A kibővült Unió első nagy döntése az Alkotmányszerződés szövegére vonatkozó megállapodás volt, másfél hónappal a 2004. május 1-jei csatlakozás után. Az új tagállamok kompromisszumkészsége megcáfolta azokat a félelmeket és feltételezéseket, melyek szerint 25 taggal döntésképtelenné válna az Unió. Tagságunk eddigi másfél éves időszakában az is beigazolódott, hogy Magyarország és az új tagállamok az európai érdeket szem előtt tartva fogalmazzák meg nemzeti álláspontjaikat az Unió napirendjén lévő kérdésekben. Megtanultuk az európai kompromisszum-kultúrát, és a tagság az első nagy horderejű döntését - az Alkotmányszerződés elfogadásáról - a közös szempontok alapján, az új szerződés jelentőségének tudatában hozta meg.
A Magyar Országgyűlés számára az Alkotmányszerződés jövője különös jelentőségű, hiszen a magyar törvényhozás már a hazánk csatlakozását megelőző években is kiemelt figyelmet fordított az európai integrációra. Ennek fényében az Országgyűlés aktívan részt vett az alkotmányozási folyamat egészében, az Európa jövője körüli vita elindításától, a Konventben való részvételen és a Kormányközi Konferencia figyelemmel kísérésén át az Alkotmányszerződés ratifikációjáig. Az Európa jövője körüli vita 2001. június 5-én indult útjára. Az Országgyűlés az elmúlt három évben számos szakmai konferenciának adott otthont az európai alkotmányozás és Európa jövője körüli vitában.
A 2002. február 28-tól 2003. július 10-ig ülésező Európai Konvent tevékenységében négy parlamenti képviselő vett részt, akik számos írásos beadványt és az Alkotmányszerződés tervezetéhez fűzött módosító indítványt nyújtottak be a Konvent elnökségéhez. Példamutató együttműködés alakult ki az alkotmányozás során a magyar konventtagok között, rendszeressé váltak az egyeztetések a hazánk számára alapvető jelentőségű európai politikai kérdésekben, abban hogy milyen Európai Unióban, milyen tagállamként képzeljük el Magyarország jövőjét.
Az alkotmányozási folyamatban történő magyar fellépés a magyar parlamenti pártok széles konszenzusát élvezte. A rendszeres egyeztetések és a parlamenti pártoknak a Kormányközi Konferencián képviselt álláspontjait támogató fellépése hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország sikeresen érvényesítette érdekeit a tárgyalásokon. A magyar nemzeti érdek érvényesítésének mintapéldájául szolgál az alkotmányozási folyamatban való magyar részvétel, a politikai elit összefogása ebben a kérdésben. A hazai konszenzus megteremtésében meghatározó szerepet játszott az Európai Uniós Nagybizottság tevékenysége. A 2003. október 8-i ülésen, amelyre négy nappal a Kormányközi Konferencia megkezdése után került sor, a parlamenti pártok egyöntetűen támogatták a Kormány javaslatát, hogy az Alkotmányszerződés I-2. cikke egészüljön ki a kisebbségi jogok tiszteletben tartásával és védelmével.
2004 júniusa és 2005 májusa között a Magyar Országgyűlés látta el a 25 tagállam nemzeti parlamentjei közötti koordinációs feladatok elnöklését. Az Országgyűlés ebben az időszakban is nagy hangsúlyt fektetett az Alkotmányszerződés ratifikációjának előmozdítására.
A nehéz kompromisszum árán megszületett Alkotmányszerződés hivatott biztosítani a kibővült Unió hatékony működési kereteit, javítani működésének átláthatóságát, demokratikusabbá tenni intézményeit és működési mechanizmusait, és közelebb vinni az Uniót a polgárokhoz. Az Alkotmányszerződés számunkra azért is különösen fontos, mert a sokszínűvé vált Unióban lehetővé teszi a közösség megerősítését anélkül, hogy szétfeszítené kereteit. Az Alkotmányszerződés számos új rendelkezéssel és megoldással biztosítja azt, hogy az Unió ne töredezzen szét.
Ezért is tartotta fontosnak a Magyar Országgyűlés, hogy mielőbb ratifikálja az Alkotmányszerződést. A Parlament 2004. december 20-i ülésnapján szavazott az Alkotmányszerződést (hivatalos nevén Szerződés európai alkotmány létrehozásáról) megerősítő országgyűlési határozati javaslatról. Az elfogadáshoz - az Alkotmány 2/A cikke szerint - az országgyűlési képviselők 2/3-os többségére volt szükség. A parlament a javaslatot 322 igen, 12 nem és 8 tartózkodás mellett elfogadta. A Magyar Országgyűlés frakciói azóta is egyhangúan támogatják az abban megfogalmazott reformokat.
A litván és magyar ratifikációt követően 2005 első félévében az Alkotmányszerződést a parlamentek döntése alapján megerősítette Szlovénia, Olaszország, Görögország, Szlovákia, Ausztria, Németország és Lettország. Szlovákiában azonban egy állampolgári beadvány alapján - amely szerint a kérdésben népszavazást kellett volna tartani - az államfő, helyt adva a szlovák Alkotmánybíróság kérésének, még nem írta alá az Alkotmányszerződést megerősítő jogszabályt. 2005. február 20-án Spanyolországban volt az első népszavazás, amelyen a részt vevő szavazópolgárok (42%-os részvétel) több mint 76%-os többséggel támogatták az Alkotmányszerződést.
A folyamat komoly nehézségekbe ütközött a 2005. május 29-én Franciaországban, majd a június 1-jén Hollandiában tartott népszavazások eredményeként, miután magas részvétel (Franciaország 70%, Hollandia 63%) mellett a polgárok jelentős része elutasította a dokumentumot (Franciaország 55%-kal, Hollandia 62%-kal). Ezzel az Alkotmányszerződés hatályba lépése rendkívül megnehezült és bizonytalanná vált, hiszen az Alkotmányszerződés előírja, hogy hatálybalépéséhez szükséges az összes tagállam megerősítése.
A két elutasító népszavazás után a tagállamoknak a következő lehetőségek valamelyikében kellett megállapodniuk az Európai Tanács 2005. június 16-17-i, brüsszeli ülésén: dönthettek a ratifikációs folyamat folytatásáról, a ratifikációs folyamat leállításáról, az Alkotmányszerződés újratárgyalásáról, az Alkotmányszerződés egyes rendelkezéseinek - amelyekhez nincs feltétlenül szükség a jelenleg hatályban lévő alapszerződések módosítására - gyakorlati alkalmazásáról a Nizzai Szerződés biztosította kereteken belül.
A júniusi csúcson a tagállamok állam- és kormányfői nyilatkozatban vették tudomásul a francia és holland népszavazások eredményét, és úgy vélték, hogy ez nem vonja kétségbe a polgároknak az európai építkezés iránti kötődését, sem a ratifikációs folyamat folytatásának érvényét. Elismerték ugyanakkor, hogy a polgárok által kinyilvánított aggodalmakat figyelembe kell venni, ezért szükség van egy gondolkodási időszak beiktatására, amely lehetőséget ad arra, hogy valamennyi tagállam széles körű vitákat folytathasson a civil társadalom, a nemzeti parlamentek és a politikai erők bevonásával. A csúcson egyetértés volt abban, hogy szükség esetén megváltozhat az egyes tagállamokban a ratifikációs menetrend, továbbá megállapodás született arról, hogy az állam- és kormányfők 2006 első felében visszatérnek e kérdésre, hogy átfogóan értékeljék a nemzeti vitákat, és határozzanak a folyamat továbbvitelének módjáról.
A júniusi Európai Tanács következtetéseire alapozva több tagállam is bejelentette a népszavazás (az Egyesült Királyságot követően Dánia, Portugália, Írország és Csehország), illetve a parlamenti ratifikáció (Svédország) elhalasztását. Júliusban a lengyel parlamentnek nem sikerült döntenie a ratifikációs folyamatról, így a következő parlamentnek kell majd meghatároznia, hogy milyen módon - parlamenti döntéssel vagy népszavazás útján - és mikor kerüljön sor az Alkotmányszerződés megerősítésére. Az Európai Tanács júniusi ülését követően Ciprus és Málta nemzeti parlamentjei ratifikálták az Alkotmányszerződést. Miután a luxemburgi parlament június végén első olvasatban jóváhagyta az Alkotmányszerződést, a július 10-én tartott népszavazáson a luxemburgi polgárok többsége (56,5%) is áldását adta a dokumentumra. (A parlament végső jóváhagyására legalább három hónappal az első olvasat után kell, hogy sor kerüljön.) Belgium bejelentette, hogy nem állítja le a megkezdett ratifikációs folyamatot, és Észtországban is folytatódnak a parlamenti ratifikáció előkészületei. A finn parlament várhatóan idén ősszel dönt a ratifikációs folyamat elhalasztásáról. Hollandia bejelentette, hogy a 2007 első félévi parlamenti választásokig nem tervezi a népszavazás megismétlését, Franciaország pedig nem hozott még döntést ebben a kérdésben, ott várhatóan a 2007. évi elnökválasztás előtt nem kerülhet sor új szavazásra az Alkotmányszerződés tárgyában.
Összességében így tizenegy ország erősítette meg az Alkotmányszerződést, Szlovákiában az államfő még nem írta alá a parlament által elfogadott, az azt megerősítő jogszabályt, Luxemburgban pedig hátra van még a parlament végső jóváhagyása. Három tagállamban folytatódnak a ratifikáció előkészületei, öt ország bejelentette a népszavazás, kettő pedig a parlamenti megerősítés elhalasztását. Két tagállamban elutasították az Alkotmányszerződést.
Az Európai Tanács 2005. júniusi ülésén elhatározottak alapján az Alkotmányszerződés ratifikációja körüli nehézségek miatt egy gondolkodási időszak vette kezdetét, melynek következtetéseit az állam- és kormányfők 2006 tavaszán tárgyalják. A gondolkodási időszak a ratifikáció várakoztatását jelenti, 2005 júniusában ezzel a döntéssel sem nem állították le végérvényesen a ratifikációt, sem nem adtak egyértelmű zöld utat a folyamat továbbvitelének. A tét nagy volt a két elutasítás miatt. A ratifikáció kérdése teljes mértékben a tagállamok hatáskörébe tartozik, abba az európai intézményeknek semmilyen beleszólásuk nincs. A tagállamok döntései hatást gyakorolnak a többi tagállam döntéseire. A francia és a holland elutasítás után érezhető volt az alkotmányszerződést elutasítók megerősödése azokban az országokban, ahol néhány hónappal később terveztek népszavazást tartani a kérdésben. Amennyiben nem született volna döntés a reflexiós időszakról, akkor a jelenleg két sikertelen népszavazást további kudarcok követhették volna, végérvényesen megbuktatva az Alkotmányszerződést.
Többen már eltemették az Alkotmányszerződést, ennek kapcsán le kell szögezni, hogy mindaddig amíg az Alkotmányszerződést 2004. október 29-én aláíró állam- és kormányfők konszenzussal nem nyilvánítják azt halottnak, nem beszélhetünk sem jogi sem politikai értelemben kudarcról.
Az Alkotmányszerződés nemzetközi közjogi értelemben nemzetközi szerződés, így irányadó rá a szerződések jogáról szóló 1969. évi Bécsi Egyezmény (kihirdetve Magyarországon az 1987. évi 12. törvényerejű rendelettel). Az állam képviselője a szerződés aláírásával arra vállal kötelezettséget, hogy nem kéri a szerződés tartalmának újratárgyalását, mivel annak tartalmában a tárgyaló/szerződő felek megállapodtak. A nemzetközi szerződés aláírása tulajdonképpen a szerződés tartalmának részleteiben és egészében történő konkretizálását, az ebben való megállapodást jelenti.
Az Alkotmánybíróság több határozatában [pl. 36/2003. (VI. 26.) AB határozatában] megállapította, hogy a már aláírt nemzetközi szerződéseket a Bécsi Egyezmény sajátos, a részes államok számára nemzetközi kötelezettséget teremtő védelemben részesíti.
A Bécsi Egyezmény 18. cikkének a) pontja ezen túlmenően arról rendelkezik, hogy az állam, amely a megerősítés fenntartásával aláírt valamely nemzetközi szerződést, tartózkodni köteles mindazon cselekménytől, amely meghiúsítaná a szerződés tárgyát és célját mindaddig, amíg nem válik nyilvánvalóvá az államnak az a szándéka, hogy a szerződésnek mégsem válik részesévé.
Itt még nem a szerződés érdemi rendelkezéseinek tiszteletben tartásáról van szó, csupán arról, hogy az állam olyan magatartást nem tanúsíthat, amely érdemi tartalmától fosztaná meg későbbi kötelezettségvállalását. A Bécsi Egyezmény ezen szakasza eljárási, garanciális szabályt tartalmaz, amelynek alanya, címzettje az aláíró (állam), tartalma pedig, hogy az állam vagy annak valamely szerve (például az Országgyűlés, a Kormány) tartózkodni köteles minden olyan cselekménytől (például jogalkotástól, újabb nemzetközi szerződés megkötésétől), amely a nemzetközi szerződés tárgyát vagy célját meghiúsítaná. A Bécsi Egyezményből következően a Magyar Köztársaságnak kizárólag arra van kötelezettsége, hogy az aláírt, de még meg nem erősített nemzetközi szerződésben foglalt tartalmat védje (tehát például nem hozható olyan jogszabály, amely a szerződés valamely tartalmi elemével ellentétes lenne). Sem a Kormány, sem az Országgyűlés nem alkothat olyan jogszabályt, amely meghiúsítaná a már aláírt, de még meg nem erősített konkrét nemzetközi szerződés tárgyát vagy célját. Az idézett tilalom ezért a Magyar Köztársaság mindazon szerveit köti, amelyek egy konkrét nemzetközi szerződés előkészítésében részt vesznek.
Az aláírás csupán valószínűsíti, hogy a szerződést az azt aláíró államok az adott tartalommal később megerősítik, majd ezt követően a nemzeti jogba való beemelés céljából a megfelelő jogszabályban kihirdetik. Sem a Bécsi Egyezményből, sem más nemzetközi szerződésből nem fakad az a kötelezettség, hogy az aláírt nemzetközi szerződést feltétlenül meg kell erősítenie az állam erre hatáskörrel rendelkező szervének.
A nemzetközi szerződés aláírását követő második aktus valósítja meg a szerződéskötést. Ez állítja be a szerződés joghatásait. A megerősítés így az az aktus, amellyel a nemzetközi szerződéskötésre a nemzeti alkotmány alapján feljogosított, legmagasabb állami hatóság megerősíti a szerződést, azaz hozzájárul, hogy az véglegessé és kötelező erejűvé váljon, és ünnepélyesen ígéretet tesz az állam nevében a végrehajtásra.
Az Alkotmányszerződés megerősítése tárgyában hozott pozitív (megerősítő) döntéssel a Magyar Országgyűlés elismerte, hogy ezt a nemzetközi szerződést, és a belőle fakadó kötelezettségeket a Magyar Köztársaság magára nézve kötelezőnek tekinti.
Ahhoz azonban, hogy pozitív joggá váljon az adott nemzetközi szerződés, meg kell valósulniuk a hatályba lépésnek a Bécsi Egyezmény 24. cikke által előírt feltételei. Ezen cikk alapján a szerződés olyan módon és abban az időpontban lép hatályba, ahogyan erről maga a szerződés rendelkezik.
Az Alkotmányszerződés IV-447. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a szerződés "2006. november 1-jén lép hatályba, feltéve, hogy valamennyi megerősítő okiratot letétbe helyezték, illetve ennek hiányában az azt követő második hónap első napján, hogy az utolsó aláíró állam is letétbe helyezte megerősítő okiratát."
Az Alkotmányszerződés jövőjéről az Európai Tanács keretében az állam- és kormányfők hivatottak döntést hozni. E tekintetben jelenleg a legutóbbi, 2005. június 17-18-i találkozón született állásfoglalást kell irányadónak tekinteni.
A ratifikációs folyamat a két sikertelen népszavazással komoly nehézségekbe ütközött, mert az Európai Unióról szóló Szerződés 48. cikke alapján az elsődleges jogforrások felülvizsgálatát célzó rendelkezések akkor léphetnek hatályba, ha azokat a tagállamok belső alkotmányos rendelkezéseiknek megfelelően megerősítették. Csak akkor lehetséges a szerződések bármilyen mértékű felülvizsgálata, ha arról mind a 25 tagállam pozitívan dönt.
Az Alkotmányszerződésben megfogalmazott reformok hatálybaléptetésére négy lehetséges megoldás kínálkozik.
1. Az Alkotmányszerződést néhány év múltán elő lehet venni és megpróbálni új népszavazást tartani Franciaországban és Hollandiában, illetve folytatni a ratifikációt a többi 10 országban (Belgium, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Írország, Lengyelország, Portugália, Svédország és Egyesült Királyság).
2. Az Alkotmányszerződést lehet módosítani, ehhez egy újabb kormányközi konferencia összehívására lenne szükség, amelynek üléseit akár egy új konvent is megelőzheti.
3. Le lehet mondani az Alkotmányszerződésről és a Nizzai Szerződés alapján működő Unió számára szükséges reformokat valamely jogi megoldás keretében hatályba léptetni ("mazsolázó megoldás"). A közösségi jogban elsődleges jogforrást egy másik elsődleges jogforrással lehet felülvizsgálni. Azaz egy szerződést egy másik szerződéssel, így pl. a közösségi jog elsődleges forrásai közé tartozó csatlakozási szerződésekkel lehet felülvizsgálni. Ilyen megoldás lehet továbbá a majdani horvát csatlakozási szerződés, amely elsődleges jogforrásként felülírhatja a szerződések rendelkezéseit. Akár az intézményi rendelkezéseket is felül lehet írni csatlakozási szerződésben. Erre példa a 2004. május 1-jén csatlakozott tíz tagállam csatlakozási szerződésében a Tanácsban kiosztott szavazatokra, vagy az Európai Bizottság összetételére vonatkozó rendelkezések. A Nizzai Szerződésnek az Unió bővítéséről szóló jegyzőkönyve ugyanis az Európai Bizottság összetételéről, illetve a tanácsi súlyozott szavazatokról csak 2004. november 1-jétől rendelkezett 27-es keretek között, ezért ezeket az alapvető intézményi kérdéseket a csatlakozási szerződésben kellett rendezni, a csatlakozás és a Nizzai Szerződés vonatkozó jegyzőkönyvének hatályba lépése közötti hat hónapos időszakra.
A legkézenfekvőbb megoldást az intézményközi megállapodások jelenthetik. Ez azonban több fontos reform hatálybaléptetését nem teszi lehetővé (pl. az Unió jogi személyiségét nem mondhatja ki, nem számolhatja fel az Unió pillérrendszerét, nem hozhatja létre az Unió külügyminiszteri intézményét stb.).
Róka fogta csuka helyzete állt elő. A francia és holland polgárok egy új szavazás során várhatóan nem változtatnák meg a véleményüket, amennyiben nem változik az Alkotmányszerződés szövege. Azon országok polgárai, amelyek már ratifikálták a szöveget a jelenlegi változatában, vélhetőleg elbizonytalanodnának, hogy a szöveg átdolgozott verzióját is támogassák-e.
Akik próbálják megmenteni a dokumentumot, a vázolt megoldások közül az elsőt, illetve a másodikat támogatják. Abban reménykednek, hogy néhány év múlva egy megváltozott (bel)politikai helyzetben a nehezen kialkudott kompromisszumra majd másként tekintenek a kormányok és az európai polgárok, s így a tervezettnél néhány évvel később sikerül hatályba léptetni az Unió új Szerződését a jelenlegi formájában, vagy a szöveg módosítását követően újabb tárgyalásokat követően.
A tárgyalások újranyitása azonban veszélyes fegyver. Egyfelől az Alkotmányszerződés felülvizsgálata biztosíthatná a francia és holland polgárokat, hogy az átdolgozott szöveg az európai érdekek mellett hangsúlyosabban szolgálja a francia és holland nemzeti érdekeket, és ennek fényében egy esetleges újabb népszavazáson már elfogadná az új szerződés ratifikációját. Másfelől azonban a nemzeti érdekek előtérbe kerülésével a többi tagállam nehezen teljesíthető igényekkel állhatna elő, és így sokkal nehezebb lenne tető alá hozni bármilyen megállapodást, amely mélyreható és hosszú távon ugyan szükséges, de esetenként rövidtávú áldozatvállalást igénylő reformokról rendelkezik.
A "mazsolázó megoldás" az Unió hatékonyabb működéséhez égetően fontos reformokat léptetné hatályba. Ennek a megoldásnak az a veszélye, hogy minél több reformot valósítunk meg, annál inkább fennáll az Alkotmányszerződésről való lemondás veszélye.
A negyedik megoldás az örök optimista és a mélyen elkötelezett européer hozzáállásával abból indul ki, hogy amit lehet, mentsünk meg az Alkotmányszerződésből az előző opcióban felvázoltak alapján, és készüljünk fel egy olyan helyzetre 2010 körül, amikor az Alkotmányszerződésnél is tovább lehet menni. Ennek keretében kezdjünk el gondolkozni olyan új intézményi és döntéshozatali rendszeren, hatásköri megosztáson, mely az Uniót a globalizáció előrehaladott állapotában hatékony működésre, és érdekei érvényesítésére teszi képessé.
Az Európai Bizottság 2005. július 20-án a kommunikáció javítását célzó akciótervet fogadott el, amely kiemeli, hogy nem elég csupán tájékoztatni az állampolgárokat, meg kell hallgatni a véleményüket, figyelembe kell venni gondolataikat. Arról is tájékoztatást kell adni, hogy az EU politikák milyen hozzáadott értéket képviselnek, hogyan befolyásolják a polgárok mindennapi életét. Továbbá helyi szinten kell kommunikálni, a megfelelő csatornák és nyelv alkalmazásával, vagyis az üzeneteket az adott tagállam közönségéhez kell igazítani.
A D-terv nem közvetlenül az Alkotmányszerződés megmentésére irányul. Fő célja, hogy polgáraiban visszaállítsa a bizalmat az Európai Unió iránt. Ennek keretében meg kívánja állítani azt a több éve elkezdődött folyamatot, amelyben a polgárok egyre kevésbé érdeklődnek az EU iránt, egyre inkább elfordulnak és elidegenednek az európai közösségtől. A D-terv egy széleskörű vita kezdete az EU intézményei és az állampolgárok közötti kapcsolatokról.
A Bizottság tervei szerint minden tagállamnak indokolt lenne nemzeti vitát kezdeményezni egy sor, különböző politikát felölelő témakörben, így például a gazdasági-szociális fejlődés, a mozgás szabadsága és a biztonság, Európa határai kérdésében.
A terv a kommunikáció hatékonyabbá tétele érdekében meghatározza a kommunikációs prioritásokat, célul tűzi ki a jobb koordinációt a Bizottságon belül. Alkalmazni kívánja az emberek által jobban preferált kommunikációs csatornákat (mint az Internet és audiovizuális eszközök), szakszerűbb kommunikációt tűz ki célul a köztisztviselők megfelelő képzésével és kommunikációs szakemberek alkalmazásával, az EU politikák kézzelfogható előnyeit kívánja megfogalmazni közérthetőbb üzenetekkel.
A jelenlegi helyzetből kivezető elképzeléseit egyelőre sem az Európai Bizottság, sem a Tanács nem vázolta fel. Meg kell várni a gondolkodási időszak végét, hogy a hogyan tovább kérdésében tisztábban láthassunk. Az bizonyos, hogy az európai elit még tanácstalan, és a hosszú távú víziók még hosszú ideig váratnak magukra. A kérdést eddig egyedül az Európai Parlament Alkotmányügyi Bizottsága tűzte komolyan napirendre.
A megoldás kulcsa elsősorban Franciaország és Hollandia kezében van. Ennek a két országnak a feladata, hogy megnyilvánuljon a megoldás érdekében - legyen az az Alkotmányszerződés bukása, vagy megmentése. Anélkül, hogy tudnánk, tervezik-e újabb népszavazás kiírását, s ha igen, milyen formában (az Alkotmányszerződésről, vagy annak egy módosított változatáról) nem lehetséges előrelépni a megoldás felé.
Ehhez azonban időre van szükség. Nem zárható ki, hogy a kilenc hónapos gondolkodási időszak másfél-két vagy akár három évvel meghosszabbodjon, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre a politikai és gazdasági környezet esetleges változására, és a mindenki számára elfogadható és előnyös kiút felvázolására. 2006 tavaszán olyan döntés is születhet, amely további időpontra kitolja az Alkotmányszerződés ratifikációjának végleges döntését, és egy újabb időpontot jelöl meg, amikor az Európai Unió tagállamainak állam- és kormányfői a kérdést ismét napirendre tűzik.
A felvázolt lehetséges forgatókönyvek egyike sem rendelkezik még hathatós támogatással, egyikről sem mondható el, hogy megfelelő és elfogadható megoldás lehetne az összes tagállam számára. Nem beszélhetünk tehát a megoldás egységes víziójáról, és azt sem lehet előre látni, hogy lesz-e ilyen néhány éven belül.
A tagállamok állam- és kormányfői 2006. márciusi találkozójáig nem azzal kell foglalkozni, hogy eltemessük-e az Alkotmányszerződést vagy nem, hanem a gondolkodási időszakot arra kell felhasználni, hogy valóban tisztábban láthassunk a kialakult helyzetben, képesek legyünk felvázolni alternatívákat arra vonatkozóan, hogy azokban az országokban, ahol még nem történt meg a ratifikáció, hogyan lehet elősegíteni a folyamat lezárását. Az is fontos, hogy a gondolkodási időszakot valóban felhasználjuk a polgárokkal való párbeszédre, és megismerhessük az elvárásaikat - így a gondolkodási időszak konkrét eredményekkel zárulhat. Ennek hiányában ugyanis nem lehet szükséges nagy horderejű reformokat elfogadtatni a polgárokkal.
A gondolkodási időszak végén fontos, hogy képesek legyünk alternatívákat felvázolni arra vonatkozóan, hogy azokban az országokban, ahol még nem történt meg a ratifikáció hogyan lehet elősegíteni a folyamat lezárását.
Európa jövőjének kérdése visszakerült a tagállami politikai elit kezébe. A jelenlegi válság és a bizonytalanság okait a tagállamokban lehet egyedül orvosolni, a politika és a polgárok közötti érthető, értelmes és célirányos párbeszéd keretében. A gondolkodási időszakot alapvetően nem csak kommunikációra kell felhasználni. Magyarországon a politikai elitnek el kell mondania, fel kell vázolnia, hogyan látja a továbblépés lehetőségeit. Ehhez elengedhetetlen, hogy a politikai elit vízióval rendelkezzen a jövőről, európai uniós tagságunk értelméről, céljáról. Ha a politikusok képesek előállni meggyőző jövőképekkel, akkor lehet beszélni az emberekkel, meg lehet őket győzni, és akkor még megmenthető az egyre materiálisabbá váló Európai Unió-kép eredeti lelkülete és szellemisége. Itt idéznék a Kárpát-medencei képviselők fórumán, 2005. szeptemberében kialakított, a lehetséges magyar nemzeti törekvéseket bemutató gondolatokból. Ez - a jogi lépéseket közvetve befolyásolni szándékozó, egyik politikai véleményként -, tükrözi személyes álláspontomat is.
"Az EU minden lehetséges dokumentumában és fórumán hangoztatja a sokszínűség és a regionalizmus kedvező vonásait. A sokszínűség nem azonos az állami tagozódással, hanem azt igazából a nemzetek, nemzetiségek sokfélesége, hagyományainak, értékeinek különbözősége adja. A regionalizmust pedig úgy kell kezeljük, hogy ne jelentsen senkinek úgynevezett "magyar provincializmust", bezárkózást. A jól megszervezett és körülhatárolt régiók adhatják ezen területek gazdasági és humán erőforrásainak hatékony működtetését.
Magyarságunk feladatot és esélyt jelent. Arra kötelez, hogy mindig reálisan vegyük számba lehetőségeinket, esélyeinket. Korszerű feladatértelmezés, illúziótlan esélyfelmérés nem létezik, ha nem látjuk világosan a világ mai játékszabályait.
A globalizáció ma a világban ténykérdés. A globalizáció, amely lényegében a tőke sosem látott mozgási szabadságát jelenti, gyorsan és könyörtelenül átrendezi a nemzetek közötti erőviszonyokat. Ha nem erős a nemzet, kikezdheti annak belső szövetét.
A gyengét, ha nem tanulékony, még gyengébbé, az erőset, ha tanulékony, még erősebbé teszi. De sikeres lehet az okos gyenge, és pórul járhat a buta erős is. Mind a négy lehetőségre jócskán akad példa. Az integráció Európa reményteljes kísérlete arra, hogy újra definiálja magát a globális világban, hogy tagjai - a gyengék is, meg az erősek is - okosan saját javukra használják a globalizációt. Élnünk kell ezek előnyeivel, fel kell ismernünk és elhárítanunk veszélyeit. Az integráció azonban nem működhet úgy, hogy felolvadnak benne a nemzetek. Ellenkezőleg. Ahogy a jó társadalom is az egyenrangú, önálló arculatú emberek szerződését feltételezi, úgy az Unió is okos szerződés a nemzetek között.
Ahol a közös szervezet látszik hatékonyabbnak, ott ilyet épít ki, ahol pedig a nemzeti vagy a regionális logika a célravezetőbb, ott azt hagyja működni.
De miként a jó társadalom sem biztosíték minden ember egyedi boldogulására, ugyanez áll az integráció tagjaira is. A nemzetek közösségének egésze védettebb lesz az integráció által. Az egyes nemzeteknek azonban maguknak kell a saját érdekeiket felismerni, megfogalmazni, okosan és erőteljesen képviselni. Más ezt nem teszi meg helyettünk, csak saját magunk! De ez, természetesen nem irányulhat más nemzetek ellen. Sőt, e folyamatban értelmes, kölcsönös előnyökön alapuló szövetségeket kell kötnünk.
Előnyünkre kell fordítanunk az uniós tagságot, és kihasználnunk az európai piac által nyújtott előnyöket. A megfelelő infrastruktúra, vagy a magas szintű jogi szabályozás hiánya mellett ma még tapasztalatlanságunk, gyakorlatlanságunk, bátortalanságunk is gyakran meghiúsítja az áruk, munkavállalók, szolgáltatások, a szellemi és az anyagi tőke szabad mozgását."
Rá kell mutatni arra, hogy az Unió megoldást jelenthet a polgárokat érintő mindennapi problémákra, és az emberek céljaival és törekvéseivel egybeesnek az Unió célkitűzései, amelyek például a magasabb életszínvonalat, a jobb életminőséget, az élhetőbb környezetet, vagy a demokrácia megerősítését célozzák. Fontosnak tartom, hogy Magyarországon mindent megtegyünk a D-terv sikeres megvalósítása érdekében. Bár kampányidőszak van, mégis meg kell próbálni párbeszédet folytatni a polgárokat közvetlenül érintő európai vonatkozású kérdésekben.
Miután az egyes tagországok megtalálták a közös nevezőt a polgáraikkal, erősíteni kell a párbeszédet a tagállamok között is, hogy a jelenlegi helyzet ne az elitek befelé fordulását erősítse, hanem éppen ellenkezőleg, megerősödjön a bizalom a miniszterelnökök, a kormányok és a nemzeti parlamentek iránt és között azáltal, hogy nyitottságot tanúsítanak a közös európai jövőt érintő problémák közös megoldása iránt.
Azokat a kezdeményezéseket, amelyeket az Alkotmányszerződés egyes rendelkezéseire kívánnak valamilyen jogi megoldás (pl. intézményközi megállapodás) keretében hatályba léptetni, akkor tudjuk támogatni, ha a fő cél továbbra is az, hogy az Alkotmányszerződés valamilyen formában, egy, a tervezettnél későbbi időpontban hatályba lépjen. Ezt támasztja alá az is, hogy a tagállamok kormányai az Alkotmányszerződést aláírták, kötelezve ezzel magukat arra, hogy a végrehajtás a rendelkezések szellemében történik.
Egyes reformok előrehozott hatálybaléptetése alapvetően politikai akarat kérdése. Amennyiben ez a politikai akarat azt fejezi ki, hogy pl. a szubszidiaritás ellenőrzése, vagy a tanácsülések nyilvánossága tekintetében alkalmazni akarjuk az Alkotmányszerződés által bevezetni kívánt újításokat, ezt nyugodtan megtehetjük. Ez esetben azonban határozottan le kell szögeznünk, hogy a reform előrehozatalával semmiképpen sem mondunk le az Alkotmányszerződésről, hanem éppen arra törekszünk, hogy a nehezen kialkudott reformok mielőbb megvalósulhassanak a gyakorlatban.
A nemzeti parlamenteket érintő kérdéseket illetően fontos kiemelni, hogy az Alkotmányszerződésben megjelenő szubszidiaritás ellenőrzési mechanizmus, egy olyan hosszú távú folyamatba kapcsolódik, amely már korábban megfogalmazódott igényeket önt szövegszerű rendelkezésekbe. Nem az Alkotmányszerződés miatt vált szükségessé a nemzeti parlamentek integrációs szerepvállalásának a megerősítése, hanem az e célt szolgáló rendelkezések azért kerültek be az Alkotmányszerződés szövegébe, mert erősödő igény mutatkozott irántuk, és a folyamat már évekkel ezelőtt megkezdődött. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke
Visszaugrás
