A tettbüntetőjogi szemléletet alapelvi szinten hirdető modern büntetőjogokban,[2] az elkövetők személyének differenciált kezelése szintén hangsúlyos feladat. Ez nem csupán a jogalkalmazót terhelő kötelezettség, hanem már a jogalkotás szintjén is megjelenik. A jogalkotó igyekszik az elkövető személyére, valamint a cselekmény és elkövető veszélyességére tekintettel differenciálni, lehetővé téve például a legszigorúbb fellépést a szervezett bűnözéssel, terrorista csoportokkal, illetve azokkal szemben, akik visszaesői minőségben követnek el súlyos, akár erőszakos bűncselekményeket. Ugyanakkor a büntetőjognak és a bírónak megbocsátónak kell lenni azzal a tettessel szemben, aki első ízben követ el, ráadásul a társadalomra csekélyebb veszélyességű bűncselekményt.
Habár a törvény is individualizál, de az mindig tipikus eseteket értékel és tesz a szabályozás alapjává, ezáltal a törvény mindig általános érvényű.[3] A büntetőjogi szankció meghatározása során az elkövető valódi személyiségét csak a jogalkalmazónak van lehetősége ténylegesen figyelembe venni. A bíró mindig egy konkrét üggyel és annak bűnelkövetőjével találkozik, egyszer előforduló jelenségeknek és összefüggéseknek tulajdonít jelentőséget. A bíró az, aki a súlyosító és enyhítő körülmények feltárásával és helyes értékelésével képes az esetleges jogalkotásból is eredő igazságtalanságok kompenzálására, enyhítésére.
Az elkövető személye társadalomra veszélyessége csupán egy a figyelembe veendő büntetéskiszabási szempontok közül, de soha nem elhanyagolható szempont. Földvári szerint nagyon megkönnyítené a büntetéskiszabás felelősségteljes munkáját az elkövető személyiségének alapos ismerete.[4] Az elkövető személyi körülményeinek, szubjektív tulajdonságainak feltárása segíthet ugyanis abban, hogy a kiszabott büntetés neme és mértéke alkalmas legyen az elkövető gondolkodásmódjának, értékrendszerének, szemléletének befolyásolására, vagyis arra, hogy a büntetőjogban a szankció kiszabása a büntetési cél szem előtt tartásával történjen.
A büntetéskiszabás témájában az elmúlt néhány évben végzett kutatásom egyik előzetes feltevése az volt, hogy a tárgyi büntetéskiszabási tényezők a tényállás feltárásával könnyebben a hatóságok rendelkezésére állnak, így szükségképpen azokra az ítélkezés során is nagyobb hangsúlyt fektet a bíró. Ezért tűnt kifejezetten indokoltnak, hogy figyelmünket ezúttal az elkövető személyére és társadalomra veszélyességére fordítsuk. Szükségesnek tűnik annak a feltárása, mind elméleti, mind gyakorlati aspektusból, hogy melyek az elkövető személyével kapcsolatos alanyi büntetéskiszabási tényezők, melyeket a büntetéskiszabás során figyelembe kell(ene) venni.
Az 56. Bkv az alanyi büntetéskiszabási tényezőknek nem taxatív módon ugyan, de felsorolását adja.[5] Valamennyi itt felsorolt tényezőnek a részletes elemzése és főleg gyakorlatuk feltárása, messze meghaladná egyetlen tanulmány terjedelmét.[6] Korábban magam is sort kerítettem az elkövető életkorával és előéletével kapcsolatos anomáliák részletesebb feltárására, így ezek bemutatásától ehelyütt eltekintek.[7] Nem tárgyalom az elkövető bűncselekményhez való pszichés viszonyát és az elkövetés után tanúsított magatartását sem. Jelen tanulmány elsősorban az elkövető személyi körülményeivel kapcsolatos egyéb alanyi tényezők részletesebb feltárásával és elsősorban azok gyakorlati megjelenésével és problémáival foglalkozik. A vizsgálat célja pedig egyáltalán nem kritika megfogalmazása, hanem egy "helyzetjelentés" készítése és iránymutatás a minél egységesebb ítélkezési gyakorlat elősegítése érdekében.
Nem csupán az elkövető életkora és előélete befolyásolja a büntetés mértékét, hiszen az elkövető más emberi magatartásának jellemzői is árulkodnak a személyiségéről. Ahhoz, hogy az elkövető jelleméről teljesebb képet kapjunk, érdemes megvizsgálni a munkához vagy más személyekhez és a bűncselekményhez való viszonyát, illetve
- 303/304 -
az életmódját. Ezek a magatartások, emberi cselekedetek, szokások sokszor nagyon beszédesek, és meghatározzák az egyén társadalomhoz való kötődését is.
Hosszú múltra tekint vissza a munkához, hivatáshoz való viszony figyelembevétele az ítélkezési folyamatban. Abból a tényből ugyanis, hogy az elkövető hogyan végzi, és egyáltalán végzi-e munkáját, a személyiségére is adekvát következtetés vonható le. Magától értetődik, hogy a munkához fűződő rossz viszonyú, a munkakerülő és csavargó életmódot folytató, illetve a munkaszerető, rendezett családi körülmények között élő bűnelkövető büntetése nem csupán a büntetés mértékében, hanem sok esetben már a büntetés nemében is eltérhet.
A szocialista Btk. idején kialakult bírói gyakorlat alapján önmagában a jól végzett munka, vagy az, hogy az elkövető munkájával szemben eddig nem merült fel kifogás, nem volt enyhítő körülményként értékelhető, abból a megfontolásból, hogy minden állampolgárnak erkölcsi kötelessége munkájának kifogástalan végzése.[8] Enyhítő körülményként ennek megfelelően kizárólag az átlagot meghaladó, a kiemelkedően jó munkát lehetett figyelembe venni. Ezt az elvet vette át annak idején a 12. sz. irányelv, majd a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának Bk. 154. számú véleménye, és az 56. BKv is leszögezi, hogy amennyiben az elkövető tartósan és kiemelkedően végzi munkáját, különösen, ha ebből arra lehet következtetni, hogy a büntetés vele szemben könnyebben célt érhet, akkor ezt enyhítőként értékeli a bíróság.
A jelenlegi gyakorlat szerint, ha valaki munkahellyel rendelkezik, és rendesen végzi a munkáját, még önmagában nem enyhítő körülmény. Ahhoz, hogy az enyhítő körülményként figyelembe vehető tartós és kiemelkedő munkavégzés megállapítható legyen, a bíróságnak többletinformációkra is szüksége van.[9] Ezek a többletinformációk elsősorban tanúvallomásokból, munkahelyi jellemzésből, a katonai büntetőeljárásokban az elöljárói jellemzésekből derülnek ki. A bírói gyakorlat szerint kitüntetésekben, elismerésekben, vezetői dicséretekben, jutalomban már sokkal inkább mérhető a tartós és kiemelkedő munkavégzés.[10] A kiemelkedő munkavégzés gyakran hivatkozási alapja az előzetes mentesítésnek is, hiszen ezekben az esetekben nagyobb társadalmi érdek fűződik a vádlottak szolgálatban tartásához, mint eltávolításához.[11]
Az elv gyakorlata még a szocialista Btk. idején gyökeresedett meg, mely időszakban a jutalmazás, a kiváló dolgozó címek adományozása jól ismert és bevett gyakorlat volt valamennyi munkahelyen, míg a munkanélküliség hivatalosan ismeretlen jelenségnek számított. A társadalom átalakulásával azonban a munka világa is változott. Léteznek olyan munkahelyek és munkakörök, melyekben kevésbé divatos a kitüntetések és jutalmak osztása, de attól függetlenül, hogy valaki soha életében nem volt kitüntetve, még kiváló, lelkiismeretes munkavégzés jellemezheti. A munkahelyi jellemzés ennek alátámasztására vagy éppen cáfolására szolgálhat. A legjobb gyakorlat az lenne, ha a munkahelyi jellemzések beszerzéséről a hatóság hivatalból gondoskodna, amennyiben a vádlottnak ismert munkahelye van.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
