A munkaidőről, a pihenőidőről és a szabadságról szóló 93/104. sz. EGK irányelv 2. cikke határozza meg a munkaidő fogalmát. Ennek értelmében munkaidő az, amely alatt a munkavállaló dolgozik vagy a munkáltató rendelkezésére áll. Az Irányelv a heti munkaidőt 48 órában, a munkanapot pedig heti 6 napban állapítja meg. Ez annyit jelent, hogy elvben a napi munkaidő 8 órát tesz ki. A heti munkaidőnek 48 órában való megállapítása azonban csak a maximális keret, mivelhogy a 95/457. sz. EGK ajánlás a heti 40 órás munkaidőt bontja indokoltnak. Ezért az EU régi tagállamainak egy része - Luxemburg, Ausztria, Görögország, Spanyolország, Svédország és Finnország - törvény útján heti 40 órában vagy az alatt állapítja meg a munkaidőt1, míg a másik része ezt - elvben a 48 óra heti munkaidőt fenntartva - országos általános vagy ágazati kollektív (tarifa) szerződéssel valósítja meg, ebbe a körbe tartozik Németország, Olaszország, Portugália, Hollandia és Írország.2 Míg az első körbe tartozó országok esetében a törvényileg megállapított ez a heti 48 óránál kevesebb időben megállapított munkaidő nem vagy csak akkor léphető túl, ha ezt a törvény kifejezetten megengedi, addig a második körbe tartozó régi tagállamok a rendkívüli munkavégzést engedik az országos általános és ágazati tarifaszerződésben meghatározott munkaidőnek a megemelését maximum a heti 48 óra határáig3. Ezt, a heti munkaidő-meghatározáshoz kötött szabályt annyiban rugalmasítja az Irányelv 2. cikke, hogy lehetővé teszi a napi túlmunkának, valamint a heti pihenőnapon és a munkaszüneti napon végzett munkának 2, 4, maximum azonban 6 havi keretben, illetve ennek megfelelően átszámított heti keretben napi 8 órás átlagra történő kiegyenlítését. A rugalmas munkaidő-megállapítás ily módon biztosítva van.
Az EU régi tagállamainak egy része - mindezek előtt Németország - a 6 munkanapra számított és a Munkaidőtörvényben (Arbeitzeitgerete - Arb. Z. G.). Megállapított napi 8 órás munkaidőt4 a készenlét és az ügyelet vonatkozásában napi 10 órában engedte meghatározni5. Ennek megfelelően készenlét és ügyelet esetében (arbeitsbereitschaft) a Munkaidőtörvény 3. §-ának (2) bekezdésében megállapított 6 havi, illetve 24 heti tartamú munkaidőkerete is ezzel arányosan meghosszabbodott. Ezen kívül a folyamatos üzemeltetést fenntartó ágazatokhoz tartozó intézmények és üzemek (vasúti menetszolgálat, kohászat) esetében, továbbá az idénymunkánál a Munkaidőtörvény ugyancsak lehetővé teszi a napi munkaidőnek 10 órára történő meghosszabbítását, aminek azonban a már itt említett munkaidőkereten belül 8 órás átlagra ki kell egyenlítődnie.
Az Mt.-nek a 2001:XVI. tv.-nyel történt ún. "első jogharmonizációs" módosítása a napi munkaidőt 8 órában állapította meg, kimondva, hogy a munkanapok száma heti 5. A 2002:XIX. tv.-vel történt "második jogharmonizációs" módosítás után az Mt. 117/B. §-a közelítve az Irányelv megfogalmazásához a teljes munkaidő mértékét napi 8 és heti 40 órában határozza meg. Ez a mérték egyezik a már említett ajánlással. Ugyanakkor azonban ez "első jogharmonizációs Mt. módosítás a német megoldást mintául véve, azt azonban eltúlozva napi 12, azaz heti 60 órás munkaidőmeghatározást tett lehetővé a 117/B. § (3) bekezdése értelmében jogszabály, kollektív szerződés vagy a felek megállapodása alapján napi 12, illetve heti 60 óra lehet a munkaidő azoknál, akik készenléti jellegű munkakört látnak el vagy a munkáltató, illetve a tulajdonos közeli hozzátartozói.
Mindkét Mt. módosítás-tervezetet és módosítást követően rámutattunk arra, hogy az ide vonatkozó jogi szabályozás ellentétes az EU már említett Irányelvébe foglaltakkal6. Igaz, a második módosítás már szűkítette azt a kategóriát, amelyben a munkaidő az Irányelvben meghatározott heti maximum 48 órát 60-ra emeli. Ez összefügg azzal, hogy az Mt. 117. §-a a munkaidő fogalmának meghatározásánál teljesen figyelmen kívül hagyja az Irányelvnek már citált munkaidőfogalmát és a készenlétet nem tekinti rendes munkaidőnek. Sőt, e jogszabályhely a) pontjában megfogalmazott szövegből mintha az tűnne ki, hogy a készenlét egyáltalán nem számít munkaidőnek. Az a) pont második mondata ugyanis olyan értelmezésre is lehetőséget ad, miszerint a készenlét a munkaköri szünettel lenne egyenlő. Ez "a contrario" következik abból a megszövegezésből, miszerint "eltérő rendelkezés vagy megállapodás hiányában a munkaidőbe a munkaköri szünet időtartama - a készenléti jellegű munkakör kivételével - nem számít be." Ez az eltérő rendelkezés, amely a készenlétet is az ügyelettel együtt mintegy "csekélyke" munkaidőnek elismeri, az Mt. 148. §-a. E szakasz ugyanis a készenlét esetére az alapbér 20%-át, míg ügyelet esetére a 40%-át állapítja meg. Ennek figyelembevételével teljes munkabér csak akkor jár, és rendes munkaidőnek az az idő számít, amikor a készenlétet vagy ügyeletet teljesítő munkavállalót munkavégzésre igénybe veszik. Ilyen félreértelmezhető jogi szabályozás mellett mondta ki az egyik munkaügyi bíróság első fokon, hogy nem készenlétnek, hanem pihenőidőnek számít az, amikor a munkavállaló a munkahelyen olyan helyiségben tartózkodik két munkavégzés közötti szolgálati készenlét alatt, ahol fekvőhely is van elhelyezve7.
Figyelembe véve a valenciai mentőszolgálat munkáltatói szövetsége és e szolgálat munkavállalóit tömörítő szakszervezeti szövetség között folyt jogvitában az Európai Bíróság 2000 októberében meghozott ítéletét, amely kimondta, hogy a munkaidő fogalmát szigorúan az Irányelv 1. cikke szerint kell értelmezni, és így teljes munkaidőnek számít a rendelkezésre állás következtében a készenlét és az ügyelet is8, nemcsak a jog, hanem a német jog és revízió alá vette azt az eddigi szabályrendszerét, amelyhez hasonlót - miként ezt kimutattuk - a magyar jog is kialakított. Ennek megfelelően először a Német Szövetségi Munkaügyi Bíróság (Bundesarbeitsgerichthof-BAG) mondta ki két fellebbviteli ítéletében, hogy az ügyelet (Inspection) és a készenlét (Arbeitsbereitschaft) a rendes munkaidő része9, majd pedig a Munkaidőtörvény (Arb. Z. G.) 2003. évi módosítása hatályon kívül helyezte a készenlétre és az ügyeletre vonatkozó speciális szabályozást, a teljes munkaidővel egyenlővé téve azt10.
A magyar jog hasonló jogi következményeket még nem vont le sem a normatív jogi rendezés, sem a bírói gyakorlat síkján. Még mindig az a jogi szabályozás van hatályban, amit az eddigiek során ismertettünk és a gyakorlat is ennek alapján folyik11. Mindebből Konklúzióképpen azt vonjuk le, hogy az Mt. 117. §-ának a) pontja, továbbá a 117/B. §-a, valamint a készenlét, az ügyelet és a készenléti munka nem a rendes munkaidőnek megfelelő alacsonyabb díjazására vonatkozó 148. §-a ellentétes az Irányelv 1. cikkével. Ezért az Mt. e szakaszaiba foglalt szabályokat a német joghoz hasonlóan módosítani és harmonizálni kell az Irányelvvel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
