A hitelbiztosítékok közül a zálogjognak van a legnagyobb jelentősége, ezért kiemelem azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyek a gyakorlatot foglalkoztatták az elmúlt időszakban.
A törvényi szabályozás szerint, ha a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett, a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból kizárólag a törvényben tételesen felsorolt költséget és díjat vonhatja le, a fennmaradó összeget pedig haladéktalanul az értékesített zálogtárgyat terhelő, zálogjoggal biztosított követelés (tőke, szerződéses kamat, költségek) kielégítésére köteles fordítani.
A feltételek a következők:
- a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezzen;
- ne legyen függő követelés, [erre külön szabály van a Cstv. 49/D. § (7) bekezdésben];
- a követelést határidőben bejelentse a hitelező;
- a nyilvántartásba vételi díjat befizesse;
- a vagyontárgy az adós tulajdonában áll.
A 2007. évi módosítást követően jogalkalmazási bizonytalanság volt tapasztalható, de ma már evidencia,
- 9/10 -
(és a törvény is tartalmazza) hogy a zálogjogos hitelezőnek is be kell jelenteni a követelését, s az is, hogy a nyilvántartásba vételi díjat is be kell fizetnie. A Kúria ezen túl azon iratok felszámolónak történő megküldését is alapvetőnek tartja, amelyek a zálogjogos hitelezői minőséget megalapozzák. Ha ezeket késve küldik meg, a zálogjogos követelés is ennek megfelelő kategóriába kerül vagy nem lehet zálogjoggal biztosított követelésként besorolni (Gfv.VII.30.337/2013/4.).
Az ügyek nagy részében az egyenes adós vagyontárgyán áll fenn a zálogjog, a Cstv. is ezt a helyzetet szabályozza. A gyakorlatban azonban rendszeresen előfordul, hogy a cégvezetők, tulajdonosok, illetve cégcsoportok esetén a csoportba tartozó cégek a saját vagyonukat is elzálogosítják, s ilyenkor a dologi adós és a személyes kötelezett különböző személy vagy társaság lesz. Amennyiben az egyenes adós felszámolása befejeződik és kiderül, hogy a zálogtárgy értékesítéséből elért vételár nem fedezi a zálogjogosult követelését, felmerül a kérdés, hogy a fennmaradó követelés az adós cégnyilvántartásból való törlésével megszűnik vagy sem, illetve az, hogy a dologi adós ingatlanán, vagyontárgyán fennálló zálogjog törölhető-e.
A követelések megszűnéséről mind a hatályos Ptk., mind az 1959. évi IV. tv. (rPtk.) rendelkezik. Az rPtk. 323. § (1) bek. értelmében a kötelezett halálával a szerződés nem szűnik meg, kivéve, ha csak személyesen teljesíthető szolgáltatásra irányult. Az új Ptk. rendelkezése pontosabb, kimondja ugyanis a 6:3. §-ban, hogy a kötelem megszűnik a kötelezett halálával vagy jogutód nélküli megszűnésével, ha kötelezettsége személyesen teljesíthető szolgáltatás nyújtására irányult;
Ebből látható, hogy sem a rPtk., sem a hatályos Ptk. alapján az adós törlésével a követelés nem szűnik meg. Ezért a dologi adóssal szemben akár peres, akár peren kívüli, s így felszámolási eljárásban is érvényesíthető a követelés. A Legfelsőbb Bíróság a BH 2006.121. szám alatt közzétett döntésében ennek megfelelően mondta ki, hogy a kölcsönszerződésből eredő követelést az adós gazdálkodó szervezet felszámolása nem szünteti meg. Az indokolásban a bíróság hangsúlyozta, hogy a kötelmi jogviszony megszűnésének többféle módja van: a teljesítés, a rPtk. 319. §, 320. §, 321. §, 322. §-aiban szabályozott esetek, valamint megszünteti a követelést az arról való lemondás is. Az rPtk. 323. §-ának (1) bekezdése szerint a kötelezett halálával a szerződés nem szűnik meg kivéve, ha az csak személyesen teljesítendő szolgáltatásra irányul. "A gazdasági társaság megszűnése sem eredményezi a társasággal szembeni követelések megszűnését. Az 1997. évi CXLIV. törvény 54. §-a, 55. §-ának (2) bekezdése, 56. §-a rendelkezik arról, hogy a megszűnt társaságot terhelő követelések kikkel szemben és mennyi ideig érvényesíthetők. Ha a felperes álláspontja helytálló lenne, és a kötelezett megszűnésével a szerződés megszűnne, úgy a szerződést biztosító járulékos mellékkötelezettségek kötelezettjei is szabadulnának a szerződés teljesítéséért általuk vállalt kötelmek alól. A szerződést biztosító mellékkötelezettségeknek viszont éppen az a rendeltetése, hogy a mellékkötelezett (kezes, zálogkötelezett) maga teljesítsen, illetőleg álljon helyt a zálogul lekötött vagyontárggyal, ha a főkötelezett nem tud vagy nem akar teljesíteni, ideértve a főkötelezett halálát, illetőleg a gazdálkodó szervezet megszűnését is."
Az 5.2. pontban vizsgált esetnek nagyon sokszor azért van jelentősége, mert ettől függ, hogy a dologi adós tulajdonában álló vagyontárgyon fennálló zálogjog törölhető vagy sem. A Cstv. 49/D. § (3) bek. értelmében a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esik az a követelés, amely kizárólag a zálogtárgyból történő kielégítés tűrésére irányul (dologi kötelezettség), valamint az a követelés is, amelynek végrehajtására az ingóságot lefoglalták, illetve a végrehajtási jogot a felszámolás kezdő időpontjáig [28. § (2) bekezdés e) pont] bejegyezték. A gyakorlatban merült fel az a kérdés, hogy miként tudja a záloghitelező a dologi adós elleni felszámolási eljárásban az igényét érvényesíteni. Kiss Gábor, a Fővárosi Bíróság akkori gazdasági kollégiumvezetője a csőd- és felszámolási bírák 2010. január 20-22-én tartott konferenciáján azt az álláspontot képviselte, hogy " a felszámolás alá került adós dologi kötelezettsége esetén (az adós egy másik személy kötelezettségét saját vagyonának egy részével biztosítja, így elválik a személyes kötelezett - aki a teljes vagyonával felel - és a dologi kötelezett - aki csak a zálogba adott vagyontárgyával felel), ha a személyes kötelezettel szemben még nem járt le a követelés, akkor is köteles és jogosult bejelenteni a követelését a zálogtárgy tulajdonosának felszámolása esetén, mert a Vht. rendszeréhez hasonlóan a bejelentkezéssel megnyílik az igénye az érvényesítésre. A dologi kötelezett felszámolója pedig a hitelezői igény kielégítése után felléphet a személyes kötelezettel szemben az rPtk. 259. § (1) bekezdés alapján." A gyakorlatban azonban változó megoldásokat alkalmaztak, volt olyan álláspont, hogy ilyenkor a hitelező követelése nem sorolható be a Cstv. 49/D. §-ba, hanem az 57. § (1) bek. f) pontjába, feltéve, ha valamilyen okból nem kell más pontba besorolni.
A Kúria a Gfv. VII. 30.255/2014/4. számú döntésben a számlakövetelésen fennálló zálogjog kielégítése kapcsán fejtette ki álláspontját a kérdésben. Idézem az indokolás vonatkozó részét:
"Ha a biztosított jogviszonyból eredő követelés már a dologi kötelezettek felszámolásának megindulása előtt lejárttá vált, akkor a dologi kötelezettel szembeni fellépés időpontjában - legkésőbb a dologi kötelezett felszámolásának megindulásakor - meglévő pénzeszközön áll fenn a zálogjog. Ha a személyes kötelezettel szemben a követelés még nem vált esedékessé a dologi kötelezett felszámolása megindulásának időpontjában, akkor a jogosult a dologi kötelezettel szemben még nem érvényesítheti a biztosítéki szerződésen alapuló követelését, azaz hitelezői igényt nem jelenthet be, mert a dologi kötelezettnek még nincs tűrési kötelezettsége a jogosulttal szemben. Abban az esetben tehát, ha a sze-
- 10/11 -
mélyes kötelezettel szemben a követelés még nem járt le, a dologi kötelezett elleni felszámolási eljárásban a jogosult még nem jelentheti be a hitelezői igényét (és nem fizetheti be a nyilvántartásba vételi díjat). A dologi kötelezett adós felszámolójának, a Cstv. 49/D. §-a szerint, a zálogtárgyból befolyt összegből a jogosultat lejárt követelés esetén megillető összeget a követelés esedékessé válásáig (és a hitelezői igény nyilvántartásba vételéig) tartalékolnia kell [Cstv. 49/D. § (3) bekezdés], azt nem használhatja fel a zálogjogosultat követő biztosított hitelezők, a felszámolási költségek, illetve a nem biztosított hitelezők követelésének kielégítésére. Ha az esedékessé válást követő 40 napos határidőben a zálogjogosult a dologi kötelezett felszámolási eljárásában nem jelenti be a követelését, akkor a felszámoló ezt a tartalékolt összeget felhasználhatja a sorrendben utána következő, határidőben bejelentkezett, biztosított hitelezők kifizetésére, továbbá a felszámolási költségek, valamint a többi, nem biztosított hitelező kielégítésére, a Cstv. 57. § (1) bekezdés szabályai szerint."
A hatályos szabályozás alapján ez az álláspont helyes, ugyanis a Cstv. 4/A. § kimondja, hogy a zálogjogosult - ideértve azt az esetet is, ha a zálogjogot óvadékként alapították - a zálogjog érvényesítésével összefüggő jogait a zálogkötelezettel szemben felszámolási eljárás esetében a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől nem gyakorolhatja, követeléseinek a zálogtárgyból (az óvadék tárgyából) való kielégítésére a csődeljárás, illetve a felszámolási eljárás keretében kerül sor. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a hitelező a dologi adós felszámolási eljárásában hitelezőként bejelentkezik. Ha ezt elmulasztja, (180 napon belül nem jelentkezik be), akkor a dologi adós zálogtárgya tekintetében törölhető a zálogjog.
A Cstv. VI. Novellával történt módosítását követően a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esik az a követelés, amely kizárólag a zálogtárgyból történő kielégítés tűrésére irányul (dologi kötelezettség), az önálló zálogjoggal, illetve átalakításos önálló zálogjoggal terhelt ingatlanból a biztosítéki szerződés szerint kielégíthető követelés. Mint látjuk a módosítás az alaphelyzeten nem változtatott, csak kibővítette a sort az önálló zálogjoggal. A módosítás azt célozza, hogy a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá essen az önálló zálogjog is, amely a követelésre nem közvetlenül, hanem a biztosítéki szerződésben meghatározott biztosítéki célnak megfelelően nyújt fedezetet. Önálló zálogjog alapítása esetén ugyanis a biztosítéki szerződésben kell - egyebek között - azt a követelést is meghatározni, amelyre biztosítékként az önálló zálogjog szolgál.
A Cstv. 49/D. § jelenlegi szabályai élesen vetik fel azt a kérdést, hogy miként viszonyul egymáshoz a vagyont terhelő (körülírással meghatározott) - és az egyéb (jelzálog, kézi zálog, követelésen fennálló zálogjog, különvált, önálló zálogjog) zálogjoggal biztosított követelés, melyeket kell előbb kielégíteni. A vagyont terhelő zálogjog kielégítési rangsora több szempontból speciális az általános rangsorszabályokhoz képest. Az általános szabály (azaz, hogy a zálogjog keletkezésének időpontja határozza meg a kielégítési elsőbbséget) nehezen alkalmazható vagyont terhelő zálogjog esetén. Itt ugyanis a zálogjog létrejöttének időpontjában jellemzően egészen más vagyontárgyakat terhel a zálogjog, mint a kielégítési jog megnyíltakor, ezért hívják ezt a zálogjogot "lebegő" zálogjognak. További probléma, hogy a vagyonba tartozó dolgokon a zálogjogosult korábban már alapíthatott más zálogjogot is. A gazdasági életben ez nem kivételes állapot. A cég vagyonába tartozhatnak olyan vagyontárgyak, amelyek már zálogjoggal voltak terhelve a vagyont terhelő zálogjog alapításakor, s a zálogjogosult erről tudva köt szerződést a gazdálkodó szervezettel. A rPtk. 266. § (3) bekezdése főszabályként azt mondja ki, hogy a vagyont terhelő zálogjog bejegyzési időpontja határozza meg a prioritást, és ez alól három esetkörben tesz kivételt. A felszámolási eljárásban rendkívül fontos ennek ismerete, mert ez határozza meg a kielégítési sorrendet a konkuráló zálogjogok között.
A dolgon a vagyonba kerülést megelőzően létesített zálogjog jogosultja adott esetben lehet a vagyont terhelő zálogjog jogosultja is, a törvény ezt nem zárja ki. Itt figyelemmel kell lenni a rPtk. 262. § (6) bekezdésére, mely szerint a kereskedelmi forgalomban zálogjogtól mentesen lehet tulajdont szerezni. Ebben az esetben a konkrét zálogjog fajtájától függően kell megállapítani, hogy a vagyont terhelő zálogjog bejegyzése előtt keletkezett vagy sem.
Más nyilvántartásba bejegyzett zálogjog lehet az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjog, illetve valamely lajstromba bejegyzett (pl. légi jármű) zálogjog. Ezek létrejöttének időpontjától függetlenül elsőbbséget élveznek a vagyont terhelő zálogjoggal szemben. A vagyont terhelő zálogjog alapításakor általában kizárják, hogy a zálogjogosult beleegyezése nélkül egyes vagyontárgyakon jelzálogot alapítsanak. Ennek ellenére előfordulhat ilyen eset, melynek tisztázása - a szerződés érvényességének megítélése - peres eljárásra tartozik. A felszámolási eljárásban az ilyen külön nyilvántartásba bejegyzett zálogjog jogosultja tehát elsőbbséget élvez a vagyont terhelő zálogjog jogosultjával szemben.
A kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen szerzett zálogjog a rPtk. 118. § (1) bekezdésével és a 265. § (1) bekezdésével összhangban vagyont terhelő zálogjog esetén is kivételt biztosít a főszabály alól. Ez a lehetőség inkább csak elméleti, de kizárni nem lehet. Amennyiben a zálogjogosult erre hivatkozik és a felszámoló számára egyértelmű a helyzet, őt kell előbb kielégíteni a vagyontárgy értékesítése esetén.
Az új Ptk. rendszerében a kérdés másként vetődik fel, ingatlan ugyanis nem lehet körülírással meghatározott zálogjog tárgya, az ingóságok esetében (kivéve repülők és hajók nyilvántartását) ugyanaz a nyilvántartás tartalmazza nem közhitelesen a szükséges adatokat.
Az magyarázatot nem igénylő megállapítás, hogy a kezdő időpontig a vagyont terhelő zálogjog jogosultja élhet az átalakítás jogával. Ebben az esetben már nem vagyont terhelő zálogjogról, hanem - a dolog jellegétől függően - jelzálogjogról, kézizálogjogról stb. van szó, s a kielégítés is ennek megfelelően történhet. (Feltéve,
- 11/12 -
hogy a jelzálogjogot bejegyezték az ingatlan-nyilvántartásba, az egyéb jogot a MOK nyilvántartásába.)
A kezdő időpont után a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet, ezért kizárt, hogy a hitelező átalakítsa a vagyont terhelő zálogjogot egyéb zálogjoggá.
Számtalan érintkezési felület van a két zálogjog között, rendszeresen ugyanazon hitelező javára alapítják mindkettőt. Konkurálhat a törvényes és a vagyont terhelő zálogjog (BDT 2014.3118.), az egyedi zálogtárgyat terhelő zálogjog a vagyont terhelő zálogjoggal (BDT 2013.3038. és BDT 2012.2671.).
A Novella által végigvitt módosítást követően fel kell készülni arra, hogy a körülírással meghatározott és egyéb zálogjog tekintetében a zálogjogok keletkezésének nagyobb jelentősége lesz.
Az utóbbi évek egyik legnagyobb vitáját kiváltó kérdése az, hogy miként alakul a vagyont terhelő zálogjogos hitelező kielégítése a termelés folytatása esetén. A vagyont terhelő/körülírással meghatározott zálogjog a kezdő időpontban meglévő vagyonhoz kapcsolódik. Egyes vélemények szerint amennyiben az adós a felszámolás elrendelése után is termelő tevékenységet folytat, az újonnan létrehozott termékekre már nem a korábbi szabályok szerint terjed ki a lebegő zálogjog, a felszámolás speciális szabályai ezt kizárják, legfeljebb arányokat lehet megállapítani. (Dr. Makó Péter: Módszertani ajánlás a vagyont terhelő zálogjogos és más egyéb zálogjogos hitelező igényének kielégítési sorrendjével kapcsolatos felszámolói eljárásra c. nem publikált dolgozatában fogalmazta meg ezeket a kérdéseket.)
Ezen álláspont szerint a zálogjoggal biztosított vagyon az lesz, ami a felszámolás kezdő napján (azaz, a vagyont terhelő zálogjog megnyílásakor) az adós vagyonát képezte. Az ekkor meglévő ingók, ingatlanok, vagyoni értékű jogok, követelések. Amennyiben viszont a felszámolás során keletkeznek új követelések, vagy a vagyontárgyak működtetéséből származó bevételek, akkor azokra már nem terjed ki a zálogjogosult előnyös kielégítési joga. Ebbe a körbe tartoznak a vagyontárgyak olyan természetes és jogi gyümölcsei, hasznai is, amelyek a felszámolás kezdő napja után keletkeztek. Ha alapanyagok, félkész termékek is voltak a vagyonban a felszámolás kezdő napján, akkor a késztermékek eladásának bevételeiből az alapanyag érték és késztermék érték arányában kell a zálogjogosultat kielégíteni.
Más álláspont szerint viszont a vagyon értékesítéséig az általános szabályok irányadóak abban a kérdésben, hogy milyen konkrét vagyontárgyakat terhel a lebegő zálogjog. Ezt az álláspontot erősíti a Cstv. 38. § (4) bekezdése, amely szerint a zálogjog a vagyontárgy értékesítésével szűnik meg. Amennyiben tehát a felszámoló olyan vagyontárgyat értékesít, amelyet a lebegő zálogjog terhel, akkor egyértelműen a vagyontárgy értékének 50%-a a zálogjogosultat illeti, akkor is, ha a vagyontárgy a felszámolás kezdetén csak félkész termék volt és a felszámolás során készítettek belőle készterméket.
Ez a vita megjelent konkrét döntésekben is. A gyakorlatot a Kúria több döntése orientálta, ezek közül a BH 2015.134. számú döntés kiemelkedő jelentőségű.
A Kúria ebben a döntésben kifejtette, hogy "ha a biztosított jogviszonyból eredő követelés már korábban lejárttá vált, akkor a kielégítés megnyílta időpontjában meglévő vagyontárgyakon áll fenn a zálogjog. Ha a felszámolás tette a követelést lejárttá, akkor csak a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyontárgyak értékét lehet figyelembe venni a vagyont terhelő zálogjoggal rendelkező zálogjogosult követelésének kielégítésénél." A döntés szerint tehát a zálogjoggal terhelt vagyontárgyak köre (így a követeléseké is) rögzül legkésőbb a felszámolás kezdő időpontjában, az ezt követően a vagyonba bekerülő vagyontárgyakra (követeléseket is beleértve) a zálogjog nem terjed ki. Amennyiben az adós a továbbfolytatott termelésben felhasználta azokat az ingóságait (alapanyag, készlet), amelyen a vagyont terhelő zálogjog fennállt, a hitelező kielégítési igénye nem az egyes megterhelt vagyontárgyak értékesítésekor, hanem a vagyon teljes terjedelmében, vagy nagyobb részletében történő értékesítése után készített közbenső mérleghez, vagy zárómérleghez készített szöveges jelentésben részletezett elszámolás alapján, a bíróság határozatával válik esedékessé. Az elszámolás alapjául a felszámolás kezdő időpontjában meglévő, vagyont terhelő zálogjoggal terhelt vagyontárgyak értéke szolgál.
Ezt az álláspontot nagyon sokan vitatták. A Győri Ítélőtábla kollégiumi ülésen ellentétes álláspontot képviseltek, véleményük szerint a vagyont terhelő zálogjog esetén, illetőleg ha a hitelbiztosítéki nyilvántartásban körülírással meghatározott zálogtárgy a vagyon egésze, és az adós a felszámolás során addigi gazdasági tevékenységét jogszerűen - részben vagy egészben - tovább folytatja, az ennek eredményeként az adós vagyonába újonnan kerülő vagyontárgyakra (dolgok, pénz, számlakövetelés, követelés) a zálogjog a felszámolás során is kiterjed.
A Pécsi Ítélőtáblán 2016. április 18-án tartott tanácskozáson is téma volt ez a kérdés. Az előterjesztő a Kúria álláspontjával nem értett egyet az alábbi véleményt kifejtve:
"Mikor szűnik meg a körülírással meghatározott zálogjog? E körben különbség van az adott vagyontárgyon fennálló, és a vagyonon fennálló zálogjog között. A rendes gazdálkodás körében értékesített vagontárgyon fennálló zálogjog megszűnik, helyébe a bevétel vagy más dolog lép (aztán ennek a helyébe léphet új vagyontárgy, majd újra bevétel stb.), mert ezzel tudja betölteni a biztosítéki szerepet (szemben az egyedi zálogtárggyal, ahol is a zálogjog biztosítéki szerepe éppen azzal valósul meg, hogy a zálogjog a tulajdonjog változásra tekintet nélkül fennmarad, kivéve a Ptk. 5:143. §-ában írt esetet). A körülírással meghatározott zálogjog esetén a vagyonelemeken fennálló zálogjog csak a kielégítés körében történt értékesítéssel szűnik meg oly módon, hogy a vagyonváltozás nem folytatódik, mégpedig azért, mert ebben az esetben a bevétel a zálogjogosultat illeti meg.
Ha a kielégítési jog megnyílta és a zálogjogosult fellépése, illetve a kielégítési értékesítés közötti időben tovább folyik a termelés (ami lássuk be gyakori lehet, hi-
- 12/13 -
szen a termelést általában nem lehet egy gombnyomással befejezni, a zálogkötelezett sok esetben pusztán dologi kötelezett, aki a kielégítési jog megnyíltáról csak később szerez tudomást, és a jogosult sok esetben nem is "szalad" rögtön a zálogkötelezetthez, más biztosítékot vesz igénybe, egyezkedik a személyes kötelezettel stb.), a feldolgozás, átalakítás, a rendes gazdálkodás körében történő értékesítés - mivel csak a kielégítési értékesítés szünteti meg a zálogjogot oly módon, hogy annak helyébe nem lép más vagyontárgy, az átalakított, feldolgozott vagyontárgy helyébe pedig a feldolgozással, átalakítással létrejött vagyontárgy lép -, a vagyonváltozás tovább tart egészen addig, amíg minden, a körülírásnak megfelelő vagyontárgyra a kielégítési értékesítés meg nem történik, és maga a "vagyont terhelő (körülírással meghatározott)" zálogjog meg nem szűnik.
Ha gyakorlati oldalról közelítjük a kérdést, azt kell mondanunk, hogy a kiadás, értékesítés igényével fellépő zálogjogosulttal szemben (bírósági végrehajtás esetén a végrehajtóval szemben) a zálogkötelezett nem hivatkozhat arra, hogy az egyébként a körülírásnak megfelelő, meglévő vagyontárgyaira (annak egy részére) a zálogjogosult nem tarthat igényt, arra zálogjoga nem terjed ki, mert az már nem azonos a kielégítési jog megnyíltakor meglévő vagyontárggyal (azt eladta, átalakította, feldolgozta, így azon a zálogjog megszűnt). Ha ugyanis erre hivatkozhatna, az magát az igényérvényesítést zárná ki, hiszen ha az értékesített, átalakított, feldolgozott vagyontárgy helyébe nem lép másik vagyontárgy, akkor az új vagyontárgyak nem zálogtárgyak, olyan vagyontárgy kiadását és értékesítését pedig ami nem zálogtárgy, a zálogjogosult nem kérheti. A zálogkötelezett mindig csak tűrésre köteles, teljesítésre nem, nem tartozik más vagyontárggyal helytállni, felszámolás nélkül ezért fel sem merülhet az, hogy nem zálogtárgy értékesítéséből a zálogjogosult arányos megtérítésre tarthatna igény. Emellett arra sem hivatkozhat a zálogkötelezett, hogy a rendes gazdálkodás körében értékesített vagyontárgy befolyó vételárára a zálogjogosult nem tarthat igényt, mert annak felhasználásával termelést még folytatni kívánja, az ehhez való joga ugyanis a kielégítési jog megnyíltával megszűnt. (Az előterjesztést és az emlékeztetőt dr. Kovács Ildikó tanácselnök készítette.)
Az előterjesztést követő vitában a Kúria képviselője kifejtette, hogy a Kúria fenntartja a BH 2015.134. számú összefoglalójában rögzített álláspontját, és a döntés indokolásában kifejtetteket módosította annyiban, hogy vagyont terhelő zálogjog esetén a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyonra terjed ki a zálogjog, a felszámolás kezdő időpontját követően a vagyonba kerülő vagyontárgyakra, így a követelésekre, és a vagyon működtetése eredményeként átalakult, feldolgozott vagyontárgyakra a zálogjog nem terjed ki. Nem tartja fenn azt - a döntés indokolásában kifejtett - álláspontot, hogy felszámolás kezdő időpontját megelőzően, a kielégítési jog megnyíltakor rögzül a zálogjoggal terhelt vagyon köre, elfogadja az előterjesztésben kifejtett álláspontot annyiban, hogy a a zálogjog rögzülése az anyagi jogból nem vezethető le, csak a Cstv. speciális rendelkezéseiből. A Kúria álláspontja szerint a zálogjoggal terhelt vagyon rögzülése a Cstv. "lex speciális" jellegéből, és abból a Cstv. által megfogalmazott célból vezethető le, hogy a hitelezők a Cstv. által meghatározott rendben nyerjenek kielégítést, és ezért a felszámolás kezdő időpontját követően a vagyon működtetése, gyarapodása már nem szolgálhatja csak egy - a zálogjogos - hitelező érdekeit.
A jövőben tehát azzal kell számolni, hogy ez - a zálogjogosultaknak nem éppen kedvező - megoldás lesz az irányadó gyakorlat.
Ennek a döntésnek több következménye is van, itt a termelés során készült vagyontárgyak értékesítésén túlmenően bérleti díjak és bankszámlán lévő pénzösszegek is hasonló megoldással kezelendők.
A BH 2015.308. számú döntésben kifejtett álláspont értelmében a felszámolás kezdő időpontját követően teljesített szolgáltatásból eredő bérleti díjak már nem minősülnek biztosítéknak a vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelés kielégítéséhez, azokat a vagyont terhelő zálogjog jogosultja Cstv. 49/D. § (2) bekezdése szerinti kifizetésénél nem lehet figyelembe venni.
Több szakmai konferencián felmerült az a kérdés, hogy a vagyont terhelő zálogjog esetében a követelések behajtása, kártérítési igény érvényesítése következtében befolyt összeg 50%-át a zálogjogos hitelezőnek ki kell-e fizetni, illetve az is vitatott volt, hogy mi tekinthető követelés behajtásnak.
A Gfv.VII.30.255/2014/4. számú döntés foglalkozik a követelésen, nevezetesen a számlakövetelésen fennálló zálogjog érvényesítésével. A támadott másodfokú döntésben a bíróság azt az álláspontot képviselte, hogy a bankszámlán lévő összeggel való rendelkezés nem követelésbehajtás, ezért nem vonatkozik rá a Cstv. 49/D. §. A Kúria álláspontja szerint a "követelésbehajtás" kifejezést nem lehet szűken értelmezni. Mint ahogyan erre a jogerős végzés is utal, a "követelésbehajtás" nem csak a felszámoló által a bírósági kényszert igénybe vevő módokon történt "behajtás" után teszi lehetővé a zálogjogos hitelező privilegizált kielégítését, hanem akkor is, ha a kötelezett önként teljesít és nincs "behajtásra" irányuló intézkedés a felszámoló részéről.
A számlakövetelések tekintetében a régi Ptk. jogon és követelésen alapított zálogjogokra vonatkozó külön szabályait tartalmazó 267. § (3) bekezdése a többi követelésen fennálló zálogjoghoz képest eltérő szabályokat állapít meg, a számlakövetelés speciális jellegzetességeire tekintettel. A számlakövetelés az adós bankkal szembeni követelése, s ha ez a számlakövetelés a zálogjog tárgya, annak bank általi "önkéntes" teljesítése - a számlakövetelés specialitásai miatt - ugyanúgy "behajtásnak" minősül a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésének értelmezése szempontjából, mintha egyéb követelést érvényesített volna a felszámoló. Ebből következően a számlakövetelésen zálogjoggal rendelkező hitelező részére a bankszámlán levő összeggel a Cstv. 49/D. § (1) bekezdése alapján kell elszámolni. Ezt az értelmezést támasztja alá az is, hogy előfordulhat, a számlavezető hitelintézet nem képes a számlakövetelést teljesíteni, és az ellene indított felszámolási eljárásban a számlatulajdonos.
A Kúria a Gfv.VII.30.086/2016/8. számú döntésében
- 13/14 -
kifejezetten a követelésekre nézve fejtette ki álláspontját, s eszerint a régi Ptk. 267. § (1) bekezdés szerint a jövőbeni követelésre is kiterjedhet a felek megállapodása alapján a zálogjog. Egy adott vagyontárgyon azonban a zálogjog csak akkor keletkezik, ha az a vagyontárgy létrejön, vagy az adós válik a jogosultjává. Ha a felek az adós adott jogviszonyból eredő jövőbeni követelésein zálogjogot alapítanak, de a követelés alapjául szolgáló jogviszony az adós és a harmadik fél között nem jön létre, vagy valamilyen oknál fogva megszűnik, a nem létező, létre nem jött követeléseken nem áll fenn zálogjog. Ha a jogviszony alapján több követelés jön létre, akkor az egyes követelések tekintetében külön-külön vizsgálandó, hogy mikor jött létre a zálogjog.
Ezt az álláspontot a jogalkotás nem fogadja el, a Cstv. módosítás tervezete szerint ugyanis a Cstv. 49/A. § új (2a) bekezdése egyértelművé teszi, hogy a felszámolási eljárás során az olyan követelésen alapított zálogjogot is létrejöttnek kell tekinteni, amely követelés a felszámolás kezdő időpontja előtti jogviszonyból származik, de csak az említett időpontot követően keletkezett, vagyis csak e későbbi időpontban válhatott a felszámolást megelőzően alapított zálogjog tárgyává. Ennek következtében a felszámolási eljárás megindulása után keletkező követelést is olyan zálogtárgynak kell tekinteni, amelyre a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésében írt általános szabályok az irányadóak. Ezzel a Javaslat egyértelművé teszi, hogy a felszámolás megindulása előtt a jövőbeli követeléseken alapított zálogjog az adóst megillető azokra a követelésekre is kiterjed, amelyek a felszámolási eljárás megindulása után keletkeztek, illetve folytak be az adóshoz.
Amikor a Cstv. módosítása lehetővé tette azt, hogy a zálogjogosult becsértéken megvásárolhatja a zálogjoggal terhelt vagyontárgyat, mindjárt felmerült a kérdés, hogy mi a helyzet, ha nem az első ranghelyű zálogjogosult él ezzel a jogával. Eltérő döntések születtek, a Pécsi Ítélőtábla Fpkhf.IV.30.048/2013/2. számú ügyben kifejtette, hogy a Csődtörvény 49/A. § (5) bekezdése megfogalmazása alapján a tulajdont szerző zálogjogosult a szerződéskötést követően a felszámoló költségét, díját, továbbá a vételár és a követelések közötti különbözetet köteles megfizetni, a rangsorban őt megelőző zálogjogosult hitelező igénye kielégítésére nem köteles. A Csődtörvény 49/A. § (5) bekezdés első mondatában a régi Ptk. 256. § (1) bekezdése nem a hitelezői igények kielégítésének sorrendjére, hanem az értékesítés Cstv. 49. § (5) bekezdés szerinti módjával élni kívánó hitelezők vásárlási sorrendjére vonatkozik. A vevő által ténylegesen fizetendő összeget a felszámoló költségei, díja és a tulajdonszerző zálogjogosult követelésének levonásával kell megállapítani.
A Kúria Gfv.VII.30.280/2013/4. (BH 2014.311) számú határozatában azonban ezzel ellentétes álláspontot fejtett ki. A Kúria szerint téves az a jogértelmezés, hogy a Cstv. 49/A. § (5) bekezdés első mondatában a Ptk. 256. § (1) bekezdésére történt hivatkozás nem a hitelezői igények kielégítésének sorrendjére vonatkozik, ezért a tulajdont szerző zálogjogosultnak a szerződéskötést követően az értékesítés és állagmegóvás költségét, díját, valamint a vételár és a követelések közötti különbözetet kell csak megfizetnie, a rangsorban őt megelőző zálogjogosult hitelező igénye kielégítésére nem köteles.
Az adásvételi lehetőséggel élő zálogjogosultnak "a vételár és a követelése közötti különbözet" címén meg kell fizetnie a költségeken és a felszámoló díján felül az őt megelőző zálogjogosultak privilegizált igényét (tőke, ügyleti kamat, költség), valamint, ha a vagyontárgy értéke meghaladja az így kifizetett összegeket és az általa beszámított hitelezői igényt, akkor a vagyontárgy értékéből még fennmaradó részt is.
Egyértelmű, hogy a továbbiakban a Kúria álláspontja az irányadó. Ezzel azt hiszem az is eldőlt, hogy a ranghely második, harmadik helyén álló zálogjogosultak nem fognak élni ezzel a lehetőséggel.
A Cstv. novellisztikus módosítása ezt a kérdést is rendezni kívánja. A Cstv. 49/B. § már most is tartalmazza, hogy a zálogtárgy sikertelen árveréses formában történő értékesítéseit követően a zálogjogosult megvásárolhatja a zálogtárgyat. Hiányzott azonban az a szabály, hogyan kell ilyenkor a zálogjogosulttal elszámolni, erre tekintettel kerül a 49/B. § kiegészítésre.
Eszerint, ha a tulajdont szerző zálogjogosult az elsőhelyi zálogjogosult, a vételár megfizetése úgy történik, hogy a vevő a - a felszámoló által szolgáltatott adatok alapján - legkésőbb a szerződéskötést követő 15 napon belül köteles megfizetni a) a Cstv. 49/D. § (1) bekezdés a)-e) pontja szerinti ráfordításokat, b) a felszámoló díjelőlegeként a vételár 3%-ának megfelelő összeget és az azt terhelő általános forgalmi adó megfizetéséhez szükséges összeget, c) az 59. § (5) bekezdése szerinti kifizetések céljára a vételár 2%-át, valamint d) a vételár és a felszámolási eljárásban értékesített vagyontárgyat terhelő zálogjoggal biztosított, elismert követelése közötti pozitív különbözetet."
Kár, hogy a jogalkotó nem vitte tovább a gondolatmenetet, s nem mondta ki tételesen, hogy amennyiben a második ranghelyű zálogjogosult szerzi meg a vagyontárgy tulajdonát, ki kell fizetnie az első ranghelyi zálogjogosult követelését is. ■
Visszaugrás
