2018 tavaszán jelent meg Szalma József egyetemi tanár monográfiája, amely a sérelemdíj intézményét tudományosan feldolgozza és egyben a magyar, valamint egyes külföldi országok joggyakorlatát is elemzi.[1] Az új magyar polgári törvénykönyv hatálybalépésével a személyiségi jogok megsértése esetén korábban nem vagyoni kárként alkalmazott intézmény szabályozása gyökeres változáson ment keresztül. A Ptk. szabályozása új korszakot nyitott a magyar joggyakorlatban, ezért kifejezetten aktuális a szerző témaválasztása.
A sérelemdíj bevezetése nem pusztán a polgári anyagi jog területén jelent komoly reformot, hanem számos egyéb jogterület kialakult joggyakorlatát is jelentősen befolyásolja.[2] Ez indokolja, hogy a szakirodalomban jelentős teret kaptak az új jogintézmény különböző vonatkozásait elemző művek, amelyek sorába méltán illeszkedik az ismertetésre kerülő mű is.[3]
Szalma József professzor monográfiája bevezetéssel kezdődik, majd hét nagy témakört ölel fel, és a kutatási eredmények összegfoglalásával zárul. Az I. fejezet vezeti fel a témakör dogmatikai alapjait, itt kerül sor a nem vagyoni kártérítés fogalmának, a személyiségijog-sérelem és a sérelemdíj összefüggéseinek vizsgálatára, valamint a téma fejlődésmenetének bemutatására az európai és a magyar magánjogban. A II. fejezetben a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj magyar szabályait elemzi a szerző, elsősorban elvi kérdéseket boncolva. A III. fejezetben a Ptk. sérelemdíjra vonatkozó szabályainak részletes vizsgálatára kerül sor. A IV. fejezetben Szalma József professzor a jog-összehasonlító vizsgálatának eredményeit teszi közzé, áttekintve és értékelve a svájci, a német, az osztrák és a francia jogalkotást és joggyakorlatot. Erre szervesen épül a monográfia V. fejezete, amelyben az összehasonlító elemzés elméleti és gyakorlati következtetéseit vonja le a magyar jog érdekében. A VI. fejezet a sérelemdíj iránti felelősség általános és különleges feltételeit veszi górcső alá, majd a VII. fejezetben részletesen vizsgálja a személyiségijog-sértések szankciórendszerét és a sérelemdíj összefüggéseit, kapcsolódási pontjait. A mű számos érdeklődésre számot tartó témakört tárgyal és a további jogtudományi vizsgálódás, valamint a joggyakorlat szempontjából is fontos kérdést elemez. Ezek köréből szeretnék a teljesség igénye nélkül az alábbiakban néhányat kiemelni.
A személyiségi jogok védelmének fejlődésmenete alapján láthatóvá válik, hogy a felvilágosodás, a polgári korszak biztosította e jogok előtérbe kerülését.[4] Mint arra a szerző rámutat, ennek eredménye, hogy a magyar civilisztikai irodalomban a 19. század második felétől kezdve a kérdéskört számos neves jogtudósunk vizsgálja (Frank Ignácz, Fogarassy János, Wenzel Gusztáv, Zlinszky Imre, Pikler Gyula, Szladits Károly, Grosschmid Béni, Szászy-Schwarz Gusztáv, Marton Géza stb.).[5] Az 1900. évi magánjogi törvénytervezet már tartalmazott szabályozást a személyiségi jogok megsértése esetére. Ezt követik egyes külön törvények, így a sajtóról szóló 1914. évi XIV. törvénycikk, amely helyreigazítási jogokat állapított meg (20-23. §-ok), büntető rendelkezéseket tartalmazott (24-
- 409/410 -
31. §-ok) és a sajtó jogi felelősségét is először szabályozta Magyarországon a nem vagyoni kár tekintetében (39. §).[6] A kártérítés mértékének kialakítását ez a törvényünk a bíróság mérlegelési jogkörében hagyta meg.[7] A becsület védelméről szóló 1914. évi XLI. törvénycikk a becsületsértés és rágalmazás büntetőjogi védelmét biztosította. Itt szeretnék utalni arra, hogy a magyar büntetőjogban létezett az ún. "szabadságelvonási díj", illetve az ártatlanul elítéltnek fizetendő "sérelemdíj" is a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk 589. §-a alapján. Ezen kívül az Mtj. 1114. §-a is szabályozta a nem vagyoni kár okozásáért való felelősséget[8], vagyis a második világháború előtti magánjog gyakorlata kidolgozta az eszmei károkért való kárpótlás elveit, azonban az ezzel kapcsolatos elvi határozatok 1952-ben eltörlésre kerültek, és helyettük 1953-ban a III. számú Polgári Elvi Döntés bevezette az általános kártérítés jogintézményét.[9]
A régi Ptk., az 1959. évi IV. törvény nem ismerte a nem vagyoni kár intézményét. Megjegyzem, hogy a kodifikáció során többek között pl. Beck Salamon kifejezetten bírálta ennek elhagyását.[10] A már előzőekben hivatkozott, a Legfelsőbb Bíróság III. számú Polgári Elvi Döntése szerint csak vagyonilag kimutatható károkért járt kártérítés, mivel a szocialista életviszonyok között "az erkölcsi értékek nem válthatók pénzre".[11]
Az áttörésre az 1970-es évek végéig kellett várni. Eörsi Gyula már 1972-ben szorgalmazta a nem vagyoni kártérítés bevezetését.[12] Hozzá hasonlóan, Világhy Miklós is javasolta a nem vagyoni károk valamilyen szintű megtérítése érdekében a megfelelő jogszabályi háttér megalkotását.[13] Törő Károly a személyhez fűződő jogok esetében a védett kör tartalmi szabályozásának hiányosságaira hívta fel a figyelmet.[14] Az 1977. évi IV. törvényhez köthető a nem vagyoni kár szabályainak beépítése a régi Ptk.-ba, amelynek bevezetése elsősorban a bírói gyakorlat visszajelzése alapján vált indokolttá.[15] A 354. §-ba került szabályozás szűk körben biztosította a nem vagyoni kártérítés iránti igény érvényesítésének lehetőségét. Ennek oka, hogy a régi Ptk. szabálya alapján a nem vagyoni kár megtérítésére csak súlyosabb esetekben kerülhetett sor, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, illetőleg életét tartósan vagy véglegesen megnehezítette. Az Alkotmánybíróság 1992-ben ezeket a feltételeket megsemmisítette, így a nem vagyoni kártérítés szélesebb körben alkalmazhatóvá vált.[16]
A Lenkovics Barnabás professzor által feltett kérdés idézése helyénvalónak tűnik a sérelemdíj kapcsán is: "van-e az új Ptk.-nak ember és társadalomképe?" Az új Ptk.-ban a 2:52. §-ban bevezetett sérelemdíj szabályai is egyfajta válasznak tekinthetők.[17] Az új Ptk. szabályának kialakítása során a jogalkotó előtt az a cél lebegett, hogy "feloldja
- 410/411 -
a em vagyoni kártérítésben rejlő fogalmi ellentmondást, és egyben meg kívánja szüntetni a bírói gyakorlat bizonytalanságait is".[18] A bíróságok ugyanis eltérő gyakorlatot folytattak a nem vagyoni kártérítés megítélése során a külvilág számára felismerhető hátrány bizonyítása tekintetében.[19]
Mindenekelőtt fontos kiemelni, hogy a jogalkotó a sérelemdíjra való igény szabályait a Ptk.-nak "Az ember mint jogalany" című Második Könyvében helyezte el, eltérően a régi Ptk. rendszertani megoldásától. A sérelemdíj tehát kikerült a kártérítési jog szabályai közül és egyértelműen a személyiségi jogok megsértésének szankciójaként kezelendő.[20]
A szerző rámutat arra, hogy az elemzésébe bevont európai jogrendszerekben minkét koncepcióra van példa. A régi Ptk. 1977. évi módosítását követő nem vagyoni kártérítés leginkább a kötelmi jogi reform miatt módosított német BGB és a francia Code Civil megoldásához hasonlítható. Az új Ptk. által bevezetett sérelemdíj szabályai ehhez képest a svájci, az osztrák és a kötelmi jogi reform előtti német szabályozással vonhatók párhuzamba.[21] A legélesebb eltérés a Code Civil szabályozásában fedezhető fel a többi európai magánjogi szabályozáshoz képest, mivel a kárt egységesen szemléli, vagyis nem különbözteti meg a vagyoni és a nem vagyoni kárt a jogi oltalom tekintetében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
