(Könyvismertetés) Teleki Pál: Az igazi tisztviselő (Gerencsér Balázs Szabolcs - IAS, 2012/1., 163-166. o.)

Budapest, Nemzetpolitikai Szolgálat, 1941.

Rendhagyó könyvismertetésbe kezdek. Egyrészt azért rendkívüli, mert nem szokás hetven évvel ezelőtti kiadványt ismertetni. Mégis teszem, mert bár a szerzője - gróf Teleki Pál (1879-1941) - a legismertebb professzorok közé tartozik, azonban a most bemutatandó dolgozata méltatlanul ismeretlen, noha aktualitása nem vitatható. Másrészt nem szokványos az ismertetett alkotás műfaja sem, hiszen nem egy nagy jogi monográfiáról van szó. Nem jogi és nem monográfia. Egy tanulmány, amely stílusában sok helyen röpirathoz, pamflethez közelít. Miért választottam mégis? Mert olyan tárgyról ír a volt miniszterelnök-földrajztudós, amely napjaink közigazgatási reformjának egyik legfontosabb kérdéséhez kapcsolódik: a közszolgálathoz. Minőségében pedig Telekitől megszokott olyan precíz összeállítást kapunk, amely méltán lehet alapja, esetleg kiegészítő irodalma bármely tudományos elemzésnek.

Ma, amikor a közigazgatás fejlesztése a központi közigazgatást, a területi államigazgatást, az önkormányzati rendszert, a hatósági eljárást együttesen érinti, szükséges visszatérni a Magyary Zoltán, Ereky István nevével fémjelzett komplex szemléletmódhoz, amelynek kiindulási pontja, hogy a közigazgatás az emberekért van.[1] Azaz a közigazgatás azért szolgáltat, irányít, szabályoz, szervez, véd és még megannyi funkciót azért lát el, hogy az állampolgárok számára élhető államot biztosítson.[2]

Telekinek akár tudományos, akár politikai pályáját tekintjük, ugyanezt a komplex megközelítést alkalmazta. Tudta, hogy a közfeladatok, a szervezetrendszer, az anyagi és eljárási jogi környezet, a személyzet, valamint a dologi javak együttesen adják a közigazgatás egészét. Bármelyik tényező jelentős változtatása a többi szegmensre is kihatással van.[3]

- 163/164 -

A XX. század derekán, tragikus kimenetelű életének utolsó évében, kifejezetten aktuális közszolgálati etikai tanulmányt hagyott az utókorra. Teleki személyében ötvözi a tisztviselő, a politikus és a tudós jellemvonásait.[4] Ebben a munkájában már miniszterelnökként, mintegy visszatekintve gyűjti össze és rendezi gondolatait, meglátásait a tisztviselői munka etikai követelményeiről.

Álláspontja szerint a tisztviselő munkája révén egyszerre szolgálja és vezeti a nemzetet.[5] Külön hangsúlyozza, hogy minden tisztviselőnek el kell mélyülnie a nemzet feladataiban. "Bármiféle állásban lehet valaki, az egész államvezetésben, az államvezetés egységes munkájában vesz részt." Éppen ezért szükséges, hogy minden köztisztviselő a maga helyén álljon olyan erkölcsi magaslaton, hogy a társadalmat a maga példájával irányítsa.[6]

Teleki az igazi tisztviselő minőségi fejlődése érdekében különböző mértékegységeket, szempontokat határoz meg. Elsőnek az önképzést említi, amely ismeretek átgondolását, megszerzését és leszűrését jelenti, s amely elvezet a helyes cselekvéshez. Minden cselekvés során tudatában kell lenni annak is, hogy a közönségben (ma úgy mondanánk: ügyfelekben) a nemzetet is lássuk. Mindez azt jelenti, hogy a tisztviselő legyen tudatában annak, hogy munkájával a nemzetet szolgálja. A keresztény erkölcsrendet valló és élő Teleki ezt kiegészíti azzal is, hogy "mindig az egész embert lássuk, aki tagja a nemzetnek, nem pedig azt az ügyet, amely lehet sablon."

Külön címet szentel a nemzet nevelésének. Érvelése szerint, amikor a tisztviselő feladatainak ellátása során a nemzet ügyeit intézi, akkor egyszersmind vezeti is a társadalmat. Egy tisztviselő minél közelebbi poszton van a társadalom tagjaihoz, Teleki szerint majdnem hogy annál fontosabb, hogy megfelelő társadalomvezető legyen. Mindez azt jelenti, hogy a tisztviselő olyan társadalmi életet és olyan magánéletet kell éljen, amellyel a társadalomnak megfelelő példát mutat. Gondolatmenetében Teleki hozzákapcsolja mindehhez a mély felelősségtudat követelményét is. Szerinte a (társadalom-) vezetés elsősorban példaadás, nem pedig parancs. Telekinek nem csak e dolgozatán, hanem egész életén átívelt az a felismerés, hogy a helyes példaadást nem szabad elhanyagolni. Mondhatnánk nélkülözhetetlen feltétele a helyes vezetésnek. A közigazgatásra vetítve szarkasztikusan úgy fogalmaz: "ha példa nélkül és helyes társadalom és nemzetnevelés nélkül közigazgatunk, az magyar szóval a cipészmesterségben annyit jelent, mint foltozás."

A tisztviselői munka feltételezi továbbá a megértést. Az emberek különbözősége -mai szóval sokszínűsége - iránt a tisztviselőnek megértőnek kell lennie. Azon a poszton, amelyen a tisztviselő áll, tisztába kell jöjjön, milyenféle emberekkel áll szemben,

- 164/165 -

illetve kapcsolatban. Az emberek és helyzetek megfelelő megértése mindezek objektív megismerését is jelenti. Keserűen ír Teleki arról, hogy Magyarországon azt tapasztalta "hogy mindig úgy okoskodunk, mintha önmagunknak magyaráznánk. Mindig úgy beszélünk, hogy azt hisszük, hogy a másik is úgy gondolkodik, azt tudja, úgy tudja, mint mi." Véleménye szerint ha azt hisszük, hogy a másik ember is úgy gondolkodik, mint mi, az műveltséghiány.

A jó tisztviselő elébe megy az embernek, és a saját nyelvén szól hozzá.[7] Fontos, hogy a társadalom tagjával, akivel a tisztviselő kapcsolatba kerül mind szóban, mind írásban olyan nyelvezettel szóljon, amelyet az megért. Mai, XXI. századi viszonyaink között ez már nemcsak a kisebbségi nyelvek alkalmazását és a többségi nyelv ismeretének hiánya miatti védelem eljárási szabályait jelenti. Egyre aktuálisabb ez a gondolat akkor, amikor a közigazgatás mind a normatív szabályozásában, mind az egyedi döntéseiben sokszor érthetetlen, bonyolult és teljesen magyartalan nyelvezettel szól az állampolgárhoz. Éppen ezért a tisztviselői munka egyúttal tanítás is. Teleki - kicsit idealisztikusan - célként fogalmazza meg, hogy az embereket rá kell nevelni arra, hogy minden ügyük intézéséből tanuljanak.

A tisztviselői munka feltételez nagyfokú leleményességet is. Más szóval ezt a hivatást nem lehet sablonszerűen ellátni.[8] Leleményesség szükséges az egyes ügyek elintézése terén is. Azonban ez együtt kell járjon a felelősségvállalással, valamint kötelességtudattal, ami Teleki szerint az első világháború óta mind jobban szertefoszlott.

Teleki óv a tisztviselők helytelen magatartásaitól is, különösen az egymás közötti veszekedéstől, valamint az irigységtől.[9] Szerinte ez az egyik legnagyobb baja a társadalomnak. Szerinte saját munkánkat bírálni helyes dolog, azonban a másikét csak akkor, ha meg is mondjuk neki, méghozzá olyan formában, amiből haszon származik, nem pedig veszekedés.

Végezetül a tisztviselői munkánál Teleki kiemeli, hogy azt széles látókörrel kell végezni mind az általános emberi, mind a szakmai ismereteinket bővítve. Mindehhez azonban mértékletességet is tanácsol, hogy ez "ne jelentsen szétforgácsolódást, sem pedig mindenbe belekontárkodást." A tisztviselő, bárhol is helyezkedjen el a közigazgatásban, úgy dolgozzon, hogy ismerje a teljes államgépezetet. Álláspontja szerint "csak az egész államgépezetnek az ismeretében tudjuk a különböző részletfunkciókat betölteni." A személyes helyzet és lehetőség pontos ismerete is szükséges. Teleki szerint a jó tisztviselő utat tud engedni a vezetésre hivatottaknak. Szerinte a közigazgatás minden szintjén megtörténhet, hogy "valaki a második hegedű játszására a legkitűnőbb és a legalkalmasabb ember, de az első hegedűt soha életében a kezébe ne vegye, mert arra nem való." Szerinte a legkomplikáltabb közigazgatási funkció a jegyzőé és a miniszterelnöké. A tisztviselő saját helyzetének helyes felismerését akkor teszi meg, ha megteszi kötelességeit a maga helyén és átfogó tudását erre használja fel. Teleki etikai szemléletét dolgozatának búcsúmondata méltán fejezi ki: "Mindnyájan egyformán fontos helyen állunk, csak a feladatok vannak megosztva."

- 165/166 -

A magyar közszolgálat a megújulás előtt áll.[10] Jót tesz a közszolgálati reform döntéshozóinak egy olyan távolságtartó kritikus, egyben figyelmes megközelítés, mint ahogy ezt Teleki teszi. És jó az ő bölcs meglátásait is megszívlelni, hiszen az alapproblémákban hetven éve nincs változás...■[1]

JEGYZETEK

[1] Magyary Zoltán: Magyar Közigazgatás. Királyi Magyar egyetemi Nyomda, 1942. 375.; Ereky István: Közigazgatás és önkormányzat. Budapest, MTA, 1939.

[2] Sok tekintetben ezt a felfogást igyekszik követni a 2011-ben napvilágot látott Magyary-program elnevezésű kormányzati stratégiai dokumentum is. Lásd még: Kis Norbert: "Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret" - értékek és elvek a közigazgatási személyzetpolitikában. Új Magyar Közigazgatás, 2010/11. 37.

[3] A tárgyban lásd még: Dudás Ferenc: Gondolatok a közszolgálati etikáról I. Magyar Közigazgatás, 1999/8. 420.; Koi Gyula: Töprengés a közszolgálati etika és a közszolgálati etikai kódex aktuális problémáin. Magyar közigazgatás, 2002/12. 728.; Lóczy Péter: A közszolgálati etikai rendszer kialakításának normatív és intézményi feltételei. Új Magyar Közigazgatás, 2009/2. 2.

[4] A korszak több szerzője foglalkozott a közszolgálati etikával. Egyik kortárs, Imre Sándor (1877-1945), aki tisztviselőként, pedagógusként rámutatott arra, hogy egy hivatal jó vagy rossz híre közvetlen kapcsolatban van az ott dolgozókkal. In: Hencz Aurél: Törekvések a közszolgálati etika kialakítására II. Budapest, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, 1987. 109-142.

[5] Zlinszky János Keresztény erkölcs és jogászi etika c. könyvében (Budapest, Szent István társulat, 1998. 17.) abból indul ki, hogy "a hatalom erkölcsi szemmel nézve mindig átruházott hatalom: a társadalom ruházza alkalmasnak vélt tagjaira saját rendje biztosításához, saját békéje fenntartásához szükséges előfeltételként a hatalmat." Ez megfelelően alkalmazandó a közszolgálati etikára is, hiszen ott az államhatalom gyakorlása folyik. Lásd még Zlinszky János: Ajogász erkölcse. Jogtudományi Közlöny, 1990/1.

[6] Teleki Pál: Az igazi tisztviselő. Budapest, Nemzetpolitikai Szolgálat, 1941. 9.

[7] Teleki i. m. 16.

[8] Teleki i. m. 19.

[9] Teleki i. m. 20.

[10] Jelentős közszolgálati reformkísérletek nemcsak a rendszerváltozás utáni korszakra, valamint a XXI. századra jellemzőek: a két világháború közötti közigazgatási fejlődés nagyban érintette közszolgálatot. Az akkor felmerült kérdések és a mai problémák között meglepően sok átfedés van. Lásd pl. Mártonfy: A magyar közigazgatás megújulása. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1939.