A pénzügyi-gazdasági válság globális kockázati tényező, amely a nemzeti alkotmányos rendszereket megterheli, és új kihívások elé állítja. Egyrészt tudomásul kell venni, hogy a krízis kezelését célzó új nemzetek feletti eszköztár (mint például az Európai Stabilitási Mechanizmus) és a nemzetgazdaságok fokozottabb harmonizációja újabb szuverenitás-transzfert igényel, amely alkotmányossági kérdéssé transzformálódik.[1] Másrészt - az euró övezetben részes és azon kívüli államok eltérő problémái, valamint a nemzeti gazdaságok különböző állapota miatt - szükségszerűen nemzeti válaszok is születnek: takarékossági és megszorító intézkedések, kiigazító csomagok, a bankrendszert és a befektetőket érintő kormányzati intézkedések sűrűsödnek válság-joganyaggá, amelynek azonban még mindig az alkotmány keretei között kell maradnia. A veszélyeztetett alkotmányi értékek tartalmi oldalról különösen a gazdasági és szociális alapjogok[2], formai oldalról pedig az állami beavatkozás sebessége miatt a jogbiztonság, a fair eljárás. Vitathatatlan, hogy a gazdasági válság ténye és következményei elől az alkotmánybíráskodás sem térhetett ki. Ez statisztikailag is szignifikánsan látható a 2009 óta kibontakozó joggyakorlatban, amely egyre gyakrabban hivatkozik a gazdasági válságra különféle formában. Ez azért is feltűnő, mert az 1990-es évek legelejét leszámítva a gazdasági válság nem jelent meg mint argumentációs toposz, annak ellenére sem, hogy számos gazdasági nehézséggel nézett szembe nemcsak Magyarország, hanem a világ is. Az 1995/96-os gazdasági kiigazítás ("Bokros-csomag") oka sem volt más, mint a költségvetés tarthatatlanná vált helyzete, de ugyanígy lehetne beszélni a 1994/95-ös mexikói, az 1997-es ázsiai, az 1998-as orosz, a 2001-es török vagy az 1999/2002-es argentin válságról is, amelyek semmilyen módon nem éreztették a hatásukat az Alkotmánybíróság gyakorlatában, ahogyan a 2001. szeptember 11-i terrortámadást sem említik kifejezetten a bíróságok. Ezzel szemben a 2008 végén kibontakozott és a hatását - legalábbis részben és legalábbis egyes országokban - azóta is éreztető pénzügyi-gazdasági válságra előszeretettel hivatkozik az Alkotmánybírósági esetjog. A megszorítások arányosságának kérdése, a válságkezeléssel összefüggő közös áldozatvállalás mérlegelése számos európai alkotmánybíróság naprendjére került.[3]
Az alábbi írás európai összehasonlításra nem, csupán arra vállalkozik, hogy miután áttekintette a válság-orientált magyar joggyakorlatot, elméleti elemzést adjon arról, milyen konstellációkban és milyen feltételek mellett lehet hivatkozni a gazdasági válságra mint releváns körülményre az alkotmánybíráskodásban, továbbá, hogy a magyar alkotmánybíráskodás milyen keretek között mozoghatna e téren. A gyakorlat kapcsán a válogatás szempontja az, hogy a válság vagy ennek szinonimája, a krízis mint kifejezés megjelenik-e az érvelésben. Ez természetesen nem tökéletes elhatárolási kritérium, mert számos olyan esetet nem vesz figyelembe, amikor a válság explicite nem jelenik meg a határozatban, ugyanakkor talán mégis a leginkább használható korpusz-szűkítés, mert úgy véljük, hogy amennyiben egy bizonyos érv ténylegesen hozzájárul a döntéshez, akkor ez olyannyira "megsűrűsödik", hogy a kifejezés előfordul a határozat indokolásában.
A gazdasági válság mint releváns szempont 1991-ben jelent meg az alkotmánybírósági gyakorlatban, amikor a lakáscélú kölcsönök kamataival kapcsolatos
- 104/105 -
törvényi rendelkezéseket és ezzel összefüggésben a korábbi Ptk. 226. § (2) bekezdését támadták. A 32/1991. (VI. 6.) AB határozat ezzel kapcsolatosan elviekben nem találta alkotmányellenesnek azt a lehetőségét, hogy hosszú évekig fennálló szerződési jogviszonyokban az esetlegesen beálló jelentős gazdasági, esetleg politikai, illetve pénzügyi és egyéb társadalmi változások hatására bekövetkező és a szerződéskötéskor előre nem látható kockázatok (háború, válság, infláció, politikai kockázatok, gazdasági lehetetlenülés stb.) következményeit az állam kiigazítsa, amennyiben ezek lényegesen megváltoztathatják a szerződő felek helyzetét.[4] Ezt a határozatot a későbbi gyakorlat megerősítette[5], ugyanakkor a közvetlenül a rendszerváltozást követő egy-két évet leszámítva a gazdasági válságra hivatkozás nem játszott szerepet.
A gazdasági válság mint érv 2009-ben tért vissza,[6] amikor az állampolgári jogok országgyűlési biztosa azért fordult az Alkotmánybírósághoz, mert álláspontja szerint a lakáscélú kölcsönökre vonatkozó állami készfizető kezességről szóló 2009. évi IV. törvény alkotmányellenes, mivel a kezességet a munkahely 2008. szeptember 30-át követő elvesztéséhez kötötte, ami önkényes, és ezzel megsértette a megkülönböztetés tilalmát. Az Alkotmánybíróság 2010 márciusában meghozott döntése szerint ez a bizonyos feltételek mellett biztosított készfizető kezesség ex gratia juttatás, amire nincsen senkinek joga. Ez azonban csak félig igaz: a szolidaritáson alapuló állami segítségnyújtásra valóban nincsen senkinek alanyi joga, ugyanakkor, ha az állam valamilyen pénzügyi segítséget nyújt, akkor ezt csak önkényes megkülönböztetés nélkül teheti, vagyis nem részesítheti egyes állampolgárait segítségben, míg más hasonló helyzetűeket nem. Így a kérdés valójában az volt, hogy a gazdasági válság megalapozhatja-e a kezességnyújtást, amire a válasz igen, másrészt, hogy önkényes volt-e a 2008. szeptember 30-i dátum meghatározása, amire a válasz, hogy nem.
Röviddel ezután a földgáz-nagykereskedés összefüggésében került elő a gazdasági válság.[7] A pénzügyi válság és az ennek hatására bekövetkezett árfolyamváltozások hatására a földgáz-nagykereskedők jelentős veszteségeket szenvedtek, amelyeket egy miniszteri rendelet alapján a többi piaci szereplőnek kellett megtérítenie. Az árrögzítés és a jelentős valutaleértékelődés miatt kétségkívül méltánytalan állapotok álltak elő, amely állami beavatkozást is indokolhat, az az állítás ugyanakkor, hogy "az egész jogrendszerben nem található egyetlen olyan jogi előírás sem, mely erre az esetre alkalmazandó és alkalmazható volna", figyelmen kívül hagy számos lehetséges elvi megoldást, amely akár a jogállamiság, akár a tulajdonvédelem, akár a szerződések kötőereje, akár a szinallagma megbomlása és a szerződés tényleges üzleti alapjának sérelme mintájára (§ 313 BGB analógiájára) elképzelhetőnek tűnik. Ez volt az első határozat, amelyben az Alkotmánybíróság a gazdasági válságot mint biankó felhatalmazást értelmezte, ami a dogmatikai kérdések kibontása és megválaszolása nélkül igazolta az állami intézkedést.
Bár a tőkepiaci szabályozással kapcsolatosan nem sokkal ezután meghozott határozat[8] sokszor hivatkozott a "válságjogi jogalkotásra", a befektetési jegyek kereskedésének felfüggesztése egy ettől függetlenül létező lehetőség volt, és erre is figyelemmel, a gazdasági válság érdemi érvként nem jelent meg a döntésben.
A gazdasági válság ugyanakkor jelentős szerepet játszott a villamosenergia kötelező átvételi rendszere átalakítása megítélése során.[9] A távhőt termelő erőművek számára a villamosenergia-törvény alapján kiadott konkrét egyedi határozat garantálta a távhőtermelés során előállított villamosenergia meghatározott árú és meghatározott időre szóló felvásárlását, aminek az volt a célja, hogy az érintett erőművek által eszközölt befektetések megtérüljenek. Ezeket a konkrét egyedi hatósági határozatokon alapuló szerződéseket az Országgyűlés az energetikai tárgyú törvények módosításáról szóló 2011. évi XXIX. törvénnyel 2011. július 1-jei hatállyal megszüntette. Az áramvásárlási szerződések és az azok alapjául fekvő közigazgatási engedélyek rendszere az Alkotmánybíróság szerint komplex jogviszonynak minősülnek, amelyek a közigazgatási jog és a polgári jog határterületén a két nagy jogterület "átfedésében" jönnek létre, a közigazgatási jog és a magánjog közötti "senki földjén" helyezkednek el. Maga az energiavásárlási konstrukció olyan keresztfinanszírozási rendszer, amely az energia és a távhő termelésén túl szociális, energiahatékonysági és környezetvédelmi szempontokat is szolgál. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság szerint a megalapozott döntéshez nem elegendő sem a jogviszony valamely részének az összefüggéseiből kiemelt vizsgálata, sem az egyoldalú közjogi vagy magánjogi megközelítés. Az Alkotmánybíróság a visszaható hatályú jogalkotásra és a felkészülési idő hiányára alapított alkotmányjogi panaszokat elutasította azon az alapon, hogy a korábbi Ptk. lehetővé tette a szerződések utólagos jogszabályi módosítást, és a Ket. is engedte a közigazgatási határozatok jogerejének feltörését (újrafelvételi eljárás, a döntés módosítása vagy visszavonása, felügyeleti eljárás). Ezzel összefüggésben hivatkozott a "globális gazdasági-pénzügyi válság[ra]" és az ezzel párhuzamos "magyar gazdasági-pénzügyi-költségvetési helyzet[re]", amelyek a körülményeket olyan lényeges módon változtatták meg, hogy indokolttá tették az energiavásárlási rendszer közjogi és magánjogi elemeinek felülvizsgálatát és átalakítását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
