Az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvény1 (továbbiakban: Kerügyntv.) jó öt év óta van hatályban. Mint ismeretes, e törvény még Magyarországnak az Európai Unióba való belépése előtt, de már az európai jogharmonizáció jegyében született. Az Európai Unióban az egyes tagországok kereskedelmi képviselői jogát az önálló kereskedelmi képviselőkről szóló 86/653/EGK 1986. dec. 18-án kelt irányelv (továbbiakban: KerKépvIelv.)2 hangolja ösz-sze. A Kerügyntv. harmonizációs szempontú elemzése több magyar3 és német4 nyelvű tanulmány tárgya. Sor került a kereskedelmi ügynöki jog monografikus5, egyetemi tankönyvi6, valamint egyetemi jegyzetszintű7 feldolgozására is. A jogalkalmazók az új jogterületen nem maradtak tehát a puszta törvényszöveggel és annak hivatalos Indokolásával magukra. A Kerügyntv. általános szakmai fogadtatása is kedvező volt8. Mindezek után joggal lehetett számítani arra, hogy a kereskedelmi ügynöki jogot a bíróságok is nehézségek nélkül fogják majd alkalmazni. A tény, hogy a fellebbviteli bíróságok vonatkozó ítéleteinek közzététele sokáig váratott magára, csak erősítette azt a feltevést, hogy a Kerügyntv. a gyakorlatban problémáktól mentesen fejti ki szabályozó hatását. A közelmúltban közzétételre került több, a Kerügyntv.-t értelmező, illetve alkalmazását alapjaiban érintő Legfelsőbb Bírósági, valamint egy megyei bírósági ítélet, továbbá egy választottbírósági ítélet és egy Legfelsőbb Bírósági polgári jogegységi határozat. Ezeket több okból is érdemes górcső alá venni.
Egyrészt tanulságosnak ígérkezik megvizsgálni, hogy a legfőbb magyar bírói fórumnak mekkora a késztetése egy európai eredetű, a jogirodalom által már kimunkált jogterület befogadására, megfelelő színvonalú alkalmazására, illetve bírói továbbfejlesztésére. Talán nem tűnik túlzásnak az a feltételezés, hogy ebből a vizsgálatból a kereskedelmi ügynöki jog szféráján is túlmutató következtetések vonhatók le a harmonizált magyar jog magyar bírósági gyakorlatban való érvényelésülésének általános esélyeire nézve.
Másrészt - mint köztudott - a Ptk. kodifikációs munkálatai jelenleg előrehaladott állapotban folynak. Az önálló kereskedelmi ügynöki szerződést, azaz az állandó közvetítésre irányuló kötelmet szabályozó törvényi joganyag Ptk.-ba való beemelése 2002 óta eldöntött kérdés9. A vonatkozó szabályokat egybefoglaló Tervezetrész (továbbiakban: Ptk.-Tervezetrész)10 elkészült és az eredeti koncepciót követve a megbízás egy alfejezeteként ("Az üzletszerzői szerződés" címszó alatt)11 került kialakításra. Ugyanez a Ptk.-Tervezetrész tartalmazza az ugyancsak a megbízás egy külön alfejezeteként szabályozandó, az eseti közvetítésre irányuló szerződés ("Az ügynöki szerződés" címszó alatt)12 törvényi szabályait. Ezek a Ptk.-ban először kapnak törvényi szintű általános szabályozást. Az állandó közvetítést jelenleg szabályozó Kerügyntv.-t a Ptk.-Terve-zetrész nem pusztán beszerkeszteni javasolja a Ptk.-ba, hanem a törvényi normákat pontosabb szövegezésben jeleníti meg és jelentősen ki is egészíti. A Legfelsőbb Bíróság közzétett döntéseinek értékelése tehát a Ptk-Tervezetrész vonatkozó szabályainak gyakorlati próbáját is jelentheti annyiban, hogy megvizsgálható, hogy azok az adott tényállásokban felmerült kérdésekre megfelelőbb válaszokat adnának-e.
A Legfelsőbb Bíróság döntéseit a Bírósági Határozatok tette közzé. Elképzelhető ugyan, hogy az ott közzétett döntéseknek van teljesebb változata is, de mivel a Bírósági Határozatok a magyar jogirodalomban az első számú olyan fórum, amely a mértékadó, gyakorlatformáló bírósági ítéletek szisztematikus publikációját végzi és egyben minden magyar jogász számára akadályok (külön kérelmek, hosszadalmas engedélyezési procedúrák) nélkül hozzáférhető, vizsgálódásunknak az e fórumon közzétett döntések alapján való elvégzését nem tartjuk aggályosnak.
Az elsőként felmerülő kérdés, hogy a tételes jog különböztet-e az eseti (más néven alkalmi) közvetítésre irányuló szerződés, valamint az állandó (más néven folyamatos) közvetítésre irányuló szerződés között? Ez a kérdés csak a két szerződés egymással való összevetése után válaszolható meg. Különös súllyal azért merül fel, mert a differenciálást a hatályos szabályozást bemutató magyar jogirodalom sem végzi el megnyugtatóan. Míg az irodalom egy része a korábbi magyar jogirodalomban13 és a korábbi tételes jogban14 elfogadott terminus technicus-okat követve, valamint a Ker-ügyntv. terminológiájára figyelemmel az eseti szerződést alkuszi szerződésnek, az állandó közvetítésre irányuló szerződést pedig önálló kereskedelmi ügynöknek nevezi az egymástól tartalmilag is elhatárolja őket15, addig más szerzők - úgy tűnik - a különböző elnevezésekkel pusztán csak élnek16. Ha az elhatárolás a jövőben is ilyen bizonytalan marad, úgy fennáll a veszély, hogy a kétféle jogviszony minősítése és a az alkalmazandó törvényi rendelkezések kérdése a bíróságokat folyamatos dilemmák elé állítja majd, ami végső soron jogbizonytalansághoz vezet. Az alábbi fejtegetésekkel az effajta problémák megelőzéséhez kívánunk hozzájárulni.
Az eseti, más néven alkalmi közvetítésre irányuló szerződés fogalmára nézve sem a Ptk., sem egyéb törvény sem a magánszemélyek, sem a gazdálkodó szervezetek közötti forgalom területén nem ad általános érvényű meghatározást. A gazdasági élet egyes területein érvényben lévő, az eseti közvetítés egyes fajtáinak bizonyos aspektusait reglementáló jogszabályok tartalmaznak ugyan fogalmi jellegű rendelkezéseket is, de ezekből az adott speciális közvetítői szerződés definíciójának csak egy-egy eleme vezethető le. Ennek az a magyarázata, hogy ezek a jogszabályok eleve nem a kötelem polgári jogi kérdéseire nézve kívánnak szabályokat nyújtani, hanem az adott közvetítői szakmára irányadó szakmai feltételeket (főképpen képesítési követelményeket, engedélyeket) határozzák közjogi normák segítségével meg.
Ilyen, polgári jogi szempontból töredékes fogalommeghatározást tartalmaz pl. az ingatlanközvetítés általános szabályait összefoglaló, az ingatlanközvetítésről szóló 49/1982. (X. 7.) Minisztertanácsi rendelet (továbbiakban: IngKövMtR.)17 és az annak végrehajtására kiadott 13/1988. (XII. 27.) építésügyi és városfejlesztési miniszteri rendelet (továbbiakban: 13/1988-ÉVMR.)18.
A 13/1988-ÉVMR 1. § a) pontja az ingatlanközvetítés fogalmát a következőképpen definiálja: "az ingatlanok (házingatlanok és telkek) adásvételének és cseréjének, továbbá a bérlakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek cseréjének a közvetítése, ideértve az arra alkalmasak felkutatását, az ügyletek előkészítését és lebonyolítását, a forgalmi értékbecslést is". Az IngKövMtR. 3. §-kimondja, hogy "Ingatlanközvetítést a 2. §-ban említettek megbízás alapján - díjazás ellenében - végeznek;...". A rendelkezés ez utóbbi megfogalmazással az ingatlanközvetítéssel hivatásszerűen foglalkozó eseti közvetítő díjazáshoz való alapvető igényét mondja ki. Hiányos az 13/1988-ÉVMR 1. §-ban foglalt meghatározás polgári jogi szempontból annyiban, hogy nem világos, hogy "közvetítés" alatt - a közvetítő és megbízója közötti egyéb megállapodás hiányában - mi értendő, más szóval elegendő-e a közvetítéshez puszta szerződéskötési alkalmak (objektumok és potenciális szerződő partnerek) megnevezése vagy szükséges hozzá a közvetítendő szerződés felei közötti szerződés megkötésében való közreműködés is?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
