A latin nyelv a jogtudomány valamennyi részterületén és ezenfelül a generációkon átívelő oktatásában sajátos, és egyben változó szerepet töltött és tölt be napjainkban is. E klasszikus nyelv szerepvállalását korszakonként és a jogtudomány területétől függően hol domináns, hol pedig visszaszoruló pozíció jellemezte, de nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy célszerűsége folytán a jövőben reneszánszáról, újjáéledéséről beszéljünk. Nyelvi jellegén túl rendkívül összetett kapcsolat fedezhető fel a latin és a jogtudomány, illetve a legtágabb értelemben vett jog között, amelyre jelen gondolatébresztőnek szánt írás csak utalni képes. Feltárásához a maga teljességében hosszas előtanulmány, számos tudományterület speciális elemzőmunkája szükséges, nem beszélve a több évszázadra visszanyúló latin nyelven írott jogi literatúra feldolgozásáról, amelynek híján a feladat megoldása nem lenne teljes.
A latin nyelv és a jog kapcsolatát, hatását a jogra - nyelvi mivoltából adódóan - vizsgálhatjuk nyelvészeti szempontból. A nyelvészeti megközelítést azonban árnyalja a lingvisztika számos részterülete, illetve a nyelvészethez társult tudományterületek, amelyek mind-mind eltérő aspektusokból tárhatják fel e rendkívül bonyolult kapcsolat jellegét. De árnyalhatja az a szemléletmódbeli különbség is, hogy a latin nyelvre nyelvi eszközként, avagy egy speciális, jogot alakító faktorként tekintünk. Érdekes eredményeket kaphatunk a jogi latinság grammatikai, lexikai, szemantikai, sőt pszicholingvisztikai és retorikai elemzéséből, amely az írott jogi nyelvezeten túl annak alkalmazását is vizsgálat tárgyává teheti.
A latin nyelv jogfejlődésben betöltött szerepét elemezhetjük jogtörténeti, jogelméleti illetve eszmetörténeti megközelítésből is, amely számos kérdésre keresheti a választ. Például hogy a latin nyelv struktúrája hatással volt-e a jogrendszer jelenleg ismert struktúrájára? Fogalmi készletével hogyan formálta az Európában alkalmazott partikuláris jogok közötti kapcsolatot? A jogállamiság eszmei fejlődésében nyomon követett latin írásbeliség kultúrahordozó, kultúraközvetítő funkciója hogyan teremtette meg az európai jogi civilizációt? Végső soron minek köszönhető az, hogy napjainkban a jogtudomány latin terminológiájának használata a kontinentális jogrendszerek mellett az angolszász jogrendszerekben is tetten érhető, sőt ott még nagyobb előszeretettel használatos? (Macleod 1998: 235, 251) Ezekre a kérdésekre egy összetettebb kutatás során kaphatunk választ, hiszen a latin nyelv a római kortól kezdve a modern korig végigkíséri a jogtudomány és jogi kultúra fejlődését. Ám annak ismeretében, hogy a latin nyelv a középkortól kezdve az egyes nemzeti és egyéb partikuláris jogok különbözősége ellenére a jogegységesítés egyik leghatékonyabb eszköze volt, érdemes lenne e jellegzetes vonását megvizsgálni és kiaknázni a 21. századi globális világban igényként jelentkező jogi integráció érdekében.
A jog tudománnyá válásának, európai fejlődésének hordozóközege és alakító tényezője az elmúlt több mint két és fél évezredben a latin nyelv volt. A Kr. e. 5. században kihelyezett XII táblás törvényektől kezdve a Kr. u. 529-ben elkészült Corpus Iuris Civilisig terjedő mintegy ezer esztendőben - a saját nyelvi logikájával, szóképzésével, terminológiájának megalkotásával - maga is hatással volt a jogi gondolkodásra és a tételes szabályozásra, meghatározóan befolyásolva a további európai jogfejlődést. Ekkor alakult ki - a Principátus korától kezdve - a közjog és magánjog különválasztásának szemléletmódja, a közjog Salus reipublicae suprema lex esto vezéreszményén alapuló gyakorlása, létrejött a későbbi jogfejlődés termékeny táptalajául szolgáló, aprólékosan kidolgozott római magánjog. De a hatalmassá nőtt birodalomba integrált, valamint a szomszédos számtalan, saját jogszokásokkal, tételes jogi előírásokkal rendelkező népre tekintettel a római jogtudósok jog-összehasonlítással és a diplomáciai kapcsolatok jogi formáinak kidolgozásával kimunkálták a ius gentium területét is, mely a későbbi korok nemzetközi jogának formálódása során is hivatkozási pontként szolgált (Fellmeth, Horwitz 2009: vii-xi). Mindennek a latin nyelv volt az alapja.
Történt ez annak ellenére, hogy a hódításai révén soknyelvűvé vált Római Birodalom nyelvpolitikájában ru-
- 1/2 -
galmasnak, megengedőnek mutatkozott. Bár a görög kultúra addigra már meghatározó befolyással, kisugárzással rendelkezett a mediterrán térségben - s a birodalomban a hivatalos írásbeliségre és szóbeliségre a görög-latin kétnyelvűség volt a jellemző -, az erős római jogi hagyományok miatt a birodalom jogrendszerének és jogtudományának nyelve a latin maradt.
Nem volt ez persze mindenütt egyeduralkodó, a görög nyelv hatása, érvényesülése - különösen a hellenista birodalomrészben - még a joggyakorlatba is benyomult. Így például Valerius Maximus és Quintilianus Kr. e. 131-ből származó beszámolója szerint P. Licinius Crassus konzul nemcsak hogy görög nyelven ítélkezett, hanem "ki-ki abban a görög dialektusban kapta meg tőle az ítéletet, amelyikben törvényszékénél a beterjesztést tette" (Adamik 2006: 44). A görög nyelv a római közigazgatásba is beszüremkedett. Bár a diplomácia nyelve a Nyugatrómai Birodalom bukásáig a latin volt, az alsó és középszintű közigazgatásban a görög maradt a hivatalos nyelv a keleti tartományokban. A nyugati birodalomrész bukása után, amikor a birodalom erre a hellenista vidékre húzódott vissza, a görög nyelv természetszerűen az államszervezet magasabb régiójában is egyeduralkodóvá vált: míg II. Theodosius császár dekrétumait latin és görög nyelven is közzétette, addig a latin nyelv a 6. századra a birodalom maradék, keleti tartományaiból szinte teljesen kiszorult. A volt nyugati tartományokban azonban - melyekre a barbár királyságok rátelepültek - a görög hatás megszűntével, és a nagyrészt latin nyelvű egyházi értelmiség által átmentett római kultúra révén a jogtudomány latin nyelvűsége folytatódott.
Amikor a Nyugatrómai Birodalom bukását követő több évszázados visszaesés után Európa gazdasági fejlődése - jelentős részben a tengeri kereskedelem fellendülése révén - a 12. században ismét virágzásnak indult, a megújult viszonyok jogi szabályozásához kéznél volt a latin nyelvű római jogtudomány és joggyakorlat hagyománya. A kibontakozó "kommunális mozgalom által átformált oktatás már nagy városi gócpontokban létesített iskolákat a polgárság erejére támaszkodva" (Bónis 1972: 14). Az új iskolákban a jogászi feladatokhoz szükséges ismereteket az artes liberales keretén belül ókori retorika néven oktatták, amely azonban már kizárólag a levelezésre vonatkozó ismeretek elsajátítását jelentette. Ebből a 12. századra a retorika segédtudományaként önálló tudományág, az ars dictandi, azaz a fogalmazás művészete alakult ki (Camargo 1991: 27). A latin nyelvű jogi oklevelek szerkesztéséhez a grammatikai ismereteken túl a dictamen, azaz a latin nyelvű levélírás bevett gyakorlatában való jártasságra volt szükség. Így az ars dictandi a jogi ismeretek közvetítőjeként szolgáló latin nyelvű grammatikát és retorikát is magában foglalta. A korszakban nem egyedülálló életútként Irnerius, a bolognai glosszátoriskola megalapítója az ars dictandi tanárából vált jogtudóssá (Bónis 1972: 14-15).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
