a terhelt jogai korlátozottak. A nyomozás során összegyűjt bizonyítékokat a terhelt és védője a nyomozás befejezése után ismerheti meg teljes terjedelmében. Ezt nevezzük iratismertetésnek. Így nyomozástaktikai szempontból előnytelen a törvény rendelkezése, hiszen ilyen esetben a nyomozóhatóság "értékes" bizonyítékokat adhat ki a kezéből.
A másik oldal ezzel szemben üdvözölte a változást, hiszen a kényszerintézkedés alapjául szolgáló bizonyítékokkal a védő, illetve a terhelt az ülésen találkozik először, és a védelemnek nincs kellő ideje és lehetősége felkészülni a védekezésre.
- 198/199 -
Sok esetben éri kritika a bíróságokat az előzetes letartóztatás elrendelése vagy meghosszabbítása körében kiadott határozatok miatt. Elsősorban a terheltek és a védők fogalmazzák meg aggályaikat a határozatok indokolásával szemben. Az e körben kiadott végzések indokolása gyakorta formális, és a bíróság csupán a Be. vonatkozó rendelkezéseit ismétli meg érvelésében, de nem támasztja azt alá megfelelően bizonyítékokkal. Ezen állítások bizonyítására vagy cáfolására több véletlenszerűen kiválasztott előzetes letartóztatást elrendelő vagy meghosszabbító határozatot vizsgáltam meg. A kutatás során a végzések indokolása került górcső alá.
A határozatokban az előzetes letartóztatás általános és különös okait is bizonyítani szükséges. Az általános okok indokolását rendszerint a bíróság a bizonyítási eszközök felsorolásával teljesíti, amelyek alátámasztják a bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúját és azt, hogy a megalapozott gyanú a terhelttel szemben áll fenn. Ilyen például a sértett tanúvallomása, szemléről készült jegyzőkönyv vagy igazságügyi orvosszakértői vélemény. Nehezebb helyzete a vádhatóságnak a különös okok bizonyításánál van, hiszen ezek többsége feltételezésen, megalapozott gyanún alapul. Néhány határozat megvizsgálása során azonban hamar kiderül, ezen végzések indokolásának kimunkált gyakorlata van. Jellemző, hogy a bíróságok, nem csupán egy különös indokot jelölnek meg és látnak bizonyítottnak a kényszerintézkedés elrendelése során, hanem minimum kettőt-hármat. Ezek rendszerint a szökés, elrejtőzés veszélyének, a bizonyítás veszélyeztetésének és a szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekmény elkövetésének indokai. Nyilvánvalóan egyszerűbb a bizonyítás, ha a terhelt az eljárás során már megszökött vagy elrejtőzött, illetve ezt megkísérelte vagy az eljárás ideje alatt újabb bűncselekményt követett el.
Megfigyelhető, hogy a bíróságok az egyes különös okokat hasonló indokokkal támasztják alá. Így a szökés veszélyét rendszerint a bűncselekmény súlya, a kiszabandó büntetés hosszabb időtartama, illetve bizonyos személyi körülmények alapozzák meg. Ilyen személyi körülmény például külföldi kötődés, külföldön élő család vagy külföldön található vagyon. A bizonyítás veszélyeztetését általában akkor találja a bíróság bizonyítottnak, ha a nyomozás még folyamatban van, illetve különböző nyomozati cselekmények elvégzése szükséges, amelyet az indokolásban felsorolásszerűen meg is neveznek. Újabb bűncselekmény veszélye áll fenn a bíróság szerint, ha a terhelt visszaeső, különösen, ha többszörös vagy különös visszaeső, illetve az adott időszakban is folyik ellene büntetőeljárás, de egyéb személyi körülmények is megalapozhatják ennek a különös oknak a megállapítását. Példa erre, amikor a lopással gyanúsított terhelt esetén azért is látta a bíróság a bűnismétlés veszélyének fennállását, mert a terhelt nem rendelkezett rendszeres jövedelemmel.
Összegzésként a határozatok indokolásáról álláspontom szerint elmondható, hogy egy kimunkált, olykor sablonszerű gyakorlat alapján készülnek el. Az a gyakorta megfogalmazott kritika, amely szerint a bíróságok indokolásukban a Be. rendelkezéseit ismétlik meg, még mindig létező jelenség, de véleményem szerint ez a határozatok kisebb részére jellemző.
A büntetőeljárás során a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve érvényesül, a bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességében is értékeli. A bizonyítékoknak nincsen előre meghatározott értéke, azokat a bíróság szabadon mérlegeli. Így a bíróság dönti el, mely bizonyítékokat fogadja el az előzetes letartóztatás elrendelésének megalapozására és melyeket nem. Nehéz dolga a bíróságnak a különös okok utóbbi három esetének megítélésében van, hiszen be nem következett, feltételezésen alapuló okok megállapításáról kell döntenie. A bíróság szabad mérlegelési jogkörének problémáját jól példázza a hónapok óta a közfigyelem középpontjában lévő Eva Rezesova ügye. Az ittasan több ember halálát okozó milliomos nőt az elsőfokú bíróság ítéletének kihirdetése után házi őrizetbe helyezte. Az ügyész fellebbezett a bíróság döntése ellen, amely határozat egyébként óriási felháborodást váltott ki a közvéleményben. A másodfokú bíróság mintegy tíz nap múlva megváltoztatta az elsőfokú bíróság döntését, és elrendelte a szlovák állampolgárságú vádlott előzetes letartóztatását. A másodfokú bíróság határozata közel akkora visszhangot kapott, mint az elsőfokúé. A másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a vádlott személyi és családi körülményei miatt fokozottan fennáll a szökés veszélye. Rezesovát semmi nem köti Magyarországhoz, életvitelszerűen Szlovákiában él. Jelentős vagyona és külföldi kapcsolatrendszere van, amely felhasználásával könnyen megszökhet még elektronikus nyomkövető alkalmazása esetén is. Ezen túl a bíróság úgy vélte, azáltal, hogy az ítélet nem jogerős, és a cselekmény akár sokkal súlyosabbnak is minősíthető lehet, így súlyosabban büntetendő, ez továbbfokozza a szökés veszélyét.
De hasonló példa az az ügy is, amelyben a terheltet folytatólagosan elkövetett lopás bűncselekményével vádoltak, többször volt már bűntetve és az adott időszakban is több büntetőeljárás indult ellene. Ennek ellenére a bíróság nem rendelte el az előzetes letartóztatást, mert a terhelt több kiskorú
- 199/200 -
gyermek eltartásáról egymaga gondoskodott, és ezt a bíróság nyomósabb érdeknek találta az eljárás alá vont személy személyi szabadságának megfosztásánál. Ezért helyette enyhébb kényszerintézkedést, lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el. Az ügyész fellebbezése alapján a másodfokú bíróság azonban másképp mérlegelte a bizonyítékokat, és a terheltet előzetes letartóztatásba helyezte. Mindebből látható, hogy különböző bíróságok ugyanazon körülményeket másképpen ítélhetnek meg, de ez jelenti a szabad mérlegelés elvének lényegét.
Az előzetes letartóztatás másik legvitatottabb területének tekinthetjük a kényszerintézkedés időtartamát. Ennek meghatározása során számos a Be. által előírt szabályt figyelembe kell venni. Így függ annak ideje például az elkövetett bűncselekménytől, attól, hogy elrendelésére, vagy meghosszabbítására a vádemelés előtt vagy után kerül sor, illetve több alapelv megtartása is szükséges. Az alapelvek közül a legfontosabb az arányosság és a méltányosság elve, melyekre figyelemmel kell lennie a bíróságnak a kényszerintézkedés időtartamának meghatározása során. Ez egyrészt jelenti azt, hogy az elkövetett bűncselekmény súlyával, másrészt a kiszabandó várható büntetés idejével legyen arányos.
Garanciális szabály, hogy a törvény megállapítson egy felsőhatárt a kényszerintézkedés tartamára. A Be. differenciáltan szabályozza az előzetes letartóztatás időtartamát a kiszabandó büntetés idejére figyelemmel. Így a legkisebb tárgyi súlyú bűncselekmények esetén a törvény egy évben állapítja meg a felsőhatárt; a kényszerintézkedés megszűnik, ha eléri a két évet, és öt évnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény miatt van eljárás folyamatban; a fenti eseteken kívül pedig három év a maximális időtartam. A törvény által előírt határidők arra sarkallnák a hatóságokat, hogy minél hamarabb befejeződjenek azok a büntetőeljárások, amelyekben a terhelt szabadságát megvonták az eljárás ideje alatt. A törvény a felsőhatárok alól azonban kivételeket is fogalmaz meg. Így nem szűnik meg az előzetes letartóztatás abban az esetben sem, ha elérte a maximális időtartamot az ügydöntő határozat kihirdetése után, ha harmadfokú eljárás vagy megismételt eljárás van folyamatban.
Korábban a Be. kiemelkedő tárgyi súlyú, azaz a tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények esetén a kényszerintézkedés tartamát az EJEB gyakorlatával összhangban négy évben maximalizálta. A Strasbourgi Bíróság gyakorlata azt mutatta, hogy a Bíróság általában a négy évet meghaladó előzetes letartóztatást nem tartotta ésszerű határidőn belülinek semmilyen indokra hivatkozva, ezért lett a felsőhatár négy év a korábbi szabályozás szerint.[23]
Az a kérdés, hogy egyáltalán a törvény előírjon-e egy felsőhatárt külön vita tárgyát képezi. Az EJEB és az Egyezmény arra sarkallná a tagállamokat, hogy legyen a kényszerintézkedésnek egy abszolút felső korlátja. Hazánkban ezt szolgálta a differenciált szabályozásban megállapított tartamok, azonban az elmúlt idők egy-egy híressé vált esete rámutatott arra, hogy ez az időtartam nem minden esetben elegendő arra, hogy elsőfokú ügydöntő határozat szülessen. A jogalkotó a hírhedt Ároktői banda esete után döntött a törvénymódosítás mellett. A súlyos bűncselekményekkel vádolt banda tagjait négy év után házi őrizetbe kellett helyeznie a bíróságnak, mert nem született az ügyben még ügydöntő határozat. Az elkövetők közül azonban ketten megszöktek a házi őrizetből, és a rendőrség Svájcban talált rájuk. De hasonló probléma merült fel a romagyilkosságokkal vádolt terheltek eljárása során is, akik szintén négy éve voltak előzetes letartóztatásban úgy, hogy még nem hozott a bíróság ügydöntő határozatot. A problémát a sajtó a felsőhatár lejárta előtt már hónapokkal felkapta.
Ilyen előzmények után a jogalkotó úgy döntött, hogy a kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetén eltörli a kényszerintézkedés felsőhatárát, így az előzetes letartóztatás nem szűnik meg, amíg a bíróság az ügydöntő határozatban vagy a kényszerintézkedés indokoltságának felülvizsgálata során meg nem szünteti. Ez a típusú szabályozás nem újdonság egyébként Európában, Svédországban, Németországban vagy Lengyelországban sincs felsőhatára az előzetes letartóztatásnak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetése esetén.
Az Egyezmény 5. cikk 3. pontja szerint a letartóztatott személynek joga van arra, hogy ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabályozás célja, hogy a hatóságok ésszerű határidőn túl ne hosszabbítsák meg a terhelt fogva tartását, és az őrizetben tartás valós tényeken alapuljon. Tehát az őrizet indoka és időtartama is legyen ésszerű. Természetesen, ha a fogva tartás indokai nem valósak, akkor annak időtartama sem igazolható még abban az esetben sem, ha ez rövid idejű. Egy bizonyos időtartam (kb. 4 év) után azonban a Bíróság általában már nem lát bizonyítottnak olyan tényeket, amelyek indokolnák az őrizetet.
Az ésszerűség minden ügyben egyedi és összetett kérdés. A Strasbourgi Bíróság minden esetben alaposan vizsgálja, hogy a nemzeti bíróságok által felsorakoztatott indokok megalapozottak és valódiak-e. Különösen az ügy bonyolultsága, a terhelt
- 200/201 -
magatartása és a nemzeti hatóságok oldalán kimutatott indokolatlan késedelem a vizsgálat tárgya. Így ha az ügy tényállása különösen bonyolult és a hatóságok részéről nem volt kimutatható indokolatlan késedelem, akkor a Bíróság akár a négy évig tartó fogva tartást sem minősíti az Egyezmény megsértésének.[24] A Bíróság tehát egy gondosan kimunkált tesztet alkalmaz annak megállapítására, hogy a fogva tartás ésszerű-e. Ez két részből tevődik össze, egyrészt vizsgálja az állam által felhozott indokokat, hogy azok szükségesek és megfelelőeke, másrészt a Bíróság megállapítja, hogy az eljárás indokolatlanul húzódott-e el.[25]
Nem egyszerű tehát megítélni általában, hogy egy fogva tartás ésszerű-e. Egyszerűbb a helyzet természetesen, ha az az eset fordul elő, hogy a terhelt több időt töltött előzetes letartóztatásban, mint amennyi büntetést a bíróság rá kiszabott végül. Hasonló esett meg a híres Hunvald perben is. Az önkormányzati korrupciós ügyben megvádolt Hunvald György másfél év letöltendő börtönbüntetést kapott, de közel három évet töltött előzetes letartóztatásban. Az egykori polgármester a Strasbourgi Bírósághoz fordult jogorvoslatért. A Bíróság megállapította, a magyar hatóságok megsértették az Egyezményt, és a terhelt indokolatlanul volt hosszú ideig előzetes letartóztatásban. A Bíróság szerint a magyar hatóságok nem vizsgálták érdemben, hogy indokolt-e a fogva tartás folyamatos meghosszabbítása, és nincs-e lehetőség enyhébb kényszerintézkedés alkalmazására, hanem mintegy automatikusan meghosszabbították az előzetes letartóztatást.[26] A Bíróság döntésének megfelelően pedig kártalanítás is jár Hunvald Györgynek.[27]
Az előzetes letartóztatás a legsúlyosabb kényszerintézkedés, hiszen a személyi szabadságától fosztja meg a terheltet. Számos előnyét és hátrányát felsorakoztathatjuk. Nyilvánvaló, hogy ez az a kényszerintézkedés, amely leginkább hozzájárul a büntetőeljárás sikerességéhez. A terhelt jelenléte az egész eljárás során biztosítva van, és megakadályozható a bizonyítékok eltüntetése vagy a tanúk befolyásolása is. A hátrányok között említhetjük a terhelt kriminalizálódását, amelyet az előzetes letartóztatás egyik legnagyobb problémájának tekintenek. A terhelt fogva tartása során kiszakad a családi és társadalmi környezetből, egzisztenciálisan nehéz helyzetbe kerül még abban az esetben is, ha végül a bíróság felmenti az eljárás végén. Mindezek miatt nem hiába az egyik legvitatottabb területe a büntetőeljárásnak.
Az előzetes letartóztatás elrendelésének megalapozottsága bírói mérlegelés jogkörébe tartozik. Ennek egyes eltéréseit fentebb láthattuk egy-egy ügy megítélése során. A mérlegelésnek viszont vannak határai, így a fogva tartásnak megalapozott és valós tényeken kell alapulnia, illetve annak időtartama is ésszerű legyen. A határozatok indokolása azonban olykor hagy némi kívánni valót maga után álláspontom szerint. A személyi szabadsághoz való jog az egyik legalapvetőbb emberi jog, amely elvonása esetén elvárható, hogy az megalapozott és alaposan indokolt legyen, illetve a hatóságok végső esetben alkalmazzák. Ez azonban véleményem szerint nem minden esetben valósul meg, sok esetben a határozatok indokolása sablonszerű, a kényszerintézkedés elrendelése, illetve meghosszabbítása mechanikusan történik. Ennek egyik hozadéka, hogy hazánkban rendkívül magas az előzetes letartóztatásban lévők száma. Egyes években ez mintegy elérte a szabadságvesztésüket töltő elítéltek számát is.
Nagyon fontos lenne tehát, hogy a bíróságok alaposan mérlegeljék a közrend védelme és a személyi szabadság elvonása közötti arányokat, és a terhelt letartóztatásának elrendelésére akkor kerüljön sor, ha az valóban indokolt. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása elengedhetetlen egyes büntetőeljárások során, és hazánkban a jogalkalmazók a nemzetközi és európai előírásoknak megfelelően igyekeznek az előzetes letartóztatás szabályait alkalmazni. ■
JEGYZETEK
[1] Ld. pl. Maglódi kontra Magyarország, Hunvald kontra Magyarország, Imre kontra Magyarország ügy
[2] Ld. pl. 19/1999. (VI.25.) AB határozat
[3] Herke Csongor - Fenyvesi Csaba - Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete, Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2012. 184.
[4] Farkas Ákos - Róth Erika: A büntetőeljárásjog,Complex, Budapest 2012. 172-173.
[5] Bayer Judit - Kállai Gábor: Az emberi jogok alapjai, L'Harmattan, Zsigmond Károly Főiskola, 2010. 240.
[6] Halmai - Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris, Budapest 2008. 671.
[7] Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás elméleti és gyakorlati kérdései, PhD-értekezés, Pécs 2001. 4-7.
[9] Lacky Ferenc: A biztosíték jogintézményéről a büntetőeljárási törvény kodifikációjának jegyében, Magyar Jog 1996/6. 340.
[10] Herke Csongor: A letartóztatás szabályozásának története a XIX. század végéig, In: Tóth Mihály - Herke Csongor (szerk.): Tanulmányok dr. Földvári József professzor 75. születésnapjának tiszteletére, Pécs 2001. 249-250.
[11] Farkas - Róth: i.m. 175.
[12] 1896. évi XXXIII. tc. a bűnvádi perrendtartásról
[13] Róth Erika: A személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések az 1896. évi XXXIII. tc-ben, Magyar Jog 1996/11. 659.
[14] 19/1999., 26/1999., 23/1995. AB határozat
[15] Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya 9. cikk 1. pont
- 201/202 -
[16] Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya 5. cikk 1. pont
[17] Magyarország Alaptörvénye IV. cikk
[18] A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet
[19] A szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII.12.) IM rendelet
[20] 93/2011. BK vélemény
[21] Be. 70/B.§ (2) bek.
[22] 2012/13/EU irányelv a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról 7. cikk (1) bek.
[23] Ld. pl. Tomasi kontra Franciaország, Deboub alias Husseini kontra Franciaország, Dursun kontra Törökország, Murat Kacar kontra Törökország.
[24] Farkas Henrietta Regina: A tisztességes eljárás főbb részjogosítványainak érvényesülése a büntetőperben Forrás: http://ujbtk.hu/farkas-henrietta-regina-a-tisztesseges-eljaras-fobb-reszjogositvanyainak-ervenyesulese-a-buntetoperben/ (utolsó lekérdezés: 2014. február 7.)
[25] Szabó Győző - Nagy Gábor: Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról, HVG-ORAC, Budapest 1999. 63-64.
[26] Ez egyébként gyakori kritika a magyar hatóságokkal szemben, amelyet a Bíróság is megfogalmazott már egy-egy ügy felülvizsgálata során. Ld. pl. Imre kontra Magyarország ügy.
[27] Hunvald kontra Magyarország 68435/10. számú ügy
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
