A művészetnél felmerülő szabadságjog alanyi körének vizsgálatánál célszerű a vizsgálódást a tudomány szabadságából kiindulva kezdeni. Ennek indoka az, hogy az Alkotmánybíróság és a szakirodalom által a tudomány szabadsága körében hozott álláspontok alkalmazhatósága a művészet szabadságára nézve megfelelőbb alapként szolgál - egyrészt mivel a művészet és a tudomány szabadsága egyaránt a szabad véleménynyilvánítás alapjogából származik, és egymásnak "testvérjogai",[1] sokban hasonló szabályozás vonatkozik mindkettőre; másrészt a művészet szabadságának értelmezéséhez szinte semmilyen támpontot nem ad sem az Alkotmánybíróság gyakorlata, sem a szakirodalom. Ezek alapján a tudományos élet szabadsága terén nyert kutatási eredményeket[2] felhasználva, megállapítható, hogy a művészet szabadsága a művészeti tevékenységet folytató személyeket öleli fel általánosan.[3]
A művészeti élethez fűződő szabadságjog személyi körének meghatározásához az Alkotmánybíróságnak a tudomány szabadságáról kifejtett álláspontja szolgál támpontként. A testület határozatában kimondja, hogy az államnak alkotmányos követelményként garantálnia kell, hogy a tudomány művelői a tudományos kutatások és a tudományos ismeretek terjesztésének szabadságjogát - alkotmányos keretek között - gyakorolhassák.[4] Az értelmezés mutatis mutandis irányadó a művészet szabadságára is: tehát az állam kötelezettsége, hogy a művészeti tevékenységet folytatók a művészi alkotómunka és az alkotás nyilvánosságra hozatalának szabadságjogát gyakorolhassák. Ezzel az értelmezéssel implicit módon meghatároztuk a művészet szabadságának alanyait. Ám a jogosultak körének e fajta szűkítése - bár elég tág teret hagy a művészi kifejezésnek - túlságosan általánosnak tűnik a tudomány szabadságához képest.[5] Az alanyok további szűkítéséhez szükségszerűen a következő művészet-fogalomra kell támaszkodnom.
Az alapjogi dogmatika rendszerében értelmezhető definíció szerint a művészet valamilyen tény vagy értékítélet művészi megformálása.[6] A tételmondatot átalakítva az alanyi oldal szemszögéből a következő művész-fogalmat kapjuk: művész az, aki valamilyen tényt vagy értékítéletet művészien formál meg. E definíció segítségével elérhető az a fentiekben lefektetett célkitűzés, hogy a művészet szabadságának alanyi körét anélkül határozzuk meg, hogy az ne korlátozza magát a művészeti élet szabadságát.[7] Ez annak tudható be, hogy egyrészt az alapjogi terminológiában értelmezhetőek e fogalom elemei: tény vagy értékítélet a szabad véleményalkotás jogából ismert, amelyhez követelményként csupán annak művészi formája kötődik - és ezzel meg is valósul a kellően nyílt meghatározás, mint a definícióval szemben támasztott másik követelmény - hiszen kizárólag a szükséges, de mégis nélkülözhetetlen elemeket emeli be a fogalomba. Ezen kívül a fogalomhoz kötődik a művészet szabadsága jellegéből adódó két tartalmi elem - ti. az alkotómunka és a nyilvánosságra hozás szabadsága[8] -, amelyekre egyaránt kiterjed a művészi életet védő szabadságjog tárgyi hatálya. Mivel azonban a két aspektus egymáshoz való viszonya a nyilvánossághoz közvetítés járulékos jellegében nyilvánul meg (azaz annak előfeltétele az alkotófolyamat),[9] ennek mentén tovább szűkíthető a jogosultak köre, aminek eredménye az lesz, hogy a művészet szabadságának védelme azt illeti meg, aki alkotómunkát azzal a céllal végez, hogy valamilyen tényt vagy értékítéletet művészien formáljon meg. Ezt továbbfűzve azonban felvetődik a kérdés: az alanyok szemszögéből a két tartalmi elem, az alkotómunka és a nyilvánosságra hozatal szabadsága szétválasztható-e vagy az mindig ugyanazon személy(ek)re vonatkozik? A kérdés megválaszolásának kulcsa a két elem művészi értékének vizsgálatában rejlik: azaz, ha külön személy végzi az alkotómunkát és a nyilvánossághoz közvetítést, és egymás tevékenységére nem hatnak, melyiknek a tevékenysége rendelkezik művészi tartalommal? Az, aki az alkotómunkában vesz részt nyilvánvalóan művészileg értékelhető cselekvést folytat, hiszen ő hozza létre a művészien megformált tényt vagy értékítéletet, azaz az alkotást - tehát rá mindenesetben kihat a művészet szabadságának védelme. A nyilvánossághoz közvetítést végző személy azonban semmilyen művészileg
- 189/190 -
elismert tevékenységet nem hajt végre az alkotásban. Így arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a nyilvánosságra hozás csak akkor részesül a művészet szabadságának oltalmában, ha azt az a személy végzi, aki az alkotómunkában, azaz a tény vagy értékítélet művészi megformálásában is részt vett. A két aspektus tehát az alanyi oldalt tekintve nem választható el egymástól, csak kizárólag a nyilvánossághoz közvetítő személy alapjogi jogvédelme hiányában.[10]
Ezek alapján, a fentieket összegezve, a legáltalánosabb értelemben azt illeti meg a művészeti élet szabadságjogának oltalma, aki alkotómunkát azzal a célzattal végez, hogy valamilyen tényt vagy értékítéletet művészien formál meg, és ezzel művészi alkotást hoz létre. Ezen kívül fontos még megemlíteni, hogy a művészet szabadságának alanyi köre - a művészet szinte határtalan spektrumából kifolyólag - nem igazodik semmilyen státuszhoz, csakúgy mint a tudomány szabadságának jogosultjai, így az általános körülhatárolásnak is elegendő, ha megmarad a fenti, kellően nyílt definíciónál, a taxatív felsorolás helyett.
A következőkben a művészet szabadságának rendszerét a gyakorlati alkalmazhatóság terén vizsgálom, az életben is fel-felbukkanó példákon keresztül szemléltetve. Az alapjog azonban az elmélet "küszöbén túllépve", különböző problémákat vet fel, amelyek első sorban a művészi forma, művészi érték meghatározására koncentrálódnak. Mivel azonban e kérdések, még ha áttételesen is, de a művészet szabadságának alanyi köréhez tartoznak, így erről az oldaláról célszerű megközelíteni a probléma forrását, hiszen maga a művészet szabadság - bár speciálisan az alapjog tárgyára fókuszál - a jogosulti magatartás útján valósul meg. Ebből kifolyólag a következőkben a művészeti élet szabadsága alanyainak egyes csoportjait elemzem, elsődlegesen a művésszé válás, a művészi érték meglétének szempontjából.
A bevezetőben taglalt gondolatmenetem a jogosultakról arra a végkövetkeztésre jutott, hogy a művészet szabadsága alapjogának védelme azt illeti meg, aki művészi tevékenységet folytat, azaz aki alkotómunkát azzal a célzattal végez, hogy valamilyen tényt vagy értékítéletet művészien formál meg. Ez a megállapítás azonban, bár dogmatikailag a legtágabb lehetőséget nyújtja a művészi kibontakozás számára,[11] az Alaptörvény X. cikk (1) bekezdésé szövegével nem megegyező, megszorító értelmezést jelent, ugyanis a megfogalmazás szerint az alapjog csak a művészi alkotások szabadságát biztosítja - megjegyzem: helytelenül. Ez az egyelemű jogvédelem azonban pontatlan és félrevezető lehet, holott az Alkotmánybíróság az előző Alkotmányban szereplő, művészet szabadságával kapcsolatos értelmezésében kifejtette: "(...) a művészeti élet szabadsága mint alapvető jog a művészeti alkotómunka szabadságát, a művész bármely meg nem engedett korlátozástól mentes önkifejezését, valamint a művészeti alkotások nyilvánosság elé tárásának, illetve bemutatásának, terjesztésének szabadságát jelenti."[12]
Ez az ellentét, ami a régi Alkotmány alapján hozott alkotmánybírósági határozat és az Alaptörvény hatályos szövege között fennáll, felveti azt a kérdést, hogy mennyire korlátozza magát a művészet szabadságát az olyan meghatározás, amely csupán a befejezett alkotást részesíti védelemben, az azt megelőző alkotómunkát viszont nem. Azaz mit jelenthet, és főleg: milyen hatást válthat ki az alapjog jogosultjaiból az Alaptörvény "művészi alkotás" megfogalmazása?
E kérdést az említett bekezdésnek (és az alapjog jogi tárgyának) a tárgya (alkotás) és az ahhoz tartozó jelző (művészi) közötti kapcsolat vizsgálatából kiindulva lehet megválaszolni.
Az alkotás kifejezés alatt a művészet szabadságának tág jelentését értjük, vagyis azt, amikor az alkotófolyamat a végéhez érkezett és befejeződött, vagyis a műalkotás elkészült. Ez a helyzet azért fontos, mert ettől az állapottól kezdve a művészet szabadsága alkotófolyamathoz fűződő oltalma megszűnik, és attól eltérő, más joghatások állnak be. A legfontosabb ilyen hatás a művészeti élet szabadsága másik elemének, a nyilvánossághoz közvetítés szabadságának a "feléledése", amely, értelemszerűen, csak ekkor, a befejezett mű esetén lehetséges.[13] A másik fontos következménye a mű befejezettségének, hogy a véleménynyilvánítás szabadságából fakadó művészet szabadsága mellett, a tulajdonhoz való alapvető jognak is a hatálya alá kerül,[14] amely - feltételeinek teljesülése esetén[15] - az ágazati jogi védelmen, a szerzői jogon keresztül nyilvánul meg.
A művészi megfogalmazásnál a művészet jogi fogalmánál meghatározott alapfeltételéről, a véleményalkotás szabadsága tárgyának, azaz a ténynek vagy az értékítéletnek a művészi megformálásáról van szó. A művészi forma, művészi érték megítélésénél nem az a kérdés, hogy hol lép át a hétköznapi kifejezés a művésziben, hanem az, hogy e kettő közötti határvonalat ki jogosult meghúzni.[16] Meglátásom szerint ezen a területen a befogadóknak, azon belül is azok szűkebb csoportjának van felhatalmazása, amely véleményemet abból az alaptörvényi rendelkezésből vezetem le, hogy a "tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak."[17] Ez a normatartalom a művé-
- 190/191 -
szetek szabadságára mutatis mutandis[18] egyaránt vonatkozik, hiszen a két alapjogot az Alaptörvény ugyanazon a szinten, egy cikkben szabályozza.[19] Valamely alkotás művészi értékének megítéléséhez tehát kizárólag a művészet "művelőinek", azaz a szakmának van joga.[20]
A jelzős szerkezet részeinek egymáshoz való viszonya hangsúlyozza a probléma lényegét: vagyis azt, ha a művészet szabadsága valóban csak a művészi alkotások védelmére terjed ki, az mennyiben befolyásolja a művészet szabadságát? Az Alaptörvény megfogalmazása implicit módon magába foglalja annak a veszélyét, hogy ha valamely alkotás nem minősül művészinek, akkor az visszamenőleg az alkotómunkára is kihat, hiszen művészi alkotás művészi alkotófolyamat nélkül nehezen értelmezhető.[21] Ez pedig visszavetheti a művészi megnyilvánulás társadalmi legitimitását és a jog keretein belül védelmet biztosító művészeti élet szabadságának kiteljesedését: ugyanis lehet, hogy a véleménynyilvánítás művészi formában történt, de - a fentiek szerint - ha azt a szakma nem minősíti annak, kívül esik a művészet alapjogi védelmén - és ebből következik, hogy az alkotó sem tekinthető művésznek, mert annak alapfeltétele (a művészi érték) hiányzik.[22]
Ez a megoldás azonban hátrányos lehet azokra az alkotókra nézve, akik csupán azért nem kerültek bele a művészek "elit körébe", mert formális eljárás keretében, a szakma által odaítélt (felsőoktatási) diplomával vagy doktori fokozattal nem rendelkeznek.[23] Ezért szükséges e személyek művészet szabadságánál egy kiegészítő módszert találni.
Az Alaptörvény és az Alkotmánybíróság gyakorlata is arra enged következtetni, hogy a művészi érték tekintetében kizárólag a szakma jogosult dönteni. Ez a megállapítás azonban, ugyan nem expressis verbis, de azt jelenti, hogy valamely alkotás a művészet kritériumainak való megfelelésében hozott döntés csak a szakmának a hatáskörébe tartozik, de kizárólag a jogszabály által előírt eljárásban dönthet erről. Azaz, ha az alkotó formális keretek között felsőoktatási végzettséget szerez vagy a doktori eljárás keretében sikeresen megvédi a doktori értekezésének minősülő művét, alkotása művészi értékkel rendelkezik és ettől kezdve az alkotó jogilag is művésznek tekintendő. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez nem azt jelenti, hogy aki az alapjog alanya kíván lenni, minden egyes létrehozott művekor doktori fokozatot kell, hogy szerezzen: az egyaránt fennáll valamennyi jövőbeli alkotására, ami művészileg értékelhető.[24]
Mi a helyzet azonban a fent említett esettel, amikor az alkotó bár művészileg értékelhető művet hozott létre, azt a szakma formális eljárásában mégsem bírálta el? Az előzőek alapján, ekkor nem beszélhetünk sem művészi alkotásról, sem művészről. Viszont önmagában az, hogy végzettséghez és státuszhoz kötünk egy, a művészetben megjelenő személyi kibontakozást, olyan szinten korlátozza a művészeti élet szabadságának (és közvetve a véleménynyilvánítás szabadságának) alapjogát, hogy magának a művészet szabadságjogkénti regulációjának az értelme kérdőjeleződik meg. Meglátásom szerint ez a probléma a művészi státusz vélelmével orvosolható. Azaz abban az esetben, ha valamely alkotó művét más, művészi alanyisággal rendelkező egyének, formális eljáráson kívül, véleményükben művészileg és szakmailag értékelhetőnek tartják, vélelmezni kell azt, hogy az adott művészeti ágban az alkotó művészileg elismert személynek, azaz művésznek számít. Értelemszerűen, ez a vélelem nem egyenértékű a jogszerű eljárásban kiérdemelt minősítéssel, azonban ez a különbség a gyakorlatban általában nem mérvadó, hiszen a művészvilágban nem az alkotó végzettsége, hanem tehetsége a meghatározó. Fontos ezen kívül megemlíteni, hogy ez a vélelem egyáltalán nem megdönthetetlen, mert a művészi érték szubjektív tényezők következménye, azonban csupán jogilag szabályozott eljárásában (diploma vagy doktori védés során) mondható ki a vélelemmel ellentétes, jogszerű, mindenkivel szemben érvényes megállapítás - amihez az alkotó magatartása is szükséges: jelentkeznie kell egy erre jogosult intézménybe. Ezek mellett megjegyzendő, hogy abban hasonlatos e vélelem alkalmazásával művészinek titulált személy státusza a "formális művészéhez", hogy nem minden, jövőbeli alkotására vonatkozik a művészi érték megítélése, hanem kizárólag az adott műre. Érdekes lehet még az a tény is, hogy a gyakorlatban jóval több vélelmezett művész alkot, mint jogszerűen "minősített" művész, és egyáltalán nem rendelkeznek rosszabb lehetőségekkel.
De fennállhat olyan helyzet is, amikor egy alkotó tevékenyégét vagy művét a szakma semmilyen formában nem ismeri el, a művészetnek azonban egy kis szikrája mégis jellemzi magatartását - és így valamiféle csekély jogi oltalomban is részesíthető. Ebben az esetben, véleményem szerint, e probléma kulcsa - mivel a művészet szabadsága hatálya alá tartozik - a befogadók másik csoportjában rejlik: az "egyszerű" befogadók fellépésében.
Mielőtt az "egyszerű" befogadói "státusz" jellemző ismérveit összegyűjteném és azokról a gyakorlatban is működő leírást adnék, az alábbi kérdés tisztázása elkerülhetetlen: szükség van-e közönségre, feltétele-e a befogadó a művészetnek?
Első ránézésre egyszerű és fölösleges kérdésnek tűnhet, hisz a művészet célja elsősorban a máshoz közvetítés,[26] és ha ez nem történik meg, akkor nem
- 191/192 -
is beszélhetünk művészetről, mivel így a művek titokban maradnának és valahol porosodnának akár az idők végezetéig. Mondhatjuk-e tehát, hogy a művészetnél előtérbe kerülő "befogadó-kényszer" odáig vezet, hogy az a művészet conditio sine qua nonja? A válasz abban a tényben rejlik, hogy a művészet szabadsága az alkotómunkát is védelemben részesíti. Ebből azonban az következik, hogy mivel az alkotófolyamat rendszerint a nyilvánosságtól külön, izoláltan zajló tevékenység, a befogadó sem lehet nélkülözhetetlen feltétele a művészetnek. Azt azonban le kell szögezni, hogy a művészi alkotásnak kizárólag az alkotó személyén kívül eső személy(ek) adhat(nak) "legitimitást" a művészi érték tekintetében, azaz főszabályként a szakma.
Az Alkotmánybíróság a művészet szabadsága részelemeit - ti. az alkotómunka és a nyilvánosságra hozás szabadsága - elemző határozatában azt is kimondja, hogy az általános cselekvési szabadság védelmének csorbulását jelenti a művek megismerhetőségének korlátozása.
"Az az előírás, amely szerint művészeti alkotást kizárólag művészeti szempontból előírt elbírálás után lehet beszerezni (...), az általános cselekvési szabadság sérelmét jelenti. (...) Az általános cselekvési szabadság egyik megnyilvánulási formájának tekinthető a jogügyletek létrehozásának szabadsága, az önálló, minden hatalmi befolyástól mentes döntési jog az ilyen ügyletekben. Az általános cselekvési szabadság alkotmányos követelményéből fakad az a lehetőség is, hogy művészeti alkotást bárki a kifogásolt véleményeztetés kötelezettsége nélkül vásárolhasson. (...) A művészeti alkotásokhoz való hozzáférhetőség szabadságának korlátozása azonban - a kötelező műbírálat beszerzésének általános előírásával - alkotmányosan nem indokolt, tehát önkényes korlátozás."[27]
Ez minősül a művészet szabadsága másik oldalának, ami a kultúrához való jogból levezetve, a művészeti vívmányokhoz, alkotásokhoz való hozzáférést jelenti - azaz a befogadói oldalon értelmezhető.
Összegezve a fentieket azt mondhatjuk, hogy a befogadók köre az alkotás nyilvánosságra hozásához kapcsolódik, és a megismerési jogosultságuk is ennek a szabadságjogi elemnek a másik oldala, azaz a művészet szabadsága alapjogának a körülhatárolásában implicit módon megtalálható a befogadó megjelenése. Ez alatt azonban nem azt kell érteni, hogy a közönséghez közvetítés, és ezen keresztül a befogadó személye elválaszthatatlanul kapcsolódik a művészethez,[28] illetve annak szabadságjogához, mivel a művészet szabadsága legszűkebb meghatározásban az alkotómunkát védi, ahol még csak nagyon ritkán értelmezhető a nyilvánossághoz közvetítés, és így a befogadó szerepe.[29]
A következő helyzetben azonban mégis fontos joghatások fűződhetnek a befogadóhoz (pontosabban az "egyszerű" befogadóhoz), azaz ehhez az kell, hogy az alkotást mindenképp nyilvánosságra hozzák.
Abban az esetben, ha a szakma egyáltalán nem ismeri el az alkotás művészi értékét, de annak mégis van valamilyen művészi vonatkozása, a "kvázi művészi státusz" legitimálása az "egyszerű" befogadó kezében van. Ennek létjogosultságát az igazolja, hogy az alkotó műve bár nem művészi alkotás, mégis ahhoz hasonlatos vagy azzal részeiben megegyező tulajdonságokkal rendelkezik. Természetesen a szakma ilyen esetben semmilyen körülmények között nem ítélné művészinek az alkotást, hiszen azzal a művészi élet színvonalát silányítaná le. E műalkotások "művészisége" abban áll, hogy általában szépek, szórakoztatóak - azaz a művészet ősi lényegével, a "szépséggel" megegyező jellemzői vannak.[30] Ez pedig szorosan kötődik ahhoz a véleményemhez, hogy az "egyszerű" befogadó - elsődlegesen az egyén szintjén, de a befogadók nagyobb csoportjánál is - művészi értékmérője ehhez az ősi lényeghez közelít a leginkább: ugyanis a döntését valamely alkotásnál arra alapozza, hogy az tetszik-e neki vagy sem - azaz "szép-e" vagy nem.[31]
Ebből kiindulva, meglátásom szerint, a szakma által művészinek meg nem ítélt alkotás esetén az "egyszerű" befogadónak a véleményéhez kapcsolódhatnak joghatások: vagyis az ő döntése határozza meg a mű értékét. Egy olyan jogi fikciót[32] állítunk tehát fel, ahol az alkotó bár nem hozott létre szakmai-művészi értelemben vett produktumot, azonban azt mégis művészinek fogadjuk el. Ennek feltétele az "egyszerű" befogadók magatartása, amelyben kifejezésre juttatják: tetszik nekik a mű.[33] Ez a lehetőség azonban csupán kiegészítő, azaz szubszidiárius jogi ténynek számít: ha a szakmának, az alkotás művészi értékének fennálltából eredően, megállapítja akár a formális művészi státusz, akár a vélelem meglétét, akkor a fikció nem alkalmazható.
Ez a jogtechnikai megoldás az alkotó alanyi oldalán "kvázi művészi státuszt" eredményez, amelyhez ugyanúgy fűződik alapjogi védelem, de az a "formális" vagy a "vélelmezett" művészekkel szemben meghajolni köteles. A művészeti élet szabadságának oltalma is korlátozott, mert csak a kész alkotásra vonatkozik, az alkotómunkára nem, mivel az "egyszerű" befogadók véleménye csak a közönséghez közvetítés után lehetséges, és bár a nyilvánosságra hozás járulékosan kapcsolódik az alkotófolyamathoz, azt azonban ebben az esetben nem értékeli a közönség: kizárólag a kész mű szépségéről dönt. Másik fontos jellemvonása, hogy ez a státusz csupán adott alkotás tekintetében érvénye-
- 192/193 -
sül, az alkotó többi művénél szintén szükséges a befogadói tetszésnyilvánítás, mint legitimáló hatás.
Véleményem szerint ez a művészet szabadsága védelmének olyan szelete, amely leginkább igazodik a művészet korlátozástól mentes társadalmi és alkotmánybírói követelményéhez, és így a legtágabb teret hagyja a személyiség effajta kibontakozása szabadságának. Meglátásom szerint, ez képezi a művészet szélsőértékét, vagyis a végső határvonalként értelmezendő a művészeti formában megtestesülő alkotások és a hétköznapi tények vagy értékítéletek közlése között - amiket a szabad véleménynyilvánításhoz való alapvető jog részesít védelemben: azaz, ha ez az "egyszerű" befogadók által keletkeztetett gyenge, kvázi művészi státuszt eredményező értékelés (fikció) sem áll be, akkor a kifejezés csupán a véleményalkotás körébe tartozik.
Az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdésének második fordulata szerint, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelőinek van jogosultsága. Ezt a rendelkezést már fentebb valamelyest vizsgáltam, azonban pár nélkülözhetetlen aspektussal ki kell egészítenem az elemzést.
A bekezdés értelmezésekor, per analogiam, nem nehéz megállapítani, hogy a művészi érték megítélésének jogát, az államot kizárva, a művészet "művelőinek", azaz a szakmának kezébe helyezi.[34] Ebből adódóan a művészet szabadsága az alkotófolyamat és a nyilvánosságra hozás szabadsága mellett, a más alkotása művészet kritériumainak való megfelelés meglétének a megítélését is magába foglalja, és ezzel a művészek jogállása is megváltozik: ugyanis bővül ezzel az új elemmel, amelytől az szélesebben és nagyobb befolyással rendelkezik a művészvilágban. Legteljesebb oltalmában tehát a művészet szabadságának alapjoga kiterjed a művészi érték megítélésére is, ami azt jelenti, hogy a művészeti élet szabadságának alapjogához olyan új részaspektus csatlakozik, ami viszont már nem tisztán művészi tevékenység, mivel nem művészi alkotás létrehozása a célja, hanem egy már megalkotott mű művészi voltának megítélése, azaz inkább a művészet "anyajogához", a véleménynyilvánítás szabadságához áll közelebb. A művészet szabadságának védelme azzal magyarázható ebben az esetben, hogy a művésziség elismerése, bár csupán véleményalkotás, mégis valamely alkotás művészi formájáról - és így a művészi státusz létéről - dönt - még akkor is, ha az kizárólag más alkotása tekintetében merül fel. Azaz a művészi érték eldöntésekor végső soron művészi alkotás keletkezik, azonban a két aspektus - ti. az alkotás létrehozása, valamint annak megítélése - nem fűződhet azonos személy magatartásához.
A másik fontos megállapítás a bekezdés szövegéből explicit módon levezethető. Ez pedig a "jogosultak" megfogalmazás, ami egyértelmű jelentéssel tölti meg a jogi tényként is értelmezhető döntési magatartást. Ennek nyomán arra az eredményre jutunk, hogy a szakmát alkotó művészek nem kötelezettek - azaz nem kötelesek megítélni más alkotásának művészi voltát, arra csupán jogosultak. Ha tehát valakit a művészet szabadságának alanyisága megillet, eldöntheti, hogy állást foglal-e más alkotó művészi tevékenysége minősítésében. Értelemszerűen, ha kötelezett lenne, ezt nem tehetné meg, mert az valamilyen negatív jogkövetkezménnyel járna (például ő maga elveszítené művészi státuszát) - ez azonban a művészetet védelmező alapjog szabadságjogi elemével összeegyeztethetetlen lenne. A döntési jogosultságnál a továbbiakban az az érdekes, hogy milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy valamely művész más alkotását megítélje -vagyis ennek joga megilleti a művészi oltalmat élvező mindegyik státuszt, vagy azoknak csak meghatározott csoportjait?
Azok a művészek tartoznak ide, akiknek az effajta státuszát jogilag szabályozott, formális eljárás keretei között megállapították. E művészeknek a köre rendelkezik jogi értelemben a legnagyobb művészeti elismertséggel, mert az eljárás jogszerű hátteret, valamint szakmai és társadalmi legitimáltságot biztosít ehhez.
Az azonban, hogy ők milyen módon dönthetnek más alkotásának művészi jellegéről már az alapjog másik oldala. Elsődlegesen a jogszerű eljárásban meghozott értékítéletet érdemes vizsgálni, annak feltételrendszere miatt. Ahhoz, hogy egy művész akár diploma, akár doktori értekezést bíráló bizottság tagja legyen, meg kell, hogy feleljen a jogszabály által támasztott feltételeknek. Így felsőoktatási intézmény esetén csak akkor jogosult megítélni a művészi értékék meglétét az idegen alkotásnál, ha oktatói vagy tanári munkakörben foglalkoztatott;[35] míg a doktori iskolák esetében pedig a jogszabály által meghatározott kritériumoknak kell megfelelnie.[36] Az utóbbi esetben az ilyen minőségben eljáró, a doktori iskolákról, a doktori eljárások rendjéről és a habilitációs eljárásról szóló 387/2012. (XII. 19.) kormányrendelet 3. címében szabályozott folyamat végén született döntés, "teljes bizonyító erővel" igazolja, hogy az alkotás művészileg értékes, valamint annak joghatását: hogy az alkotó is művészi jogosultsággal rendelkezik.
A másik módja, hogy a művész másvalaki tevékenységének megismerésén keresztül művésszé nyilvánítsa az alkotót, formális eljárás nélkül is megvalósulhat, azonban ez esetben csupán vélel-
- 193/194 -
mezett az adott alkotónak a művészi státusza. Meg kell azonban jegyezni, hogy itt is - a formális eljárásban meghatározott bizottság mintájára, mutatis mutandis - több művész egyetértése szükséges a döntés joghatásának, a vélelemnek a kiváltása érdekében. Azaz a művészi érték - és azon keresztül a művészet szabadságának az alanyisága - megítélése minden esetben csoportosan gyakorolható jogosultság, egyedül nem jár semmilyen joghatással.
Azok a személyek, akik bár művészi alkotást hoztak létre, mégsem részesültek a jogszerű és szabályozott eljárás végén odaítélt művész státuszában, csupán az annak keretein kívül eső vélelemben, nem minősíthetik művésztársaik munkáját formális eljárásban, mert az ahhoz megkövetelt feltételeknek nem tesznek eleget (vö. a 387/2012 (XII. 19) Korm. r. 2. § (3) bekezdésének c) pontjával). Ezek a művészek - kissé a magánjogból ismert "nemo plus iuris" elvéhez hasonlatosan - kizárólag olyan eljárás keretei között dönthetnek más művészi voltáról, amilyenben őket is megítélték: azaz a művészeti élet szabadságának védelméből csak annyi "jogot" ruházhatnak át, amennyi őket is megilleti. Ez azt jelenti, hogy az ő értékítéletük is legfeljebb a művészi státusz vélelmét vonja maga után.
A már tárgyalt, a fikció által művészi védelemben részesített személyek véleménye más alkotásának esztétikai-művészi értékére semmilyen hatással nem rendelkezik, hiszen az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdésének második fordulatából levezetett alapfeltétel - miszerint a művészi érték megítélésére kizárólag a művészet "művelőinek" van jogosultsága - nem áll fenn az ő viszonyukban. Ők is csupán olyan módon alkothatnak véleményt, ahogy az ő alkotásukat is elbírálták: azaz mint "egyszerű" befogadók - és így az értékelés joghatása is csak a művészet fikcióját eredményezi.
E tanulmányban azokat az eseteket vizsgáltam, amelyek gyakorlati megvalósulása problémássá teszi a művészet szabadsága alanyi körének meg-és elhatárolását. A kutatásom révén arra az eredményre jutottam, hogy a művészetek szabadsága, az Alaptörvény X. cikkének (2) bekezdése által, olyan alapvető jogunk, amelynek két oldalát is meg lehet különböztetni: az elsődleges, azaz a művésszé válás lehetőségének, valamint a másodlagos, a művészi kérdésekben való döntésre jogosultságnak a vetületét. Az is kiderült, hogy a két oldal nem valamennyi személyre értelmezhető, ugyanis a másodlagos oldal többlettulajdonságokat és pluszfeltéteket támaszt a jogosultakkal szemben.
A művészet jogi szabályozása roppant nehéz feladat elé állítja a jogászokat és a művészeket egyaránt, főleg a művészet alapvető jogi védelmének a meghatározása és annak jogosultjai tekintetében. Ez a probléma a művészet egzakt módon meghatározhatatlan jellegéből fakad, amelyet a jog nyelvére lefordítani igen nehéz és veszélyes kísérlet. Úgy vélem azonban, hogy a fenti jogosulti csoportok kellően objektív módon igazodnak a művészi érték nézőpontonként változó mércéjéhez, és a jogtechnikai intézményeken keresztül (mint a művészi státusz vélelme és fikciója) nagymértékben fedik a művészet széles skáláját a normatív szabályozás számára. ■
JEGYZETEK
*A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú "Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program" című kiemelt projekt keretei között valósult meg. E tanulmány "A művészet szabadságának gyakorlati kérdései - az alanyi kör problematikája" c. írásomnak átgondolt és továbbfejlesztett változata. Ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. In: Kocsis Miklós - Tilk Péter (szerk.): A művészet szabadsága - alkotmányjogi megközelítésben. Kodifikátor Alapítvány, Pécs 2013. 63-70. o.
[1] A két alapjog mind jellegüket, mind eredetüket és mind az alapjogi dogmatika rendszerében elfoglalt helyüket tekintve hasonlítanak egymásra (vö. az alaptörvényi szabályozás szintjével).
[2] Ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 55-57. o.
[3] A teljesség igénye végett: a művészet szabadságának alanyi körét két nagy halmazra bonthatjuk, amelyek az állammal szemben támasztott alkotmányos követelményből, az intézményvédelmi kötelezettségből kiindulva ragadhatóak meg - a fent említett általános személyi meghatározáson kívül így azon művészek körét is felöleli, amelyek bizonyos (művészeti) intézmények keretein belül folytatják tevékenységüket. Ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 58-62. o.
[4] 34/1994. (VI. 24.) AB határozat
[5] Ott ugyanis az Alkotmánybíróság expressis verbis meghatározta a személyek körét azzal, hogy az oktatókat, a kutatókat és a hallgatókat tekinti - megjegyzem: helytelenül - a tudomány szabadsága jogosultjainak is. 861/B/1996. AB határozat, ABH 1998, 650, 654
[6] A fogalomalkotást, illetve annak részletes elemzését ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 54-55. o.
[7] Vö. Sólyom Péter: A művészetek szabadsága és az esztétikai ítéletek. Iustum Aequum Salutare. III. 2007/2. 95-109. o.
[8] Vö. 24/1996. (VI. 25.) AB határozat
[9] Bővebben ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 41-43. o.
[10] Ez értelemszerűen nem azt jelenti, hogy a kizárólag nyilvánossághoz közvetítést végző személy nem részesülhet semmilyen jogvédelemben, csupán azt, hogy az a védelem nem a művészet szabadságának körébe esik (hanem például a szerzői jog oltalma alá).
[11] A művészet szabadsága jogi oltalma kiterjed az alkotómunka és a kész mű nyilvánosságra hozásának szabadságára egyaránt. Viszont a nyilvánosságra hozás nem értelmezhető egy megelőző alkotófolyamat megléte nélkül. Ebből a járulékos jellegből és abból, hogy az alkotómunka célja művészi értékkel rendelkező alkotás létrehozása az következik, hogy a művészeti élet szabadságának tárgyi hatálya első sorban az alkotófolyamatot vé-
- 194/195 -
delmezi, mert ez biztosítja a művészet és a leendő alkotás legszélesebb körű megjelenésének lehetőségét.
[12] 24/1996. (VI. 25.) AB határozat
[13] Néhány kivétel azonban akadhat ez alól (például egy még el nem készült színpadi előadás nyílt próbája, ahol a befejezetlen műbe már az alkotófolyamat során is bepillantást engednek).
[14] A tulajdonhoz való alapvető jog művészetet védő jellege kapcsán ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadsága -A képzőművészet járulékos alapjogi jellege: a tulajdonhoz való jog. Pázmány Law Working Papers. 2013/15. http://plwp.jak.ppke.hu/images/files/2013/2013-15.pdf
[15] Ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 52-54. o.
[16] Bővebben ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 46-47. o.
[17] Alaptörvény X. cikk (2) bekezdés második fordulata.
[18] A tudomány szabadságához képest azzal a különbséggel, hogy a művészet szabadságánál az Alkotmánybíróság (tévesen) nem határozza meg a jogosultak körét (oktatók, kutatók, hallgatók), szűkítve ezzel magát az alapjogot (vö. 861/B/1996. AB határozat, ABH 1998, 650, 654).
[19] "A művészeti élet szabadságához való jog alkotmányi szabályozásának rövid történetében (a Weimari Alkotmánytól) jellemző megoldásként alakult ki, hogy a tudományos és művészeti élet szabadsága >>párban áll<< - együtt kap jogi védelmet. A modern alkotmányok többsége is együtt említi a tudomány, a művészet és a kultúra szabadságát." Kondorosi Ferenc: Művészet a régi jog hálójában - avagy a vélemény szabadsága az ecset és a toll hegyén. Acta Humana. 1996. N[o]. 24. 37-38. o.
[20] Művészi minősítés alatt itt formális, jogszabály által előírt eljárást értek [vö. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 68-70. o.; illetve a 387/2012. (XII. 19.) kormányrendelet a doktori iskolákról, a doktori eljárások rendjéről és a habilitációs eljárásról, valamint a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény XXIX. Fejezet, 61. A művészeti felsőoktatási intézmény].
[21] A színházi világ szintén kivételt képezhet ez alól, abban az esetben, ha egy próbafolyamat feltáró jellege egyedi művészi értékkel rendelkezik az alkotók számára, azonban maga az elkészült előadásba (alkotás) mégsem sikerült az alkotómunkában megjelenő művészi értéket átmenteni (ilyenkor az adott előadás rendszerint megbukik a közönség és/vagy a szakma előtt is).
[22] Erre az esetre mondja a köznyelv, hogy "meg-nemértett művész".
[23] Ld. 387/2012. (XII. 19.) kormányrendeletet a doktori iskolákról, a doktori eljárások rendjéről és a habilitációs eljárásról.
[24] Attól, hogy valaki felsőoktatási végzettséggel vagy doktori fokozattal rendelkezik, még alkothat olyan művet, aminek művészi értéke kisebb vagy éppen hiányzik. Meglátásom szerint e joghatás alkalmazása könnyen visszaélésekhez vezethet e tekintetben, ezért a művészi érték meglétét minden alkotásnál külön-külön vizsgálni kell, de nem formális eljárás kereteiben.
[25] A részletes elemzést ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 47-50. o.
[26] Vö. "A művészet sajátosságaiból fakad, hogy a művészeti alkotást szerzője rendszerint a nyilvánosságnak (közönségnek) szánja." 24/1996. (VI. 25.) AB határozat
[27] Uo.
[28] A művészet általános fogalmához elválaszthatatlanul nem kapcsolódik, azonban az előadó-művészetnek, mint részhalmaznak a fogalma, véleményem szerint, szükségszerűen, expressis verbis tartalmazza a befogadói elemet: előadóművész az a személy, aki valamilyen tényt vagy értékítéletet mások számára művészi formában ad elő. Ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadsága - Az előadóművészet alapjogi megközelítésben. In: Drinóczi Tímea (szerk.): Studia Iuvenum Iurisperitorum. PTE ÁJK, 2014. (előkészület alatt)
[29] Ahogy már azt fent említettem, lehetőség van arra, hogy a művet az alkotófolyamat alatt megismerhesse a nyilvánosság, de ezen esetek köre ritkán és meghatározott művészeti ágakban releváns (pl. színpadi előadás nyílt próbája).
[30] Ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 46-47. o.
[31] Ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 47-50. o.
[32] A jogi fikció a jogi norma célzott hatásának érdekében alkalmazott jogalkotás-technikai megoldás, amikor egy tudottan valótlan tényállást valóságosnak fogad el a jogszabály, norma.
[33] A kifejezés megnyilvánulhat ráutaló magatartással is. Remek példa erre az utcai zenész esete, akinek a művét az által legitimálják, hogy pénzt dobnak neki.
[34] "Jogállamban nem lehet szabad és szabadabb, a hatalom által különösen kedvelt, udvari művészet. Ezért is kell távoltartani a közhivatalnokokat a műalkotások véleményezésétől, mindenfajta művészeti fórum engedélyezésétől." Kondorosi Ferenc: i.m. 38. o.
[35] Ld. a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény VIII. Fejezete.
[36] "Törzstag az lehet, aki művészeti alkotásra épülő habilitáció esetén alkotásai országosan és nemzetközileg ismertek és elismertek, továbbá ezt mértékadó, nemzetközi művészeti fórumok pozitív visszhangja igazolja" [387/2012. (XII. 19.) kormányrendelet a doktori iskolákról, a doktori eljárások rendjéről és a habilitációs eljárásról 2. § (3) bekezdésének c) pontja], illetve: "A (3) bekezdés a)-d) pontjában foglalt feltételek teljesítése mellett törzstag lehet továbbá kutatóintézetben, teljes munkaidőben, munkaviszonyban vagy közalkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatott - Magyar Tudományos Akadémia doktora címmel rendelkező -tudományos tanácsadó vagy kutatóprofesszor is, amennyiben a felsőoktatási intézmény a kutatóintézettel erre vonatkozó megállapodást kötött. Közülük legfeljebb két tag vehető figyelembe a 2. § (1) bekezdésében meghatározott törzstagok tekintetében, a 2. § (2) bekezdésében meghatározott törzstagok tekintetében tudományáganként egy tag vehető figyelembe." [387/2012. (XII. 19.) kormányrendelet 2. § (5) bek.], valamint:
"A doktori iskola oktatói azok a tudományos fokozattal rendelkező oktatók és kutatók, akiket - a doktori iskola vezetőjének javaslatára - a doktori tanács alkalmasnak tart a doktori iskola keretében oktatási, kutatási és témavezetői feladatok ellátására." [387/2012. (XII. 19.) kormányrendelet 4. § (2) bek.]
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
