Budapest: Dialóg-Campus, 2005.
A nemrég megjelent - e tárgyban Európában is elsőként született - monográfia zárt rendszerben, dogmatikai szempontból elemzi a büntetés-végrehajtás elvi alapjait képező nemzetközi egyezményeket, európai uniós alapszerződéseket és európa tanácsi határozatokat, majd ezek szellemiségében ajánlásokat, fejlődési irányokat fogalmaz meg a gyakorlat számára. A könyv mintegy folytatása a szerző korábban megjelent "Magyar Büntetés-végrehajtási Jog" című könyvének, ám egyúttal alapja is, hiszen a magyar büntetés-végrehajtási jogot alapvetően meghatározó egyezményes alapelveket és gondolkodásmódot tartalmazza. A terjedelmében is igen jelentős mű bő 350 oldalban összegzi az európai büntetés-végrehajtási jogot, egyúttal lényegre törően, tömören, ám az elnagyoltság veszélye nélkül ragadja meg és tárja az olvasó elé a tárgykör eszenciáját.
- 310/311 -
Felépítését tekintve tizennégy fejezetre tagolódik a következők szerint: I. Az európai integráció története röviden, II. Az európai büntetés-végrehajtás jog meghatározása, III. A jogi helyzet főbb vonásai a végrehajtás ideje alatt, IV. A fogva tartó intézetek igazgatása és személyi állománya, V. A szabadságvesztés végrehajtásával kapcsolatos tapasztalatokról, időszerű nézetekről, VI. A végrehajtási feladatok teljesítésének biztosítékai, VII. A helyes rend a büntetés-végrehajtási intézetekben, VIII. Az elítéltekkel való foglalkozás és foglalkoztatásuk, IX. A különleges kategóriákra vonatkozó kiegészítő rendelkezések, X. Az eljárási szabályokról, XI. A büntetőügyekkel kapcsolatos igazságszolgáltatás európai szerveiről. Az emberi jogok európai bírósága, az európai közösségek bírósága, az európai ügyészség, XII. Az európai büntetés-végrehajtási jogi szabályok érvényesüléséről, XIII. Az Európa Tanács, az európai unió és a CPT ajánlásai, más normái, az európai minimumkövetelmények a gyakorlatban, XIV. A különleges kategóriákra vonatkozó szabályok érvényre juttatása.
Véleményem szerint a monográfia - mindamellett, hogy egységes szerkezetű és összefüggő - két viszonylag jól elkülöníthető részre osztható: az elméleti alapokat tartalmazó első három fejezetre és az ezek alapján megfogalmazott gyakorlati kívánalmakat és azok végrehajtásának szabályait és mikéntjét tartalmazó fejezetekre (IV-XIV). Felosztásom ugyanakkor annyiban nem helytálló, hogy a XI. fejezetben az előző fejezetekhez képest - teljesen indolkoltan - megtörik a gyakorlati ajánlások dinamikája, ugyanis itt kerül sor az Emberi Jogok Európai Bírósága, Európai Közösségek Bírósága szervezetének, eljárásának a bemutatására. Ennek mintegy ellensúlyaként azonban a bemutatott konkrét ügyek ismertetésein, a bírói szervek döntésein keresztül jól láthatóvá válnak a vonatkozó nemzetközi szerződések (egyezmények) értelmezésének helyes irányai.
Mint arra már utaltam, az első három fejezet az egyes ENSZ és európai egyezmények és szerződések, (Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény, Polgári és Politikai Jogok Védelméről szóló Egyezmény, Római Szerződés, Maastrichti-, Amszterdami-, Nizzai Szerződés, Európai Egyezmény, A kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vegy intézkedések megelőzéséről szóló Egyezmény, Európai kiadatási egyezmény, Az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény, stb.) az európa tanácsi határozatok, valamint az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ajánlásai elemzésével mutatja be az európai büntetés-végrehajtásban érvényesülő elveket, valamint górcső alá veszi az Európai Unió harmadik pillérét képező bel- és igazságügyi együttműködést. Az elemzés kétirányú. A szerző egyrészt felvázolja azt a fejlődési vonalat, amely az 1950-es évektől napjainkig ment végbe e tárgykörben - elsősorban - az európai gondolkodásmódban, másrészt a kivívott eredmények és ajánlások alapján felismerhető minimumokat (jelenleg meglévő normák) és kívánalmakat (megvalósítandó célok) összegzi. Ez az összegzés azonban nem a tények puszta leírása, hanem olyan egyéni, ugyanakkor nem torzított, leképezése az európai elveknek, melyből kiviláglik a szerző saját látásmódja, álláspontja is.
Vókó György egyértelműen lándzsát tör a minél szorosabb európai bűnügyi együttműködés, főként a harmadik pillér további integrálása mellett. Ami azonban még ennél is jelentősebb, megismerhetővé válik, mi az az elv, amelyet tudományos rendszere középpontjába helyez. Első ránézésre - és Vókó György munkásságát is-
- 311/312 -
merve - ez a törvényesség. A törvényességen itt a vonatkozó és az európai fejlődésben kivívott, nemzetközileg elfogadott (jog)szabályok és elvek maradéktalan betartásának követelményét értem. A szerző azonban ennél tovább megy és ezt a konszenzus elmélettel egészíti ki. "A fogvatartotti és az egész társadalmat egy egységként kell kezelni. Ez beilleszkedik az ekvivalencia, a kölcsönös megfeleltetés elméleti tételei közé, hiszen a kinti és a benti élet megfelelőségének, közelítésének koncepcióján alapul, de többet jelent mint a normalizálásnak nevezett büntetés-végrehajtási jogi alapelv, a kölcsönös megfeleltetés a kisebb és a nagyobb közösségek megfelőségére is, s nemcsak a büntetés-végrehajtásra, hanem az egész szankciórendszerre, valamint az azt alkalmazó eljárásra is. A nemzetközi és nemzeti követelményeknek való megfeleléshez a kölcsönösség szó is hozzátartozik, mint ahogy az egyes eljárási szakaszok közötti jobb együttműködés is. Ezért nevezhető konszenzus-elméletnek ez a megközelítése a feladatmegoldásnak." Ha ehhez hozzáillesztjük egy másik megállapítását, miszerint "A cél tehát a bűncselekmény folytán megbomlott jogi egyensúly helyreállítása, amely a büntető felelősségre vonás hatálya alatt álló személy részére cselekményéért hátránnyal járó következményt jelent, de egyben a társadalomba visszavezetésével, reszocializálásával vagy integrálásával a megbomlott egyensúly helyreállításának fő követelménye érvényesül", akkor - úgy vélem - kihámozható a szerző tudományos poetikája: a büntető- és büntetés-végrehajtási jogban érvényesüljön egy olyan tettarányos szankciórendszer, mely - a generális prevención túlmenően - helyezze középpontjába az elkövetőt (elítéltet), és vele szemben személyre szabottan alkalmazzon olyan büntetést vagy intézkedést, amely mindenkoron a törvényben meghatározott mértékben és csak a törvényben meghatározott joghátránnyal szankcionálja, úgy, hogy eleget tegyen mind a megbomlott jogi egyensúly helyreállításának, mind az elítélt társadalomba történő visszahelyezésének, integrációjának.
Ez a szemlélet, mondhatnák, nem új keletű, hiszen ennek alapjait már Arisztotelész megfogalmazta és el-eltűnve mindig is jelen volt az európai gondolkodásban. Végül a Liszt nevével fémjelzett közvetítő iskola végképp belevéste a büntetőjogi gondolkodásba. Önmagában ez igaz is, ám a monográfiát elolvasva megérthetjük, hogy a szerző nem pusztán egy jól hangzó tudományos vágyat fogalmaz meg, hanem személyes meggyőződését, mely abból a felismerésből táplálkozik, hogy a mindenkori büntetőjogásznak erkölcsi felelőssége is van a rábízottak sorsáért. Úgy vélem, hogy ez az a gondolkodásmód, ami jellemzője az egyész műnek és ami igazán európaivá teszi azt. (Talán az ilyen minőségű munkára mondhatjuk, hogy 'társadalmi mérnökösködés'.)
A könyv tehát nemcsak címében és tartalmában, hanem szemléletében is európai, ugyanakkor egészében gyakorlatias is. A különböző egyezményekben megfogalmazott elvek gyakorlati megvalósításának mikéntjét és szükségességét a szerző az Emberi Jogok Európai Bíróságának, az Európai Unió Bíróságának eseti döntései, valamint CPT ajánlásai alapján vázolja fel.
Mielőtt azonban rátérnék egyes, számomra külön is érdekes kérdések taglalására, mindenképpen szeretném megemlíteni azt, hogy a monográfia igen gazdag forrásanyagot tartalmaz. Ehelyütt nemcsak a műben fellelhető impozáns jogirodalomi és jogszabályi hátterére gondolok, hanem a nagy számban előforduló bírósági eseti döntésekre is, amelyek mind jelzik az alapos kutatómunkát. A lexikális felkészültség mellett azonban kitűnik az alkotó gyakorlati jártassága, szakmai tapasztalata is.
- 312/313 -
Az általam vizsgálandó fejezetek a könyv IV. és VII. fejezete, melyben a szerző a büntetés-végrehajtási intézetről és a személyi állományról, valamint a fogvatartottak fegyelmi helyzetéről, a biztonságról és a fogvatartottakkal szemben alkalmazható kényszerintézkedésekről értekezik. Már maga az is az újszerűség élményével hatott, hogy e kérdések önálló fejezeti rangot nyertek.
A fejezet elején kifejti, hogy a büntetés-végrehajtásnak (a továbbiakaban: bv.) közszolgálatnak kell lennie, és ezért annak irányítását el kell választani a fegyveres szervektől. Ennek keretében különösen kell ügyelni arra, hogy a bv. szervezet elkülönüljön a bűnüldöző szervektől, különösen a rendőrségtől.Továbbá, hogy inkább a polgári vezetés ellenőrzése alatt kell állniuk, semmint a katonai alatt. Ezekkel a kívánalmakkal magam is egyetértek. Az indoklás egyértelmű: ugyanis abban az esetben, ha a bv. a katonai ellenőrzés, és így végeredményben a fegyveres végrehajtói hatalom alatt lenne, egyrészt a kollegialitás révén alapot adhatna a visszaélésekre, különösen az előzetesen letartóztatottakkal szemben a nyomozások eredményességének javítása érdekében, másrészt elsősorban financiális vonatkozásban lenne aggályos, mert előfordulhatna, hogy az adott szervezet a büntetés-végrehajtási feladataira nem csoportosítana elegendő tőkét.
Úgyszintén egyetértek azzal a megállapítással, hogy a bv. szervezetnek szilárd hierachiára van szüksége, melyben a "jó működés megköveteli, hogy a parancsláncolat egyértelműen felismerhető legyen". Az ehhez kapcsolódó másik megállapítással, miszerint ezt "egy kívánatos civil státus" mellett kellene megvalósítani, a magam részéről nem tudok egyet érteni. Álláspontom szerint ugyanis a civil státusz bevezetése azt eredményezné, hogy a személyi állomány fegyelmi helyzete jelentősen romlana, és ez akár veszélyeztettné is a fogvatartás biztonáságát. Szeretném hangsúlyozni, egyetértek azzal, hogy a bv. szervezet - különösen a fogvatartottakkal való bánásmód - teljeskörű ellenőrzése nem a fegyveres szervek feladata, ám úgy vélem, hogy a szervezet tagjainak az ellenőrzése, különös tekintettel az egymással szembeni magatartás, a munkájukkal (szolgálat) összefüggő szabályszegések (bűncselekmények, fegyelmi vétségek) ellenőrzése és kivizsgálása nem különíthető el a fegyveres szervektől teljesen, mert ez jelentős visszaesést eredményezhetne a fegyelemben, és a szolgálat ellátásban. Egyetértek azzal is, hogy az állomány tagjai által elkövetett szabályszegések kivizsgálása a független ügyészség és bíróság feladata legyen, ám ez, álláspontom szerint, a jelölt szervek részét képező katonai igazságszolgáltatásnak a feladata.
E kérdés kivételével maximálisan osztom azt a nézetet - és örülök, hogy egy ilyen jelentős műben is megfogalmazásra került -, hogy jóval szigorúbb kiválasztási és fejlettebb képzési módszereket kell alkalmazni a személyi állománnyal szemben, és nemcsak jogszabályi, de etikai követelményeket is kell támasztanunk, mindamellett, hogy a nehéz hivatást egzisztenciálisan és erkölcsileg is meg kellene becsülni. A fenti kérdés kivételével gyakorlatilag csak idézni tudnám a szerző személyi állománnyal kapcsolatos megállapításait, úgy a szakszemélyzet, mind az esetleges etikai kódex tekintetében. Ám még ennél is fontosabbnak tartom azt, csatlakozva a műhöz, hogy a törvényes kereteken belül a lehető legkeményebben fel kell lépni a korrupció visszaszorítására, majd leküzdésére.
A fogvatartottak fegyelmi helyezetével és a velük szemben alkalmazható kényszeintézkedésekkel kapcsolatban a szerző teljeskörűen összefoglalja az Európa
- 313/314 -
Tanács ajánlásainak, az Emberi Jogok Európai Bírósága eseti döntéseinek, és a CTP ajánlásainak lényegét. E szerint a fegyelmi eljárást, az előzetesen kihirdetett (írásban) és megismerhető formában és módon, a taxatíve felsorolt fegyelmi vétségekhez igazodóan, a védelemhez való jog betartásával, embertelen vagy megalázó, sanyargató büntetések kiszabása nélkül, személyre szabottan kell lefolytatni. A fogvatartott fegyelmi felelősségre vonása nem lehet az önkény melegágya, meg kell teremteni a feltételeit, hogy a törvényességi felügyeletet ellátó hatóságok ellenőrizhessék, illetőleg a független bíróságok felülvizsgálhassák a fegyelmi eljárásokat, kiszabott fenyítéseket. A kérdés megoldása annál is inkább égető mivel a fegyelmi vétségek taxatív felsorolása és meghatározása - tudomásom szerint - még nem létezik. A vonatkozó jogszabályokban ugyan vannak olyan kötelezettségek, mint például a házirend betartásának a kötelezettsége, a fogvatartás vagy az intézet rendjét sértő cselekményektől való tartózkodás kötelezettsége, a kapott utasítások betartásának a kötelezettsége, ám ezek a meghatározások túlságosan tág teret engednek az értelmezésre. Ez önmagában nem is lenne problémás, ha ezt a helyi (intézeti) szabályok kitöltenék tartalommal, ez azonban nem teljesül maradéktalanul, így lehetőség nyílik az esetleges visszaélésekre. Ha azonban más oldalról nézzük a kérdést, jogosan merül fel, hogyan lehet követelni a fogvatartottól, ha csak absztrakt formában, de legalább is tág keretek között kerülnek meghatározásra kötelezettségei. Nyilvánvaló, hogy egy teljeskörű, a fegyelmi vétségeket tartalmazó lista elkészítése lehetetlen, ám egyes fegyelemsértő magatartások rögzítése - legalább típusonként - lehetséges lenne. Ez egyébként megkönnyítené a személyi állomány helyzetét is, hiszen pontosan tudhatnák, mert megismerhető lenne, hogy milyen magatartásra, milyen fenyítés adható, így az önkényesség visszaszorításával, a jogosan kiszabott fegyelmi fenyítések védhetősége is egyszerűbb lenne a felettes vagy felülvizsgáló fórumok előtt.
A biztonság vonatkozásában külön kiemelendő - lehető legkisebb sérelem okozása elvéből eredendően -, hogy a fogvatartottakat csak olyan fokú biztonsági szinten lehet tartani amely felétlenül indokolt. Ennek megállapítására pedig különösen nagy gondot kell fordítani, melynek során mindig vizsgálni kell azt is, hogy egyes fogvatartottak nem jelentenek-e veszélyt fogva tartott társaikra.
Talán egykor megvalósulhat a monográfia utolsó soraiban ajánlott Beccaria üzenet: "Meg akarjátok előzni a bűntetteket? Tegyétek, hogy a törvények világosak, egyszerűek legyenek, és hogy a nemzet egész ereje azok védelmére összpontosuljon, s egyetlen része se használtassék fel megsemmisítésükre. Tegyétek, hogy a törvények ne annyira az ember osztályait, mint inkább magukat az embereket szolgálják. Tegyétek, hogy az emberek tartsanak tőlük, de ne is csak tőlük tartsanak. A törvényektől való félelem üdvös, de végzetes és melegágya a bűnösnek, az embernek embertől való félelme."■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd
Visszaugrás
