A 2004. február 1-jén elhunyt örökhagyónak az alperes a gyermeke, a felperesek az örökhagyót megelőzően elhunyt másik gyermekének a leszármazói, az örökhagyó unokái.
Az örökhagyó utáni hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát (ingatlan illetőségét és folyószámla követeléseit) az örökhagyó végrendeletében nevezett örököse: az alperes részére adta át. A hagyatéki eljárásban a felperesek nem vettek részt.
A felperesek egy éven belül a hagyatéki eljárás megismétlését kérték. Az eljárásban a végrendeletet érvényesnek ismerték el, azonban kötelesrészük kiadását kérték, amelyet az alperes nem ismert el.
A közjegyző a megismételt hagyatéki eljárásban a hagyatékot ideiglenes hatállyal az alperes részére adta át, a felpereseket pedig igényük per útján való érvényesítésére hívta fel.
A felperesek keresetükben kérték az alperest kötelesrészük pénzbeni kiadására kötelezni: személyenként 1 812 500 forintra, valamint 135 843 forintra és ezen összegek 2000. február 1-jétől járó törvényes kamatára tartottak igényt.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy az örökhagyó és a felperesek édesapja között 2000. június 1-jén érvényes írásbeli megállapodás jött létre az öröklésről való lemondásról, amely a felperesekre is kiterjed. Hivatkozott arra is, hogy a lemondás a kötelesrészt elérő juttatás ellenében történt.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperesek keresetét elutasította.
A megállapított tényállás szerint az örökhagyó és házastársa Budapesten, gyermekei külföldön éltek. 2001 májusában -, amikor az örökhagyó házastársát megműtötték, és a gyermekei látogatni jöttek - megállapodtak arról, hogy az idős szülőkről a továbbiakban akként gondoskodnak, hogy külföldre, az alpereshez költöztetik őket.
2001. június 1-jén a felperesek édesapja és a szülei egy "megállapodás" elnevezésű okiratot írtak alá, amelyben a felperesek édesapja akként nyilatkozott, hogy lemond az örökség részéről. Kijelentette: "elhatározásommal gyermekeim is egyetértenek", továbbá, hogy "szüleim - Sz. E. és B. K. - betegápolásával kapcsolatos költségeket továbbra is fele-fele arányban viselem Judit testvéremmel".
A perben a végrendeleti öröklés, a hagyaték köre és a megállapodás hitelessége nem képezte vita tárgyát, vitás a kötelesrész jogalapja és összegszerűsége volt.
Az elsőfokú bíróság ítéletének jogi indokolása szerint a megállapodás a Ptk. 603. § (1) bekezdés feltételeinek megfelelt: írásban jött létre, az örökös és az örökhagyók nevét, valamint egyértelmű lemondó nyilatkozatot tartalmaz. Az nem egyoldalú nyilatkozat, mivel az elnevezése megállapodás és a Ptk. 207. § (1) bekezdése szerint - a jellegére is tekintettel - akként értelmezendő, hogy az örökhagyók az örökös nyilatkozatát tudomásul vették, elfogadták; ennél többet pedig a törvény rendelkezése sem követel meg.
A megállapodás nem tartalmaz utalást arra, hogy a lemondás a kötelesrész kielégítése fejében történt volna. A jövőbeli külföldi, személyes ápolás és gondoskodás -, amely az örökhagyó részére meg sem történt - nem minősül a kötelesrész fejében történő lemondásnak. Az pedig, hogy a felperesek 5000 dollárt kaptak volna édesapjuktól, a perben nem nyert bizonyítást.
A megállapodás nem tartalmaz utalást arra, hogy a lemondás kinek a javára történik és arra sem, hogy a leszármazókra kiterjed-e. A bíróság a lemondó nyilatkozat azon kitételét: "elhatározásommal gyermekeim is egyetértenek", a Ptk. 207. § rendelkezései szerint, az örökhagyó és az örökös feltehető akaratára és az eset összes körülményeire is tekintettel értelmezte.
A bíróság a peradatokra utalással azt fogadta el, hogy a lemondás a szülőkkel kapcsolatos ápolásra vonatkozó megállapodásra tekintettel született. Kifejtette, hogy mivel a gyermekekre is utal, az rájuk is vonatkozik és a megállapodás okára és körülményeire tekintettel "alaposan feltehető, hogy nem a felpereseket kívánták a megállapodást kötők juttatásban részesíteni, így az rájuk is kiterjed". A Ptk. 603. § (2) bekezdésére [helyesen 604. § (2) bekezdés] hivatkozással a bíróság arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a lemondás a másik leszármazó javára szolgál és a törvényi vélelemre tekintettel az kiterjed a lemondó leszármazóira, a felperesekre is.
Ebből következően a felperesek a Ptk. 600. § (1) bekezdés alapján az öröklésből kiestek, s a Ptk. 605. § (1) bekezdésre figyelemmel - eltérő megállapodás hiányában - e lemondás a kötelesrészre is kiterjed.
Az ítélet ellen a felperesek fellebbeztek.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét, annak helyes indokaira utalással helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen az I. rendű felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Elsődlegesen a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, harmadsorban a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú ítélet megváltoztatásával keresetének való helytadást és az alperes perköltségben marasztalását kérte.
A kérelem indokolásában kifejtettek szerint a Ptk. 604. § (2) bekezdésének rendelkezése nem értelmezhető a kiesésnek a lemondó leszármazóira való kiterjesztéseként, azt a 604. § (1) bekezdés rendelkezése alapján kell megítélni. A lemondás kedvezményezettjének megjelölése hiányában ugyanis - ha a lemondás az örökhagyó leszármazójától származik - amíg van a lemondó leszármazónak a lemondással kifejezetten nem érintett leszármazója, addig a kieső lemondó helyén annak kell örökölnie, mert nincs olyan kétséges helyzet, amely alapján a lemondás a többi leszármazó örökrészét növelhetné. Ezt következik a parentéláris öröklési rendszerből is, mert a testvérek törvényi kedvezményezése éppen a leszármazó kiesését feltételezi. Mivel az adott esetben nincs olyan kifejezett rendelkezés, amelynél fogva a lemondás a felperesekre kihatna, a Ptk. 604. § (2) bekezdésében foglalt vélelemre alapított döntés az anyagi jogszabályt sérti.
Az I. rendű felperes hivatkozott arra is, hogy a megállapodás az egyoldalú jognyilatkozat ismérveinek felel meg. Tartalma szerint a felperesek édesapjának két nyilatkozatát tartalmazza: lemond örökrészéről és vállalja szülei betegápolással kapcsolatos költségeinek felét. Azt az örökhagyó és házastársa kézjegyével ellátta ugyan, de ezzel nem vált szerződéssé, mert annak alapján jogot nem szereztek és kötelezettséget sem vállaltak. Ezért az okirat nem meríti ki a Ptk. 603. § (1) bekezdésében írt követelményeket: nem szerződés, létrejöttnek sem tekinthető, az abban foglalt lemondás nem létezik és nem hathat ki a felperesekre.
Az I. rendű felperes álláspontja szerint a Ptk. 603. § (2) bekezdés alapján alkalmazandó Ptk. 649. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a lemondó nyilatkozatnak a gyermekekre vonatkozó rendelkezése érvénytelen is. A megállapított tényállás alapján úgy ítélte meg, hogy édesapja azon feltevése: elhatározásával két gyermeke is egyetért téves, hiszen elhatározásáról a perből megállapíthatóan gyermekeinek nem volt tudomása.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok szerint találta alaptalannak.
A Ptk. 207. § (4) bekezdése szerint, ha valaki jogáról lemond, vagy abból enged, nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni.
A megállapodásnak abból a kitételéből: "elhatározásommal két gyermekem is egyetért", nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a lemondás a gyermekekre is kihat, mert erre vonatkozó kifejezett rendelkezés hiányában az a nyilatkozat kiterjesztő értelmezése lenne.
A Ptk. 600. § d) pontja az öröklésből való kiesés általános szabályát tartalmazza. Főszabály szerint a lemondás hatálya csak a leszármazó kiesését eredményezi. Az örökös kiesése esetén helyébe a soron következő örökös lép (feltéve, hogy a törvény eltérően nem rendelkezik).
Az általánostól eltérő különös szabályt a Ptk. 604. §-a tartalmazza. Az (1) bekezdés szerint - az ott írt esetben - a kiesés kihat az örökös leszármazóira is két vagylagos feltétel valamelyikének fennállása esetén: ha a megállapodás úgy szól, vagy a kötelesrészt elérő kielégítés fejében történt.
Az utóbbi feltétellel kapcsolatos alperesi védekezés azonban már nem volt a fellebbezési eljárásnak sem tárgya.
A lemondás általános szabályához képest - sajátos tényállás esetére - különös értelmező szabályokat tartalmaz a Ptk. 604. § (2) bekezdése. A jogszabály nem tartalmaz kifejezett rendelkezést meghatározott személy javára szóló lemondásra, annak megszövegezéséből következően a lemondás szólhat bárki javára. A (2) bekezdés első fordulata szerint a meghatározott személy javára szóló lemondás kétség esetében csak arra az esetre szól, ha a meghatározott személy az örökhagyó után örököl, illetve további értelmező szabályt is tartalmaz, a második fordulat arra az esetre vonatkozik, ha az örökhagyónak több leszármazója van és az egyik leszármazó mondott le. Ebben az utóbbi esetben - ha a szerződésből más nem következik - a lemondást meghatározott személy javára szólónak kell tekinteni: a további leszármazó javára.
Téves az I. rendű felperes felülvizsgálati kérelmében kifejtett jogi álláspontja, mert nem a jogszabályi rendelkezések: a Ptk. 600. § d) pontja és 604. § (2) bekezdés egymáshoz való viszonyának értelmezése a kétséges, hanem az adott ügyben a kedvezményezett személyét illetően állt fenn kétség. Ezt pedig - a személyi kört illetően - a bíróság a Ptk. 604. § (2) bekezdésének értelmezési szabálya alkalmazásával kellett eldönteni. Végkövetkeztetését illetően ezért helyes az elsőfokú bíróság álláspontja, mely szerint a leszármazó lemondását a másik leszármazó javára szólónak kellett tekinteni; és nem azért, mert a vitássá tett szerződési kitétel Ptk. 207. § (4) bekezdését sértő kiterjesztő értelmezése szerint a lemondó leszármazóira vonatkozó lemondást tartalmazott volna. Ezért nem áll fenn ellentmondás az elsőfokú ítélet 5. oldalán kifejtettek és az elsőfokú bíróság - az ítéletének 6. oldalán rögzített - végkövetkeztetése között.
Alaptalan a felülvizsgálati kérelem a perbeli megállapodás egyoldalú jognyilatkozatkénti értelmezését illetően is. Az öröklésről való lemondás során az örökhagyó - életében - a leszármazójával kötött írásbeli szerződésben a lemondó nem szerződéses szolgáltatást nyújt (ilyen esetben legfeljebb azt a lehetőséget biztosítja, hogy végrendeletében vagyonát arra a személyre hagyja, aki a lemondás folytán örököl). Ezért az örökhagyó részéről mindössze a lemondás tudomásulvétele szükséges, amit kifejezhet a lemondásra vonatkozó írásbeli nyilatkozat aláírásával is. Ennek a követelménynek a perbeli, megállapodásnak nevezett okirat megfelelt. Az már elnevezésénél fogva is szerződésnek minősíthető, de a jelen esetben annak tartalma sem mond ellent ennek a minősítésnek.
Az I. rendű felperes felülvizsgálati kérelmében a lemondó nyilatkozat érvénytelenségére is hivatkozott.
A Ptk. 603. § (2) bekezdés szerint a lemondást a szerződési akarat hiánya vagy fogyatékossága miatt ugyanúgy lehet megtámadni, mint a végrendeletet. Ebből következően a megtámadásra jogosultnak (Ptk. 653. §) az egyes érvénytelenségi okokra vonatkozóan keresetet kell előterjeszteni, amelyre a fellebbezési eljárásban a Pp. 247. § (1) bekezdése már nem biztosít jogi lehetőséget.
Az érvénytelenségre a felperesek először a fellebbezésükben hivatkoztak, az elsőfokú eljárásban azonban erre vonatkozóan előterjesztett kereseti kérelmük nem volt.
A Pp. 270. § (2) bekezdéséből, valamint a 271. § (1) bekezdés a) és b) pontjában foglaltakból az következik, hogy a felülvizsgálatnak mint rendkívüli perorvoslatnak csak az lehet a tárgya, ami a fellebbezési eljárásnak mint rendes perorvoslatnak is tárgya volt. Ezért a felülvizsgálati kérelem erre vonatkozó részének érdemi elbírálását a Legfelsőbb Bíróság mellőzte.
A kifejtettek alapján a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sérti, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.I.21.285/2008/5. szám)
A 2004. május 13-án elhunyt örökhagyónak a felperes a törvényes öröklésre jogosult gyermeke, az alperes a túlélő házastársa.
Az örökhagyó a K.-n 1998. február 17-én kelt írásbeli magánvégrendeletében általános örökösévé az alperest nevezte. A végrendelet szerint a kötelesrészre jogosult igényét még életében kielégítette, mert 1970-ben v.-i öröklakás fele részét neki ajándékozta, 1975-ben egy személygépkocsit vett részére, 1990. július 17. napján helyette visszafizette az 1986. évben kapott 72 000 forint kölcsönből származó adósságát. A végrendeletet tanúként az okiratot szerkesztő ügyvéd és annak házastársa írta alá.
Az örökhagyó hagyatékát: ingatlana 1/2 tulajdoni hányadát, személygépkocsiját, különböző pénzintézetekben lévő betétjegyeit, az örökhagyó számlakövetelését és annak kamatait a hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző a felek közötti öröklési jogi vitára figyelemmel ideiglenes hatállyal a végrendelet alapján az alperesnek adta át és a felperest igénye per útján való érvényesítésére hívta fel.
A hagyatékátadó végzés teljes hatályúvá válását a közjegyző megállapította.
A felperes módosított keresetében a végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a végrendeleten az okiratot szerkesztő és azt tanúként aláíró ügyvédnek nem az aláírása, hanem csak a kézjegye szerepel, ezért a végrendelet alaki hibás. E kereseti kérelem eredménytelensége esetére kötelesrésze pénzbeli kiadására tartott igényt.
Az alperes mindkét kereseti kérelem elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy néhai T. Z. örökhagyó K.-n 1998. február 17-én kelt végrendelete érvénytelen. Megállapította, hogy felperes az ítéletben tételesen felsorolt ingatlan és ingó vagyontárgyak tulajdonjogát törvényes öröklés jogcímén megszerezte, míg azokon az alperes törvényes öröklés jogcímén özvegyi jogot szerzett. Megkereste a földhivatalt a hagyatéki ingatlan 1/2 illetőségére a felperes tulajdonjogának és az alperes özvegyi jogának bejegyzése végett.
Az ítélet indokolása szerint a Ptk. 629. §-ának a tanúk aláírását megkövetelő rendelkezése a végrendelet alakiságaira vonatkozik ugyan, az azonban anyagi jogi rendelkezés, ezért ebben a vonatkozásban az eljárási jog szabályainak [a Pp. 196. § (1) és (2) bekezdésében foglaltaknak] ügydöntő jelentősége nincsen. A végrendeleten dr. B. I. okiratszerkesztő ügyvéd aláírása a tanú résznél kézjegynek minősül, a kézjegy viszont aláírásként nem fogadható el.
Az elsőfokú bíróság a kifejtettek alapján a végrendelet alaki érvénytelenségét megállapította, egyben a törvényes öröklés szabályai szerint rendelkezett a hagyatéki vagyonról.
Az alperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság részítélettel határozott, melyben az örökhagyó végrendelete érvénytelenségének megállapítása iránti keresetet elutasította, mellőzte a hagyatékra vonatkozó jogszerzés megállapítását, és a földhivatal ingatlan-nyilvántartási változás bejegyzése iránti megkeresését.
A kötelesrész kiadása iránti kereset elbírálása érdekében - a perköltség viselésére is kiterjedően - az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte és ebben a keretben az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A jogerős részítélet indokolásában a másodfokú bíróság elsődlegesen arra utalt, hogy a más által írt írásbeli magánvégrendeletnél a végrendeleti tanúk feladata az örökhagyó névaláírásának hitelesítése, mellyel azt is tanúsítják, hogy a név aláírója azonos az örökhagyóval. A névaláírás hitelesítésével és az örökhagyó személyazonosságának tanúsításával a tanú feladata befejeződött, nem feltétel, hogy a tanú a végrendelet tartalmát ismerje vagy tudjon arról, hogy végrendelet tételénél működött közre.
A per tárgyává tett végrendeleten az egyik tanú aláírása olvasható. A másik tanú, dr. B. I. aláírását a másodfokú bíróság megvizsgálta. Ennek során a kézjegy és a névaláírás kritériumait meghatározó eljárásjogi rendelkezéseket (Pp. 196. §) is figyelembe vette, a végrendelet alakiságára vonatkozó anyagi jogi szabályok (Ptk. 629. §) ellenére.
Abból indult ki, hogy kézjegynek kell tekinteni a kéz "újlenyomatát", az írástudatlan személy által használt kereszt alakú megjelölést vagy a "parafálást". Ezzel szemben aláírásnak (névaláírásnak) általában a teljes név feltüntetése minősül. Az aláírásnál nem annak olvashatósága a döntő, hanem az, hogy aláírásszerű legyen. E kritériumnak megfelel a kusza vonalvezetésű, betűhiányos aláírás is.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a sajátkezű aláírásnak nem feltétele a teljes név leírása, elég ha az aláírás a családi nevet tartalmazza; ha a szokásos aláírásból csak a kezdőbetű olvasható, de nyilvánvaló, hogy a használt jel az egész névaláírást kívánja jelenteni, azt aláírásnak és nem kézjegynek kell tekinteni. (Ezzel kapcsolatban utalt az 1976-os kiadású Pp. Kommentárban foglaltakra.)
A Legfelsőbb Bíróság EBH 2006. 1412. számú döntését idézve kifejtette, hogy az elhatárolásnak azért van jelentősége, mert a kézjegy a tanú részéről névaláírásként nem fogadható el.
A másodfokú bíróság azt állapította meg: a "dr." megjelölésen kívül - ha nehezen olvashatóan is - a családi név leírása a végrendeleten megtörtént, valamint a keresztnévből az "I" betűjel is szerepel az aláírásnál. Az aláírás tehát nem a név kezdőbetűit tartalmazza, ezért kézjegyként nem minősíthető. Az ilyen módon való aláírás az egész névírást "kívánja jelenteni", ezért azt aláírásnak kell tekinteni. Azt, hogy ez az aláírási mód az egész névaláírásnak felel meg, dr. B. I. tanúvallomásával is alátámasztotta. A tanú - előadása szerint - ilyen módon képes leírni a nevét, a végrendeletben lévő aláírás az ő névírása. Utalt arra is a másodfokú bíróság, hogy az ügyvédi bélyegzőlenyomat nem helyettesíti ugyan az aláírást, de a beazonosíthatóságot egyértelművé teszi.
Mindezekre alapítottan a másodfokú bíróság a végrendelet - alaki kellék hiánya miatti - érvénytelenségének megállapítása iránt előterjesztett keresetet elutasította és ezzel összefüggésben a törvényes öröklésre vonatkozó rendelkezést mellőzte. A kötelesrész kiadására vonatkozóan pedig további eljárásról rendelkezett.
A jogerős részítélet hatályon kívül helyezése és - tartalma szerint - az elsőfokú ítélet helybenhagyása iránt a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet.
Arra hivatkozott, hogy a jogerős részítélet a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontját, a Pp. 196. § (1) bekezdés b) pontját sérti és ellentétes a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 2007. évi 10. számú eseti döntésében írtakkal is.
A felülvizsgálati kérelem indokolása szerint az anyagi és eljárási szabályok értelmében a tanúk részéről a névaláírás akkor érvényes, ha az a teljes nevet (vezeték- és utónevet) tartalmazza. Ennek a követelménynek pedig a végrendeletben lévő aláírás nem felel meg.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta. Döntését a következőkkel indokolta.
A felperes az örökhagyó 1998. február 17-én kelt írásbeli magánvégrendelete alaki érvénytelenségét állította.
A Ptk. 629. §-ának az írásbeli magánvégrendeletre vonatkozó - anyagi jogi - szabályai kógens szabályok, amelyektől a törvény eltérést nem enged. Az írásbeli magánvégrendelet egyes formáira megszabott alakiságok bármelyikének hiánya a végrendelet érvénytelenségét vonja maga után. A végrendelet alaki hibája sem bizonyítással, sem az örökhagyói akarat értelmezésével nem orvosolható.
A Ptk.-nak a végrendelet aláírását megkövetelő rendelkezését illetően más az örökhagyó és a végrendeleti tanúk szerepe.
Az írásbeli magánvégrendeletet személyes végintézkedéssé az teszi, hogy az örökhagyó a végrendeletet - két tanú együttes jelenlétében - aláírásával saját végakaratának ismeri el (PJD IX. 180. számú jogeset).
Az aláírás általában a teljes név, tehát a családi és utónév leírásával történik, de az ítélkezési gyakorlat abban az esetben is érvényesnek tekinti a végrendeletet, amikor azon a végrendelkezőnek csak az utóneve szerepel. (Feltéve például, ha a végakaratát levélben nyilvánította ki, mely esetben az utónév használata szokásosnak tekinthető - P.törv.20.639/1965.).
Ezzel szemben írásbeli magánvégrendelet esetében a tanúknak az a szerepük, hogy a végrendelkező személyazonosságát, valamint az aláírásának a hitelességét igazolják. Ez a szerepük azzal van összefüggésben, hogy a más által vagy géppel készült okirat valódisága sokszor nehezen állapítható meg, és vitássá válhat annak az örökhagyótól származása vagy a jogszabályban írtaknak megfelelően történt aláírása. Ezek a vitás kérdések az örökhagyó halála után jelentkeznek, amelyeket a végrendelet tanúi igazolhatnak.
A perben eljárt bíróságok idézték ugyan a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 2007/10. szám alatt közölt eseti döntését (a másodfokú bíróság az ezzel azonos elvi határozatot), azonban eltérő jogi következtetésre jutottak.
Az anyagi jog szabályai a más által írt írásbeli magánvégrendelet - Ptk. 629. § (1) bekezdés - érvényességét ahhoz a feltételhez kötik, hogy azt a végrendelkező két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt magáénak ismerje el és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is e minőségük feltüntetésével aláírják.
A törvény az örökhagyó nevének más módon történő hitelesítését nem teszi lehetővé (BH 2000. évi 446. számú eseti döntés, Pfv.V.22.402/1993., Pfv. V.20.536/1995. számú döntések). A tanú aláírása pedig nem helyettesíthető nevének kezdő betűjelével, olvashatatlan írásjellel és bélyegző használatával sem.
A perben az elsőfokú bíróság a megismételt eljárás során bizonyítást foganatosított. Az okiratszerkesztő és aláíró ügyvéd előbb maga is úgy nyilatkozott, hogy a végrendeleten a "szignója" van, majd ezt pontosította a másodfokú ítélet indokolásában írtak szerint. Nem vitás, hogy e tanú teljes névaláírása nem szerepelt a végrendeleten, csak az ügyvédi bélyegző tette egyértelművé - a bizonyítási eljárás eredményeként - a tanú beazonosíthatóságát. Ilyen vizsgálódásra viszont az alaki érvényesség körében nincs jogi lehetőség. Ennélfogva a végrendelet alaki érvénytelensége fennáll. A Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős részítéletet hatályon kívül helyezte és az anyagi jog szabályainak megfelelő elsőfokú ítéletet helybenhagyta. (Pfv. I. 21.017/2008/5. szám) ■
Visszaugrás
