Az új társasági törvény egyik, első ránézésre is látható, mégis komolyabb elemzést igénylő újítása, hogy a nyilvánosan működő részvénytársaságokra irányadó rendelkezések szerkezetileg is elkülönülnek a - részvénytársaság alaptípusának tekintett - zártkörűen működő részvénytársaság szabályaitól. E cikk célja, hogy rávilágítson azokra a kérdésekre, amelyek jellemzően csak a nyilvánosan kibocsátott vagy utóbb ily módon értékesített részvényekkel bíró, klasszikus értelemben vett tőkeegyesítő társaságok működése, irányítása, ellenőrzése során merülnek fel.
A társasági jog egyik jellemző kategorizálási szempontja a társaságok személyegyesítő, illetve tőkeegyesítő jellege. A jogi személyiséggel bíró társaságok jelentős részénél ez a két jellemző keveredik, a zártkörű társaságoknál a néhány tag (részvényes) személyes viszonya legalább olyan jelentőséggel bír, mint az általuk a társaság rendelkezésére bocsátott vagyon. A társaság vezetését gyakran ők maguk látják el, az érdekkonfliktusok ezen a szinten kezelhetők is. Más a helyzet azonban a nyilvánosan működő részvénytársaságokkal, ahol a "személyes" jelleg teljes egészében hiányzik. A részvényes itt nem tesz mást, mint vagyoni hozzájárulást teljesít a részvénytársaság javára, amelyért cserébe részvényt kap és jogosulttá válik a társaság nyereségéből való részesedésre. Befolyása csak annyiban van a társaság működésére, amennyiben a jogszabályok, alapszabályok ezt az egyéni vagy kollektív jogok biztosítása révén elősegítik. A kontinentális Európában jellemző koncentrált tőkepiacokon nem ritka ugyan, hogy e társaságokban is a működésre, döntéshozatalra érdemi befolyással rendelkező részvényesek jelennek meg, részvényesi csoportok alakulnak ki, azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy az "átlag befektető" (de elmondhatjuk ugyanezt a hitelezőkről vagy a munkavállalókról is) nem rendelkezik érdemi rálátással az igazgatóság tevékenységére.
Ha tehát a társasági jogi szabályozást hagyományos magánjogi megközelítéséből nézzük (a társaság jogi személyisége, vagyona, döntéshozatali rendje, ügyvezetése és annak felelőssége stb.), nem nehéz belátni, hogy a társasági jog diszpozitív jellege és a szabályozás terjedelme nem alkalmas a nyilvánosságtól tőkét gyűjtő részvénytársaságok életében releváns valamennyi befektető-, hitelező- és közérdekvédelmi szempont érvényre juttatására. Megteszi helyette ezt a jóval "közjogiasabb", jórészt kötelező szabályokat tartalmazó tőkepiaci jog. A két jogág viszonyát hosszasan lehetne elemezni,[1] itt azonban elég megjegyezni, hogy a tőkepiaci jog jórészt olyan elemekkel egészíti ki a tőkeegyesítő társaságokra vonatkozó szabályozást, amelyek távol állnak a társasági jog nézőpontjától és szabályrendszerétől. A tőkepiaci jog közgazdasági szempontú megközelítéséből következik az is, hogy a részvénytársaságok megkülönböztetésénél egyre inkább a jegyzett/nem jegyzett (listed/non-listed, quoted/non-quoted) distinkció lett az irányadó. Magyarul gyakran tőzsdei részvénytársaságokról beszélünk.
A hazai tőkepiaci törvény a közösségi jog előírásának megfelelően a "szabályozott piac" kifejezést használja, amelybe a tőzsdén kívül más "tőzsde-szerű" piacok is beletartoznak.[2] Nincs azonban arra előírás, hogy a nyilvánosan kibocsátott részvényeket szükségképpen be kellene vezetni a tőzsdére, sőt a tőzsdék bevezetési szabályzatai (listing rules) ezt többé-kevésbé szigorú feltételekhez is kötik.
Az értékpapírok adásvételének más, jóval kevésbé szabályozott (és így olcsóbb) terepei is vannak, mint például az OTC (over-the-counter) piac, amelyre azonban részvény-kereskedelem kevésbé jellemző,[3] de érdemes megemlíteni az ún. harmadik piacot (third market) is, amelyen a tőzsdére bevezetett értékpapírok (részvények) nem szervezett kereskedelme folyik.
Elmondható tehát, hogy a nyilvánosságtól tőkét gyűjtő részvénytársaságok meghatározó része - nemzetközi szinten is - szabályozott piacon működik. Ebből következően a nyilvánosan működő részvénytársaságok és a tőzsdei társaságok (különösen, ha jegyzett társaságokról beszélünk) megkülönböztetése sokkal inkább a társasági jog és a tőkepiaci jog eltérő megközelítéséből, mint valódi tartalmi eltérésből adódik.
A corporate governance témaköre Európában csak az utóbbi másfél évtizedben került az érdeklődés középpontjába, azonban az Egyesült Államokban évszázados múltra tekint vissza. A hagyományosan erős igazgatóságok, illetve menedzsment felett a részvényesek legfeljebb minimális kontroll gyakorlására képesek. Ez a helyzet szükségképpen az érdekek összeütközéséhez vezetett, amely két vonatkozásban jelentkezett: egyrészt a részvénytársaságon belül, a tulajdonos-részvényesek és az igazgatóság között, másrészt a társaság külső kapcsolataiban, a részvényes és a részvénytársasággal kapcsolatban álló más személyek (munkavállalók, hitelezők, fogyasztók, környezet, a társadalom egésze stb.) viszonyában. Az utóbbi 70-80 évben az amerikai jogi és gazdasági irodalom, és az egész vállalatirányítás témakörének egyik legfontosabb kérdése a különböző érdekek egyensúlyba hozása és ezen egyensúly fenntartása volt.[4]
Az Egyesült Államokban elsőként a Michigani Legfelsőbb Bíróság foglalt állást a kérdésben. A Dodge v. Ford ügyben[5] a Legfelsőbb Bíróság a következőképpen nyilatkozott: "Az üzleti vállalkozás létrehozatalának és működtetésének elsődleges célja, hogy a részvényesek érdekeit szolgálja. Az igazgatók megbízásukat ennek érdekében látják el. Az igazgatók döntési szabadságukat ennek érdekében gyakorolják, de ez nem terjedhet ki arra, hogy a vállalkozás célját megváltoztassák, csökkentsék a társaság nyereségét, vagy ne fizessenek osztalékot a részvényeseknek."
Ez a döntés a mai napig meghatározza az amerikai társasági jog megközelítését, és a gyakorlatban is többnyire elfogadott, hogy a társaság célja a részvényesek vagyonának maximalizálása.[6] Az igazgatóság ún. fiduciárius felelőssége azt kívánja meg, hogy a társaság a részvényesek érdekében és ne a saját érdekei szerint járjon el. Az ellentét megnyilvánulásának jellemző formái például a társaság és az igazgató között kötendő ügyletek tilalma, illetve korlátozása, az eltúlzott javadalmazás tilalma, valamint a megfelelő szakértelem megkövetelése. A felelősség alóli mentesülés alapját a "business judgement rule" jelenti, amely szerint a jóhiszeműen és kellő (ésszerű) odafigyeléssel meghozott üzleti döntés mentesíti az ügyvezetést a felelősség alól.[7] Ez utóbbi szabály egyébként - a kialakult bírói gyakorlat alapján - 2005-ben beépült a német részvénytársasági törvénybe is.
A részvényesek és a társasággal kapcsolatban álló más személyek (stakeholders) közötti érdekkonfliktus megítélése a részvényesek befektetésének speciális helyzetéből indul ki. A részvényes követelése a társasággal szemben reziduális, a jog által sokkal kevésbé védett, mint pl. egy hitelező kötelmi alapú igénye. A társaságnak működése során tehát elsődlegesen a részvényesek érdekeire kell figyelemmel lennie. Ebből az is következik, a stakeholder érdekek védelme az amerikai államok jogában általában pusztán úgy jelenik meg, hogy a jogszabály kötelezettséget támaszt a társaságok igazgatósága felé a munkavállalói, hitelezői, fogyasztói érdekek "figyelembevételére".[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
