Hámori Antal a közelmúltban kitűnő cikkel[1] örvendeztette meg a jogértő közönséget a haldoklás és az életvégi döntések aktuális jogi és morális problémáiról. Esszéje a terület alapos ismeretéről tanúskodik, vizsgálata a kánonjogi forrásokra, felekezeti állásfoglalásokra is kiterjed. Figyelemre méltó, hogy nem rejti véka alá világnézeti alapállását, ami a katolikus egyház tanítóhivatali megnyilatkozásaihoz áll közel. A téma feldolgozásának magas színvonala, Hámori karakteres állásfoglalása és érvelésének instruktív mozzanatai lehetővé teszik, hogy írása a jogirodalmunkban sajnálatosan elhanyagolt műfaj, a jogtudományi vita kiindulópontjává váljék.[2]
Jelen sorok szerzője ehhez a diszkusszióhoz kíván hozzájárulni, elsősorban a büntetőjogi dogmatika szempontjaival, másodsorban a rendszerváltozást követő jogfejlődés sajátosságainak bemutatásával.
Kétségtelen, hogy a halál és a szenvedés megélése és magyarázata, amely gyakran a metafizika tárgykörébe tartozik, szükségszerűen szubjektív. Ennek megfelelően az "eutanázia" erkölcsi megítélésében többnyire diametrális, feloldhatatlanul ellentétes álláspontokat találunk. Hámori tanulmányának személyes meggyőződést, felvállalt értékrendet kifejező felütése csak a hazai jogtudomány opportunista művelőinek tűnik szokatlanul emocionálisnak. A szerencsésebb történelmi pályát futó országok jogtudósainak nem célja az állandó kompromisszum-keresés, hiszen "a jó halál" megítélésével kapcsolatos filozófia-ideológiai ellentétek feloldására, amelyeket évezredes eszmetörténeti tradíció alapoz meg, a jog hiába tenne kísérletet.
Az "eutanázia" problémái Európában sajátos, napjainkig ható történelmi kontextusban jelennek meg.
Az eszmetörténeti ív egyik végpontján az élet és a halál totális állami uralma áll, a szociáldarwinizmus és az életfilozófiák talaján fakadó eugenikai gondolkodás. A politika és a tudomány szövetsége a gyengék, az alkalmatlanok, az elfajzottak kiirtására. A kegyes halált övező asszociációs térben így jelenhet meg a koncentrációs tábor rámpáján szelektáló orvos is rémképe is. A múlt század közepétől az életvégi döntéseket körülölelő tágas jelentésháló másik végpontján azonban már az individuum autonómiája, az emberi méltóságot a haldoklás sajátos szituációjában az állam ellenében is védelmező jogrend áll. A betegek önrendelkezésének elismerésével párhuzamosan a posztindusztriális kor szédületes technikai lehetőségei a halál medikalizációját hozták el. Már nem a hirtelen, kíméletlen elmúlástól ("Ab improvisa morte libera nos, Domine!"[3]) kell félnünk, hanem a gépekhez, személytelen intézményekhez láncolt, hosszas vegetálástól, embervoltunk objektummá, akarattalan bábbá alacsonyodásától.
Az emberi élethez és méltósághoz való jog ezekben a helyzetekben válik igazán kézzelfoghatóvá. Így az eutanáziavita igazi tétje, hogy az egyén szubjektív szabadsága a halál módjának és idejének megválasztására miként érvényesülhet azzal a társadalmi-objektív döntéssel szemben, ami az életvédelem abszolút jellegében nyilvánul meg.
A büntetőjogi állásfoglalás szükségességét bizonyítja, hogy a "kegyes halál" tárgykörébe eső cselekmények közvetlenül az emberi életet sértik vagy veszélyeztetik, az intézményes állami életvédelem primér eszköze pedig a büntetőnorma. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. cikke - és a McCann-ügy óta a strasbourgi bíróság állandó joggyakorlata értelmében - a részes államoknak kiemelt kötelessége az élet védelme.[4] Nemcsak az állam és polgár közötti vertikális, hanem a horizontális viszonyokban is hatékony életvédelmet kell biztosítaniuk. Az Európai Emberi Jogi Bíróság a negatív parancson túl, amely az államtól az életjog vonatkozásában tartózkodást követel meg, pozitív kötelezettséget is ró az államokra, hogy azok az állampolgárok horizontális kapcsolataiban is akadályozzák meg - néhány kivételtől eltekintve - az élet kioltását.[5] A büntetőjogi életvédelem kiemelt, kiemelkedő fontosságát a büntetőnorma szimbolikus jelentőségével, a jogág demokratikus jogállamban betöltött ultima ratio szerepével is magyarázza a jogirodalom. Mindennek ellenére, a büntetőjog soha nem volt annyira szigorú, hogy
- 668/669 -
ne engedett volna kivételeket az emberölés büntetendősége alól.
Hámori jelentős teret szentel az életvégi döntésekkel kapcsolatos tipológiai kérdéseknek, részletesen vizsgálva az eutanázia egyes válfajait, elsősorban a hazai jogi és etikai szerzők művei, továbbá egyes orvosi hivatásrendi és egyházi állásfoglalások alapján. A morálteológiai és bioetikai irodalomban jelentős hagyománnyal bír az efféle tipizálás, különösen az "aktív" és "passzív" eutanázia közötti különbségtétel.
Állásfoglalása értelmében "(...) nem minősül "eutanáziá"-nak az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításának lehetősége, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan, s a betegség természetes lefolyása lehetővé van téve.[6] Ennek értelmében - megítélésem szerint - a hatályos magyar jog, ezen belül az Eütv. sem ismeri az "eutanáziát" (sem aktív, sem passzív formájában)."[7]
Jelen sorok szerzője osztja Hámori fenti álláspontját, ez a konszenzus azonban semmiféle jelentőséggel nem bír. Az "eutanázia" ugyanis nem jogi fogalom, hanem egy tipikus esetcsoportra alkalmazott, túlzsúfolt, térségünkben történelmileg terhelt, diszkreditálódott kifejezés.[8] Sajó és Sándor utalnak rá, hogy a - már nem hatályos - 11/1972. (VI. 30.) EüM rendelet tartalmazott egyedül jogszabályi meghatározást, amennyiben "az életnek gyógyíthatatlan betegség miatti kioltását" tilalmazta, mint nem engedélyezett orvosi tevékenységet.[9]
Eser joggal mutat rá, hogy az "eutanázia" és az öngyilkosság megítélésében fellángoló viták gyakran egyszerű fogalmi félreértéseken alapulnak és az egységes terminológia hiányából fakadnak.[10] Ennek ellenére a jogi és az etikai irodalom a különböző klasszifikációkat gyakran túlbecsüli, és arra használja fel, hogy a fenomenológiai jegyek alapján nyert tipológia alapján rögtön értékelést is adjon. Hangsúlyozni kell, hogy a büntetőjogi értékelés kizárólag konkrét magatartás kapcsán lehetséges, pusztán azzal, hogy valamely eutanáziacselekményt tipikus jellemzői alapján osztályozunk, még nem mondtunk semmit a büntetendőség kérdéséről.
Módszertani célzatból azonban fontosnak tartjuk, hogy használható gyűjtőfogalmat adjunk, amely alkalmas arra, hogy vizsgálatunk tárgyát más emberi magatartásoktól elhatároljuk. Értelmezésünkben az "eutanázia" fogalomkörébe esik az orvos minden szándékos cselekménye, amellyel foglalkozása körében a beteg életét, annak kifejezett vagy vélelmezett beleegyezésével, kioltja vagy megrövidíti. Ez a meghatározás az előzetes büntetőjogi értékelés szempontjain kívül figyelembe veszi a európai jogirodalom eredményeit, illetve az orvosi hivatásrend etikai definícióit is.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
