Bármennyire meghökkentő is, feladatom teljesítésének van egy előkérdése, amely arra vonatkozik: a 6/1958. (VII. 4.) igazságügyi miniszteri rendeletnek (a továbbiakban: He.) mi a hatályos szövege. A legtöbb jogász gyűjteményből dolgozik, s ez nem mentes a kockázatoktól. A továbbiakban azokra az eltérésekre mutatok rá, amelyek az 1999. augusztus 31-én lezárt szöveg és a hatályos jogállapot között állnak fent a hagyatéki rendtartást illetően. A 4. § (2) bek. c) pontjához illesztett utalás a deviza-külföldiek definíciójáról ma az 1995. évi XCV. számú törvény 3. §-ának 2. pontjában olvasható. - A 14. § (1) bekezdésében (ingatlan-öröklésről van szó) felhívott jogszabályok meghaladottak, az államigazgatási eljárási törvény vonatkozó szakaszai: a 10., 11. és 28. paragrafus. - A "Pénzintézeti Központ" helyett Magyar Nemzeti Bank írandó és olvasandó. [He. 14. § (3) bek., 69. § (2) bek.]. - A büntetőeljárás során lefoglalt, illetőleg elkobzott dolgok értékesítésére már régóta a 13/1979. (VII. 10.) IM sz. rendeletet kell alkalmazni. [He. 23. § (7) bek.] - A He. 52. § (4) bek.-ben a termelőszövetkezetekkel kapcsolatosan említett tényállások és jogszabályok elvesztették időszerűségüket. Az 53. § (1) bekezdésében hivatkozott családjogi norma mindössze 2 évig "élt" a hagyatéki rendtartásban: 1960. óta a Ptk. 19. § (2) bekezdése illik a szövegbe. - Az állam öröklése esetén (1995 óta) nem a "Kincstári vagyonkezelő Szervezet", hanem a Kincstári Vagyoni Igazgatóság jár el a Magyar Állam képviseletében [He. 70. § (2) bekezdésében]. - A 72. §, mely a juttatott ingatlanokkal kapcsolatos, az idők folyamán a desuetudo sorsára jutott. - A 89. § (2) bekezdésében hivatkozott belügyminiszteri rendelet felett is eljárt az idő. A "lakóhely" és a "tartózkodási hely" fogalmát ma az 1992. évi LXVI. törvény 5. §-a definiálja. - Végül a He. utolsó, 93. §-ának sincsen a mához szóló normatív üzenete, hiszen az a rendelet hatályba lépéséről rendelkezett, illetve átmeneti szabályokat tartalmazott. A fentiekben vázolt helyesbítések eredményeként áll előttünk a hagyatéki rendtartás mai olvasata, vagyis a vizsgálandó két jogforrás egyike. Még szerencse, hogy a másik kútfő, a Polgári perrendtartás hatályos szövegének megállapítása nem okoz fejtörést...
A Pp. - a He. 89. § (1) bekezdésének rendelkezése - folytán - a hagyatéki eljárásjog normatív "mögöttese". Ámde ennek (és a Pp.-nek is) létezik normatív "felettese" is, és ez az Alkotmány. Erre a szubordinációs kapcsolatra figyelemmel indokolt lehet, hogy vizsgálódásunk körébe vonjuk az alaptörvény néhány idevágó tételét is. Igaz, hogy az Alkotmány a közjegyzőkről, a közjegyzői eljárásokról kifejezett rendelkezést nem tartalmaz, de közkötelező ereje folytán [77. § (2) bekezdés] az Alkotmány a közjegyzőt is köti. Tulajdonképpen szabadfoglalkozású közjegyzőség visszaállítása is az alaptörvényre vezethető vissza, mégpedig közvetett módon. Az igazságszolgáltatás bírósági monopóliumára vonatkozó tétel [45. § (1) bek.] indirekt módon alkotmányosan megengedi, hogy a jogszolgáltatás azon szektorai, amelyek nem minősülnek igazságszolgáltatásnak, az állami szférán kívülre is telepíthetők legyenek. Ilyen feladatot lát el a közjegyző a hagyatéki eljárásban, miközben az alaptörvény vonatkozó előírásait, amelyeknek tengelyében - anyagi jogi szempontból - az öröklési jog realizálása áll, kiteljesíti. A közjegyzői karnak 1991-ben megvalósított reprivatizációja olyan időpontra esik, amikor alaptörvényünk sarkalatos reformja már végbement. Ebből eredeztethető, hogy a közjegyző és eljárása csak nehezen illeszthető abba a struktúrába, ahol pl. a törvény előtti egyenlőségről [57. § (1) bek.], vagy a jogorvoslati jogról [57. § (5) bek.] esik szó. Mégis nyilvánvalónak tűnik, hogy a jogállamiság étoszára visszavezethető ezek az elvi kijelentések - többek között - vonatkoztathatók a hagyatéki eljárásra is. A közjegyzők szempontjából előnytelen közjogi menetrend hatása az is, hogy a közjegyző - ebben a minőségében - alkotmányjogi panaszt nem terjeszthet elő. (Lásd az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvényt.) Más a helyzet, ha a hagyatéki eljárásban, a közjegyző által hozott végzést megfellebbezték. A másodfokon eljáró bíróság ugyanis megteheti az indítványt. [38. § (1) bek.]. Úgy gondolom, hogy a fenti szemelvények láttán egy új Alkotmány iránt méltán támasztható azon igény, amelynek révén a közjegyző és eljárása - persze alapvonalaiban és elvi szinten - alkotmányi rangú megjelenítést kap.
Mint említettem, a hagyatéki eljárás szabályai mögött a Pp. szabályai sorakoznak. Ez a jogalkotás-technikai megoldás részben abból a körülményből fakad, hogy Magyarországnak ma sincsen egységes, átfogó polgári eljárásjogi kódexe. E jogalkotás-technikai megoldás "ősképe" a Ppék. 13. § (3) bekezdése. Ez kimondja: "Amennyiben az egyes nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másként nem rendelkeznek, vagy az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a nemperes eljárásokban is a Pp. szabályait kell megfelelően alkalmazni." Az idézett, legáltalánosabb követelményt megfogalmazó jogtételnek mintegy specifikációjaként több részterületen is találunk példát az utaló jogszabályra. Így az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 19. §-a szerint - az ott írt kérdésekben - a Polgári perrendtartásról szóló törvény rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Csődjogunk (1991. évi LX-as törvény) kimondja, hogy "azokra az eljárási kérdésekre, amelyeket e törvény külön nem szabályoz, a Pp. rendelkezései - a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel - megfelelően irányadóak" [6. § (2) bek.]. A Vht. (1994. évi LIII. tv.) 9. §-a így szól: "azokra az eljárási kérdésekre, amelyeket ez a törvény külön nem szabályoz, a polgári perrendtartás és a végrehajtásáról szóló jogszabályok - a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel - megfelelően irányadók". A cégbejegyzési eljárás (1997. évi CXLV. törvény) fontos szabálya [20. § (1) bek.], hogy abban hogy a - "Polgári perrendtartás szabályait - ha e törvény másként nem rendelkezik - megfelelően alkalmazni kell". A He. 89. § (1) bek.-e, a Ppék. megalkotása után hat évvel, szinte betűhíven követi az "ősképet". De ugyanez mondható el - a lényeget tekintve - a rendszerváltás hajnalán, illetve után megalkotott négy törvényről is.
Melyek a Pp. mögöttességének típusai?
1. A speciális jogforrás azon normái, amelyek az adott nemperes eljárás "jellegéből" ("sajátosságaiból") fakadnak, a Pp.-ből ki nem pótolhatók.
2. "Eltérő rendelkezés" esetén nincs is szükség kipótlásra.
3. A szabályozási vákuum az adott nemperes eljárásban. Ez akkor áll elő, ha a speciális jogforrás hallgat.
4. A Pp.-nek, mint lex subsidiaria-nak az adott nemperes eljárásban való alkalmazása - melyre a lex primaria vonatkozik - "megfelelően", - azaz analogikusan történik.
Legyen szabad a fentiekben vázoltak egyes elemeit a hagyatéki eljárásból vett példákkal szemléltetnem.
ad. 1. (sui generis szabályok). Pl.: a hagyatéki eljárás függőben tartása mögött semmiféle perjogi intézmény nem áll.
ad. 2. (eltérő rendelkezés). Pl.: a bizonyítás-felvétel körébe vonható bizonyítási eszközök zárt katalógusa eltér a Pp. szabad bizonyítási rendszerétől.
ad. 3. [He. hallgatása). Pl.: a közjegyzőhöz intézett beadvány tartalmi elemei, vagy a meghatalmazással kapcsolatos perjogi szabályok körében.
ad. 4. (analogikus jogalkalmazás). Erre a módszerre általánosan akkor van szükség, ha a Pp.-beli "bíró" szó helyett közjegyzőt akarunk olvasni. (Pl.: egyesítés, áttétel, tárgyaláshalasztás.)
Amikor a He. látszólag az egész perrendtartást a hagyatéki eljárás anyajogává teszi, akkor ezen sommás megoldás hatósugarát illetően erős kételyeink támadhatnak. Valóban: a hagyatéki eljárásjog "anyajoga" elvileg a teljes Pp. lenne? Erre a kérdésre részlegesen semleges választ adok. Polgári perjogunknak a - Perrendtartáson belül és azon kívül - alkalmazhatatlanok az ún. speciális peres modellekre vonatkozó sajátos szabályai és a fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó speciális szabályok. A mögöttesség szabályhalmaza tehát elvileg a Pp. I-XIII. Fejezetei között keresendő. A szűkítő eredményre törő számbavétel rostája fölé az alábbi normacsoportok helyezhetők:
- Normák, amelyeknek léte abban gyökerezik, hogy a bíróság állami szerv, a közjegyző pedig nem az.
- Normák, amelyek a perre, mint szükségképpen ellentétesen pozícionált érdekek összeütközésére vonatkoznak (a hagyatéki eljárásban nincsenek szükségképpen ellentétesen érdekelt személyek).
- A jogorvoslatok és elbírálásuk terrénuma.
A Magyar Közlöny 1999. évi 116. száma közli az 1999. évi CX. törvényt az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról. E törvény Második Része, s más előírásai összességükben kiadják a Pp. VIII. Novelláját. Bár a Pp. VIII. Novellája négy ütemben hatályosul, e törvényművet - gyakorlati megfontolások miatt - úgy fogom fel, mint máris irányadót. Vizsgáljuk meg azt az összetett kérdést, hogy a VIII. Novella mi újat hozott a hagyatéki eljárás számára.
Mindenekelőtt az a körülmény vonhatja magára a figyelmet, mely szerint a Pp. I. fejezetéből kimaradt két vezérszó. Ezek a vezérszavak: az "igazság" és az "alaposság". Általában megállapítható, hogy ezek a kardinális követelmények még akkor is érvényesek maradnak, ha kikerültek a perrendi címszó jegyzékből. Nincsen ez másként a hagyatéki eljárásban sem. Az igazság - princípium - érvényét a hagyatéki eljárásban a Pp. általános szabályaihoz képest csak megerősíti az a szabály, amely szerint "a hagyatéki tárgyalás alapján a hagyaték átadása kérdésében a tényállását hivatalból kell megállapítani" [He. 50. § (1) bekezdés]. Az alaposság követelménye változatlanul irányadó a hagyatéki eljárásban is. Megsértése - mint a múltban, a jövőben is - a végzés megalapozatlanságához vezet, ami ok lehet a sikeres fellebbezésre.
Magára vonhatja azonban figyelmünket - az említett két "kihagyás" mellett - egy új keletű "betoldás", amely a bíróság "méltányos elégtételt biztosító" kártérítési kötelezettségét hozta létre a 2003. január 1-je után meginduló perek esetére a Pp. 2. § (3) bekezdésében rögzített feltételek szerint. Nézetem szerint, itt egy sui generis felelősségi alakzatról van szó, amelynek sajátosságait három körülmény együttesen határozza meg. Az egyik körülmény a sérelem speciális meghatározottsága. (A sérelmi választék: a jogvita elbírálásához, illetve a perek tisztességes lefolytatásához, végül az ésszerű időn belül történő befejezéshez való jog megsértése). A másik körülmény: a "szankció elégtételi" jellege, azaz nem vagyoni kártérítési jellege. A harmadik körülmény pedig az, hogy e kötelem kötelezettje a bíróság. Törvényi kiterjesztő szabály hiányában tehát szó sem lehet arról, hogy ezt az elégtételt bárki a közjegyző eljárása kapcsán igényelhesse. A dolog azonban mégsem annyira egyszerű, hogy egyetlen kategorikusan elutasító mozdulattal napirendre térhessünk a közjegyzői felelősség felett a VIII. Novella által teremtett, viszonylagosan új helyzetben.
Az itt következő fejtegetések élére nem is annyira a közjegyzői kártérítő felelősség, mint inkább a közjegyzői kötelességek problémájának taglalása kívánkozik. Ami a bírákat illeti, a Pp. I. Fejezete sarkalatos kötelezettségeket fogalmazott meg: a pártatlan eldöntés, a jogvita elbírálása, a per tisztességes lefolytatása és az ésszerű időn belül történő befejezés kötelezettségét. Úgy gondolom, hogy a hagyatéki ügyben eljáró közjegyző számára ezek olyan elvárások, amelyeknek - mutadis mutandis - bíró módjára eleget tenni tartozik. A lényegi különbség bíróság és közjegyző anyagi helytállása között - nézetem szerint - abban áll, hogy míg a bíróság mind a materiális, mind az inmateriális sérelemért felelőssé tehető, a közjegyzői felelősség az inmateriális sérelemért a Pp. alapján nem foghat helyt.
A VIII. Novellának a Pp. I. Fejezetét érintő egyik lényegi újdonsága még az a szabály, amely szerint "a bíróság e törvény alkalmazása során annak rendelkezéseit, csak az ebben a fejezetben meghatározott alapelvekkel összhangban értelmezheti" [Pp. 2. § (4) bekezdés]. Megjegyezhető, hogy a Pp. I. Fejezete nemcsak alapelveket rögzít, hanem részletszabályokat is (pl.: az ügyészről), illetve még az is, hogy egyes alapelvek a szóbanforgó fejezeten kívül nyerték el szabályozásukat. (Pl.: a jogorvoslati jogosultság elve). A Pp. VI. Novellája bevezette, a VIII. Novella pedig alapelvi rangra emelte azt a tételt, mely szerint - törvény eltérő rendelkezésének hiányában - a bizonyítást a fél (felek) kérelmére veheti fel a bíróság. [Pp. 3. § (3) bekezdés, 164. § (1) bekezdés.] Ezzel szemben a hagyatéki eljárás keretében a hivatalbóliság elve érvényesül. [Vö. különösen a He. 50. § (1) bekezdésével.] A vázolt koncepcionális eltérés természetesen az érdekeltek aktivitásának nem akadálya. Ugyanezen eltérés a két szabályozás között azt is lehetővé teszi, hogy a közjegyző a hagyatéki eljárásban a bizonyítással kapcsolatos egyes perrendi szabályokat alkalmazzon. Így a hagyatéki eljárásban is érvényes - "megfelelő átírásban" - az a perrendi szabály, mely szerint a közjegyző a bizonyítási indítványhoz, illetve a bizonyítást elrendelő határozatához nincs kötve. Mellőzheti a bizonyítás elrendelését, vagy a már elrendelt bizonyítás lefolytatását (kiegészítését, megismétlését), ha az a hagyatéki ügy elbírálása szentpontjából szükségtelen. Tekintettel azonban a hagyatéki eljárásban a bizonyítással kapcsolatos officialitásra, a Perrendtartás néhány, a bizonyítással kapcsolatos alapvető szabálya már nem helyezhető ki a hagyatéki eljárás területére. Ilyen szabály, amely szerint az érdekeltnek felróhatóan, késedelmesen előterjesztett bizonyítási indítvány elutasítandó, illetve elutasítható. A He. 50. § (1) bekezdés 2 mondatában, illetve az 55. §-ban foglalt korlátozó rendelkezések miatt a Pp. 3. § (5) bekezdésében alapelvként tételezett szabad bizonyítási rendszer a hagyatéki ügyekben az ezekre vonatkozó rendeleti megszorításokkal érvényesülhet csupán.
Az elvi általánosság szintjén maradva végezetül a biztosítási intézkedésekhez fűznék egyetlen megjegyzést. A He. 22. § c) pontja szerint, a közjegyző a hagyatéki követelések behajtására ügygondnokot rendelhet ki, aki örökös is lehet, és aki a behajtott összeget köteles bírói letétbe helyezni. Ügygondnok kirendelésére a haláleset napjától a hagyatéki eljárás befejezéséig kerülhet sor. Ez a ritkán előforduló szituáció azonban egy sajátosan árnyalt polgári perre vezet, feltéve, hogy az ügygondnok a pert valóban meg is indítja. Ha nem indítja meg, felmerül a kártérítési felelőssége (ex delicto, a lucrum cessaus-ért) az örökösökkel szemben. Ha perel, az exceptio malae gestionis processus alapján tehető felelőssé, mint ügyetlenül perlekedő. Vajon ennek a sajátos perbizományosnak a perindítása kizárja-e a mások (anyagi jogi jogosultak) által történő perindítást?
Komplikációkat kerülhetünk el, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az ügygondnok - felperes kizárólagos aktorátust kapott a közjegyzőtől, vagyis az örökösök -, akiket a hagyatékátadó végzés még nem is legitimált - a hagyatéki kintlévőségek iránt mindaddig, amíg fennáll az ügygondnok perindítási kötelezettsége, nem indíthatnak sikerrel pert. Az ügygondnoki per azonban - mint említettem - sajátosan árnyalt per, éspedig legalább két okból. Az egyik okot az a körülmény szolgáltatja, hogy speciálisan meghatározott a beavatkozás lehetősége. A He. 19. § (1) bekezdésében említett örökös és a végrendeleti végrehajtó feltétlenül "jogilag érdekelt", azaz a perbeli beavatkozásra feljogosított személy. A hozandó ítélet anyagi jogereje az öröklésben érdekeltek és az alperes jogviszonyát nem érinti. Elképzelhető viszont utólagos "felosztási per", illetve kiadási per - az ügygondnok ellen - a bírói letétbe helyezett összeg felosztása (kiadatása) végett, a hagyatékátadó végzés alapján.
Az ügygondnoki per kimenetele nem szolgálhat alapjául sem póthagyatéki eljárásnak, sem a hagyatéki eljárás megismétlésének.
Vizsgáljuk meg ezek után, hogy vajon a VIII. Novella I. Fejezetének a bíróságot terhelő általános tájékoztatási kötelezettsége és a közjegyzőt terhelő általános tájékoztatási kötelezettség milyen viszonyban áll egymással, illetőleg, hogy hozott-e újat a legfrissebb perjogi reform ezen a téren a hagyatéki eljárás számára. Számomra a Pp. 7. § (2) bekezdése, amely a korábbi 3. § (1) bekezdés 3. mondatát inkorporálta, a mondat élére helyezett szavak révén ún. exoprocesszuális szabállyá vált. A jogi képviselő nélkül eljáró felek a perbeli eljárási jogairól és kötelezettségeiről történő, "szükséges" tájékoztatás feladata 2000. január 01. óta ugyanis a bíróságot a bírósághoz való fordulás érdekében terheli, "jogszabályban előírt esetekben" [Pp. 7. § (1) bekezdés], más szavakkal: e jogintézmény a keresetlevél és más beadványok bírósági jegyzőkönyvezésének eseteire korlátozódott, illetőleg tolódott a pernél előbbre.
Bárhogyan vélekedjünk is, a bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség eme "trónfosztásáról", a hagyatéki rendtartás ezen változással szemben teljesen rezisztens. Szilárdan tartja magát a He. 52. § (3) bekezdése, amely szerint a bírói tájékoztatásnál is paternalistább "útbaigazítás" akkor is érvényes, ha a félnek jogi képviselője van, és érvényes a "felmerülő jogi kérdésekben" akkor is, ha azok nem eljárásjogi, hanem anyagi jogi tekintetben merülnek fel. A közjegyzőt terhelő ezen általános kötelezettség még a lehetséges új érdekeltek bevonására is kiterjedhet akkor, ha az örökösnek látszó személy adatai ismeretlenek, vagy akkor, ha nincs ismert örökös. [He. 42. § (3) bekezdés, illetve 70. § (1) bekezdés.] A közjegyzői tájékoztatással szembekerülő, önérdekét rontó kiskorú és gondnokolt egyezségkötési nyilatkozatának még szankciója is van a hatálytalanság formájában. [He. 53. § (2) bekezdés.] A Legfelsőbb Bíróságnak a hagyatéki ügyekben ismert judikatúrája még az állami közjegyzői intézmény - mára eltűnt - időszakából származik. (Annak idején a bíróságot terhelő általános tájékoztatási kötelezettség is szélesebb körű volt, mint ma.) A legfőbb jogalkalmazó fórum - a maga részéről - meglehetősen nagylelkűen adott feladatot az állami közjegyzőknek. Különös gondjaira bízta a kiskorú örökösöket és a külföldi állampolgárokat, az "útbaigazítás" kedvezményezettjeiként jelölte meg még a túlélő házastársat, az örökhagyó élettársát, az oldalági örököst.
A változó Perrendtartás persze nem ronthatja le a változatlan hagyatéki rendtartás érvényét, de feljogosíthatja a közjegyzőt némi szemléletváltoztatásra, a korábbitól némileg eltérő súlypontozásra. Nem tekinthető-e ma meghaladottnak egy olyan szerepfelfogás, amely a közjegyzőt a jogi képviselővel eljáró fél irányában éppúgy terheli, mint annak a félnek az irányában, aki ilyen képviselettel nem rendelkezik?
Vajon nem volna-e jogos és ésszerű az "útbaigazítás"-ra adott általános parancsot akként értelmezni, hogy annak tárgyai között az anyagi jogi kérdéseknek nincsen helyük?
Az általános tájékoztatási (útbaigazítási) kötelezettség kapcsán felhívnám a figyelmet egy látszólag "technikai problémára". A tárgyalási jegyzőkönyvről van szó. A Pp.-nek van egy szabálya, amely a He.-ből hiányzik. A Pp. 117. § (1) bekezdése értelmében a jegyzőkönyvből annak is ki kell tűnnie, hogy "az eljárás a törvényben meghatározott alaki követelményeknek megfelel-e". Azt még senki sem mondta meg, hogy melyek az eljárás "alaki" és melyek az eljárás "tartalmi" követelményei. Jó lelkiismerettel ajánlható azonban, hogy a hagyatéki tárgyalás jegyzőkönyve - mint "alaki követelmény" teljesülését - rögzítse a közjegyző által adott "útbaigazítást", tájékoztatást is.
Önálló problémakörként lehet és szükséges elemezni az érdekeltek képviseletét a hagyatéki eljárásban. Itt egy összetett problémakörről van szó, amelyben három elem részesedik: a hagyatéki rendtartás sajátos szabályaiból, bizonyos perjogi szabályokból és egyes közigazgatási eljárásjogi normákból áll egybe az a norma-halmaz, amely most megvizsgálásra vár.
Elöljáróban sietek rögzíteni azt az álláspontomat, hogy a kérdéskör - a hagyatéki eljárás horizontján - globális jellegű, vagyis nincsen olyan érdekelt, akinek személyére nézve a képviselhetőség kérdésére ne volna igenlő válasz adható. Aggály legfeljebb a végrendeleti végrehajtó esete kapcsán merülhetne föl, hiszen ő az örökhagyó bizalmi embere. Mi sem ellenjavallja azonban, hogy a hagyatéki eljárásban ez a személy is képviselő útján járhasson el, sőt lehetnek esetek, amikor az örökhagyó végakaratának kiteljesedését jobban szolgálja a képviselő, mint maga a végrendeleti végrehajtó.
A hagyatéki eljárás - mint tudjuk - közigazgatási eljárással, a hagyaték leltározásával is megindulhat. Ilyenkor az érdekelt ügyfél képviseletére az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. tv. 18. §-a az irányadó. Megjegyzendő, hogy a He. a meghatalmazottak körét, lehetséges választékát nem korlátozza. Ennek folytán előfordulhat, hogy a He. 48. § (3) bekezdésének a közjegyző előtti eljárásra nézve a Pp. szabályait "importáló" szabályai folytán valaki meghatalmazott lehetett a leltárelőadó előtt, de nem lehet meghatalmazott a közjegyző előtt. Előfordulhat az is, hogy a gyámhatóság a leltárfelvételi eljárásban az érdekelt ügyfél részére ügygondnokot rendelt. [Áe. 18. § (4) bekezdés.] Meglehet, hogy jogértelmezésem formális, mégis úgy gondolom, hogy a vázolt esetben az ügygondnok képviseleti hatalma a közigazgatási szakasz befejezésével megszűnik. Megjegyzem, hogy a közjegyző által történő ügygondnok-rendelés feltételei nem is egészen azonosak a gyámhatóság által történő ügygondnok-rendelés feltételeivel. A He. 15. § (3) bekezdése értelmében az előzetes közigazgatási eljárásban a jegyző az örökös részére gyámot, illetőleg gondnokot rendel ki bizonyos feltételek fennállása esetén. A jogszabály tehát az ügyfelek körén belül kiemeli az örökös személyét. Márpedig ő olyan személy, aki a leltárfelvételi eljárásban is, a közjegyző előtti eljárásban is érdekelt. Ezért úgy gondolom, hogy a gyám és a gondnok képviseleti pozíciója a szűkebben vett hagyatéki eljárásban is fennmarad. A közjegyző előtt folytatódó, illetve meginduló hagyatéki eljárásban az érdekeltek képviselete mögött - tipológiailag - a jogcímeknek ugyanaz a választéka áll, vagy állhat mint a polgári perben, azaz a jogszabályon, a határozaton, illetőleg a képviseleti megbízáson, (meghatalmazáson) nyugvó ügyellátás. E három jogcím közül mind a peres eljárásban, mind a hagyatéki ügyekben a legnagyobb gyakorlati jelentősége a meghatalmazásnak van. Erre figyelemmel a meghatalmazást vizsgáljuk meg.
A He. 48. § (1) bekezdése egyfelől megengedi a személyes eljárást, másfelől megengedi a - Polgári perrendtartásra utalva - a meghatalmazott útján történő eljárást is. A Pp.-nek a képviseletről szóló V. Fejezete természetesen "sajátos olvasatot" igényel a hagyatéki eljárás nézőszögéből, amelynek rendtartásából a 48. § (1) bekezdés, továbbá a 89. § (1) bekezdés érdemel figyelmet. A perrendi szabályok "átírása" a hagyatéki eljárás "nyelvére" általában nem okozhat gondot. Vannak amazok között "egy az egyben" átemelhető szabályok, pl. azok, amelyek arra vonatkoznak, hogy ki nem lehet meghatalmazott. Más perjogi előírások, az általános meghatalmazásra vonatkozók, a hagyatéki ügyekben egyáltalán nem alkalmazhatók. További perrendi szakszók a hagyatéki eljárás rendjéhez igazítandók. ("Per" helyett a hagyatéki eljárás, "pertárs" helyett érdektárs, "perbeli cselekmény" helyett eljárási cselekmény értendő.)
A jogorvoslatokról - mint ismeretes - a He. 73-76. §-ai rendelkeznek közvetlenül. A hivatkozott rendeleti szakaszok hatóköre azonban korlátozott, minthogy azok csupán a fellebbezéssel kapcsolatosak. Ily módon a He. 89. § (1) bekezdésének a Polgári perrendtartás szabályainak megfelelő alkalmazását rendelő előírása különleges figyelmet érdemel. Hagyatéki ügyben a közjegyző végzése két esetben fellebbezhető meg: akkor, ha érdemi rendelkezést tartalmaz, illetve akkor, ha a hagyatéki rendtartás azt külön megengedi. Ilyen eset a hagyaték biztosítását elrendelő végzés [He. 27. § (2) bekezdés], továbbá a hagyatéki eljárás megismétlése iránti kérelmet elutasító végzés [He. 76/B. § (2) bekezdés], továbbá az öröklési bizonyítvány vagy az annak kiállítását megtagadó végzés [He. 88. § (6) bekezdés]. Itt jegyezhető meg, hogy az örökös vagy az öröklésben érdekelt személy, ha a területi közjegyzői kamara elnökségének az eljáró közjegyzőt kijelölő határozatával nem ért egyet, kérelemmel fordulhat az illetékes megyei bírósághoz. Jogorvoslat ez is, ámde nem fellebbezés.
Fontos jogértelmezési kérdés, hogy mit kell érteni az "érdemi rendelkezést" tartalmazó végzésen. A Pp. 212. § (1) bekezdésének azon szabálya, amely szerint "a bíróság a per érdemében ítélettel... határoz", ma már kevés elhitető erővel bír, hiszen ítélettel dönthet és dönt a bíróság az érdemhez nem tartozó kérdésekről is (a perköltség viseléséről), ugyanakkor érdemi elbírálást jelent a polgári ügy lezárása bírósági meghagyással, egyezséget jóváhagyó végzéssel, illetve - fizetési meghagyásos ügyekben - a meghagyás iránti kérelem záradékolásával is. Megállapítható még az is, hogy a Pp. (a felülvizsgálható bírósági végzések körében) "az ügy érdemében" hozott egyes végzésekről szól. S tudjuk azt is, hogy közigazgatási perre "az államigazgatási ügy érdemében hozott határozat" felülvizsgálata végett kerülhet sor [Áe. 72. § (1) bekezdés.] Végül is az rögzíthető, hogy az "érdem" mint processzualisztikai szakszó mára meglehetősen eloldódott, eltávolodott eredeti jelentésétől, s tartalma közelíteni látszik ahhoz a jelentéstartalomhoz, amelyet a büntető eljárásjogban ismert "ügydöntő határozat" fogalma hordoz. A szóbanforgó minősítés tágas kezelése a jogalkotó részéről, az Alkotmány 57. § (5) bekezdésének fényénél is (mely elvi általánosságban deklarálja a jogorvoslati jogot) arra indító motívum lehet, hogy a fellebbezési jog meglétét a hagyatéki ügyben hozott közjegyzői végzéseket illetően ne szűk körűen értelmezzük.
Az idevágó eseteket két csoportra osztanám. Az első esetcsoporthoz tartoznak azok az esetek, amikor a közjegyző által jóváhagyott egyezségnek a bírósági egyezséggel azonos hatálya van. [He. 58. § (3) bekezdés, 72/C. § (1) bekezdés.] A másik csoportba sorolhatók azok a végzések, amelyeknek bár nem feltétlenül van anyagi jogi tartalmuk, elismerhetünk "érdemieknek". Vitathatatlanul ilyen a hagyatékátadó végzés és az özvegy haszonélvezeti joga megváltásának tárgyában hozott ún. külön végzés. Úgy gondolom azonban, hogy eljárásjogi értelemben érdemi rendelkezés s így fellebbezhető a biztosítási intézkedések tárgyában hozott minden végzés (elutasítás, hatályon kívül helyezés, illetve módosítás is), hiszen az ideiglenes intézkedések körében a Pp. 156. § (6) bekezdése értelmében önállóan megfellebbezhetők a hasonló döntések. Ide sorolom a hagyatéki eljárást megszüntető végzést is, úgyszintén perjogi analógia alapján. A költségek felől hozott végzés is (pl. az ügygondnok, illetve a biztosítás költségei tárgyában) a Pp. 233. § (3) bekezdés a) pontja alapján, fellebbezhető meg. Megjegyzem, hogy a hagyatéki zárlatra a He. 23. § (5) bekezdése a végrehajtási eljárás során foganatosított zárlat szabályainak megfelelő alkalmazását rendeli, s a Vht. 190. § (3) bekezdése - a He. 27. § (2) bekezdésével összhangban - halasztó hatály nélküli fellebbezési jogot enged a hasonló végzések ellen.
A He. hallgat azokról az eljárási mozzanatokról, amelyek a fellebbezés benyújtását követően lehetnek esedékesek. Itt tehát egy elég széles mezőben a Pp. szabályainak alkalmazására kerül sor. Így a Pp. 237. §-ának a fellebbezés elutasítására, a 238. § (1) bekezdésének az iratok, illetve (3) bekezdésének az eljárás során hozott határozatok elleni fellebbezéssel kapcsolatban történő irat - felterjesztésre vonatkozó rendelkezései, a 257. § (1) bekezdésének szabályai (észrevételezésre megküldés, csatlakozó fellebbezés kizártsága) a hagyatéki ügyekben is alkalmazandók. Kivétel nélkül álló szabály szerint a megyei (Fővárosi) bíróság a fellebbezés tárgyában kamerális elbírálásmód szerint dönt. A Pp. 259. § utaló szabálya szerint a peres ügyekben alkalmazandó a 252. § (4) bekezdése (hatályon kívül helyezés és visszautalás) egyetlen kivétellel a hagyatéki ügyben is alkalmazható. A másodfokú bíróság nem rendelheti el, hogy a hagyatéki ügyet más közjegyző tárgyalja. A közjegyzői kar ugyanis nem olyan monolitikusan zárt testület, mint amilyen a bírósági szervezet.
Teljességgel hallgat a He. a határozat kijavítása, illetve kiegészítése és az igazolás felől. Az első két esetkörben a Pp. 224., illetve a 226. § utaló szabálya folytán per analogiam, alkalmazandó 225. §-a vonatkozik a közjegyző végzéseire is. A He. 76/A. § (2) bekezdésének a hagyatéki eljárás megismétlésével kapcsolatos egyik szabályából is, mely szerint az egyéves határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye, a contrario következik, hogy a vétlen mulasztás hátrányos következményei igazolással a hagyatéki eljárásban is kimenthetők. A mögöttes perjogi háttér új szabálya szerint az objektív határidő három hónap [Pp. 107. § (1) bekezdés].
Perújítással megtámadható az a közjegyzői végzés, amely ítélethatályú (Pp. 262. §). kizárólag illetékesnek az a helyi bíróság tekinthető, amely a közjegyző székhelyén működik [Vö. Vht. 16. § a) pontjával]. Budapesten, ahol több kerületi bíróság is működik, a közjegyzői székhely fogalmát szűken kell értelmezni. (Tehát pl.: a Terézvárosban működő közjegyző esetén a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékes a perújítási ügyben.) Sajátos szituációt teremtett a Pp. XXIV. Fejezete az alkotmányjogi panasz alapján alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály konkrét esetben történő alkalmazhatóságának visszamenőleges kizárására irányuló eljárás szabályainak megalkotásával. Anyagi jogszabály (rendelkezés) megsemmisítése esetén a bíróság előtt terjeszthető elő perújítási kérelem, még akkor is, ha nemperes eljárásban - adott esetben hagyatéki eljárásban - alkalmazták a szóban forgó jogszabályt (rendelkezést).
Ha azonban a megsemmisített norma eljárási jogi jellegű volt, a Legfelsőbb Bíróság nem perújításra jogosítja fel az Alkotmánybíróság ügyfelét, hanem - rövidre fogva a szót - a problematikus ügybeli mozzanattól az eljárás "újrajátszását" rendeli el. Ily módon egyáltalán nem zárható ki, hogy alkotmányellenessége okából, ex tunc megsemmisített valamely processzuális jogtétel miatt a Legfelsőbb Bíróság - a körülményektől függően - a hagyatéki eljárás részleges, illetve teljes megismétlésére kötelezi a közjegyzőt.
Végül ide iktatjuk, hogy felülvizsgálat közjegyző jogerős végzése ellen nem kérhető. A felülvizsgálat a Legfelsőbb Bíróság elvi irányításának egyik eszköze, amely funkcióját a bíróságok irányában fejti ki (Alk. 47. §). Ugyanezen okból kizárt egyébként a felülvizsgálat a választott bíróság ítéleteivel szemben is.
Tanulmányom végéhez közeledve néhány gondolatomat fejtem ki a hagyatéki rendtartásról de lege ferenda. Úgy vélem - s ezzel a véleménnyel talán nem vagyok egyedül -, hogy a negyvenkét esztendő leforgása alatt a hagyatéki eljárásról szóló rendelet kissé megöregedett, mert nemigen tartott lépést az általános változásokkal és a jogi háttérrel sem. Maga a 6/198-as rendelet baljós politikai konstellációban jött létre, túl a Polgári perrendtartás két novelláján és innen a rákövetkező hat Pp. Novellán. Ez utóbbiak közül elsősorban a VI. (1995) és a VIII. (1999) Pp. Novella hozott olyan lényegi változásokat e mögöttes jogterületen, mint amilyenek a bíróság tájékoztatási kötelezettségének korlátozása, a hivatalból elrendelhető bizonyítás lehetőségének mellőzése a per általános modelljében és - korlátozottan érvényes körben - az ügyvédkényszer. Ezek a lényegi változások "nem íródtak át", nem érintették a hagyatéki eljárás sok évtizedes rezsimjét, így a hagyatéki rendtartás egyfajta lépéshátrányba került, mintegy zárványként feltűnve a polgári eljárásjog térképén. A "6-os rendelet" megrekedt annál a közjogi állapotnál, amikor a közjegyző az állami bíróság segédszerve volt.
Nyilvánvaló, hogy a hagyatéki eljárásra vonatkozó bárminemű szabályozás kialakítása jelentős mértékben függ mind anyagi jogi, mind perjogi előfeltevésektől. Nos, ami az előbbieket illeti, a magánjog rekodifikációjának eredményétől sok függhet. Tekintsük ezt a tényezőt ismeretlennek, ám egyszersmind bevárandónak. Nem így áll a dolog a perjogi premisszával. Azt lehet ugyanis prognosztizálni, hogy valaminő "IX. Novellára", még kevésbé új Polgári perrendtartás megalkotására évtizednyi időn belül nem kerül sor. A hagyatéki rendtartás korszerűsítése tehát - ha és amennyiben ez időszerű - a hatályos "háttér-jogok" bázisán végezhető el.
A kérdések kérdése persze a közjegyző kompetenciája a hagyatéki ügyekben. A status quo fenntartásának alkotmányjogi ellenjavallata nincsen, hagyomány, beidegződöttség pedig annak fenntartását indokolhatják. Nagy teher hárulna a bíróságokra, ha a hagyatéki ügyek elintézése bírósági hatáskörbe kerülne. Problematikusnak tartom azonban azt, hogy a közjegyző végzésével szemben fellebbezést enged az állam bíróságához a jog. Ez logikus volt akkor, amikor a közjegyző az állam alkalmazottja volt, egy hierarchia alsó-első láncszeme. Ma viszont a helyzet nem ez. A választott bíróság ítéletével szemben sincs helye fellebbezésnek, sőt a közigazgatási aktusok bírósági felülvizsgálata sem fellebbezéssel kérhető. Ezért úgy gondolom, hogy a közjegyző sérelmesnek tartott határozatával szemben - törvényben taxatíve felsorolt esetekben - perindítási jogot kellene biztosítani, ha ellentétesen érdekelt felek vannak a hagyatéki eljárásban, ha pedig ilyenek nincsenek, a peren kívüli felülbírálat lehetőségét volna célszerű megadni.
A hagyatéki eljárás mélyreható revíziójának azonban nem a bírósághoz való eljutás mikéntje a sarokpontja, hanem az a kívánalom, hogy a szabályozás lehető legteljesebb mértékben igazodjék a Pp.-hez, elsősorban ennek I. Fejezetéhez. Ha a közjegyzői kar törvényt nem is kezdeményezhet, informális módon - akár egy tervezet prezentálásával - ösztönözhetné az igazságügyi kormányzatot a szükséges lépések megtételére. Ha a közjegyzői kar indokoltnak tartja, e nagyívű munkában máris készséggel ajánlom fel közreműködésemet. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Gáspárdy László tanszékvezető egyetemi tanár
Visszaugrás
