"Minden állam alkotmánya csak annyit ér, amennyit abból a közigazgatás megvalósítani bír."[2] Az Alaptörvény XXIV. cikke mindenkinek garantálja, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. Emellett az ügyfeleknek és a végrehajtó hatalomnak egyaránt az az alapvető elvárása a közigazgatási hatósági eljárásokkal szemben, hogy azokban a lehető leggyorsabban végleges döntés születhessen.
A hatóságok évente több tízmilliós nagyságrendű közigazgatási ügyben járnak el, így az állampolgárok mindennapos találkozása az államhatalommal a közigazgatási ügyeken keresztül történik (pl. igazolvány-kiállítás, adóügyek stb.). Elengedhetetlen, hogy az ügyek elintézése során a közigazgatás az Alaptörvénynek megfelelő, az ügyfelek jogait és jogos érdekeit garantáló, magas színvonalú, korszerű, az eljárások gyors lezárását és az időszerűséget biztosító, hatékony, átlátható és kiszámítható működéséhez szükséges hatósági eljárásjogi keretek között járjon el.[3]
A jogállammal szemben támasztott alapvető elvárás, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek, vagyis alkotmányos követelmény az is, hogy az eljárási szabályokat a hatóságok is betartsák. Nem kerülhető meg e ponton az ügyintézői és a hatóság-vezetői felelősség kérdése sem, amely akár a Kttv. módosításával, valamint a közigazgatási bíráskodásra vonatkozó törvény rendelkezéseivel olyan egyértelmű, de kellően differenciált szabályrendszert állít fel, amely biztosítja, hogy a hatóság minden esetben ésszerű (egyúttal törvényes) időn belül, bírói kontrollra alkalmas (vagyis teljes körűen tisztázott tényálláson alapuló, indokolt stb.) döntést hozzon.
Az államigazgatás egészére kiterjedő, azaz valamennyi hatósági eljárás általános szabályait tartalmazó első kódex elfogadására 1957-ben[4] került sor, melynek jelentősége a nem jogállami körülmények között is kiemelkedő volt. Az Et. átfogó módosítására - elsősorban a jelentős számban "elszaporodott" különös eljárási szabályok miatt - "az 1957. évi IV. törvény módosításáról és egységes szövegéről" szóló 1981. évi I. törvény (Áe.) megalkotásával került sor. Egyebek mellett ekkor kerültek a kódexbe a hatósági igazolvány, hatósági bizonyítvány, nyilvántartásvezetés részletes szabályai és a hatósági ellenőrzés általános rendelkezései. Az Áe. is csak a hatósági eljárás általános szabályainak kódexe, vagyis ehhez is különös eljárási szabályok tömege csatlakozott kiegészítő vagy éppen helyettesítő jelleggel. Az 1990-es évek elején egyre jobban bővült azoknak az eljárásfajtáknak a száma, ahol az Áe. szabályai másodlagosak voltak, vagyis csak akkor érvényesültek, ha más jogszabály eltérően nem rendelkezett.
A Ket. megalkotását az Áe. "eredendő fogyatékosságai" (pl. ügyféli jogok garanciáinak hiánya), a nem átgondolt módosításokból fakadó hiányosságok orvoslása, a rendszerváltás államszervezeti, tulajdoni és gazdasági változásaiból fakadó új helyzetnek megfelelő szabályok kialakítása, a külföldi ügyfelek számának megnövekedése, a közigazgatási végrehajtással kapcsolatos kérdések, az eljárási bírságok és az eljárási költségek újraszabályozásának igényei tették szükségessé.[5]
2008-ban - három évvel hatálybalépése után - a Ket.-et az Országgyűlés átfogó jelleggel módosította. A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól
- 8/9 -
szóló 2004. évi CXL. törvény módosításáról szóló 2008. évi CXI. törvény (Mtv., vagy átfogó módosítás) a Ket. alig pár rendelkezését hagyta változatlanul. Az Mtv. megalkotásának hivatalos indokai között elsőként szerepel, hogy "egyszerűbbé, gyorsabbá tegye a közigazgatási eljárást".[6] A gyorsaság és hatékonyság követelménye lényegében majd minden magyarországi közigazgatási reform egyik fő indoka volt.
Kétségtelen, hogy a Ket. számos szövegezési (kodifikációs) hibát tartalmazott, melyek nagyobbrészt a közigazgatási egyeztetés és az országgyűlési tárgyalás során kerültek be a szövegbe. Ezek kijavítása valószínűleg nem igényelte volna az egész törvény teljes átdolgozását, sőt egy teljesen új eljárási szabályrendszer hatályba léptetését. Kevésbé látványos ugyanis, de az Mtv. hatálybalépését is kísérte egy salátatörvény (2009. évi LVI. törvény - Mtv. salátatörvény), mely csak cím szerint 168 további törvényt módosított, a módosult rendelkezések száma több ezerre tehető.[7] A salátatörvény egyik fő célkitűzése volt, hogy a Ket. tárgyi elsődlegességét védje, vagy, ha úgy tetszik, helyreállítsa. A salátatörvény tette világossá, hogy a Ket. a közigazgatási hatósági eljárások kódexe, hatályát maga határozza meg, és hatósági eljárás során csak akkor és annyiban nem alkalmazható, amikor és amennyiben maga így rendelkezik. A Ket. 2008-2009. évi módosítása sem adott azonban gyógyírt a magyar közigazgatási eljárásjog betegségeire, így a Ket. megújítása 2010-2014 között végig napirenden volt, amelyre a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium több - eredményét tekintve sikertelen - megoldási javaslatot is kidolgozott.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az 1615. (2003) számú ajánlásában kérte fel a Miniszteri Bizottságot a jó közigazgatás egységes, átfogó és konszolidált mintaszabályzatának megalkotására. A Miniszteri Bizottság 2007. június 20-án fogadta el a Jó közigazgatásról szóló CM/rec(2007)7. számú ajánlását és függelékét, "A jó közigazgatás kódexe" (a továbbiakban: Kódex) elnevezésű dokumentumot. Az Ajánlás és a függelék rendeltetése túlmutat deklaratív jellegű kívánalmak megfogalmazásán, azok olyan minimumkövetelményeket foglalnak magukban, amelyekkel az Európa Tanács tagállamai jogrendszerének összhangban kell lennie. Ezért indokolt, hogy az új törvény ezekre is figyelemmel legyen. A Kódexben megfogalmazott zsinórmértékeknek a jelenleg hatályos eljárási törvény túlnyomó többségben megfelel, azonban indokolt lehet egyes elemekre nagyobb hangsúlyt fektetni az új törvény kodifikációja során.
Az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény (Ákr.) megalkotása során több elvárásnak is meg kell felelni. Csak a magyar közjogi hagyományokra és alkotmányos identitásra, valamint a nemzetközi tapasztalatokra, külföldi jó gyakorlatokra alapozva lehet Magyarországon - az ügyfelek és hatóságok megítélése szerint is - jól alkalmazható közigazgatási eljárásjogi törvényt alkotni.
Az Ákr.-rel szemben alapvető követelmény, hogy a szabályozás olyan megoldásokat tartalmazzon, amelyek a hatósági ügyintézéshez kapcsolódóan az ügyfelek számára ténylegesen érzékelhető, pozitív változásokat eredményeznek.
Mindenekelőtt hangsúlyozni szükséges az Ákr. kapcsolatát az Alaptörvény XXIV. cikkében foglalt tisztességes ügyintézéshez való joggal, továbbá a bírói kontroll lehetőségét is biztosító, valamint a jogorvoslathoz való jogot garantáló XXVIII. cikkével. A közigazgatási eljárás egyik, talán legfontosabb funkciója a jogvédelem, az ügyfelek érdekeinek és jogainak biztosítása, az állami szervek "önkényétől" való megóvása, valamint ezzel egyidejűleg a közérdek érvényre juttatása. Ezért átfogó célkitűzésként rögzíthető, hogy önmagában az eljárások racionalizálása, gyorsítása nem lehet mindenekfelett érvényesítendő szempont a szabályozás kialakításakor.
Míg a közigazgatási eljárásjogi és anyagi jogi szabályok hagyományosan igen differenciált eszközrendszerrel szorítják rá az ügyfeleket a jogkövető magatartásra, és ha ezt mégis elmulasztanák, vagy akár csak vonakodnának kötelezettségeiknek eleget tenni, a hatóságok azt eszközeik teljes tárházát segítségül hívva kikényszerítik, önmaguk mulasztásával szemben azonban igencsak elnézőek. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a hatóság mulasztásának a Ket.-ben megállapított szankciói alkalmatlanok rendeltetésük betöltésére. A jogállammal szemben támasztott alapvető elvárás, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek,[9] vagyis alkotmányos követelmény az is, hogy az eljárási szabályokat a hatóságok is betartsák.
A megalkotandó új hatósági eljárási kódexszel kapcsolatban koncepcionális célként fogalmazható meg az a követelmény, hogy radikálisan rövidebb legyen, mint a jelenleg hatályos Ket. Ez alapvetően kétféle módszerrel az alábbiak szerint érhető el:
- egyrészt indokolt lehet a nem közvetlenül az általános hatósági eljárásokra vonatkozó szabályoknak az ágazati eljárásokban - esetleg a végrehajtási rendeletekben - való szabályozása,
- továbbá a kódex rendelkezéseit indokolt azon szabályokra "szűkíteni", melyek valóban kapcsolódnak a hatósági ügyhöz, főszabály szerint, melyek megsértése akár kasszációs okot jelentene egy bírósági eljárásban,
- ennek megfelelően sem a közigazgatás belső eljárásaira, sem pedig a hatóság ügyvitelére, működésére vonatkozó szabályokat, sem pedig anyagi jogi jellegű rendelkezéseket az új közigazgatási eljárási törvény nem tartalmaz.
Érvényesítendő szempont továbbá, hogy az új kódex rendelkezései ténylegesen egyszerűbbek, lehetőség szerint az ügyfelek számára is közérthetőek legyenek - természetesen egy
- 9/10 -
kódextől elvárható jogi pontosság, szabatosság sérelme nélkül. Az új kódex csakis ott és olyan terjedelemben tartalmaz szabályokat, ahol arra a hatósági ügy elintézéséhez valóban szükség van, e szabályok jelentsenek egyben "zsinórmértéket" is, azaz azoktól a lehető legszűkebb terjedelemben lehessen eltérni, és a lehető legtöbb hatósági eljárásban alkalmazandóak legyenek. Ez természetesen szükségessé teszi a kódex hatályára vonatkozó rendelkezések alapvető átstrukturálását.
Az új közigazgatási eljárási törvény a Ket. bevált, jól működő jogintézményeit nem kívánja öncélúan "megjavítani", azokat az elmúlt évek államszervezeti és közigazgatási szervezeti változásai miatt szükségessé váló mértékben pontosítva illeszti be a kódex rendszerébe.
A közigazgatási eljárásjog szabályozási szerkezete egy, a szabályozás törzsét tartalmazó kódexből, valamint az ágazati joganyagból állna, amelybe minden, az újonnan megalkotott modelltörvényből kikerülő részletszabály kifejtésre kerül. Megjegyzendő, hogy a szabályozási szint helyes megválasztása - annak alapvető jogokkal való szoros kapcsolata miatt is - minden esetben körültekintően vizsgálandó.
Az Et. eredeti - és a Ket. koncepciója szerint elvileg ma is érvényesülő - szabályozási modellje három kategóriába sorolta az eljárási szabályokat: az Et. hatálya alól kivett (nem terjed ki rá a kódex hatálya), részlegesen kivett (a kódex szabályait csak akkor kell alkalmazni, ha az ügyfajtára vonatkozó törvény eltérő szabályokat nem állapít meg), valamint azok az eljárások, amelyekben a kódex szabályait - az abban biztosított eltérés lehetősége mellett - teljes körűen kellett alkalmazni.
Megjegyzendő, hogy eredetileg mindössze egyetlen kivett, és négy részlegesen kivett (külön tartott) eljárás volt. Ehhez képest a Ket. hatályára vonatkozó szabályok kisebb részben a jogalkalmazás hibáira adott rossz válaszok miatt, nagyobb részben partikuláris (tárca)érdekek miatt mára csaknem átláthatatlanná váltak. Összességében azonban úgy tűnik, hogy "az ahány eljárás, annyi szabály" fenntarthatatlan, a jogbiztonságra veszélyes jogalkotási gyakorlatát a jogalkotónak nem sikerült felszámolni, így pedig éppen azok az eljárási garanciák vesznek el, amelyek miatt általános eljárási törvényt egyáltalán alkotni érdemes volna.
Az ügyfelek úgy érezhetik, hogy az azonos vagy nagyon hasonló eljárások alapvetően eltérő szabályok szerint folyhatnak. Az elmúlt évtizedekben kialakult szabályozás tehát az állampolgárok joghoz jutását, ügyeik intézését éppúgy megnehezíti, mint a hatóságok kiegyensúlyozottan színvonalas jogalkalmazását. A rossz szabályozás azzal is járt, hogy a közigazgatási eljárás és közvetve maguk a közigazgatási szervek is elvesztették az állampolgárok bizalmát. Az Ákr. megalkotása során az ügyfelek, a hatóságok és a jogalkotó elemi érdeke, hogy rendet teremtsenek az általános és különös eljárási szabályok jelenleg nehezen átlátható rengetegén, ezzel visszanyerjék a közigazgatási eljárásba, a közigazgatási szervekbe és magába a jó államba vetett bizalmat.
Az Ákr. tárgyi hatálya tehát főszabályként a közigazgatási szerven kívüli érintett jogalany ügyében megvalósuló, jogilag szabályozott olyan cselekvési rendre terjed ki, amelyet egyedi ügy intézése során, hatósági jogalkalmazás keretében, az érintett jogalanyra nézve jogi helyzetét megváltoztató, jogvitáját elbíráló vagy jogsértésére reagáló, közvetlen jogi hatást kiváltó egyedi aktus (rendelkezés) kibocsátása, illetőleg érvényesítése érdekében folytatnak le. (Az eljárás természetesen a jogszabály felhatalmazása folytán hatóságként eljáró közigazgatási szervnek és az eljárás más alanyainak aktív közreműködését feltételezi.)[10]
Mivel a korábbi szabályozási megoldások tovább már nemhogy nem tarthatóak fenn, de azok a tapasztalatok szerint súlyos kompromisszumok mellett alkalmasak egy eljárási kódex általános jellegének megteremtésére, ezért a jövőben
a) szemben a Ket.-tel, elsősorban azon garanciális eljárási szabályokra vonatkozó kógens rendelkezésekre szorítkozik, amelyek megsértése olyan súlyú eljárási szabálysértésnek minősül, amely a döntés érvényességére is kihathat,
b) az Ákr. az eljárási garanciák biztosítása érdekében kifejezetten előírja önnön tárgyi - és értelmezési - elsődlegességét,
c) csak néhány, szigorúan elvi alapokon kiválasztott eljárást (szabálysértési eljárás, választási eljárás, állampolgársági eljárás, vagy éppen sajátosságai okán a német közigazgatási eljárásjogi törvényhez hasonlóan akár az adóigazgatási eljárás) vesz ki az új törvény hatálya alól és
d) szakít a külön tartott és privilegizált eljárások kategóriájával, ugyanakkor
e) az említett garanciális jellegű szabályokon túlmutatóan, saját maga ad tételes felhatalmazást a különös eljárási (részlet)szabályok megállapítására.
Az Ákr. megalkotása során a cél, hogy a jelenleg érvényesülő eljárási alapelvek továbbra is érvényesüljenek. Tekintettel azonban arra, hogy az Ákr. nem egyszerűen az eljárási határidők rövidítésének eszközével tesz kísérletet a közigazgatási eljárás hatékonyságának növelésére és az eljárás gyorsítására, indokolt az alapelvi rendelkezések alapos felülvizsgálata.
A közigazgatási eljárás alapelvei olyan alapvető alkotmányos jogokra utalnak, amelyek védelme az állam elsőrendű kötelessége.[11] Az alapelvek az Alaptörvény mindenkire kötelező rendelkezéseinek, azon belül is az alapvető jogoknak leképződései a közigazgatási eljárásra. Ezek a rendelkezések tehát tartalmilag is megelőzik a részletes eljárási szabályokat, azok alkalmazási korlátait hordozzák.[12] Jelentőségük abban áll, hogy a közigazgatási eljárást összekapcsolják az Alaptörvénnyel.
Az alapelvek olyan általános szabályokat tartalmaznak, amelyeket a közigazgatási hatósági ügy elintézése során mindvégig, az eljárás minden fázisában és minden szereplőjének követnie kell. Az alapelvek tehát közigazgatási hatósági ügy elintézése során az egyes eljárási cselekményekre vonatkozó minden egyes szabállyal együtt alkalmazandóak, amelyek
- 10/11 -
valódi normatív tartalommal és erővel bírnak. Megsértésük a törvény bármely más rendelkezéseinek megsértéséhez hasonlóan, következményekkel kell, hogy járjon. Az alapelvek megsértése önmagában is kihat a hatóság döntésének törvényességére, jogorvoslati kezdeményezés alapjául szolgálhat, és eljárási következménnyel jár.[13]
Az Ákr. célként tekint egy olyan alapelvi katalógus kidolgozására, amely egyértelműen mutatja azok Alaptörvényből eredő jellegét. Ugyancsak indokolt, hogy a Ve.-hez hasonlóan alapelvi szinten is megjelenjen a gyermekek és fogyatékossággal élők joggyakorlásának elősegítése.
A Ket. alapelvi rendelkezései a jogalkotó szándéka ellenére a napi hatósági gyakorlatot mégsem hatják át, ezért felülvizsgálatra és kiegészítésre, illetve pontosításra szorulnak, melynek során célszerűnek tűnik azok egyszerűbb és közérthetőbb megfogalmazása, a Jó közigazgatás kódexében megfogalmazott alapelvekre is figyelemmel.
Az alapelvi rendszer kialakítása során a Ket. modellje tekintendő mintának, mivel amit a hatályos Ket. mint alapelvi követelményt tételesen megfogalmaz, az a Ket. részletszabályainak alkalmazása során is érvényesíthető és számon kérhető. A Ket. alapelvi katalógusa prózai módon fejti ki az egyes alapelveket, iránymutatást adva azok gyakorlati megvalósításának. Emellett az is lényeges, hogy minél rövidebb, tömörebb normatartalmat állapít meg az Ákr., annál nagyobb az alapelvek jelentősége.[14] Ha pedig az Ákr. valóban csaknem minden közigazgatási eljárásra irányadó lesz, a különös eljárási szabályokra is ki kell terjedniük az alapelvi követelményeknek. Ebben az értelemben az alapelvi követelményeknek a közigazgatási tárgyú jogalkotásra nézve is irányadónak kell lenniük az új szabályozás kialakításakor, így dogmatikailag egységes, világos és a gyakorlati jogalkalmazást segítő rendszerben, az Alaptörvénnyel való kapcsolatot is hangsúlyozó módon az alapelvek tartalmi kifejtésével szükséges a normaszöveget megalkotni.
Azokban az eljárásokban, amelyekben a kérelem előterjesztésekor a döntés meghozatalához szükséges valamennyi információ - függetlenül attól, hogy azt az ügyfél terjesztette elő, vagy a hatóság rendelkezik azzal - a hatóság rendelkezésére áll, így a tényállás további tisztázására, külön bizonyítási eljárás lefolytatására nincs szükség, és nincs ellenérdekű ügyfél, indokolt a kormányablakokról szóló 515/2013. (XII. 30.) Korm. rendeletben (Kr.) megállapított, a gyakorlatban is bevált szabályozáshoz hasonló eljárásrend kialakítása. A Kr. 3. § (2) bekezdése értelmében egy ügyben akkor van lehetőség azonnali ügyintézésre - azonnali döntéshozatalra -, ha az ügyfél a kérelem előterjesztésekor valamennyi, az ügy elintézéséhez szükséges feltételt teljesíti. Ugyanezen szakasz (1) bekezdése kimondja, hogy az azonnali ügyintézés egy lehetőség. Azaz, ha a kérelem benyújtásakor az ügyfél mégsem bocsát minden szükséges feltételt, dokumentumot a hatóság rendelkezésére, függetlenül attól, hogy az ügyfelet hiánypótlásra kell felhívni, vagy bizonyítást kell lefolytatni, akkor ún. teljes eljárás lefolytatására kerül sor, tehát a hatóság az általános - illetve az ügyre vonatkozó - ügyintézési határidőn belül jár el.
Az új közigazgatási eljárási törvényben ennek mintájára tehát minden olyan esetben, amikor a döntés meghozatalához minden szükséges feltétel a hatóság rendelkezésére áll, a hatóságnak azonnal - de legkésőbb 8 napon belül - döntést kell hoznia. Ha a hatóság megállapítja, hogy nem állnak fenn a döntéshozatal feltételei, akkor végzésben rendelkezik arról, hogy az eljárást az általános szabályok szerint - teljes eljárásként - folytatja. A sommás eljárás nagy könnyebbséget jelent az ügyfeleknek az egyszerű megítélésű, jellemzően okmányokkal, nyilvántartásokkal kapcsolatos ügyeikben, így például az igényelt igazolványokat a jelenlegi 21 nap helyett 8 nap alatt megkaphatná az ügyfél.
E megoldás előnye, hogy az azonnaliság - hangsúlyozottan mint lehetőség - minden eljárásban adott, és a szabályozás során nem szükséges ágazati érdekek mentén egyenként eldönteni, hogy mely ügyekben kerüljön bevezetésre a sommás eljárás. Hátránya ugyanakkor, hogy a hatóságok megpróbálják az ügyeket rögtön teljes eljárás szerint folytatni. Ezt hivatott a valóban indokolt esetekre szorítani a törvény azzal, hogy a teljes eljárásra való áttérésről a hatóságnak formalizált döntést kell hoznia. A törvény külön rendelkezése hiányában is ilyen döntés lehet a hiánypótlási felhívás is, mert annak kibocsátására csak azért kerülhet sor, mert a sommás eljárás feltételeit az ügyfél a kérelem benyújtásakor nem teljesítette.
Ugyan a sommás eljárásra jellege okán leggyakrabban hatósági bizonyítvány és igazolvány kiállítása, valamint nyilvántartás vezetése során kerülhet sor, hangsúlyozandó egyrészt, hogy a jogintézmény bevezetése nem váltja ki a Ket. V. fejezetének rendelkezéseit, másrészt az említettnél sokkal szélesebb körben is létjogosultsága van.
A sommás eljárás sikeres bevezetésének lehetőségét erősíti az a tény, hogy a rendelkezésre álló statisztikai adatok[15] szerint a jelenlegi közigazgatási eljárási rendszerben a lefolytatott ügyek
- 30%-át 3 nap alatt,
- 27 %-át 4-10 nap alatt,
- 26%-ában 11-30 nap alatt intézik el.
Az Ákr.-ben megállapítandó különböző határidők finomhangolásával lehetővé válhat az, hogy a jelenleg 11-30 nap alatt elintézhető ügyek meghatározó részében nyitott legyen a sommás eljárás lehetősége.
- 11/12 -
A sommás eljárás nagy könnyebbséget jelent az ügyfeleknek az egyszerű, különösen az okmányokkal, nyilvántartásokkal kapcsolatos ügyeikben, így például az igényelt útlevelet a jelenlegi 21 nap helyett 8 nap alatt megkaphatná az ügyfél.
A területi közigazgatás reformja - különösen a kormányhivatalok integrációja - lehetővé teszi a hatóságok együttműködésének általános modellje (a szakhatósági eljárás) mellett egyéb alternatív megoldások bevezetését, amelyek egyszerűbb és gyorsabb eljárásokat eredményeznek. A sok hatóság közreműködését feltételező eljárások hatékonyabbá tétele érdekében a törvény a hatóságok együttműködését ösztönző szabályokat állapít meg. Ma megoldatlan számos, egymásra épülő eljárás ügyfélbarát kialakítása, ezért a koncepció olyan speciális eljárásforma bevezetését irányozza elő, amely a tényleges egyablakos eljárási metódust segítené elő, egy "fő" hatóság kijelölésével, amely az egyéb, érintett további hatóságoktól beszerzi vagy elősegíti az ügyfél kérelmének teljesítéséhez szükséges hatósági döntéseket. Így például egy gyermek születése után a szülőnek az új hatósági együttműködési rendszer szerint elég lenne csupán egy hatósággal kapcsolatot létesíteni (akár úgy, hogy már a kórházban kitölti a későbbi eljárások megindítását szolgáló kérelmeket) ahhoz, hogy gyermeke anyakönyvi kivonatát, lakcímkártyáját, TAJ-kártyáját, adókártyáját megkaphassa, valamint a családtámogatási ellátásokat (anyasági támogatás, babakötvény, GYES, GYED stb.) igénybe vegye. Jelenleg a szülőnek két hatóságot (jegyző, fővárosi és megyei kormányhivatal) kell személyesen felkeresni ezen ügyek megindításához, az eltérő eljárási határidők miatt többször is. A hatóságok együttműködésének megerősítéséhez ezért elengedhetetlen az ágazati szabályok élethelyzet-szemléletű szigorú deregulációja, amely eredményeként megvalósulhat a valódi, az ügyek széles spektrumát érintő egyablakos ügyintézés Magyarországon.
A magyar közigazgatási eljárásjogi kodifikációk hagyományosan meghatározzák az általános ügyintézési határidőt, melytől az Ákr. sem tér el. Az általános ügyintézési határidő további rövidítése nem alkalmas az eljárások további érzékelhető gyorsítására. Az európai mintákat áttekintve ugyan van példa akár tizennégy napos ügyintézési határidőre is [a bolgár eljárási törvény 57. cikk (2) bekezdése], azonban általánosnak mondható a harminc, vagy annál hosszabb ügyintézési határidő meghatározása. Emellett a tapasztalatok azt is mutatják, hogy az ügyintézés várható leghosszabb határideje sem kalkulálható, hiszen a Ket. 33. §-a tíz pontban szabályozza az ügyintézési határidőbe be nem számító időtartamokat. A határidő nyugvása miatt tehát a huszonegy napos általános ügyintézési határidő túllépése nélkül is, az ügyfelek számára előre nem látható módon, akár több hónapig tarthat az eljárás, ezért a törvény az ún. teljes eljárásban az általános ügyintézési határidő mellett hat hónapban megállapít egy objektív határidőt is, amely alatt az ügyben döntést kell hozni.
Az új közigazgatási eljárási törvény kidolgozásakor indokolt lehet olyan szabályozási irány megválasztása, amely értelmében a kéthónapos - objektív - határidő "bruttóvá" válna, amely alól csak az ügyfél mulasztása (késedelme) és az indokolt döntéssel történt felfüggesztés időtartama jelenthet kivételt. E határidőkeretnek a rövidebb megállásokat viselnie kell, a hosszabb, az ügyintézést ténylegesen gátló okok esetén viszont a formális felfüggesztés valóban megállíthatja a határidő múlását. Mivel a hatóságnak az ügyet továbbra is késedelem nélkül, de legkésőbb az említett határidőkereten belül el kell intéznie, az új szabályozás az ügyfelek számára kiszámítható és előre látható eljárási időtartamokat eredményezne.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 13. cikke biztosítja a hatékony jogorvoslathoz való jogot.[16] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata akkor tart egy jogorvoslatot hatékonynak, ha annak igénybevételére a kérelmezőnek alanyi joga van. További kritériuma a hatékonyságnak, hogy a jogkör gyakorlója érdemi felül bírálatot végezhessen, megváltoztathassa, vagy hatályon kívül helyezhesse a határozatot. Alapkövetelmény, hogy a jogkör gyakorlója a kérelem érdemét, jogkérdéseket és az ügy ténybeli megalapozottságát is vizsgálhassa.
Fontos, hogy a jogorvoslat ne csak elvi szinten legyen elérhető, a tagállam tudjon joggyakorlatot felmutatni. További követelmény, hogy a jogorvoslat legyen az azt igénybe venni szándékozók számára a gyakorlatban - ténylegesen - elérhető.
Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy a 13. cikk nem a jogorvoslat egy bizonyos formájához való jogot biztosítja. Az Egyezmény értelmében a hazai hatóság előtti jogorvoslatot szükséges biztosítani, azonban ebből éppúgy nem következik sem a közigazgatási szervezeten belüli jogorvoslat fenntartásának kötelezettsége, ahogyan a minden döntéssel szembeni közigazgatási bírói fórum igénybevételének lehetősége sem. A lényeg ugyanis az érdemi felülvizsgálati jogkör, és nem a hatáskörrel rendelkező szerv közigazgatási, vagy éppen bírói volta. Amennyiben azonban a közigazgatási jellegű jogorvoslatnak az eljárási garanciái nincsenek kidolgozva az adott nemzeti jogban, az már a 13. cikk sérelmével jár.
Meg kell továbbá jegyezni, hogy a 13. cikk nem követel meg többszintű jogorvoslati fórumrendszert sem. Egyetlen, ám hatékony, érdemi jogorvoslat is megfelelő garanciának minősül az érintett számára.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Egyezmény 13. cikkéhez kapcsolódó gyakorlatát nem sérti, ha fellebbezni csak a megtámadott döntésre vonatkozóan, tartalmilag közvetlenül összefüggő okból, illetve csak a döntésből közvetlenül adódó jog- vagy érdeksérelemre hivatkozva, indokolt kérelemmel lehet.
Alapvetően eltérő jellegükre, így különösen az ügyfél nézőpontjából való különbözőségükre tekintettel feltétlenül indokolt az Ákr.-ben is fenntartani a Ket.-ben kialakított határvonalat a jogorvoslás két fő fajtája, az ügyféli aktivitást feltételező kérelem alapú jogorvoslási formák, illetőleg az ügyfél passzivitása mellett vagy akár az ügyfél akarata ellenében, hivatalból indított döntés-felülvizsgálati formák között. Ennek megfelelően az Ákr.-ben külön címben kell szabályozni az ügyfél akaratnyilatkozata
- 12/13 -
(kérelme, keresetlevele) alapján lefolytatandó jogorvoslati eljárásokat, illetve azokat az eseteket, amikor a közigazgatási szerv vagy annak felügyeleti szerve - akár saját elhatározás alapján, akár valamely más állami szerv kezdeményezésére - hivatalból folytatja le a döntés felülvizsgálatát.
Az Ákr. a döntés-felülvizsgálati eljárások típusait, szabályait a mai kor viszonyaihoz igazítva fejleszti, illetve hozzáigazítja az előkészítés alatt lévő közigazgatási perrendtartás szabályaihoz, az új bírósági felülvizsgálati rendszerhez. Továbbá elvégzi a hivatalbóli döntés-felülvizsgálati eljárások jelenlegi szabályainak felülvizsgálatát, melynek során kijavítja a jelenlegi szabályozásban meglévő jogalkalmazást akadályozó hibákat, illetve hiányosságokat.
Hangsúlyos szerepük leginkább abban áll, hogy a hivatalbóli döntés-felülvizsgálati eljárások az objektív jogvédelem eszközei, akkor is, ha a jogorvoslat nem áll az ügyfél érdekében, viszont a hatósági döntés jogszabálysértő. A közigazgatási jog és a közigazgatás működésének számos sajátossága indokolja e jogorvoslási módokat, hiszen az objektív, tárgyi jogvédelem a közigazgatásban egyszerűen közérdek, közpénzügyi érdek stb. (pl. jogszabálysértő - de az ügyfélnek kedvező - működési engedély, nyugdíjhatározat hosszú távon és jelentős károkat okozhat, ha a közigazgatási "önkorrekcióra" nincs lehetőség).
A hivatalbóli döntés-felülvizsgálatok jelenlegi feltételrendszerének felülvizsgálata, továbbá a közigazgatási jogorvoslatok egymáshoz való viszonyának "összeillesztése" jelentősen hozzájárulhat a közigazgatási eljárások gyorsabb - végleges - lezárásához, egyúttal pedig a bírósági felülvizsgálat megelőzéséhez, valamint a közigazgatási felelősség erősítéséhez is.
Az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdése szerint: "Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti". A Ket. a jogorvoslathoz való jog érvényesülése érdekében négy jogorvoslati eszközt határoz meg: a fellebbezési eljárást mint általános jogorvoslati eszközt, a bírósági felülvizsgálatot, az újrafelvételi eljárást, valamint az Alkotmánybíróság határozata alapján indítható eljárást.
Figyelemmel arra, hogy a fellebbezés a magyar hatósági eljárásjogban hagyományosan nem kötött jogcímhez, és abban teljesen új érveket is fel lehet hozni, az ügyfelek és gyakran a hatóságok is a kétfokú közigazgatási eljárásra gyakran egységes eljárásként tekintenek, ezért a tényállás teljes körű tisztázására csak a másodfokú eljárásban kerül sor. A rendelkezésre álló adatok alapján a legtöbb területen elenyésző - leggyakrabban 0,5 % alatti, átlagosan 0,33%[17] - a fellebbezéssel támadott döntések aránya, azonban a fellebbezési eljárásban született határozat bírósági felülvizsgálatát akár az ügyek 20-25%-ában is kezdeményezték a felek.
Már a Ket. koncepciója is kiindulópontként határozta meg, hogy "Jogorvoslati fórumként csak olyan szerv jöhet szóba, amelynek elfogulatlansága - a konkrét ügyhöz való viszonya alapján - nem kérdőjelezhető meg." E kritérium a közigazgatási szervezetrendszer legújabb változása nyomán, amikor nagyon sok - és a tervek szerint egyre több - ügy esetében a járási hivatal az első fokú hatáskör címzettje, és a kormányhivatal jár el másodfokon, a két hatóság között szoros kapcsolat van: egy költségvetési szervet képeznek, a külső szemlélő számára ez egy "házon belüli" jogorvoslatnak tűnik, vagyis a fellebbezés elbírálására jogosult szerv jogosan elvárt elfogulatlansága megkérdőjelezhető.
A koncepció kidolgozása során áttekintettük a mintaadó európai közigazgatási hatósági jogorvoslati modelleket. Megvizsgáltuk a szerven belüli és a közigazgatási szervezeten belüli fellebbezés, valamint a döntések bírói kontrolljának előnyeit, hátrányait, lehetőségeit és kockázatait. Mindezek alapján megállapítható, hogy az Áe. (és ennek nyomán a Ket.) jogorvoslati rendszerével - lényegi elemeit tekintve - megegyező posztszocialista hatósági eljárásjogok ismerik a jogcímhez nem kötött, indokolás nélkül előterjeszthető fellebbezést, amelyben korlátozás nélkül lehet új tényre hivatkozni, s amelyet a hatóság felettes szerve (szervezeti egysége) bírál el.
A Ket. előkészítése során ún. fellebbezési bizottságok felállításának lehetőségét vizsgálta a Kodifikációs Bizottság, azonban azt - bár a koncepcióban sem általános fellebbezési fórum, hanem mint a minisztériumok első fokú határozatai elleni fellebbezések elbírálására jogosult szerv szerepelt - végül elvetette. A közigazgatási szervezeten belüli, azonban nem a felettes szerv által elbírált, hanem a hierarchián kívüli, kifejezetten a jogorvoslati eljárások lefolytatására létrehozott közigazgatási szervre jelenleg nincs releváns európai példa. 1991 és 2013 között az osztrák közigazgatási eljárásjog általános jogorvoslati fórumai a független közigazgatási tanácsok (Unabhängiger Verwaltungssenat) voltak. A független közigazgatási tanácsok részben magasan képzett elméleti-, részben pedig széles körű közigazgatási gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező jogászokból álltak. Megjegyzendő, hogy az osztrák közigazgatási hatósági eljárásjog jogorvoslati rendszere 2014-ben alapvetően megújult és egyfokú közigazgatási eljárásban hozott döntéssel szemben kizárólag a bírói kontroll lehetőségét biztosítják. Az elmúlt években az angol közigazgatási jogorvoslati rendszer is jelentős átalakításon esett át, melynek kimondott célja volt, hogy a korábban is létező, szakosított döntőbíróságok államigazgatástól való függetlenségét erősítsék, a jogorvoslatot valóban hatékonnyá és gyorssá tegyék. Ennek eredményeként a döntőbíróságok a 2007-ben elfogadott törvény alapján[18] az igazságszolgáltatás részeként működnek, igazgatásukat a bírósági igazgatást végző szervezet (HM Courts and Tribunals Service) látja el, megteremtették a döntés-felülvizsgálattal érintett hatóságoktól való valódi, és mindenki által felismerhető függetlenségét.
Megállapítható tehát, hogy jelenleg - a mindössze huszonhárom évig működött osztrák független közigazgatási tanácsok megszüntetését követően - nem ismert olyan minta, amely a végrehajtó hatalmon belül, általános hatáskörű, horizontális jogorvoslati fórumrendszert működtetne, ezért elvetettük a kvázi-bíróságként működő fellebbezési bizottságok felállításának lehetőségét.
Hangsúlyozandó, hogy az Egyesült Királyságban és az Osztrák Köztársaságban is a végrehajtó hatalom helyett egyértelműen az igazságszolgáltatás kezébe helyezte a jogalkotó a közigazgatási döntések elleni jogorvoslatot. A döntés alapjául mindkét államban az eljárások időszerűségének javítása, valamint a jogorvoslati kérelmet elbíráló szervek függetlenségének erősítése szolgált.
- 13/14 -
A Kódex 22. cikkének[19] a közigazgatási döntésekkel szembeni jogorvoslati rendszerre vonatkozó rendelkezéseiből nem vezethető le a közigazgatási jogorvoslati lehetőség biztosításának kötelezettsége, azonban kényszerítően következik belőle a bírói kontrollhoz való hozzáférés lehetőségének biztosítása. A hatékony jogorvoslathoz való jog tartalmi követelményeként meghatározza, hogy a jogorvoslati kérelem egyaránt irányulhat az ügy érdemére vagy a közigazgatási döntés jogszerűségére. E rendelkezésből nem következik, hogy jogcímhez nem kötött, bármely okból, indokolás nélküli fellebbezés lehetőségét kellene a jogalkotónak biztosítania.
Az új szabályozás kialakításakor a legújabb európai tendenciákhoz hasonlóan a jogállamiság elvének inkább megfelelő közigazgatási szervezeten kívüli eljárási típust, a közigazgatási pert tartjuk követendőnek a közigazgatási szervezeten belüli jogorvoslat, a fellebbezés általános jogorvoslati eszköz szerepe helyett. Fontos megjegyezni, hogy a közigazgatási per jelenleg is hangsúlyosan jelenik meg az elsőfokú hatósági döntésekkel kapcsolatban, ugyanis a közigazgatási hatósági ügyek harmadában a hatályos szabályozás szerint is kizárt a fellebbezés lehetősége. Az eljárási szabályok egyik fő célja a végleges döntés meghozatalának, kikényszerítésének elősegítése (biztosítása). Így kiemelkedő szereppel rendelkezik az anyagi jogerő intézménye, amely a döntést megváltoztathatatlanná teszi, azt véglegesen lezárja. Az Ákr. szem előtt tartja a közigazgatási ügyek végleges rendezésének elsődleges kívánalmát, így a jogorvoslati rendszer kialakítása során a döntések ellen igénybe vehető jogorvoslati eszköztárat az anyagi jogerő mielőbbi beálltához igazítja. Az Ákr. szóló törvény jogorvoslati rendszerében fellebbezésnek így kizárólag akkor van helye, ha azt a törvény kifejezetten megengedi, azonban ha a fellebbezés elbírálására az elsőfokú határozatot hozó szervvel azonos közigazgatási szerv másik szerve lenne jogosult, akkor -az automatizált elektronikus döntést kivéve - fő szabályként az ügy érdemében hozott döntés bírói kontrolljának lehet csak helye.
Az Ákr. tehát garanciális okokból a Ket.-hez képest más hangsúlyokat követ: a Ket.-ben elsődleges jogorvoslat a fellebbezés és másodlagos a bírói kontroll, míg az új kódexben a fellebbezés a kivételes, és a főszabály a közigazgatási per. A jogorvoslat szabályozási modellje tehát a jelenlegi főszabályt (fellebbezés lehetősége) teszi kivétellé, és a kivételt (fellebbezés lehetőségének hiányában közigazgatási per) teszi főszabállyá.
Mindezekre figyelemmel a jogorvoslati alapmodell három elemből áll:
- közigazgatási (első fok) eljárás,
- elsőfokú közigazgatási bírósági eljárás, valamint
- kivételes jelleggel a másodfokú közigazgatási bírósági eljárás.
Az új rendszer biztosítani tudja az objektívebb elbírálást, ezáltal az ügyféli jogok hatékonyabb érvényesülését azzal, hogy nem hagy teret a szervezeten belüli egyéb érdek, elfogultság megjelenésének. A korrupciós kockázatok csökkentésének is megfelelő eszköze lehet a bírói kontroll, mivel a bírói függetlenség és a bírósági eljárás nyilvánosságának elvéből fakad a döntési folyamatok átláthatóságának javulása, továbbá a bírósági döntések publikálása eredményeként megismerhető és kiszámítható lesz a joggyakorlat.
A közigazgatási per általános jogorvoslati eszközzé tételével az Ákr. átalakítja a bírói kontrollhoz köthető intézményeket, eljárási lehetőségeket is. Az ügyteher csökkentése miatt érdemes a bírósági felülvizsgálati kérelmet az alapügyben első fokon eljáró szervnél előterjeszteni, amely felügyeleti (felettes) szerve útján terjeszti fel a bírósághoz. A döntést hozó hatóságnak és a felügyeleti szervnek pedig a megtámadott döntéssel szemben hivatalból érdemi döntés-felülvizsgálati hatáskört biztosít az új szabályozás. Az eljáró hatóságnak is indokolt az önkorrekció jogát megadni, mint ahogy jelenleg is adott.
E helyütt csak utalni szükséges arra, hogy a jogorvoslati rendszer hatékonysága és időszerűségét különféle perelhárító és permegelőző eljárások kialakításával nagymértékben növelni lehet.
A fentiekben bemutatott főszabályhoz képest lesznek olyan esetek, amikor lesz közigazgatási fellebbezés a bírói jogorvoslat előtt (a közigazgatási döntések mintegy harmadában), ezért az Ákr. kétféle jogorvoslati rezsimet szabályoz.
Az ún. önkormányzati hatósági ügyek esetében - a helyi önkormányzáshoz való jog garantálása érdekében - indokolt a jelenlegi jogorvoslati rend fenntartása.[20]
Mérlegelve a közigazgatási végrehajtás gyakorlatának tapasztalatait a koncepció úgy foglalt állást, hogy az Ákr.-nek nem indokolt részletes végrehajtási szabályokat megállapítania, hanem a bírsági végrehajtásról szóló törvény rendszerébe helyes "átterelni" a végrehajtást, illetve a bírósági végrehajtás intézményrendszerét kell alkalmassá tenni a közigazgatási határozatok meghatározott körének végrehajtására. Ez esélyt nyújtana koncentrált erőforrások létrehozására és a hatékony jogérvényesítés megvalósítására.
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a bemutatott, a közigazgatási eljárásjogot sokszor mégoly mélyrehatóan is érintő, tervezett változtatások önmagukban nem elégségesek a kitűzött célok elérésére. Az eljárásjogi szabályozás ugyanis nem helyettesíti az egyes igazgatásszervezési, szervezetalakítási megoldásokat, valamint az alapos anyagi jogi előírások felülvizsgálatát és csak azokkal együtt tudja a várt pozitív hatását kifejteni. Ugyanígy a szervezeti és hatásköri szabályok egyszerű változtatása, az anyagi jogi szabályok újragondolása megfelelő eljárásjogi keretek nélkül biztosan nem lehet képes elérni a kívánt célját. Mindezek mellett elengedhetetlen az általános eljárási kultúra színvonalának emelése is. ■
JEGYZETEK
[1] A szerző az általános közigazgatási rendtartással összefüggő jogszabályok előkészítésével kapcsolatos feladatokat koordináló minisztériumi munkatársként az általános közigazgatási rendtartás Kormány által elfogadott koncepciója alapján készített összefoglalója.
[2] Concha Győző: Politika: Közigazgatástan. Bp., Grill, 1905. III.p
[3] A "Közigazgatás- és Közszolgáltatás-fejlesztési Stratégia 2014-2020" a hatósági eljárásokra vonatkozó szabályozás irányát hasonlóan szabja meg: korszerű és ügyfélbarát eljárásrendet, egyszerűbb eljárásokat, rövidebb bruttó eljárási időtartamokat, eljárások túlszabályozottságának csökkentését (dereguláció) tűzte célul.
[4] Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Et.)
[5] Patyi András: A közigazgatási hatósági eljárás mai rendjének kialakulása Magyarországon. In: Patyi András (szerk.): Hatósági eljárásjog a közigazgatásban. Bp.-Pécs, Dialóg-Campus, 2012. 50-54. p.
[6] I. m. 54. p.
[7] I. m. 54-55. p.
[8] Valló József hatósági eljárásjogi magántervezetének címét tudatosan választottuk a készülő törvény munkacíméül. Amellett, hogy tisztelgés a második világháború előtti magyar közjogtudomány előtt, ennél rövidebben az új koncepció legfontosabb célkitűzését, a tárgyi hatály általánossá tételét megfogalmazni sem lehet. (Valló József: Törvénytervezet az általános közigazgatási rendtartásról indokolással. Bp., Magyar Közigazgatástudományi Intézet, 1942.)
[9] 11/1992. (III. 5.) AB határozat III. 3.
[10] Patyi András: A közigazgatási hatósági eljárás meghatározása és elhatárolása más eljárásoktól. In: Patyi András: Hatósági eljárásjog a közigazgatásban. Bp.-Pécs, Dialóg-Campus, 2012. 30. p.
[11] Alaptörvény I. cikk (1) bekezdése "Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége."
[12] Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-1616/2014. számú ügyben.
[13] Varga Zs. András: Az alkotmányosság követelménye és az eljárás alapelvei. In: Patyi András (szerk.): Hatósági eljárásjog a közigazgatásban. Bp.-Pécs, Dialóg-Campus K., 2012. 107-109. p.
[15] Az Igazságügyi Minisztérium statisztikai adatgyűjtése a központi államigazgatási szervek 2013-ban első- és másodfokon hozott döntéseit vizsgálta. A Közbeszerzési Hatóság, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, valamint a miniszterek által irányított központi államigazgatási szervek nagy része eleget tett adatkérésünknek, s 629 első fokon intézendő ügytípusban 5.594.600 ügyről áll rendelkezésünkre adat. A kérdések nagy része az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Programban szereplő kérdésekkel azonos, egyedül az elintézési időtartamra vonatkozóan szerepelt többletkérdés. Az adatszolgáltatás nem terjedt ki a járási hivatalok, a fővárosi és megyei kormányhivatalok, valamint az önkormányzatok által lefolytatott ügyekre.
[16] "Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg."
[17] Az Igazságügyi Minisztérium statisztikai adatgyűjtése mellett felhasználtuk az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program hatósági statisztikai adatgyűjtését is, így 33.700.569 döntésről rendelkezünk adattal, amelyek tartalmazzák a járási hivatalok, fővárosi és megyei kormányhivatalok, önkormányzatok, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal eljárásainak adatait is.
[18] Tribunals, Courts and Enforcement Act 2007.
[19] 1. A magánszemélyek jogosultak közvetlen vagy kivételesen bírósági felülvizsgálatot kérni azon közigazgatási döntés ellen, amely közvetlenül érinti jogaikat és érdekeiket.
2. A főszabály szerint lehetséges közigazgatási jogorvoslat megelőzi a bírói felülvizsgálatot. Bizonyos esetekben ez kötelező lehet. A jogorvoslati kérelem irányulhat az ügy érdemére vagy a közigazgatási döntés jogszerűségére.
[20] A Ket. 19. § (2) bekezdése szerint - ha önkormányzati rendelet eltérően nem rendelkezik - önkormányzati hatósági ügyben első fokon a képviselő-testület jár el. A képviselő-testület ezt a hatáskörét a polgármesterre, a bizottságára, a társulására vagy a jegyzőre ruházhatja át. A Ket. 107. § (1) bekezdése szerint pedig az önkormányzati hatósági ügyben a fellebbezés elbírálása a képviselő-testület hatáskörébe tartozik, ha az elsőfokú döntést nem a képviselő-testület hozta.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző IM főosztályvezető, PhD, PPKE JÁK Alkotmányjogi Tanszék e. adjunktus.
Visszaugrás
