Nem kellet nagy jóstehetség annak megjövendölésére, hogy a Magyar Közlöny ez évi első száma eladási rekordot fog dönteni. Az érdeklődés és esetleg a várakozás is - helyénvaló, hiszen a magyar gazdaság meghatározó új törvényei (Gt., Ctv.) olvashatók benne, kiegészülve olyan fontos területekkel, mint a Ptk. illetve a Cstv. módosításai. Jelen cikkben a csődtörvény módosításait veszem szemügyre, különös tekintettel arra, hogy a 2006. évi VI. törvény, milyen célok (részleges) elérésére vállalkozott, az koncepcionálisan sikerült-e, illetve, hogy a törvény mennyire harmonizál az új Gt.-vel.
1. Közismert tény, hogy a Cstv. (1991. évi XXXXIX. törvény) szinte magába olvasztotta szocializmusbeli elődjét (1986. évi 11. sz. tvr.), kiegészítve magát rögtön a végelszámolás hozzá nem tartozó intézményével. A napjainkig megszületett több tucat módosítás pedig legfeljebb csak a pillanatnyi vélt, vagy valós (ál)problémákat oldhatta meg rövid távon. Ilyen körülmények között lehetetlen valamifajta elvi koncepció kialakítása - ezt tehát "nem kérem számon" a jogalkotótól, csupán jelzem.
2. A terület egyes meghatározó alapfogalmainak - a történeti és nemzetközi tradíciókkal szembeni eltérő tartalommal történő - használata (pl: felszámolási eljárás, csődeljárás), vagy nem használata (pl. csődtömeg, tömegtartozás) felmérhetetlen károkkal járt.
3. A törvény hatálya a gazdálkodó szervezetekre terjed ki. 1991-ben ugyan már lehetett sejteni, hogy e más társadalmi - gazdasági körülmények között született terminus technikus idejétmúlt, az új Ptk. koncepciójának megjelenésekor azonban már tudtuk, hogy e kifejezésnek nem lesz helye a közeljövő magyar jogi szótárában. Mégis ragaszkodunk hozzá. Vajon miért?
4. 1991-1993 között a csődeljárások kiugróan magas számáért elsősorban a kötelező öncsőd intézménye volt a felelős. Ennek megszüntetése után azonban az eljárások száma rohamosan csökkent, mára évente, ha két, három maradt belőlük mutatóba. Ennyire nincs szükségük a magyar gazdasági élet szereplőinek a reorganizációra? Aligha. Inkább talán a szabályozásbeli változtatásokban kellene az okokat keresni. A teljesség igénye nélkül néhány:
- Az eljárás megindíthatósága jóval bonyolultabbá vált. Igaz ugyan, hogy ehhez a korábbi szabályozásnak megfelelően a tulajdonosok minősített többségű egyetértése is szükséges, de a szabályozás ezt az egyetértést kiegészítette az alábbiakkal: három hónapnál nem régebbi mérleg, hitelezők névsora, hitelek összege és lejáratuk időpontja. Ezen kívül az adósnak nyilatkoznia kellett arról, hogy a kérelem benyújtását megelőző két éven belül részesült-e fizetési haladékban.
- A törvény szerint a csődeljárás kezdő időpontja az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz megérkezett. Ez azonban még korántsem jelenti az érdemi tárgyalás, ill. döntés lehetőségét, hiszen ahhoz, hogy a bíróság megindíthassa az eljárást, szükség van a hitelezők úgynevezett előzetes egyetértésének megszerzéséhez. Ezt az adósnak kell megszerveznie és a hitelezőkkel való tárgyaláson - legalábbis a jogszabály szövege szerint - kérnie kell a hitelezők egyetértését a fizetési haladékhoz. A törvény lakonikus meghatározása nem ad gyakorlati útbaigazítást a tárgyalás érdemi részét tekintve.
A reorganizációs eljárás köztudomásúlag azt a cél szolgálja, hogy az adós tevékenysége egészét, vagy annak egy részét kiegészítve esetleg új tevékenységek felvételével, újjászervezze abból a célból, hogy a korábbi veszteséges működés okait megszüntetve immár nyereségesen tudjon tevékenykedni. A törvény logikája szerint a 90 napos moratórium - mint pénzügyileg mesterségesen teremtett nyugalmi időszak - éppen azt a célt szolgálja, hogy az adós az erre vonatkozó tervét kidolgozhassa. Nálunk viszont paradox módon már e moratórium megadása előtt kérni kell a hitelezők hozzájárulását a fizetési haladék megadásához. Akkor viszont érdemben mihez kérjük hitelezőink beleegyező nyilatkozatát? (Nem készültek ugyan - legalábbis tudomásom szerint - szociológiai felmérések arról, hogy a csődeljárás megindítása miatti ellenérzések mennyiben származtak magából az elnevezésből, de valószínűsíthető, hogy számos esetben jelentős visszatartó erőt képviselt az a körülmény, hogy önként ne akarjam cégem neve mellett a "csődeljárás alatt" című toldatot használni).
- Az 1993-as törvénymódosítás egyik látszólag lényegtelen módosítása volt, hogy a vagyonfelügyelő kirendelhetőségét a lehetőségek birodalmából a kötelezően végrehajtott cselekmények közé sorolta. Bár a 1991-1993 közötti időszak sem volt mentes ezen intézménytől, viszont a jogalkotó számára komoly figyelmeztetést kellett volna, hogy jelentsen, hogy ezen időszak alatt vagyonfelügyelő kirendelésére nem került sor. A felhívott időszakban ugyanis a szabályozás lehetővé tette, ezen szerepkör betöltését, de ez nem volt általánosan kötelező. 1993 óta viszont a törvény egyértelmű: a bíróság a fizetési haladékról szóló végzésben a felszámolók névjegyzékéből vagyonfelügyelőt rendel ki. Az adósnak tehát az első Cstvn. hatályba lépését követően azzal is számolnia kellett, hogy az eljárás megindítása után egy olyan gyakorlatilag szinte parttalan ellenőrzési jogkörrel felruházott külső szakembert kell fizetnie, aki mindent megtehet ugyan, de semmire sem kötelezhető, viszont az esetlegesen létrejövő csődegyesség aláírás nélkül érvénytelen.
Már itt tetten érhető az az "érdekkonfliktus" amelyről még a következőkben szó lesz.
5. A csődjog egész eddigi történetének egyik kardinális kérdése a fizetésképtelenség jogi megállapíthatósága volt. Ennek kimondása (vagyis kicsit pontatlanul fogalmazva: az eljárás megindítása) ugyanis rögtön negatív üzleti hatással járt. (Kicsit karikírozva: fektess egy egészséges embert kórházba - beteg lesz, indíts felszámolási eljárást egy cég ellen - csődbe is fog jutni!). E felismerés vezetett oda, hogy a klasszikus csődjogi rendszerekben élesen elvált egymástól a nem fizetés (nem teljesítés) ténye - a jogi értelemben vett fizetésképtelenségtől. Ez utóbbit, pedig nem a törvények, hanem a bíróság állapította meg. A bíróságnak kellett/kell, tehát eldöntenie, hogy az adós azért nem fizet, mert ténylegesen erre képtelen, s így valóban csak a felszámolási eljárás megindítása az egyetlen "kivezető út", vagy pedig az adós pénzügyi nehézségei más módon is orvosolhatóak.
Látszólag a magyar jogalkotó is ebben a szellemben járt el. De sajnos csak látszólag. Bár a Cstv. 26. § (1) bekezdése kimondja, hogy a bíróság megvizsgálja az adós fizetésképtelenségét, de a 27. § (2) bekezdése már rögzíti, hogy bíróság az adós fizetésképtelenségét, akkor állapítja meg, ha
- nem vitatott, vagy elismert tartozását, az esedékességet követő 60 napon belül nem egyenlítette ki, vagy
- a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy
- fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette.
A felhívott szakasz értelmében a bíróságnak semmiféle mozgástere nincs, már ami a vizsgálatot (amelynek tényleges tartalmát megállapítani nem lehet - esetleg azért, mert ilyennel nem is rendelkezik!?) illeti: egyszerűen meg kell indítania az eljárást.
6. A csődjogi dogmatika szerint az adó elveszíti kezelési és rendelkezési jogát a csődtömegbe tartozó javai felett és e jogok egy csődtömeggondnokra (felszámolóra) szállnak át. A Cstv. szerint a felszámolói jogállás lényegében kettős jellegű: egyrészt a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozatot csak ő tehet [Cstv. 34. § (2) bek.], másrészt ő gyakorolja a munkáltatói jogokat is [Cstv. 47. § (5) bek.]. Bár részletes (legyünk őszinték: törvényhez méltatlanul túl részletes!) szabályokat találunk arról, hogy az ügyvezetésnek mikor, milyen iratokat kell átadnia a felszámoló részére, s ha ezt nem teszi meg, milyen súlyos jogkövetkezményekre számíthat, de arról például egyetlen betű sincs a törvényben, hogy magát a vagyont vajon a felszámoló rendelkezésére kell e bocsátani, vagy sem. (A jognyilatkozat tételi jogosultság önmagában nem fedi le a vagyonnal való rendelkezés fogalmát!).
7. A zálogjogot a csődtörvény az óvadékkal hosszú ideig szinonimaként használta. Konzekvensen nem, vagy nem teljes mértékben ismerete el dologi biztosítékként (következésképpen: külön kielégítési jogcímként), ezért például az óvadékot a jogosultnak a felszámoló részére át kellett volna utalnia. [Cstv. 38. § (5) bek.].
Ha az adós valamely kötelezettség biztosítására óvadékot nyújtott, a felszámolás közzétételekor az óvadékra vonatkozó megállapodás megszűnik és az óvadék tárgyát képező vagyont a felszámoló részére ki kell adni. Más kérdés persze, hogy a gyakorlatban az óvadék jogosultjai ennek - egyébként jogilag védhető és indokolható módon - finoman szólva, nem siettek eleget tenni. Az a furcsa helyzet állt tehát elő, hogy a Ptk. biztosítéki rendszeréből kettő, pontosan akkor nem funkcionálhatott, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna.
Králik Lajos írta 1881-ben, akkori törvényünk elfogadáskor, hogy sajnos "az új törvény már megszületése pillanatában elaggott". E szigorú értékítéletének okát az adta, hogy a korabeli gazdaság dinamikájának a törvényhozói akarat által szentesített eljárásrend lassúsága nem felelt meg, éppen ezért kitűnő Kommentárjában sürgette a reformintézkedések mielőbbi meghozatalát. A történelem, mintha ismételné önmagát 110 év múlva a jogirodalom ugyanezt az álláspontot foglalta és foglalja el, számos jobbító és kritikai szellemű cikk jelent meg e tárgyban az érdekelt körök mindegyikéből, sürgetve egy új koncepcionális csődtörvény megalkotását. A törvényhozás - ha nem is csak emiatt, de legalább mi legyünk önmagunkhoz elnézők, lehet hogy emiatt is - igyekszik eleget tenni az elvárásoknak a 1094/2005. (IX. 19.) Korm. határozat előírta az új törvény meghozatalának kötelezettségét, sőt ehhez mellékletében összesen 20 pontban a téziseket is közzétette.
Általánosságban elmondható, hogy örvendetes módon a koncepció visszahozza a klasszikus csődjogi dogmatika számos elemét, mégpedig olymértékben, hogy az már az egész törvényre nézve pozitív hatást válthat ki. Örvendetes módon szembetűnő az a változás, amely a terminológia terén következett be. A tézisek a klasszikus csődjogi fogalmakat a maguk helyén használják és ezáltal megkímélik a tételes szabályozást a részletekbe menő és bonyolult fogalomértelmező rendelkezésektől.
A koncepció német mintára, csődeljárás néven egységes eljárást vezet be, ahol az első szakaszban a reorganizációs választási lehetőség fennáll. Mégpedig mind az adós, mind a hitelezők döntése alapján (markánsan szétválasztható lesz tehát, a két különböző indíttatású újjászervezési eljárás). Az eljárás megindításának lehetősége terminológiai értelemben kibővül. A tézisek szerint csődeljárás megindítására fizetésképtelenség, fenyegető fizetésképtelenség, illetve vagyonhiány miatt kerülhet sor. Fizetésképtelen az adós, ha nem képes tartozásait esedékességkor kifizetni. Fenyegető fizetésképtelenség akkor áll fenn, ha az adós előreláthatólag nem lesz képes tartozásait esedékességkor kifizetni. Vagyonhiány következik be, ha az adós vagyona nem fedezi a tartozásait.
Végre a dologi hitelbiztosítékok az őket megillető helyre kerülnek vissza. Gyakorlatilag külön kielégítési jog illeti meg e hitelezőket. Eléggé nem helyeselhető az a megoldás, amely a törvény szintjén is rögzítené, hogy az óvadék nem azonos a zálogjoggal és az óvadék tárgya nem része a csődvagyonnak.
A jogalkotási folyamat komplexitását sem lehet eléggé dicsérni. Nyilvánvaló, hogy e komplexitást annál jobban érvényre lehet juttatni, minél előbb kezdi a jogalkotó összehangolni a különböző - tárgyukat nézve szorosan összefüggő - javaslatok tartalmi részét.
A tézisek 13. pontja jelzi, ezt a pozitív jogalkotási eredményt, amikor a megszületendő Gt.-re utalva kimondja: "Az új törvény megállapítja, a gazdasági társaságok vezető tisztségviselőinek vétkességi alapú felelősségét a jogellenes továbbműködés esetére, vagyis, ha annak ellenére működtetik tovább a társaságot, hogy tudták, vagy tudniuk kellett volna, hogy a fizetésképtelenségi helyzet bekövetkezése elkerülhetetlen. Ha a fenyegető fizetésképtelenség állapotába kerül a gazdasági társaság a vezető tisztségviselő elsődleges feladatává a hitelezői veszteségek minimalizálása válik. (Az új társasági törvényben is egyértelművé kell tenni, hogy míg "alapesetben" a vezető tisztségviselő a munkáját a "társaság érdekeinek elsődlegessége alapján" látja el, addig a fenyegető fizetésképtelenség beálltát követően "mindenek előtt a társaság hitelezőinek törvényes érdekeit figyelembe véve" jár el, felelőssége ehhez a megváltozó zsinórmértékhez igazodik.) Amennyiben a bíróság megállapítja, a vezető tisztségviselő(k) felelősségét, arra kötelezi őket, hogy magánvagyonukból részben, vagy egészben pótolják a csődtömeg hiányát. A vezető tisztségviselők egyetemlegesen felelnek, de kimentheti magát az a vezető tisztségviselő, aki bizonyítja, hogy mindent megtett a hitelezők veszteségeinek csökkentése érdekében".
Végezetül a felszámolói jogállás változásában látszik markáns különbség. A tézisek szerint lényegében szakértői, ellenőri szerepet játszanának, a fő hangsúly a hitelezői igényérvényesítési lehetőségen lenne, és csak ennek hiányában kapna a felszámoló ügydöntő jogosítványt. Természetesen ennek gyakorlati megítéléséhez a konkrét normaszöveg ismerete elengedhetetlenül szükséges.
1. A törvénytervezet tézisei nem szóltak a leendő törvény személyi hatályáról, csupán az előkészítő anyagok rögzítették, hogy ez a nagyjából megmarad a mai körben. Ezt erősíti meg a 2006. évi VI. törvény 1. §-a is, amely a gazdálkodó szervezet csődtörvényben alkalmazott fogalmát definiálja, pontosabban szólva, felsorolja azokat a szervezeteket, amelyek adósként szerepelhetnek. E felsorolás alapmodulja lényegében változatlan és nem csupán az állami vállalat, hanem a tröszt is szerepel benne. Ez utóbbi felvétele 2006-ban több mint anakronisztikus. Tröszt már régóta nem létezik gazdasági életünkben. 1991-es szerepeltetése is már indokolatlan volt, mégis kísért a múlt, mintha nem tudnánk tőle megszabadulni. Ez annál is inkább érthetetlen, mivel a Ptk. 2005-ös szövegében ugyan szerepel a tröszt fogalmának meghatározása (34. §), de ezzel szemben a Ptk. 685. § c) pontja már nem sorolja fel a gazdálkodó szervezetek között. Vajon miért kell újra felvennünk, egyáltalán az új csődtörvénynek miért szükséges a gazdálkodó szervezet fogalmával operálnia.
Tisztában vagyok vele, hogy az előbbi észrevételem érdemét tekintve formai, gyakorlati jelentősége nincs. Annak azonban már sokkal nagyobb, hogy ezek szerint a jogalkotó a csőd hatályát, csak a gazdasági életben meghatározott résztvevőire óhajtja a jövőben is kiterjeszteni. Másként fogalmazva a fogyasztói csőd intézményének bevezetésére ismét nem kerül sor. Ezzel kapcsolatban arra hívnám fel a figyelmet, hogy az Unió számos országában (Ausztria, NSZK) ismerik ezt a jogintézményt és bevezetésének az a körülmény adta gazdasági alapját, hogy a magánszemélyek a különböző parttalanná váló (reklámoktól erősen ösztönzött) hitelek visszafizetésére képtelenek voltak. Tekintettel arra, hogy ez nagy tömegben viszonylag rövid idő alatt következett be, ezért az egyes kormányok politikai, szociálpolitikai okokból kénytelenek voltak egységes megoldást találni a problémára. A normál jogrend egyéni végrehajtása ugyanis számos család megélhetésének ellehetetlenülését eredményezte volna. Ezért kerültek be a csőd "védő ernyője alá" a fogyasztók is, s amerikai mintára kontinensünkön is meghonosodott az ún. mentesítés intézménye.
Aligha lehet vitatni, hogy a magyar lakosság hiteltartozásai folyamatosan nőnek, az eladósodottság, tehát már jelen van és így a problémát - megítélésem szerint - intézményesen kezelnünk kell már a közeljövőben. Természetesen más megoldás is elképzelhető, de akkor ennek már ma legalábbis elvi szinten ismertnek kellene lennie.
2. A törvény - "örömmel állapítható meg" - önmagához legalább konzekvens. A bíróságoknak továbbra sem ad érdemi hatáskört a fizetőképesség vagy fizetésképtelenség elbírálására, ugyanakkor viszont további eljárásjogi szigorításokat vezet be.
A 6. § (2) bekezdése kiegészíti a Cstv. 24. §-át s a következőket rendeli. Az adós köteles a bíróság értesítését követő 8 napon belül nyilatkozni arról, hogy elismeri-e a hitelezői kérelemben foglaltakat. Ha a határidőt nem tartja be - vagyis hallgat - a fizetésképtelenség tényét vélelmezni kell. Ha az adós jelzi, hogy az első hitelezői felszólítást követően ő ezt vitatta, akkor a bíróságnak az ezt bizonyító iratokat csatolnia kell.
A helyzet tehát teljesen világos, az adós "rossz fiú", neki kell bizonyítani, hogy teljesen ártatlan, hiszen a hitelező e szerint nyugodtan megteheti, hogy az előzetes felszólításra való adósi reagálás teljesen figyelmen kívül hagyva bírósághoz fordul.
E megoldáshoz a miniszteri indokolás azt fűzi hozzá, hogy amennyiben az adós az érdemi vitatás megtörténtének tényét sikeresen igazolja, vele szemben nincs helye a fizetésképtelenség megállapításának.
Az előbbi logika érvényesül töretlenül, tovább a későbbi jogcselekményeknél is. Egyértelműen megállapítható és ezt a törvényjavaslat miniszteri indokolása rögzíti is, hogy az adós a felszámolási eljárás megindításának napjától a hitelezői követelést már semmilyen módon nem vitathatja. Következésképp nem igazolhatja fizetőképességét sem. Figyeljük meg a miniszteri indokolás megfogalmazását: "a felszámolási eljárásban már csak azt igazolhatja - a felszámolás elrendelésének elkerülése érdekében -, hogy szabályosan megtörtént az érdemi vitatás, vagy beszámítással élt vagy korábban teljesített, vagy részletfizetési megállapodás áll fenn közte és a hitelező között. Amennyiben ezen esetek egyike sem áll fenn, az adós a felszámolás elrendelését kizárólag teljesítéssel tudja elkerülni".
Az előzőekben egyértelműen kiderül, hogy jogunk a felszámolási eljárást ténylegesen eljárásjogi szempontból közelíti meg. A lényeg az egyes eljárási cselekmények - okiratokkal természetesen kellően igazolt - formai teljesítésén van és e mögött az a közgazdasági tény, hogy az adós valóban csődhelyzetben van-e, vagy sincs, teljesen eltörpül. Kicsit sarkítva azt is lehetne mondani, hogy egy normálisan működő céget egy-egy rosszindulatú hitelező a felszámolási eljárásba tud kergetni és bár ez elvileg sikeresen kivédhető, de olyan többletköltségekkel jár, amelyek gazdaságilag egyáltalán nem indokolhatóak.
A törvény egyébként a formai megoldások iránt való tökéletes tiszteletét nem is rejti véka alá, hiszen 9. §-ában kimondja, hogy a tartozás kiegyenlítése nem minősül tartozás elismerésnek, az a teljesítés polgári peres eljárásban történő visszakövetelését nem zárja ki. Az ehhez fűzött miniszteri indokolás még egyértelműben fogalmaz, amikor rögzíti, hogy szerinte előfordulhat, hogy az adós - felszámolásának elkerülése érdekében - olyan követelést elégít ki, amelyet nem tart megalapozottnak.
3. A hitelezői érdekek primátusa az egész módosításon végig vonul. Ez önmagában nem baj. A csődjog történetének eddigi leghosszabb szakaszában ez volt a jellemző. Nem mindegy azonban az, hogy ezt milyen eszközökkel érjük el. A jogalkotó abból indul ki, hogy a hitelezői követelések minél teljesebb kielégítése érdekében, minél szélesebb - vagyonnal is rendelkező - kört vonjon be a követelések fedezésére.
E szellem, már a Gt.-ben is megjelenik. Az új Gt. 30. § (3) bekezdése szerint "A gazdasági társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzet bekövetkeztét követően, a vezető tisztségviselők ügyvezetési feladataikat a társaság hitelezői érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. Külön törvény e követelmény felróható megszegése esetére, ha a gazdasági társaság fizetésképtelenné vált, előírhatja a vezető tisztségviselők hitelezőkkel szembeni helytállási kötelezettségét."
A külön törvény, maga a csődtörvény, amelynek már normaszinten megjelent és elfogadott 14. §-a kiegészíti a hatályos törvényt. "33/A. § (1) bekezdése. A hitelező vagy a felszámoló a felszámolási eljárás ideje alatt keresettel kérheti a bíróságtól [6. § (1) bekezdés] annak megállapítását, hogy azok, akik a gazdálkodó szervezet vezetői voltak a felszámolás kezdő időpontját megelőző három évben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően ügyvezetés feladataikat nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján látták el (ideértve a környezeti terhek rendezését is), és ezáltal a társasági vagyon a keresetben meghatározott mértékben csökkent. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte az az időpont, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták, vagy ésszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket. Ha többen közösen okoztak kárt, felelősségük egyetemleges."
Mindkét rendelkezés 2006. július 1-jétől hatályos jogunk része és amint azt már előbb is jeleztem, mögöttük a hitelezői érdekek kiemelt védelmének szándéka áll. A kérdés csupán az, ezen jogi eszközökkel a kitűzött cél elérhető-e?
Közhely a polgári jogviszonyokban, de igaz, hogy a szerződéskötési eljárás során mindkét fél saját érdekeit képviseli, aminek következtében a szerződés teljesítésével döntő mértékben - s ez adja a polgári jog szépségét - mindkét fél elégedett. A jogalkotó igen veszélyes területekre téved, amikor nem konkrétan megfogható fogalmakat alkalmaz a normaszövegben és egy ténylegesen erősen vitatható ponthoz kötve megváltoztathatja az érdekstruktúrát. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezésének időpontja nyilvánvalóan nem megfogható és egy önmagában is homályos időszaktól kezdődően az érdekstruktúra megváltoztatása megítélésem szerint könnyen kaotikus helyzetet eredményezhet. Az, hogy mi minősül tulajdonosi érdeknek, bár nem teljesen homogén, de a gyakorlatban jól körülhatárolható. Az viszont, hogy mi minősül a hitelezői igények elsőlegességének egyrészt a hitelezők egymás közötti tényleges és érthető érdekellentéte nyomán megállapíthatatlan. Pontosabban szólva bizonyos kör számára mindig megállapíthatóvá válik, ugyanakkor viszont ezt egy második, harmadik kör a saját jól felfogott érdekében erőteljesen vitatni fogja. Ebből, pedig egyenesen következik, hogy a nagyobb jogbiztonság, esetlegesen az eljárásjog gyorsítása céljából hozott szabályozás visszájára fordul, s tovább rombolja a magyar jogrendszer tekintélyét és csökkenti a beléje vetett bizalmat.
A kérdés dogmatikai vizsgálata, ha lehet még szomorúbb eredményre vezet. A Gt. felhívott szakasza tartalmazza fenyegető fizetésképtelenség, illetve a hitelezők fogalmát. Láttuk, hogy a tézisek megadják az első fogalmat, ami dogmatikai szempontból helyes és ténylegesen beleillik a csődtörvénybe. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ezt a fogalmat a német jogalkotó találta ki, mégpedig a reorganizáció sikerességének előmozdítása érdekében. Miről van szó? A szervezéstudományban régi alapigazság az, hogy a sikeres újjászervezésnek egyik alapfeltétele, hogy ahhoz minél előbb hozzáfogjanak. Kicsit sarkítva azt is mondhatnánk, ebből a szempontból nézve, az újjászervezést már akkor meg kell kezdeni, amikor a cég üzleti sikereinek csúcspontján áll. Ennek elősegítése érdekében a csődjogban ez a fogalom, csak és kizárólag azt jelenti, hogy a reorganizáció folyamatának elkezdését nem kötöm a gazdasági ellehetetlenüléséhez, hanem lehetőséget adok arra, hogy a cég ezzel az eszközzel lényegében bármikor élhessen. Ebben a kontextusban szemlélve, nincs értelme annak, hogy ez a helyzet, illetve ennek észlelése mikor következik be. Ha azonban a fogalmat átvisszük egy másik jogterületre, jelesül a társasági jog területére, méghozzá oly módon, hogy ehhez adott esetben nagyon súlyos, személyes anyagi következményeket is társítok, akkor a megindulási pillanatnak (a helyzet beállásának illetve felismerhetőségének) objektív kezdő időpontját kell megadni. Ellenkező esetben ugyanis a vezető tisztségviselő kiszolgáltatottá válik egy utólagos jogértelmezésnek. E csődjogi fogalom átvitele a társasági jogba következéskép több mint kritikus.
Bár a törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolás kifejti, hogy a vezető tisztségviselők felelősségét a szabályozás úgy állapítja meg, hogy egyben kifejezésre juttatja ezen felelősségi forma "rendkívüli" jellegét, így azt, hogy marasztalásra csak abban az esetben kerülhet sor, ha a felszámolás után ki nem elégített hitelezői követelések maradnak fenn - legyen szabad ezt az álláspontot vitatni. A csődjog egész története során ugyanis a kielégítési ráta átlagban a 10%-ot sem haladta meg. A tények ismerete mellett tehát ez a felelősségre vonási lehetőség egyáltalán nem atipikus, sőt minden esetben megállapítható. Ugyanakkor jogi szempontból rá kell arra mutatni, hogy az első bírósági, ún. megállapítási perben a bíróságnak konkrétan meg kell határozni azt az összeget, amely összeg erejéig a következő perben a vezető tisztségviselő egyáltalán elmarasztalható lesz. Erre a bonyolult, kimentési szabályozás miatt van szükség. A törvény logikája szerint - bár kimondja - a vezető tisztségviselő mégsem felel magánvagyonával az összes ki nem elégített tartozásért, hanem csak azzal az összeggel, amellyel - helytelen intézkedései következtében - a hitelezőket károsította. Az összeg konkrét nagyságának megállapítását persze a jogalkotó nemes egyszerűséggel a bíróságokra bízza. E tekintetben is természetesen a formaságokra helyezi a hangsúlyt, amit jól tükröz a miniszteri indokolás is: Azt, hogy e körben konkrétan milyen vezetői magatartás alapozza meg az eredményes kimentést, a bírói gyakorlat fogja kialakítani. A törvény felállít egy vélelmet a hitelezői érdekek sérelmének bekövetkezte körében. Annak érdekében ugyanis, hogy a cégtörvényben, illetve a számviteli törvényben meghatározott mérleg-közzétételi kötelezettség eredményesebben érvényesüljön, - ezzel a hitelezővédelmi szabályok, az információhoz jutás lehetősége minél szélesebb körben megvalósuljon -, szükséges a gazdálkodó szervezetek vezetőit, saját felelősségüket meghatározó szabályrendszerben is ösztönözni arra, hogy az éves beszámolókat a cégbíróságon letétbe helyezzék, az Igazságügyi Minisztériumnak történő megküldéssel, pedig közzétegyék. A vélelem felállítása nem korlátozza a felelősség megállapításában a bíróságokat, hiszen egyrészt csupán kiemel egy olyan magatartást, amely - várhatóan - az ügyek egyik általános eleme lesz, másrészt orientálni képes az eljáró bíróságokat atekintetben, hogy ezen felelősség megállapításakor a mulasztások, gondatlanságok is megalapozhatják a felelősség megállapítását.
Sajnos a helyzet nem jobb a hitelező fogalmával sem. A Gt. nem tartalmazza a hitelező meghatározását, de valószínűsíthető, hogy mivel jogkövetkezményként a Cstv. rendelkezésének alkalmazását írja elő, ezért ez utóbbiban való hitelezői fogalommal operál. A Cstv. módosítása nem érinti a hitelező fogalmát, így vélhetően a június 30-ig érvényes hitelezői fogalom fog tovább élni. A Cstv. 3. §-nak (1) bekezdése c) pontja az alábbiakban adja meg a hitelező fogalmát: Hitelező a csődeljárásban és felszámolási eljárásban - a felszámolás kezdő időpontjáig - az, akinek az adóssal szemben jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alapuló, vagy az adós által nem vitatott, vagy elismert, lejárt pénz - vagy pénzben kifejezett követelése van, továbbá a csődeljárásban az is, akinek a csődeljárás kezdő időpontjában még le nem járt, de az adós által elismert pénz - vagy pénzben kifejezett követelése van… A felszámolás kezdő időpontja után hitelező mindenki, akinek az adóssal szemben pénz - vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, és azt a felszámoló nyilvántartásba vette.
A törvényi meghatározásból egyértelműen kiderül, hogy a hitelezői minőség szorosan tapad a csődeljáráshoz, illetve a felszámolási eljáráshoz. Vagyis, ezeken kívül e téren nem rendelkezünk hitelezői fogalommal. Kérdés tehát, hogy kik azok a hitelezők, akiknek érdekeiknek alapján az ügyvezetésnek el kellene járnia. Valószínűleg nem járok messze az igazságtól, ha megállapítom, hogy ez a kör ebben a szövegösszefüggésben dogmatikailag üres, tartalom nélküli, (s, így aztán tág teret biztosít az utólagos belemagyarázásoknak).
Az előbb jelzett körülmények is átgondolásra inthetnék a jogalkotót, de emellett még az a kérdés is felmerül, hogy mennyire helyes a tulajdonosok mellett a vezető tisztségviselők saját anyagi felelősségét megállapítani, lényegében, mint láttuk mindenfajta korlát nélkül. Ha valaki e rendelkezéseket komolyan venné, vajon elmenne-e vezető tisztségviselőnek? Már pedig e posztok betöltése nélkül a Gt. egyéb anyagi jogi helyes rendelkezései alapján a társaságok működésképtelenné válnának.
Különös bátorságot jelen a jogalkotó részéről a bírói út igénybevételének ilyen széles biztosítása. Az üzleti életben már többször többen kimutatták, hogy önmagában az anyagi jogi jogosultságok megléte kevesebbet ér, ha azok érvényesíthetősége két, három évet vesz igénybe. Vajon kiszámolta valaki, hogy a jelenlegi hatályos törvényi konstrukció szerint egy ilyen eljárás, illetve eljárások időigénye mennyi? Nem hiszem, hogy különösebben tévednék, ha azt mondanám, hogy ez legalább kettő, négy évet vesz igénybe. Szolgálja ez a gazdaság érdekeit?
4. Régi problémája a csődjogunknak annak az időszaknak a kezelése, amely a felszámolás elrendelése, illetve annak jogerősség válás között telik el. Ebben a helyzetben az adós ténylegesen "ki tudja menteni vagyonát" és csökkenteni tudja a hitelezői kielégítésre fordítandó összeg nagyságát. Éppen ezért került bevezetésre helyesen az ideiglenes vagyonfelügyelő intézménye. A hatályba lépett törvény, ezen szabályozást finomítja és nagyon helyesen az ideiglenes vagyonfelügyelő mozgásterét szűkíti. A Cstv. 24/A. §-nak (4) bekezdése helyébe lépő rendelkezés kimondja, hogy az ideiglenes vagyonfelügyelő a rendes gazdálkodás körébe tartozó ügyletek tekintetében nem rendelkezik jogosítvánnyal, hozzájárulására pusztán az ezt meghaladó körben van szüksége. Ez teljes mértékben helyeselhető, ugyanakkor viszont ezen poszt megszűnése okot adó körülményekről ez már nem mondható el. A Cstv. 24/A. § (10) bekezdésének kiegészítése szerint a bíróság - a hitelező előzetes egyetértése mellett az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelését végzéssel megszüntetheti, amennyiben az adós megfelelő biztosíték nyújtásával igazolja, hogy a hitelező követelésének kielégítése nincs veszélyben. Amennyiben a hitelező alapos indok nélkül tagadja meg hozzájárulását, a bíróság hitelezői egyetértés hiányában is jogosult a végzés meghozatalára.
Vegyük végig az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelésére okot adható helyzetet. A kiindulópont nyilvánvalóan az, hogy az adós a már szociológiai értelemben elkerülhetetlen felszámolási eljárás számára minél eredményesebb túlélése érdekében menti, ami még menthető. Ezen magatartás megakadályozására vezeti be a jog ezt a jogintézményt és megfelelő jogosítványokkal ruházza fel az illetőt ahhoz, hogy feladatát el is láthassa. A felszámolási helyzet viszont a gyakorlati tapasztalatok fényében azt fogja eredményezni, hogy az adóssal szembeni hitelezői igények egy része mindenképpen kielégítetlen marad. (Legalábbis ezt támasztják alá a több száz éves gyakorlati tapasztalatok) Akkor vajon milyen gazdasági helyzetet képzelt a jogalkotó, hogy az eljárás ezen szakaszában az adós biztosítékot tudjon nyújtani a hitelező követelésének kielégítésére - ugyanis, ha ilyet tudna nyújtani, magára az eljárás megindítására sem lett volna szükség.
A gazdasági élet logikáját tekintve, a rendelkezés teljesen értelmetlen. Hatályos jogunk felfogását követve viszont mégsem az, hiszen ez a kitétel is - bár áttételesen - de azt támasztja alá, hogy a fizetésképtelenség bírósági megállapítása és a tényleges közgazdasági helyzet között a közgazdasági összefüggés fennállása egyáltalán nem biztos.
Következésképp pusztán formai okok miatt kerülhet egy cég a jogi fizetésképtelenség állapotába, méghozzá úgy hogy pénzügyileg nincs is csődhelyzetben, és mivel a magyar jogalkotó e bonyolult és megítélésem szerint életidegen szabályozást választotta, kényszerül mesterséges kimentési okok és lehetőségek biztosítására. Holott egyszerűbb a gazdasági élet logikáját követő szabályozás esetén erre semmi szüksége nem lenne.
(Szabályozás, tehát önmagáért a szabályozásért!)
Fenti néhány negatívum felsorolása ellenére is, mindenképpen előremutató az a tény, hogy a jogalkotási folyamat hajlandó egy teljesen megújult komplex új csődjogi szabályozás kialakítására. Igyekeztem kimutatni, hogy a tézisekben, illetve az abból már elfogadásra került részekben tetten érhető a hitelezői érdekvédelem elsődlegességének hangsúlyozása. Ez, megítélésem szerint túlhangsúlyozásra került ugyan, ami azért baj, mert veszélyeztetheti a tényleges reorganizációs folyamatok megindulását, de mégis jelentős továbblépés korábbi hatályos jogunkhoz képest. Külön öröm, hogy a jogalkotó egy-egy nagy jogterület összes kérdését - legalábbis koncepcionális szinten - egységesen kezdi megszemlélni, de itt azért meg kell jegyezni, hogy az egyoldalúság adott esetben több kárt okozhat, mint amennyi haszonnal járhat - lásd a vezető tisztségviselőkre vonatkozó új komplex rendelkezések elemzését.
A csődjogi szereplők érdekérvényesítési képességét csak egymás kárára lehet bővíteni, jogalkotónk itt a hitelezők érdekeit helyezi előtérbe az eljárás során a fizetésképtelenségi szakértők szerepének hangsúlyozásával esetlegesen érdekkonfliktusokat is okozhat a jövőben. Hogy ez így van, vagy nincs, azt csak a gyakorlati tapasztalatok fényében lehet majd eldönteni. Az azonban elvi éllel mindenképpen rögzítendő, hogy a fizetésképtelenség megoldása a cél, mégpedig oly módon, hogy lehetőleg az érdekelteknek minél kevesebb "fájdalommal" és anyagi veszteséggel járjon ez az út. E cél elérése érdekében lépnek színre a különböző szereplők (bíróság, felszámoló stb.) azonban ők a célhoz képest, csak mellékszereplők és ez a minősítés egyáltalán nem jelent értékítéletet és nem jelent lebecsülést.
Összességében tehát a kép alapvetően pozitív. A jövendő fogja eldönteni, hogy e pozitívumok elsikkadnak-e a részletekben, vagy pedig egy egységes jól működő rendszerré állnak-e össze. ■
Visszaugrás
