Korábbi tanulmányaimban[1] elsősorban a pénzhamisítás hazai jogtörténetét elemeztem, ezúttal a külföldi jogi szabályozástörténetre helyezem a hangsúlyt, napjainkig követve a fontosabb állomásokat.
A pénzhamisítás az állam pénzkibocsátási monopóliumát, illetve a pénzforgalom biztonságát sérti. Egyik legrégebbi bűncselekmény, Karl Binding német jogtudós a 20. század elején úgy fogalmazott, hogy "a pénz feltalálása egyben a pénzhamisítás feltalálását is jelentette".[2]
Hosszú évszázadokig a pénzhamisítást hűtlenségi bűncselekményként kezelték. Cesare Beccaria (1738-1794) volt az első, aki tagadta a pénzhamisítás közjogi jellegét, szerinte a pénzhamisítónak nem az a célja a bűncselekmény elkövetésével, hogy felségjogot sértsen, hanem, hogy mások érdekeinek rovására, tiltott módon saját maga javára gazdagodjék.[3]
A hazai jogtudósok is különböző véleménnyel voltak a pénzhamisítás jogi tárgyát illetően. Finkey Ferencz szerint a pénzhamisítás jogtárgya a közhitel, és a pénzforgalom tisztasága.[4] Fayer László a közokirat-hamisítás kiemelt esetének tartotta, és hangsúlyozta a bűncselekmény közjogi jellegét, mintegy visszatérve a felségjogok megtámadásának elvéhez.[5] Angyal Pál "a gazdasági forgalom rendes menetéhez fűződő, - mint társadalmi érdek - ellen irányuló" bűncselekménynek tekintette.[6] A német közvetítő iskola atyja, Franz von Liszt pedig vegyes természetű bűncselekménynek minősítette, amely több jogtárgy ellen irányul: egyrészt a magánszemélyek vagyoni érdekeit, másrészt a közösségi oldalról a forgalom biztonságát támadja.[7] Összegezve elmondható, hogy a 19. század második felétől a pénzhamisítás fokozatosan került át dogmatikailag a vagyon elleni, illetve a gazdasági bűncselekmények közé.
A tanulmány első felében a pénzhamisítás jogtörténeti forrásait tekintem át az ókortól a 19. század végéig. A tanulmány második felében a legújabb kori fejlődés által is befolyásolt aktuális kérdéseket elemzek: a pénzhamisítással kapcsolatos Genfi Egyezményt, illetve az Európai Uniós szabályozást.
Ókori írott jogforrásaink közt elsőként az ókorban Hammurapi törvénykönyvében található említés a pénzhamisításról. A fejedelem sajátos szankciót fűzött a törvénykönyvében ahhoz, ha a képmásával vagy nevének feliratával ellátott pénzt meghamisítottak: "ha valaki nevem írását eltünteti, hogy saját nevét írja rá... annak az embernek... Anu a nagy, az istenek atyja... végzetét átkozza meg".[8]
Manu törvényeiben nem található meg expressis verbis a pénzhamisítás deliktuma, viszont csalásnak minősítették, ha valaki a csereforgalom körében a másikat megtévesztve, annak vagyoni kárt okozott és a királynak olyan büntetést kellett kiszabnia "amely a bűnös vagyonával és vétségével arányos".[9]
Az egyiptomi jogban sem szerepelt a pénzhamisítás külön önálló tényállásként, viszont a pénzzel való csalárd visszaélés, mint a forgalmi ügyleteknél mások félrevezetése csalásnak minősült. Ilyen ügyekben az eljárás a sértett panaszára indult s vagy kártérítést, vagy egyben büntetéskiszabást vont maga után. A csalás e fajtájának a kísérlete is büntetendő cselekmény volt.[10]
Az ókori görögöknél Szólon volt az első, aki szabályozta a pénzhamisítás deliktumát. Szólon Athén arkhónjaként (vezető állami tisztségviselőjeként) Kr e. 594-ben törvényben mondta ki, hogy a pénzhamisítóknak halálbüntetés jár. Ezzel az intézkedéssel Szólon az athéni fizetőeszközt kívánta védeni és megerősíteni a perzsa pénzzel szemben.[11] Nemcsak Athénban volt büntetendő drákói szigorral a pénzhamisítás. Egy Kr e. 3. századból fennmaradt feljegyzés alapján Dimi városában egy 4 fős pénzhamisító bűnbandát fogtak el, és ítéltek halálra.[12] A szigorú szankcióknak viszont nem volt elég visszatartó ereje, mivel a pénzhamisítás to-
- 655/656 -
vábbra is elterjedt volt. Még a híres filozófus, szinópei Diogenész is fiatal korában egy pénzhamisító bűnbanda tagjaként tevékenykedett.[13]
Az ókori Rómában Kr e. 5. században kezdett megszaporodni a pénzhamisítások száma, mikortól a pénz mindkét oldalát képpel látták el - az egyik oldalán jellemzően Róma címere, másik oldalán valamely isten, pl.: Jupiter, Minerva stb. szerepelt - illetve a pénzt nem méréssel, hanem már számolva mérték. A legkorábbi írásos rendelkezés, mely a pénzhamisítás önálló deliktumára vonatkozott Marius Graditianus praetor korából való, s ennek alapján az elkövetővel szemben büntető keresetet lehetett indítani.[14] Rómában preventív intézkedéseket is tettek a pénzhamisítással szemben: pénzvizsgáló hivatalokat állítottak fel, melyek arra voltak hivatottak, hogy az emberek számára megállapítsák az egyes pénzdarabok valódiságát, vagy éppen hamisságát.[15]
Sulla uralkodása idején büntetőjogi reformot hajtott végre. Kr e. 81-ben megalkotott Lex Cornelia testamentaria nummaria[16] című római törvény részletesen szabályozta a pénzhamisítás (falsum) deliktumát. A törvény büntetni rendelte
- az öntvénybe kisebb értékű pénz belekeverését,
- a pénz ércmennyiségének csökkentését,
- a forgalomba levő pénz utánzását,
- valamint a hamis pénz tudatos kiadását.
A deliktum elkövetőit száműzetéssel szankcionálták.[17]
A római császárkorban a pénzek hátoldalán a császár képmása szerepelt már, s emiatt a pénzhamisítás büntetőjogi megítélése megváltozott, már nem, mint falsum, hanem a császári felség megsértéséként (crimen laesae maiestatis) került értelmezésre.[18] Ettől a korszaktól kezdve jelenik meg pénzhamisítás, mint hűtlenségi deliktum. Büntetendő volt az is, ha valaki nem fogadta el a császár képével ellátott pénzt, mint fizetőeszközt.[19] Constantinus idejében a pénzhamisítást elkövető honestiores státuszú polgárok büntetése száműzetés, a plebejusoké deportálás és vagyonelkobzás, a rabszolgáké pedig halál volt. Csak az önkéntes visszalépés esetén volt lehetőség felmentő ítélet hozatalára.[20] A szigorú szabályok később csak fokozódtak, a Codex Theodosia-nus szintén halállal büntette a pénzhamisítást, Justinianus pedig a közkegyelem lehetőségét is kizárta az elkövetőkkel szemben.[21]
A germán népjogok is hasonlóan a római joghoz szigorú szankciókkal büntették a pénzhamisítás elkövetőit. Az első írásos büntetőjogi szabályozás Nagy Károly idejéből (Kr u. 8-9. század) származik. A frank korban a germán büntetőjog a pénzhamisítók üldözését a grófokra bízta, a szankciókat illetően pedig előtérbe helyezte a testcsonkító büntetéseket. A pénzhamisítókkal szemben főszabályként kézlevágást alkalmaztak, kivételes esetekben pedig halálbüntetéssel bosszulták meg.[22] A pénzhamisítást a hűtlenség esetei közé sorolták, tehát a feudális állam- és jogrendet elsősorban veszélyeztető bűntettek között helyezték el. A német középkorban a frank gyakorlat egy ideig még folytatódott, a XII. századtól azonban más büntetési formák is megjelentek, mint például a forró vízbe, olajba mártás, illetve a megégetés. A jogkönyvek a halálbüntetés kiszabását hangsúlyozták, viszont a Szász Tükör választási lehetőséget adott a bírónak, hogy tűzhalál helyett a kézlevágás szankcióját alkalmazza, kisebb meghamisított pénzösszeg esetén.[23]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
