Az okozati összefüggés egyike a kártérítési jog legnehezebb kérdéseinek, ám ezen belül is a hipotetikus okozatosság tekinthető talán a legbonyolultabb, legvitatottabb témának. Pedig a probléma maga nagyon is egyszerű: mikor hivatkozhat a károkozó arra, hogy a kár később, az ő tevékenységétől függetlenül is bekövetkezett volna? Arról van tehát szó, hogy valaki kárt okoz ("tényleges okozás"), ám egy későbbi esemény a kárt szintén létrehozta volna ("hipotetikus okozás"). Erre a jelenségre számos elnevezés született: a német überholende Kausalität magyar fordításaként gyakran használják a megelőző okozás kifejezést (a tényleges ok mintegy megelőzi a hipotetikusat). Előfordul továbbá a hipotetikus okozatosság megnevezés (a második ok ugyanis nem realizálódik), de megemlíthető Grosschmid szellemes megjelölése is, aki a későbbi, hipotetikus okot "megüresítő más ok"-nak nevezte (nexus causalis detractivus), mivel az bizonyos feltételek fennforgása esetén a kártérítési igényt utólag "megüresíti".[1] Végül Eörsi az "utólagos esemény felelősséget szüntető relevanciájáról" beszél - még ha szerinte ez a relevancia csak ritkán is adott.[2]
A tárgyalt témára különösen igaz Kauser Lipót azon általános megállapítása, miszerint "(a) kártevés okozatossága problématikájának külföldi irodalma, különösképpen a német: szinte ijesztően nagy. Ezzel szemben a mi e tárggyal foglalkozó irodalmunk: meglepően kicsi."[3] A hazai szakirodalomból először Grosschmid Béni tárgyalja a hipotetikus károkozás kérdését a Fejezetekben, és ehhez kapcsolódva Dezső Gyula és Meszlény Artur a Glosszában. Rajtuk kívül Marton Géza és Eörsi Gyula monográfiáiban találunk érdemi gondolatokat, igaz, legfeljebb néhány szűk oldalnyi terjedelemben. A későbbi szakirodalom - ideértve a Ptk. kommentárjait is - említésre sem méltatja a kérdést. Ezért indokoltnak tűnik a problémával bővebben is foglalkozni, még akkor is, hogyha gyakorlati szempontból a jelentősége talán nem különösebben nagy. A hipotetikus okozatosság főképp a német nyelvű irodalomban nyert részletes feldolgozást,[4] ezért a téma tárgyalásakor elsősorban a német és az osztrák jogirodalomra és bírói gyakorlatra fogok támaszkodni.
A hipotetikus károkozás kérdése első ránézésre nem tűnik különösen bonyolultnak: a conditio sine qua non elve értelmében csak azok a károk tekinthetők a károkozó által okozottnak, amelyek az ő cselekedete nélkül nem következtek volna be. Mivel a későbbi (hipotetikus) ok a kárt egyébként is létrehozta volna, ezért a
- 119/120 -
károkozó - így tűnik legalábbis - nem felel. Ezzel cseng össze a német jogban képviselt Differenzhypothese elve is, amely szerint a kár számításakor a károsult tényleges vagyoni helyzetét azzal az elképzelt vagyoni helyzettel kell összehasonlítani, amely akkor állna fenn, ha a kártérítés alapjául szolgáló esemény nem következik be [BGB 249. § (1)]. Eszerint márpedig figyelembe kell venni a károkozás utáni, hipotetikus eseményeket is. Ám a több évtizedes jogirodalmi kutatás, valamint a joggyakorlat tapasztalatai megmutatták, hogy valamennyi későbbi esemény figyelembevétele a kártérítés céljával és értelmével lenne összeegyeztethetetlen.[5] Egyetértés azonban csak abban mutatkozik, hogy differenciált megközelítésre van szükség, ezen túlmenően a legkülönbözőbb, sokszor egymásnak szögesen ellentmondó nézetek ismeretesek.
A probléma vizsgálatakor az első megválaszolandó kérdést az jelenti, hogy mennyiben beszélhetünk okozati összefüggésről a kár, valamint a tényleges illetve a hipotetikus ok között? Általánosan elterjedt nézet szerint csak a megelőző (első, tényleges) károkozó okozta a kárt, a későbbi (hipotetikus) kár-ok csupán okozta volna,[6] mert amíg az egyik okozati lánc kifejti hatását, addig a másik megszakad.[7] Ha például valaki kővel bedob egy ablakot, majd másnap egy földrengés miatt az egész ház összedől, akkor az ablak betörésének tényleges oka a kő dobása, nem pedig a földrengés (akkor az ablaküveg már régen összetört). Ezt a különbséget azonban a conditio sine qua non formulája elfedi.[8] Fontos látni, hogy a fenti különbségtétel a "tényleges" és a "hipotetikus" okok között csak a külvilágban is megjelenő, "tényleges" károsodásra (realer Schaden) igaz, a károsult vagyonában bekövetkezett változásra (Interesse) azonban már nem.[9] Márpedig - a természetbeni kártérítést leszámítva - megtéríteni az utóbbit kell. Sőt, egyesek odáig mennek el, hogy kimondják: a tényleges kár-ok sem tekinthető inkább a tényleges kár okának, mint a hipotetikus, csupán annak időben korábbi bekövetkezésének.[10] Ez a felfogás azonban túlontúl elrugaszkodik a valóságtól: azt állítani ugyanis, hogy aki leejt egy vázát, nem okozza annak összetörését, pusztán azért, mert a váza fél év múlva egy tűzvész során elpusztult volna, nehezen védhető.
Az okozatosság értelmezésbeli problémái annyiban másodlagos jelentőségűek, hogy az uralkodó felfogás szerint itt valójában nem is okozatossági, hanem beszámítási kérdésről van szó,[11] ezért nem absztrakt fogalmi elemzéssel, hanem az egyes megoldások mellett és ellen szóló jogpolitikai szempontok mérlegelésével adható rá megnyugtató válasz. Az alábbiakban azt vizsgálom meg, hogy mely esetekben állapítható meg a tényleges illetve a hipotetikus károkozó felelőssége, és mikor kénytelen a károsult a kárát maga viselni.
Mint már szó volt róla, a conditio sine qua non és a Differenzhypothese elveivel az a megoldás van összhangban, amely szerint a hipotetikus kár-ok mindig mentesíti a károkozót a felelősség alól. A conditio sine qua non valóban lényeges előfeltétele a kártérítésnek, ám a vizsgált probléma szempontjából nem a filozófiai helyességének van jelentősége, hanem annak a két alapvető jogpolitikai szempontnak, amelyeket érvényre juttat.[12] Egyrészt a károsultat olyan helyzetbe hozza, mintha a károkozás nem következett volna be, tehát kizárja a károsult gazdagodását ("a káronszerzés tilalma"). Másrészt a károkozóra csak olyan károk viselését hárítja, amelyek az ő tevékenysége nélkül nem következtek volna be, tehát amelyeket elháríthatott volna. Ez utóbbi szempont nyilván a prevenció elvével és a felelősségi elvvel van összhangban. A tényleges károkozó mentesülése szempontjából azonban a prevenció érve nem bír jelentőséggel, hiszen a károkozó a külvilágban ténylegesen kárt okozott (korábbi példánknál maradva: szándékosan bedobta egy kővel az ablakot), amelyet elháríthatott volna, ezért a szankció - az előbbi elv értelmében - semmiképpen sem indokolatlan.[13] A conditio sine qua non mögött meghúzódó, a károkozó mentesülése mellett szóló legnyomósabb jogpolitikai indok tehát a károsult gazdagodásának elkerülése. A kártérítési jognak ugyanis nem célja sem a károkozó büntetése, sem pedig a károsult megóvása olyan károktól, amelyek egyébként is bekö-
- 120/121 -
vetkeztek volna, és amelyek következményeit viselnie kellett volna.[14] Az ezzel ellentétes felfogás, amely a hipotetikus kár-okokat főszabály szerint figyelmen kívül hagyja, könnyen túl szigorú felelősséghez vezet. Egyetértek von Bar kritikájával, miszerint a görög Legfelsőbb Bíróság helytelenül ítélt teljes kártérítést abban az esetben, amikor a szomszédos telken folytatott építkezés miatt a károsult házának egy része összedőlt, azonban később önként lebontotta az egész épületet, hogy egy toronyházat építtessen a helyére.[15] A magyar jogirodalomban a károkozó mentesülése mellett foglal állást Grosschmid, aki szerint "(s(emmi ok sincsen a kártérítésnek kedvezni ott, ahol ténybelileg evidens, hogy kár, amely a kár-ok nélkül fenn nem forogna, nincsen."[16] Hasonló véleményen van Marton is, aki szerint ha a kár "egy későbbi, az alperestől független beavatkozó okfolyamat folytán bebizonyíthatólag úgyis beállott volna ... a már megszületett kárigény ilyenkor... utólag megüresedik, tartalmában semmire zsugorodik."[17]
Már most érdemes azonban leszögezni: a károkozó mentesülése egyáltalán nem általánosan elfogadott megoldás, sőt, a német BGH, az osztrák OGH és a jogirodalom jelentős része - a dologkárok körében legalábbis - épp ennek az ellenkezőjéből indul ki: aki ténylegesen kárt okozott, köteles azt megtéríteni, függetlenül minden későbbi eseménytől. Ez utóbbi felfogás képviselői egyrészt a jogellenes károkozás szankcionálásának szükségességére hivatkoznak. A felelősségi és szankcióelvek hangsúlyozása pedig - szerzőnként eltérve - háromféleképpen jelenik meg: vagy eleve kizárja a károkozó mentesülését, vagy csak gondatlan okozásnál teszi azt lehetővé, vagy pedig csak részben engedi azt meg. Másrészt azzal érvelnek, hogy a károsult érdekei előrébbvalók a károkozóéinál, és a kártérítés célja, hogy a károsultnak minél teljesebb kártérítést biztosítson. A hipotetikus okozatosságra való - sokszor valóban spekulatív - hivatkozás pedig épp ez utóbbit teszi kérdésessé.
Mivel a kártérítési jognak mindezek legitim szempontjai, ezért érdemes megvizsgálni, hogy mik azok az általános feltételek, amelyek mellett a károkozó mentesülése egyáltalán felmerülhet - anélkül, hogy a károsult méltányolható érdekei csorbát szenvednének.
2.1. A kár biztosan bekövetkezett volna. A jogirodalom és a joggyakorlat is egységes abban, hogy csak biztosan bekövetkező hipotetikus kár-okok mentesíthetik a károkozót. Grosschmid szép megfogalmazásában: "A jogérzet sugalja, hogy a megüresítő okra nézve igenis szigorú valószínűsítést kell követelni."[18]
2.2. A károkozón a bizonyítási teher. Az általános bizonyítási szabályok alapján a károsult köteles a kár bekövetkeztét és az okozati összefüggést bizonyítani. Ehhez képest a tényleges károkozót terheli annak bizonyítása, hogy a kár később, tőle függetlenül is bekövetkezett volna.[19] Kétség esetén a károsultra kedvezőbb döntést kell hozni, tehát csak a bizonyosan bekövetkező károk mentesíthetik a tényleges okozót.[20] A bizonyítottság iránt támasztott magas követelmény lehet az egyik legfőbb eszköz a bíró kezében arra, hogy a hipotetikus kár-ok "felelősségszüntető relevanciáját" (Eörsi) kizárja, és a "légből kapott esély-conjecturáknak gátat vessen" (Grosschmid).
2.3. A hipotetikus kár-okért senki sem felelt volna. Ha a hipotetikus kár-ok, amelyet a német irodalom találóan nevez "tartalék-ok"-nak (Reserveursache), olyan körülmény, amelyért a károkozó vagy harmadik személy felelt volna, akkor ez nem mentesíti a károkozót. Ezért jogosan kritizálja Eörsi Marton egy példáját, amely szerint ha az állatorvos hibájából elpusztult ló aznap éjjel bennégett volna az istállóban, az állatorvos mentesül.[21] Ha ugyanis az istálló leégéséért valaki felelt volna, akkor a károsult hozzájutott volna (legalább elvileg) a kártérítéshez.[22] Érdekes, hogy a tényleges károkozó felelőssége nem mond ellent a Differenzhypothese-nek: a károsultnak ez esetben abban áll a tényleges okozó által okozott kára, hogy a hipotetikus okozóval szembeni kártérítési igényétől elesett. (Vagyis az állatorvos műhibája miatt elesett a ló tulajdonosa az istállót felgyújtó elleni - a lóra vonatkozó - kártérítési igényétől.) Ebből helyesen következtet a német és az osztrák jog is arra a végeredményre, hogy amennyiben a hipotetikus károkért valaki felelős lett volna, akkor ez nem mentesítheti a tényleges okozót, még a lucrum cessans típusú károk
- 121/122 -
viselése alól sem.[23] A conditio sine qua non elvéhez való szigorú ragaszkodás viszont arra a megoldásra vezet, hogy a tényleges károkozó felelőssége nem haladhatja meg a hipotetikus okozóét, így az előbbi hivatkozhat mindazokra a körülményekre, amelyekre az utóbbi hivatkozhatott volna.[24]
Így hivatkozhatna a károsult olyan önhibájára, amely a tényleges okozáskor esetleg fenn sem állt: példánknál maradva, az istálló eloltásakor a tulajdonos ittas állapota miatt nem tanúsított megfelelő gondosságot, és ezért égett le az egész istálló, pedig esetleg részben eloltható lett volna a tűz. Ez az álláspont azonban erősen vitatott.[25] A jogirodalom és a joggyakorlat is ódzkodik például a hipotetikus károkozó fizetésképtelenségének (illetve felelőssége korlátozottságának) figyelembevételétől. Teszi ezt annak ellenére, hogy ezzel a károsult gazdagodása mellett foglal állást (a tényleges károkozótól olyan károk megtérítését követelheti ugyanis, amelyet a hipotetikus okozótól nem tudott volna behajtani). Ennek valószínűleg ideológiai okai vannak: nem meggyőző megoldás ugyanis, hogy valaki saját jogsértésének következményei alól egy másik jogsértésre hivatkozással mentesüljön. Ráadásul ha elfogadnánk a hipotetikus károkozó fizetésképtelenségére hivatkozást, akkor a két jogsértés kölcsönösen mentesítené egymást: a hipotetikus okozót a tényleges okozó, hiszen megelőzte a károkozásban; a hipotetikus pedig a tényleges okozót, hiszen a kár egyébként is bekövetkezett volna, és a károsult kártérítéshez nem jutott volna. Végül figyelmet érdemel az a körülmény, hogy egy tényállítással szemben (a tényleges okozó kárt okozott) egy kétszeresen is hipotetikus állítás (később más okozta volna, és nem tudta volna megtéríteni a kárt), nem túl erős ellenérv. Mindezek alapján a jogirodalom és a joggyakorlat is egységes abban, hogy a hipotetikus károkozó fizetésképtelenségének kockázatát a tényleges károkozó, és nem a károsult viseli.
Megoldásra vár továbbá az a probléma, hogy vajon kell-e differenciálni a hipotetikus kár-okok között azon az alapon, hogy a károsult magatartására (pl. a megrongált épületét maga bontotta le később), önhibájára (a megrongált épületben robbanóanyagot tartott, és az felrobbant) vis maiorra (a megrongálódott épületet földrengés döntötte össze) stb. vezethető-e vissza. Bydlinski például mindezekre az esetekre kármegosztást irányoz elő, azzal, hogy a károsult önhibája nagyobb súllyal esik terhére, mint a véletlen esemény.[26] Nyilvánvaló, hogy itt a felelősségi (sőt, büntető) gondolat hatását figyelhetjük meg. Számomra meggyőzőbbnek tűnik az a felfogás, amely mindezekre az esetekre a károkozó teljes mentesülését irányozza elő,[27] a felelősségi elv túl tág értelmezése esetén ugyanis a hipotetikus okozás egész problémáját el lehetne azzal intézni, hogy a károkozó a szankcionálás szükségessége miatt sosem mentesül a felelősség alól. Ehhez képest a mentesülés melletti fő jogpolitikai érv éppen az, hogy a károsultnak a kárát egyébként is viselnie kellett volna - ennek oka pedig (önhiba, vis maior, károsodási hajlam, a jogtárgy időben véges volta stb.) kevéssé releváns.
Nem hivatkozhat a károkozó a hipotetikus okozatosságra akkor, ha bár a későbbi, hipotetikus kárért senki sem felelt volna, az biztosítás folytán mégis megtérült volna. Ha azonban a biztosítási összeg kisebb a kárnál, akkor az tűnik helyesnek, ha a károkozó felelőssége is ezen összeg erejéig áll fenn.
Az eddigiek összegzéseként elmondható, hogy az a körülmény, hogy a kár később, a tényleges károkozástól függetlenül is bekövetkezett volna, csak akkor mentesítheti a károkozót, ha ez utóbbi ok bizonyosan bekövetkezett volna (ezt a károkozó köteles bizonyítani), azért senki sem felelt volna, és a kár biztosítás folytán sem térült volna meg.
2.4. A károkozó vétkességének foka. A felelősségi és szankcióelvek hangsúlyozása nem csak azt eredményezte, hogy Bydlinski és követői a károkozó mentesülése helyett kármegosztást irányoznak elő. Tekintélyes szerzők nem engednék meg a károkozó mentesülését, amennyiben a kárt szándékosan (esetleg súlyosan gondatlanul) okozta.[28] A jogérzet valóban nehezen fogadja el, ha például szándékos bűncselekmény elkövetője mentesülhet kártérítési felelőssége alól. A szándékos károkozó feltétlen felelőssége viszont elkerülhetetlenül a károsult gazdagodásával jár. Ezt az árat pedig a modern kontinentális európai kártérítési jogrendszerek - helyesen - haboznak megfizetni. Véleményem szerint a káronszerzés tilalmának elve a szankcióelvnél erősebb: a kárt meghaladó, büntető kártérítés nem egyeztethető össze jelenlegi kártérítési jogunkkal. Ez pedig azt jelenti, hogy szándékos károkozó is alappal hivatkozhat hipotetikus okozatosságra.
A vizsgált probléma vitatottsága arra is visszavezethető, hogy számos különböző alesete létezik, ezért
- 122/123 -
nem lehet rá olyan egymondatos szabályt alkotni, mint azt Marton vagy Eörsi tették. A helyes megközelítésnek sokkal inkább a különböző esetkörök önálló vizsgálata tűnik.
3.1. Károsodási hajlam. A legfontosabb ilyen esetkört az ún. Anlagefälle (a károsodási hajlam esetei) alkotják. Ekkor a károsult dolog vagy személy hajlamos a károsodásra, vagyis a kár a károkozó esemény nélkül, később, "önmagától", biztosan bekövetkezett volna. A károkozó ebben az esetben csak a kár bekövetkeztének időbeli előrehozataláért felel: a károsultnak tulajdonképpen ez a kára, amit a károkozó okozott.[29] A különböző európai legfelsőbb bíróságok gyakorlata ebben a kérdésben egységes.[30] Az ellenkező megoldás azt eredményezné, hogy a károsult a károkozás következtében kockázatoktól mentes jövedelemhez jutna, és mintegy biztosítást nyerne keresőképessége végéig.[31] Igaz, ha a károsult ilyen esetekben elesik a kártérítéstől, akkor ez a szociális gondolattal és igazságérzettel lehet ellentétes.
Ettől megkülönböztetendők azok az esetek, amikor a károsodási hajlam csupán a kár mértékére hat ki, azaz a kár a hajlam nélkül kisebb lett volna, de a hajlam önmagában nem idézte volna elő a károsodást. Ebben az esetben a károkozó - mind a német, mind a magyar jog szerint[32] - a teljes kárért felel.
3.2. Elmaradt haszon. Elfogadja a német-osztrák jogirodalom és a joggyakorlat is a hipotetikus kár-ok mentesítő hatását az elmaradt haszon vonatkozásában, a hipotetikus ok bekövetkeztének időpontjától.[33] A német jog szerint ezért ha balesetben tönkrement teherautó aznap este bennégett volna a garázsban, akkor a balesetért felelős személy a teherautó értékét köteles megtéríteni, valamint az elmaradt hasznot, de csak a garázs leégésének pillanatáig - ettől kezdve ugyanis a balesettől függetlenül nem tudta volna használni tulajdonosa. A tényleges és a hipotetikus (károkozás nélküli) vagyoni helyzetben ettől kezdve nincs különbség.
Ez első pillantásra meglepőnek tűnhet annak fényében, hogy a tényleges kár (damnum emergens) tekintetében - mint látni fogjuk - épp az ellenkező felfogást képviselik ezek a jogrendszerek. Az bizonyos, hogy az elmaradt haszon körében a károkozó mentesülése ellen rendszerint a jogérzet sem tiltakozik: már maga az elmaradt haszon is hipotetikus kategória, így könnyen belátható, hogy amennyiben valaki arra egyébként sem tett volna szert, akkor kártérítés sem jár neki. Az egyszer felmerülő dologi károkkal szemben ugyanis - Honoré meggyőző magyarázata szerint - itt egy lehetőséggel való élésről (excercise of a faculty) van szó, amelynek értéke a joggyakorlás idejétől függ.[34]
3.3. Dologi károk és a casus superveniens. A jogirodalomban és a joggyakorlatban is a legnagyobb nehézségeket az az esetkör okozza, amikor valamely dolog a károkozást követően, egy olyan esemény folytán pusztult volna el, amelyért senki sem felelt volna (casus superveniens). Erre a kérdésre három lehetséges válasz adódik.
A károkozó mentesülése. Elméletileg tiszta, és a conditio sine qua non elvével tökéletesen összhangban áll az a megoldás, miszerint a károkozó mentesül a felelősség alól. Ezt a felfogást - amely Mommsenig megy vissza - képviseli von Caemmerer,[35] aki szerint csak így kerülhető el a károsult gazdagodása. Bárdos szerint a károkozó mentesülése mellett szoktak dönteni a magyar bíróságok,[36] bár publikált döntés a kérdésről - tudomásom szerint - nem ismeretes. Mindenesetre alátámasztani látszik ezt a megállapítást az a tény, hogy a kárszámítás időpontjának a bíróságok a hetvenes évektől kezdve az ítélethozatal, és nem a károkozás idejét tekintik,[37] valamint az a körülmény, hogy a magyar bírói gyakorlatban nagyon szilárdan érvényesül a káronszerzés tilalmának elve.[38] Említésre méltó a magyar jogirodalomból Marton és hozzá csatlakozva Zlinszky felfogása, akik hipotetikus kár-ok mentesítő hatását olyannyira elfogadják, hogy a már egyszer fizetett kártérítés visszakövetelését is lehetővé tennék.[39] Ez utóbbi azonban - mint látni fogjuk - erősen vitatott álláspont.
- 123/124 -
A károkozó felelőssége. A másik, elméletileg szintén tiszta megoldás - amely a pandektistákra (Windscheid) vezethető vissza[40] - abból indul ki, hogy aki egyszer ténylegesen kárt okozott, köteles azt megtéríteni, minden későbbi eseménytől függetlenül. A kárszámítás időpontja tehát egybeesik a károkozással, és a kártérítési igény a megsértett jog helyébe lép (Rechtsfortsetzungsgedanke - a jog folytatásának gondolata[41]). A káresemény tehát a tényleges károkozással le is zárul, és a pénzbeli kártérítési igényt már későbbi események nem befolyásolják. Grosschmid találó megfogalmazása szerint "alapgondolat, hogy a kár bekövetkeztével az obligáció a maga megalakulásában bezárkózik (későbbi érdektünetektől függetlenedik)"[42] Fel szokták hozni érvként azt is, hogy időben minél tovább megyünk, annál inkább minden kárnak lesz egy "tartalék oka", tehát ha ezeket figyelembe vennénk, senki sem felelne az általa okozott kárért (Weiser).[43] Eörsi megemlíti továbbá a felelősségi elvet, amely a reparációs elvnél is erősebbnek bizonyul, és annak ellenében is a kártérítés "mellett szavaz".[44] Ez a megközelítés a károsultra nézve kedvező, gátat szab minden olyan spekulációnak, amelynek segítségével a károkozó ki akarná vonni magát a kötelezettsége alól. Tetszetős, könnyen elfogadható nézetről van szó, hiszen a tényleges okozással szemben valamely meg nem történt, hipotetikus okozásra hivatkozás a laikusok számára könnyen spekulációnak tűnhet. Ezt a felfogást képviselik tekintélyes külföldi legfelsőbb bíróságok (német, osztrák),[45] a külföldi jogirodalom jelentős része, a Kúria gyakorlata,[46] valamint a magyar szakirodalomból Dezső,[47] bizonyos korlátokkal Eörsi,[48] újabban pedig Szalma[49] és Bárdos.[50] A tényleges károkozó felelőssége egyszerre szolgálja a prevenció és a reparáció elvét is, hiszen a jogsértést nem hagyja szankció nélkül, és a károsultnak is kártérítést biztosít. Azonban legfőbb hibája is ebben ragadható meg, hiszen a teljes kártérítés elvét áttöri, és a károsultat kedvezőbb helyzetbe hozza, mintha a kár nem következett volna be. Éppen ezért helyesnek érzem Koziol kritikáját, aki szerint ez a megközelítés megkerüli azt az alapkérdést, hogy egyáltalán keletkezett-e (vagyoni) kár.[51] Valószínűnek tartom, hogy sokan azért fogadják el a fenti álláspontot, mert el akarják kerülni azt a valóban nemkívánatos helyzetet, hogy a károsult elessen bármiféle kártérítéstől abban az esetben, amikor a hipotetikus okért valaki felelős lett volna. Ezt azonban - mint láthattuk (2.3. pont) - akár a conditio sine qua non elvéből is levezethetően el lehet kerülni. Ezért úgy gondolom, szerencsésebb megoldás a dologi károk esetében is a mentesülés főszabállyá tétele azzal, hogy a fent említett aggályokra valamilyen választ adunk.
A károkozó mentesülése, időbeli korláttal. E két felfogás között található az a - véleményem szerint helyes -megközelítés, amely dologi károk esetében is megengedi a hipotetikus kár-okra hivatkozást, azonban csak bizonyos ideig. Ha ugyanis a tényleges és a hipotetikus ok között csak rövid idő (esetleg néhány másodperc) telik el, a "jog folytatásának elve" (BGH) és az "obligáció bezárkózása" (Grosschmid) erőltetettnek tűnik. A magyar jogirodalomban Eörsi 1966-os kártérítési kézikönyvében[52] gondatlan károkozás esetében elfogadhatónak tartja a károkozó mentesülését, ám csak ha a hipotetikus ok "rövid idő" elteltével következik be. A külföldi szerzők közül Honoré úgy határozza meg ezt az időtartamot, mint amely alatt a károsult az elpusztult (megsérült) dolgot el tudta volna idegeníteni.[53] Ekkor már egyáltalán nem biztos, hogy a hipotetikus károsodás a dolgot a károsultnál érte volna. Az a lehetőség ugyanis, hogy a dolgot elidegenítsük, olyan egyszeri lehetőség, amelynek pénzben kifejezhető értéke van. Ha pedig a tényleges és a hipo-
- 124/125 -
tetikus kár-ok között erre elegendő idő telt el, akkor ettől a lehetőségtől fosztotta meg a károkozó a károsultat - függetlenül attól, hogy az elidegenítés szándékában állt-e. A károsult dolog elidegenítésére elegendő idő elteltével már tényleg beszélni lehet az "obligáció bezárkózásáról" és a "jog folytatásáról".
Kármegosztás. Végül megemlíthető Bydlinski és Koziol megoldási javaslata, a kármegosztás.[54] Ez nyilván kompromisszum egyrészt a szankció- és prevencióelvet szolgáló teljes kártérítés, másrészt a károkozó gazdagodását kizáró teljes mentesülés között, ám meggyőző erejéből is épp ez von le.
3.4. A károkozó gazdagodása. Figyelembe veendő szempont magának a károkozónak a gazdagodása is, így pl. a tolvaj, aki a lopott holmin, amely enélkül elpusztult volna, túladott, nyilvánvalóan nem hivatkozhat arra, hogy a dolgot a pusztulástól mentette meg. Ilyenkor a jognak a károkozó és a károsult gazdagodása között kell választania, a helyes döntés pedig nyilván a kártérítés, még akkor is, ha ezzel a károsult gazdagodik.
3.5. Speciális normák. Érdekes kérdéseket vetnek fel azok a speciális normák, amelyek minden olyan kárért felelőssé tesznek, amelyek "egyébként nem következtek volna be."[55] Ebből a megfogalmazásból többen arra következtetnek, hogy e normák alkalmazásakor a hipotetikus kár-okot mindig figyelembe kell venni.[56] Koziollal kell egyetérteni, aki szerint valójában nem erről van szó: ezek a normák csak az egyébként is alkalmazott conditio sine qua non elvét mondják ki, amely (implicite) a kártérítési jog generálklauzulájában is bennefoglaltatik ("aki másnak jogellenesen kárt okoz...").[57] Helytelen tehát az a felfogás, amely a hipotetikus ok mentesítő hatását e normák szigorúságának enyhítésével magyarázza.
Vannak azonban olyan esetek, ahol jogszabály eleve nem a teljes kártérítés elvéből indul ki, hanem a károsodott dolog értékéből (illetve annak csökkenéséből). Ilyenkor a kártérítés szempontjából a vizsgált vagyontárgy értékét önmagában kell figyelembe venni, a károsodásnak a károsult vagyonában bekövetkezett kihatásait már nem (objektiver Schaden[58]). Ezért nem kell megtéríteni az elmaradt vagyoni előnyt, másrészt ezért nem csökkenti a kártérítés mértékét a hipotetikus kár-ok bizonyítása sem. Az "objektív kár" tehát nem feltétlenül kisebb a szubjektívnél, bár gyakran ez a helyzet. Ilyen szabály vonatkozik például a fuvarozó felelősségére a fuvareszköz kiállításával késlekedés esetén [Ptk. 492. § (3) bek. b)], valamint a küldeménynek az átvétel és a kiszolgáltatás közötti teljes vagy részleges elvesztése, illetőleg megsemmisülése esetén [Ptk. 503. § (1) bek.].
Ha el is fogadjuk, hogy a károkozó - bizonyos, szigorú feltételek mellett - hivatkozhat hipotetikus okozatosságra, megoldásra vár az a kérdés, hogy ezt meddig teheti meg: az önkéntes teljesítésig, a jogerős ítélet meghozataláig vagy esetleg ezután is? Nyilvánvaló, hogy itt az anyagi igazság és a jogbiztonság szempontjai csapnak össze.
Az egyik, elméletileg tiszta álláspontot von Caemmerer képviseli. Eszerint akár a károkozó önkéntes teljesítése, akár a jogerős ítélet (vagy jóváhagyott perbeli egyezség) lezárja a kártérítés kérdését: az egyszer kifizetett kártérítést tehát hipotetikus okozatosságra hivatkozással nem lehet (részben sem) visszakövetelni. Ha azonban a károkozó nem fizet, és perre kerül sor, ugyanez a hipotetikus okozatosság már mentesít. Félő, hogy ez a körülmény alááshatja a károkozó fizetési hajlandóságát, hiszen ha elég sokáig vár, és szerencséje van, esetleg mentesül a felelősség alól.[59] Ez ellen érvként azt hozza fel von Caemmerer, hogy idővel a károk inkább nőni, mint csökkenni szoktak, így a késedelmes kártérítés általában növeli a fizetendő összeget. A magyar jogirodalomban Eörsi zárkózik el kifejezetten az egyszer már fizetett kártérítésnek hipotetikus okozatosságra való hivatkozással történő visszatérítéséről.[60]
A másik, elméletileg szintén kifogástalan megoldást a német jogirodalomban Oetker, a magyarban pedig Marton és Zlinszky képviselik. Eszerint a kár nem egy pillanatfelvétel, hanem sokkal inkább folyamat, amelyhez a kártérítésnek igazodnia kell. Ha tehát utólag bebizonyosodik, hogy a kár mértéke a már megítélt ill. fizetett kártérítésnél kisebb, akkor a különbözet visszajár.[61] A hipotetikus kár-ok tehát a perújítás szempontjából novum.[62]
Véleményem szerint az egy összegben fizetendő kártérítés kérdését véglegesen a jogerős ítélet (illetve jóváhagyott perbeli egyezség) zárja le. Ha tehát a hipoteti-
- 125/126 -
kus kár-ok ezután válik ismertté, figyelmen kívül marad. Ha a károkozó korábban (jogerős ítélet előtt) önkéntesen teljesít, a hipotetikus okozatosságra hivatkozással, jogalap nélküli gazdagodás címén követelheti vissza a különbözetet. Másképp alakul a helyzet elmaradt haszon miatt megítélt járadék fizetése esetében. Ekkor indokoltnak tűnik annak lehetővé tétele, hogy a bíróság a járadékot leszállítsa, vagy esetleg meg is szüntesse a hipotetikus kár-ok bekövetkeztét követő időre. Ezt ugyan még nem mondta ki a magyar Legfelsőbb Bíróság, ám kétségtelen, hogy a korábbi ítélet jogereje egy ilyen megoldást nem zárna ki,[63] másrészt azt már kimondta a testület, hogy a munkavállaló járadékának felemelését csak olyan béremelkedésre alapozottan érvényesítheti, amely őt is érintett volna, ha a munkaviszonyával összefüggésében nem éri egészségkárosodás (MK 111. sz.). Ezt azzal indokolta a Legfelsőbb Bíróság, hogy "ellenkező esetben (...) a járadékos a kárát meghaladó többletjuttatásban részesülne, mivel már nem dolgozna abban az esetben sem, ha a munkaviszonyával összefüggő egészségkárosodást nem szenved". Véleményem szerint ez az alapelv - amely nem máson alapul, mint a káronszerzés tilalmán - mutatis mutandis alkalmazható a hipotetikus károkozás körében, azzal hogy itt nem a járadék felemelésének kizárását eredményezné, hanem annak leszállítását tenné lehetővé. Ha pedig a hipotetikus kár-ok már az eredeti ítélet meghozatalakor előrelátható volt, akkor ezt a Ptk. 357. § (4) bekezdése alapján figyelembe lehet venni.[64]
Magától értetődő, hogy ha mentesül is a károkozó a felelősség alól abban a mértékben, amennyiben a kár bizonyíthatóan egyébként is bekövetkezett volna, a kár korábbi bekövetkeztéből fakadó károkat (Verfrühungsschäden) meg kell térítenie.
Általánosan elfogadott vélemény szerint a hipotetikus okozó nem felel a kárért, lévén hogy a kárt csak okozta volna, de valójában a tényleges okozó okozta. Grosschmid találóan "elragadott okozatnak" (causatum in causa in thesi hiányának) nevezte ezt az esetkört, ugyanis "(a)z újabb ok kiragadta az eredményt az előbbinek a láncolati köréből."[65] Példája: "a halálra sebzett állatot megüti a ménkű (amely a megsebzés nélkül is megütötte volna)."
Meszlény glosszája Grosschmid fejtegetéseihez világossá teszi, mennyiben különbözik ez az eset a korábban tárgyalt esetektől: "Míg tehát a nexus causalis detractivus [megüresítő más ok - tehát a tényleges okozás esete] tényállásában az okként szolgáló tény a maga teljességében érvényesül ugyan, de van egy másik tény is, amely ugyanazt az okozatot teremtette volna elő, ha a perbeli tény-ok véletlenül el is maradt volna: addig az elragadott okozat esetében [tehát a hipotetikus okozás esetében] oly tény jött közbe, amely megzavarta a kauzális nexust és ezzel előidézte azt, hogy a káreset nem az alapul vett, hanem más ténynek vált okozatává."[66] Korábbi példánkon szemléltetve a különbséget: az állatorvos műhibája a ló pusztulásának tényleges oka, ezért az istálló felgyújtásának, mint hipotetikus oknak a köréből "elragadja" az okozatot. Az istálló felgyújtása, mint hipotetikus ok viszont "megüresíti" a tényleges okot azzal, hogy tartalék okként a kárt egyébként is előidézte volna.
A hipotetikus okozó (példánkban: az istállót felgyújtó) felelősségének kizártsága evidenciának tűnik azokban a jogrendszerekben, amelyek nem ismerik a károkozás általános jogellenességének elvét. Ezek a jogok ugyanis a jogellenességet valamely tételes jogszabály vagy alanyi jog (esetleg jogvédte érdek) sérelmében látják. A már más okból elpusztult jogtárgyon fennálló alanyi jogot pedig per definitionem nem lehet megsérteni, jogellenesség hiányában pedig a kártérítés kérdése fel sem merül.
Ez alól az általános tétel alól azonban - bizonyos kerülőutakon - sikerül kivételeket találni. Ennek egyik jogpolitikai jellegű oka abban rejlik, hogy a hipotetikus okot gyakran csak pillanatokkal előzi meg a tényleges, és ezért igazságtalannak tűnik, hogy a károsult kénytelen azzal beérni, hogy a hipotetikus okozónak "szerencséje volt". Ha ugyanis a két, önmagában is elégséges ok egyszerre hat, a kumulatív kauzalitás (kumulative Kausalität) szabályai szerint egyetemleges a felelősség.[67] A hipotetikus ok kellő időbeli és térbeli közelsége tehát arra csábít, hogy úgy kezeljük, mintha a tényleges okkal egy időben hatott volna. A jogellenesség hiányát pedig azzal lehet kiküszöbölni, hogy a jogtárgy veszélyeztetését - amely szintén tiltott és jogellenes - a felelősség feltételéül szabjuk.
A hipotetikus okozó felelősségére a viszonylag leg-
- 126/127 -
koherensebb elméletet Bydlinski dolgozta ki.[68] Kiindulópontjaként az a tény szolgál, hogy a hatályos osztrák jog több helyen is kártérítési kötelezettséget állapít meg pusztán potenciális okozás esetében is. Ilyen a közös károkozásnak az az esete, amikor a közrehatás aránya nem állapítható meg, továbbá az alternatív és a kumulatív okozás esetei.[69] Ezt az elvet terjeszti ki Bydlinski a hipotetikus okozásra: a jogellenesen, súlyosan felróhatóan és konkrétan veszélyesen cselekvő második (hipotetikus) okozó egyetemlegesen felel a tényleges okozóval. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a második kár-ok felmerülésekor a károsult jogtárgy még létezzen, hiszen csak ekkor beszélhetünk jogellenességről és konkrét veszélyeztetésről. Amennyiben a károsult jogtárgy megsemmisült, a második "okozó" nem felel. Szokásos példánkon szemléltetve: ha az állatorvos műhibájából akkor pusztul el a ló, amikor az istálló már lángokban áll, a gyújtogató is felelne a ló pusztulásáért. Ha viszont a gyújtogatás előtt éri a halál, akkor csak az állatorvos felelne a kárért.
Bydlinski elméletével szemben Mayer-Maly fogalmazott meg kritikát, miszerint a pusztán hipotetikus okozásért fennálló felelősség olyan erős elszakadás a jelenlegi tételes jogoktól (ahol a tényleges okozati összefüggés feltétele a felelősségnek), hogy annak bevezetése a jogalkotó kompetenciájába tartozik.[70]
A tényleges és a hipotetikus okozó egyetemleges felelősségét tartja helyesnek Eörsi is: "a korábbi (tényleges) károkozó felelős az ő részéért, a későbbi (hipotetikus) pedig - az eset körülményei szerint - vagy az általa ténylegesen okozott kárért, vagy pedig a korábbi károkozóval egyetemlegesen azért is, amit okozott volna, ha korábban a kárt elő nem idézik."[71] A mérlegeléskor a hipotetikus okozó felelőssége mellett szól szándékossága vagy gazdagodása, ám Eörsi is elismeri, hogy az egyetemlegesség nem mindig vihető következetesen végig.
A fenti elméletekkel szemben lehetséges a hipotetikus okozó felelősségének megállapítása a conditio sine qua non elvének sérelme nélkül is. Ha ugyanis a hipotetikus káresemény oka már a tényleges káreseményt megelőzően megvolt, csupán nem fejlődhetett ki, akkor mód van arra, hogy annak relevanciáját ennek ellenére megállapíthassuk. Ennek (kerülő)útja a dolog értékének - talán némileg spekulatív - meghatározása. Larenz szerint ugyanis a dolog értékének meghatározásakor figyelembe kell venni olyan későbbi eseményeket is, amelyekkel bizonyosan számolni lehetett, és amelyek éppen ezért a dolog károkozáskori értékét csökkentik.[72] Korábbi példánkat megfordítva: ha egy ló bennég az istállóban, ám az állatorvos műhibája folytán később egyébként is elpusztult volna, akkor lehet azzal érvelni, hogy a már halálán levő ló értéke sokkal kisebb, mint egy egészségesé, és ezt a kárt a hipotetikus okozó (vagyis az állatorvos) okozta. Nem hivatkozhat tehát arra, hogy a teljes kárt (a ló pusztulását) a gyújtogató (tehát a tényleges károkozó) okozta. Ezt a felfogást követve számos common law bíróság figyelembe vette termések jogellenes elpusztítása miatt indított kártérítési perekben, hogy a későbbi rossz időjárás erősen csökkentette azok értékét.[73]
Ez feltétlenül járható út abban az esetben, ha a hipotetikus kár-okról a forgalom résztvevői tudtak (tudhattak). Erőltetettnek tűnik azonban a dolog értékének utólagos korrigálása olyan események miatt, amelyekkel nem lehetett számolni. További aggályokat vet fel továbbá az egyetemleges felelősség, mint következmény:[74] ha ugyanis a hipotetikus okozó a tényleges okozás pillanatában már a dolog értékének csökkenését okozta, akkor ő ezért tehető felelőssé; a tényleges okozó azonban, mivel egy csökkent értékű dolgot károsított meg, ugyanennyivel kevesebbért felel. Nem lesz tehát olyan kárrész, amelyért mindketten, egyetemlegesen felelnének. Ezt ismerte fel az angol common law is, amely szerint "a károkozó úgy fogadja el a károsultat, ahogy találja", vagyis egy már károsult dolog tovább károsítása (pl. egy halálán lévő ló elpusztítása) esetében az eredeti károkozó felel az általa okozott kárért, a későbbi okozó pedig csak azért a kárért, amelyet ténylegesen okozott, vagyis ha tovább károsította a dolgot.[75]
A jogirodalomban többen azon a véleményen vannak, hogy a hipotetikus okozás relevanciáját csak az eset összes körülményeinek gondos elemzése útján lehet megállapítani.[76] Az elemzés során figyelembe kell
- 127/128 -
venni a fent felsorolt jogpolitikai és dogmatikai szempontokon túl egyéb kritériumokat is, például ideológiai tényezőket. Másképp nehezen lenne magyarázható az a tény, hogy Európa egyetlen jogrendszere sem engedi meg, hogy a károkozó mentesüljön az elhunyt temetési költségeinek viselése alól arra való hivatkozással, hogy ezek - később - biztosan felmerültek volna.[77] Ugyanígy a tolvaj sem védekezhet azzal, hogy a lopott dolog még aznap éjjel elpusztult volna egy tűzvész következtében, a labdázás közben más ablakát véletlenül betörő gyermekek viszont hivatkozhatnak arra, hogy a házat nem sokkal később lebombázták.[78] Az eset összes körülményeinek mérlegelésekor természetesen kiemelkedő szerepe van a jogérzéknek is, ahogy azt Grosschmid is hangsúlyozza: "menekül az adós, amennyiben a kárvallott vesztesége valamely más okból szintén beállott volna; s a mi ennek korlátja, hogy ex post facto non decrescrit obligatio. Ezek közt is a határt meglelni tisztán csak érzék dolga."[79]
Összefoglalásul von Caemmerer szavait kölcsön véve elmondhatjuk, hogy az a körülmény, hogy a kár később egyébként is bekövetkezett volna, főszabályként mentesíti a károkozót felelőssége alól, "azonban számtalan különböző normatív szempont létezik, amely ahhoz vezet, hogy ezt meghatározott esetkörökben mégis figyelmen kívül hagyjuk."[80] Véleményem szerint a döntő szempont a károkozó mentesülésének vizsgálatakor károsult gazdagodásának az elkerülése: általában csak akkor mentesül a károkozó, ha a károsult a kártérítéssel gazdagodna.
A hipotetikus okozás nehéz kérdése a kártérítési jognak, állandó és heves viták tárgya. Nem lenne szerencsés ezért törvényhozói eldöntése. Ezt előrebocsátva mégis úgy gondolom, nem árt, ha az elméleti viták körül kikristályosodó - általam helyesnek vélt - megoldást röviden összegző normaszöveg-tervezetet is a nyilvánosság elé tárok.
(1) A tényleges károkozó mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kár később, az ő károkozásától független okból egyébként is bekövetkezett volna, és azt a károsultnak kellett volna viselnie, különösen ha ez az utóbbi kár a károsult önhibájára, erőhatalomra vagy a károsult személy illetve dolog károsodási hajlamára vezethető vissza.
(2) Nem mentesül a károkozó a felelősség alól, ha
- a károsult a kártérítés összegével nem gazdagodna, különösen ha a később bekövetkezett kárért más felelt volna, vagy a kár (illetőleg egy része) biztosítás folytán térült volna meg,
- a mentesülése folytán alaptalanul gazdagodna,
- dologkárok esetén a dolog károsodása óta elegendő idő telt el, hogy a károsult azt elidegenítse, vagy
- a mentesülés az eset összes körülményei alapján méltánytalan lenne.
(3) Amennyiben a károsult e § alapján mentesül a felelősség alól, akkor csak azoknak a károknak a megtérítésére köteles, amelyek a károsodás korábbi bekövetkeztéből fakadnak.
(4) E § alapján a károkozó nem követelheti vissza a jogerős bírósági ítélet illetőleg perbeli egyezség által megállapított kártérítés összegét. Ez a rendelkezés nem vonatkozik a folyamatosan jelentkező károk után fizetendő a kártérítési járadék összegének módosítására.
Megjegyzendő, hogy az (1) bekezdés, a (2) a) pontja valamint a (3) bekezdés levezethető a kártérítési jog generálklauzulájából (Ptk. 339. §), a (2) b) pont pedig a jogalap nélküli gazdagodás tényállásából (Ptk. 361. §).
A fenti normaszövegnek - és ennek a tanulmánynak általában - nem az volt a célja, hogy a hipotetikus okozatosság nehéz és szerteágazó kérdéseire végérvényes válaszokat adjon. Valószínűleg ez nem is lehetséges: a bíróságnak az adott konkrét esetben, Marton Géza szavaival élve "a fennforgó körülmények szorgos méltatásával, szabad belátása szerint"[81] kell megállapítania, hogy hivatkozhat-e a károkozó arra a körülményre, hogy a kár később az ő magatartásától függetlenül is bekövetkezett volna. Akárhogy is dönt, az ítélet megindokolása könnyű lesz, hiszen majdhogynem minden álláspont védhető, és komoly szerzők képviselik. Annál nehezebb lesz viszont magának a döntésnek a meghozatala, mert az egymásnak ellentmondó kártérítési jogi alapelvek egymással szembeni mérlegelése a hipotetikus okozatosság eseteiben komoly kihívást jelent a jogalkalmazó számára. ■
JEGYZETEK
[1] Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből. Budapest: Grill, 1932, 669. [I./65. § (3) 29. j.].
[2] Eörsi Gyula: A polgári jogi kártérítési felelősség kézikönyve. Budapest: KJK, 1966, 134.
[3] Kauser Lipót: A kártevés okozatosságáról. Budapest: Magyar Jogász Egylet, 1939, 5.
[4] Ernst von Caemmerer már 1962-ben merészségnek nevezte a témával való foglalkozást, tekintettel a kérdés bonyolultságára és a szakirodalom méretére. Caemmerer, Ernst von: Das Problem der überholenden Kausalität im Schadenseratzrecht. Karlsruhe: C. F. Müller, 1962,1. Azóta a helyzet csak fokozódott: számos újabb monográfia foglalkozik a megelőző károkozás kérdéskörével. A német szakirodalom mellett kiemelendő Honoré összehasonlító jogi monográfiája, amely a vizsgált kérdést is részletesen elemzi. Honoré, A. M.: Causation and Remoteness of Damage. In: International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. XI, Ch. 7, The Hague: M. Nijhoff, 1971, 79-88.
[5] Larenz, Karl: Lehrbuch des Schuldrechts I. München: Beck, 198714, 523.
[6] Ld. pl. Larenz: i. m. 523., Palandt/Heinrichs: Bürgerliches Gesetzbuch. München: Beck, 200362, Vor § 249 RdNr. 96. Koziol, Helmut -Welser, Rudolf: Grundriss des bürgerlichen Rechts. Wien: Manz, 200011, 306.
[7] Schwimann/Harrer: Praxiskommentar zum ABGB. Wien: Orac, 19972, § 1302 RdNr. 32.
[8] Koziol - Welser: i. m. 306.
[9] Caemmerer: i. m. (4. jegyzet) 4-7.
[10] Koziol, Helmut: Österreichisches Haftpflichtrecht. Wien: Manz, 1997, 125.
[11] Larenz: i. m. 525., Palandt/Heinrichs: i. m. Vor § 249 RdNr. 96. Krüger/Oetker: Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch. Band 2. München: Beck, 20014, § 249 RdNr. 201.
[12] Bydlinski, Franz: Probleme der Schadensverursachung nach deutschem und österreichischem Recht. Stuttgart: Ferdinand Enke Verlag, 1964, 10., Mayer-Maly, Theo: Zivilistische Kausalitätstheorie in Bewegung, Juristische Blätter, 87 (1965) 441-442.
[13] Ezt hangsúlyozzák mindazok, akik a hipotetikus kár-ok irrelevanciája mellett törnek lándzsát - a magyar jogirodalomban elsősorban Eörsi (már 1958-ben megjelent művében is, lásd Eörsi Gyula: Kártérítés jogellenes magatartásért. Budapest: KJK, 1958, 159-160.).
[14] Krüger/Oetker: i. m. § 249 RdNr. 206., Caemmerer, Ernst von: Das deutsche Schuldrecht und die Rechtsvergleichung. Neue Juristische Wochenschrift, 1956, 571.
[15] Bar, Christian von: Gemeineuropäisches Deliktsrecht II. München: C.H. Beck, 1999, 470. [Areopag 115/1972, NoB 20 (1972) 734.].
[16] Grosschmid: i. m. 669.
[17] Marton Géza: A polgári jogi felelősség. Budapest: Triorg, 1993, 316-317., valamint Szladits/Marton: Magyar Magánjog III. - Kötelmi jog általános része. Budapest: Grill, 1941, 362-363.
[18] Grosschmid: i. m. 669-670..
[19] BGHZ 78, 214., OGH in ZB1 1932/350. Ugyanez az elv jut kifejezésre a Ptk. 299. § (2) bekezdésében, amely alapján a késedelmes kötelezett mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szolgáltatás tárgyában a késedelem ideje alatt bekövetkezett kár késedelem hiányában (vagyis a jogosultnál) is bekövetkezett volna.
[20] Palandt/Heinrichs: i. m. Vor § 249 RdNr. 101.
[21] Szladits/Marton: i. m. 362.
[22] Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Marton példája nyitva hagyja, hogy az istálló miért égett le: véletlen tűzvész vagy gyújtogatás miatt. Eörsi kritikája márpedig csak ez utóbbi esetben állja meg a helyét.
[23] Larenz: i. m. 527., BGH, NJW 67, 551., Palandt/Heinrichs: i. m. Vor § 249 RdNr. 100. Az osztrák jogra ld. Rummel/Reischauer: Kommentar zum Allgemeinen bürgerlichen Gesetzbuch. Wien: Manz, 1992, § 1302 RdNr. 14.
[24] Krüger/Oetker: i. m. § 249 RdNr. 207.
[25] Palandt/Heinrichs: i. m. Vor § 249 RdNr. 100.
[26] Bydlinski: i. m. 87.
[27] Krüger/Oetker: i. m. § 249 RdNr. 208.
[28] A magyar jogirodalomban Eörsi képviseli ezt a felfogást, lásd Eörsi: i. m. (13. jegyzet) 159.
[29] Larenz: i. m. 526., BGH 156. 191., BGH 20. 280., Koziol - Welser: i. m. 306., OGH in JBl 1974, 318.
[30] Lásd pl. BGH JZ 1959, 773. (A beteg hozzájárulása nélkül elvégzett szemműtét vakságot eredményez. A betegség később magától is vakságot okozott volna.); OGH in ZB1 1932/350. (A károkozó fejbe vágja a károsultat, aminek következtében az utóbbinál elmebetegség alakul ki. A betegség később bizonyíthatóan magától is kialakult volna.); House of Lords in Jobling v. Associated Dairies [1981] 2 All ER 752 (HL) (Az alperes jogellenes magatartása a felperesnek hátfájást okoz, ezzel a keresőképessége csökkent. Három évre rá szívbaj miatt egyébként is munkaképtelenné vált.) - idézi Hart, H.L.A - Honoré, A.M.: Causation in the Law. Oxford: Clarendon, 19852, 248.
[31] Így a német BGH (BGHZ 10, 6, 11).
[32] Larenz: i. m. 526. A magyar jogra nézve Id. a Legfelsőbb Bíróság MK 30. sz. állásfoglalását.
[33] A német jogra ld. Larenz: i. m. 525. Palandt/Heinrichs: i. m. Vor § 249 RdNr. 102-103. Ellentétesen Krüger/Oetker: i. m. § 249 RdNr. 204. Az osztrák jogra pedig ld. Schwimann/Harrer: i. m. § 1302 RdNr. 41.
[34] Honoré: i. m. 88.
[35] Caemmerer: i. m. (4. jegyzet) 14-15.
[36] Bárdos Péter: Kárfelelősség a Polgári Törvénykönyv rendszerében. Budapest: HVG-Orac, 2001, 55.
[37] Gellért/Kemenes/Gellért: A Polgári Törvénykönyv Magyarázata. Budapest: KJK, 20014, 1228., hasonlóan már Marton: i. m. 301., az újabb bírói gyakorlatból lásd EBH 1999. 17.
[38] Lásd pl. BH 1967. 5254., BH 2002. 77., BH 2002. 695. vagy a BH 2005. 78. számú határozatokat. E legutóbbi határozatában a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel szögezte le, hogy "[a] káronszerzés tilalma tehát a jogrendszer egészét érintően egységesen érvényesül."
[39] Marton: i. m. 301. (a kártérítési Tervezet 19. §-a), valamint Zlinszky János: Indokolt javaslat a Ptk. felelősségi fejezetéhez. Magyar Jog, 2001/8. 452.
[40] Honoré: i. m. 85.
[41] Larenz: i. m. 525.
[42] Grosschmid: i. m. 669.
[43] Koziol-Welser: i.m. 306.
[44] Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái, a polgári jogi felelősség. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1961, 459.
[45] Reichsgericht (RGZ 141, 365), majd - bizonyos körben - BGH (BGHZ 29, 207), valamint OGH "ha egy jogellenes cselekmény ténylegesen kárt okoz, a felelősség nem szűnik meg azáltal, hogy később bekövetkezik egy esemény, amely a kárt szintén létrehozta volna" (SZ 10/277, 677).
[46] Nem vezetett a károkozó mentesülésére a későbbi károkozó körülmény a következő esetekben: valaki jogellenesen lebontott egy falrészt, amelynek lebontását a hatóság már elrendelte (Jogi Hirlap III. 1280); sérült idegsokkja különben is kifejlődött volna (Jogi Hirlap II. 661); az elhunyt apa korára és egészségi állapotára figyelemmel nem élt volna annyi ideig, amennyi időre a baleseti járulékot a bíróság megítélte (Jogi Hirlap II. 1362). Az eseteket idézi és elemzi Meszlény Artur: Kártérítés terjedelme. In Szladits Károly (szerk.): Glossza Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből című művéhez. Budapest: Grill, 1932, 281-282. Látható, hogy a Kúria az elmaradt haszon körében és a károsodási hajlam eseteiben is mentesülés ellen foglalt állást.
[47] Dezső Gyula: A kártérítési kötelezettség különféle alapjairól. In Szladits Károly (szerk.): Glossza Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből című művéhez. Budapest: Grill, 1932, 216.
[48] Eörsi: i. m. (13. jegyzet) 159-160., Uő: i. m. (44. jegyzet) 460. "Gyakorlatilag azt kell mondani, hogy nem helyes túlfeszíteni ezt a tényállást; az utólagos esemény felelősséget szüntető relevanciája általában csak gondatlanság esetén és csak akkor ismerhető el, ha a kárt vagyontárgyban okozták, és az utólagos esemény rövid időn belül, még a kár megtérítése előtt következett be."
[49] Szalma József: Okozatosság és polgári jogi felelősség. Miskolc: Novotni Kiadó, 2000, 192.
[50] Bárdos: i. m. 55.
[51] Koziol: i. m. 125.
[52] Eörsi: i. m. (2. jegyzet) 133., igaz csak gondatlanul okozott károk esetében mentesülhet a károkozó. Ez a megszorítás azonban véleményem szerint a büntető gondolat túlhangsúlyozásából ered, amely nem igazolhatja a károsult gazdagodását. Ld. Caemmerer: i. m. (4. jegyzet) 28-29.
[53] Honoré: i. m. 87.
[54] Bydlinski: i. m. 96., Koziol: i. m. 132-133.
[55] Pl. Ptk. 195. § (3); 196. § (2); 391. § (3); 421. § (5); 426. § (3); 433. § (3); 463. § (1); 475. § (3); 486. § (3); 484. § (2).
[56] Ehrenzweig nézetét idézi Koziol: i. m. 124., a magyar jogra ld. Eörsi: i. m. (44. jegyzet), 460. (18. lj.).
[57] Koziol: i. m. 124.
[58] Caemmerer: i. m. (4. jegyzet) 7-14.
[59] Spier, Jaap: Causation. In: European Group on Tort Law: Principles of European Tort Law. Wien-New York: Springer, 2005, 51.
[60] Eörsi: i. m. (2. jegyzet) 133-134.
[61] Krüger/Oetker: i. m. § 249 RdNr. 209., Marton: i. m. 301. (a kártérítési Tervezet 19. §-a), valamint Zlinszky: i. m. 452.
[62] Krüger/Oetker: i. m. § 249 RdNr. 209.
[63] A Pp. 230. § (1) bek. szerint "Ha az ítélet egyik felet olyan szolgáltatásra kötelezi, amely az ítélet meghozatala után jár le [122. § (2) bek.], az ítélet anyagi jogereje nem gátolja, hogy a felek bármelyike keresetet indíthasson a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránt, ha azok a körülmények, amelyekre a bíróság az ítéletét alapította, utóbb lényegesen megváltoztak."
[64] Ptk. 357. § (4) bek.: "A keresetveszteség (jövedelemkiesés) megállapításánál figyelembe kell venni azt a jövőbeli változást is, amelynek meghatározott időpontban való bekövetkezésével már előre teljes bizonyossággal lehet számolni."
[65] Grosschmid: i. m. 665.
[66] Meszlény: i. m. 280.
[67] A magyar jogra ld. Nizsalovszky Endre: Kötelmi jog I. Általános tanok. Budapest: Mefesz Jogász Kör, 1949. 364., Eörsi: i. m. (44. jegyzet) 459.
[68] Bydlinski: i. m. 65. skk.
[69] Alternatív kauzalitás esetében több ok közül bizonyosan csak az egyik idézte elő a kárt, ám nem tudni, melyik. A bizonyítottság hiányát ilyenkor - a károsult érdekeire való tekintettel - a károkozók viselik. Kumulatív kauzalitásról ezzel szemben akkor beszélünk, ha két önmagában is elégséges, időben egyszerre jelentkező oka van a kárnak. Ilyen esetben egyik károkozó sem hivatkozhat arra, hogy a kár az ő magatartása nélkül is bekövetkezett volna.
[70] Mayer-Maly: i. m. 444.
[71] Eörsi: i. m. (44. jegyzet) 461.
[72] Larenz: i. m. 526., Krüger/Oetker: i. m. § 249 RdNr. 204., Koziol: i. m. 129.
[73] Honoré: i. m. 87. (ld. különösen a 983. lábjegyzetben idézett ítéleteket).
[74] Koziol: i. m. 129. és az ott idézett szerzők véleménye.
[75] Deakin, Simon - Johnston, Angus - Markesinis, Basil: Markesinis and Deakin's Tort Law. Oxford: Clarendon, 2007. 259.
[76] Bar: i. m. 471., Caemmerer: i. m. (14. jegyzet) 571.
[77] A magyar jogra ld. Gellért/Kemenes/Gellért: i. m. 1231.
[78] Caemmerer: i. m. (14. jegyzet) 571.
[79] Grosschmid: i. m. 663.
[80] Caemmerer: i. m. (14. jegyzet) 571.
[81] Marton: i. m. 298.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvédjelölt (Budapest).
Visszaugrás
