Az Európai Közösségről szóló Szerződés (EKSz.) személyek szabad mozgására vonatkozó szabályai a munkaerőre elsősorban mint termelési tényezőre tekintenek, amelynek mobilitása nagymértékben hozzájárul az erőforrások tagállamok közötti hatékony elosztásához és a szociális kohézió megvalósulásához az Európai Unióban. Az európai országok egyre szorosabb gazdasági összefonódása a tagállami munkaerőpiacok integrációját is eredményezi, amelynek következtében az utóbbiak egyre inkább az integrálódó gazdasági piacok elvei és szabályai szerint kezdenek működni. Az említett területek eltérő szabályozási tárgyai és logikája szükségszerűen magában hordozza a konfliktus lehetőségét. Többek között a munkaerő, mint szabályozási tárgy megkülönböztető sajátosságai, a munkáltatók és a munkavállalók közötti érdekellentétek és a munkavállaló gyengébb tárgyalási pozíciójának elismerése miatt a munkajogi szabályozás ezen érdekellentétek kiegyenlítésére törekszik. A munkajog, magánjogi gyökerei ellenére, épp a szabályozás tárgyának jellegzetességei miatt számos sajátos jogintézmény és jogelv bevezetésére kényszerült, amely végül elvezetett egy önálló diszciplína megjelenéshez és elismeréséhez. E jogág szabályozási logikájának jellemzője, hogy az ideális esetben, a munkáltatók és a munkavállalók közötti lehetséges érdekkonfliktusok feloldásával hozzájárul az adott ország kiegyensúlyozott gazdasági növekedéséhez. Mivel a munkajogi szabályozás többek között szociálpolitikai és foglalkoztatáspolitikai célok érdekében, gyakran egyoldalúan kógens szabályokkal avatkozik be a felek közötti jogviszonyba könnyen elképzelhető olyan helyzet, amikor a belső piac hatékony működése és a tagállami munkajogi szabályok, valamint az Európai Közösség (továbbiakban: Közösség) szociális céljai összeütközésbe kerülhetnek. A négy alapszabadság elsősorban azáltal biztosítja a Közösség gazdasági céljainak megvalósítását, hogy útját állja a tagállamok protekcionista, nemzeti piacokat indokolatlanul védő, elsősorban tagállami intézkedéseknek. Mivel a Közösség gazdasági és szociális alkotmányáról sokáig úgy tartották, hogy azok a közösségi integráció szempontjából nem állnak azonos rangon,1 ezért egy esetleges konfliktus során a belső piac szempontjából indokolatlan tagállami munkajogi és foglalkoztatáspolitikai szabályokkal szemben az alapszabadságok szinte automatikus elsőbbséget élvezhetnek. Annak ellenére, hogy egy ország munkajogi szabályai a demokratikusan választott nemzeti parlament által elfogadott társadalmi értékítéletet is tükrözik valamint, hogy egyes jogintézmények hosszú történeti és társadalmi fejlődésre vezethetőek vissza. Ezért az európai munkajogászok egy jelentős része több évtizede meglehetős aggodalommal figyeli, hogy a gazdasági alapszabadságok egyre szélesebb körre történő kiterjesztése mindkét járul hozzá - a szubszidiaritás elvével körülbástyázott - munkaerőpiacok tagállami szabályozási autonómiájának korlátozásához.2 Sciarra találó megállapítása szerint az alapszerződések gyenge munkajogi intézményes alapjai miatt a munkavállalók szociális jogai és a munkáltatók gazdasági alapszabadságai közötti összeütközések nem egy esetben csak "jogászi zsonglőrködéssel" (judicial escamotage) voltak feloldhatók.3 Az Európai Unió két legutóbbi bővítése körüli félelmek során nyilvánvalóvá vált, hogy az alapító atyák szándékos szemet hunyása afölött, hogy a belső határok nélküli közös európai piacok kialakításának és működésének akár széles körű foglalkoztatáspolitikai hatásai lehetnek, olyan konfliktushoz vezethet a tagállamok között, amely alááshatja az Európai Unióban rejlő szolidaritás gondolatatát4. Továbbá, mint ahogyan azt az Alkotmányos Szerződés ratifikációja körüli viták is megmutatták, akár az egész európai integráció jövőjét és legitimációját is kockára teheti.
Van azonban a munkajogi szabályozásnak egy másik nagyon fontos jellemzője. Ugyan a "magánautonómia tárgyköre elégtelennek bizonyult a szabályozás tárgykörébe tartozó társadalmi viszonyok megjelenítésére", a kollektív munkajog, így a kollektív tárgyaláshoz való jog, a "kollektív akaratképzés" intézményeinek5 elismerésével is igyekezett a jogalkotó a magánautonómia elveinek továbbélését biztosítani.6 A munkavállalók sztrájkhoz és más formájú kollektív fellépéshez való joga egyik fontos eszköze, a munkajog előbbiekben említett, autonóm kollektív intézményei hatékony működésének. Az Európai Bíróság joggyakorlatában fokozatosan nyilvánvalóvá tette, hogy az EKSz. személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezései nem csak tagállami intézkedésekre vonatkoznak. Azok a nem állami szereplők, így többek között a szakszervezetek belső piac működését korlátozó cselekményeit is tilalmazhatják és így hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tagállami jogok ez utóbbi, a magánautonómia által védett területe sem mentes a korábban említett konfliktusoktól. Az Európai Unió 2004. évi bővítését követően nem kellett sokáig várni azon konfliktusok megjelenésére, amely során az Európai Bíróság (Bíróság) azzal a lényeges kérdéssel szembesült, hogy ha a munkáltatók a közösségi alapszabadságok segítségével kívánják megkérdőjelezni egyes tagországok alapvető munkajogi intézményeit, akkor erre mi a megfelelő közösségi jogi válasz. Korábban a Bíróság korlátozott immunitást biztosított a kollektív szerződéseknek a közösségi versenyjog alkalmazása alól,7 de nem tekintett el a kollektív szerződések belső piacot korlátozó hatásainak vizsgálatától.8 Ezt követően pedig a 2007 decemberében hozott Viking9 és Laval10 esetekben a Bíróságnak azt kellett megítélnie, hogy a kollektív szerződések hatékony kikényszerítésében fontos szerepet betöltő kollektív fellépéshez való jog, beleértve a munkavállalók sztrájkjogát is, hogyan viszonyul a belő piac zavartalan működéséhez. A Bíróság nem rejtette véka alá, hogy számára ezen esetek eldöntése során különösen az okozott gondot, hogy a Közösség gazdasági céljai közvetlen összeütközésbe kerültek annak szociálpolitikai céljaival! E két jogeset közösségi jogi jelentőségét jól szemlélteti, hogy azokat a Bíróság tizenhárom bíróból álló nagytanácsa ugyanolyan összetétel mellett tárgyalta. A tanács elnöke Vassilios Skouris, az Európai Bíróság elnöke volt, továbbá a tanács tagjai között többek között olyan kiváló jogtudósokat találunk, mint Koen Lanaerts vagy Allan Rosas bírákat. A Viking-eset főtanácsnoka Poiares Maduro, míg a Laval-eset főtanácsnoka Paolo Mengozzi volt. A számos beavatkozó tagállam is e jogeseteknek a tagállami jogokra és érdekekre gyakorolt jelentős hatásáról árulkodik. A jelen tanulmány célja a Viking és Laval esetek elemzése, különös tekintettel ezen ítéleteknek a Közösségi szociális politika és a tagállami munkajogokra gyakorolt hatására.
A Finnországban bejegyzett és finn lobogó alatt hajózó hét hajójával, köztük a Rosellával, a Viking társaság (Viking) Finnország és Észtország között végzett szállítási tevékenységet. Versenyképességének megőrzése és költségeinek csökkentése érdekében 2003 októberében bejelentette az adott szektorban működő szakszervezetnek (Finn Tengerészek Szakszervezete, továbbiakban: FSU), hogy újra kívánja lajstromoztatni a Rosellát Észtországban. Ez lehetőséget adott volna számára egy észt szakszervezettel új kollektív szerződés megkötésére, méghozzá az utóbbi országban érvényes alacsonyabb munkabérek mellett. Miután a hatályos finn kollektív szerződés lejárt, az FSU sztrájk belejelentésével kívánta rávenni a Vikinget egy új kollektív szerződésbe foglalt feltételek elfogadására. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a munkáltató álljon el újralajstromozási szándékától.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
