Ez az írás a szólásszabadság korlátozásának tesztjeivel foglalkozik. A szólásszabadságot érintő ügyek megítélése sokszor - és persze az izgalmas esetekben mindig - igencsak összetett mérlegelést igényel. Sok-sok körülmény relevanciájáról kell döntést hoznunk, amíg eljutunk egy eset megoldásáig. A lehetséges körülmények száma az emberi kommunikáció gazdagsága és mindent behálózó jellege következtében kimeríthetetlen. A lényeges részletek megtalálásában segíthetnek minket a joggyakorlat által kidolgozott tesztek, amelyek alkalmazása - követése és továbbfejlesztése - nélkül esélyünk sincs arra, hogy a szükséges mértékig rendet vágjunk a felmerülő körülmények dzsungelében. Igen ám, de éppen a szólásszabadsággal érintett körben azt látjuk, hogy már a tesztek is egyre burjánzóbb rendszert alkotnak. Számuk lassan, de biztosan közelíti a végtelent. A mérvadó bírósági döntéseket olvasva néha az lehet az érzésünk, hogy ahány véleményszabadságos ügy kerül érdemi eldöntésre, annyi teszt születik meg a doktrína keretében. Éppen ezért van a szokásosnál is kitüntetettebb jelentősége azoknak az alaptéziseknek, amelyek a sok-sok körülmény és szempont mérlegelésének (azaz teszt alkalmazásának) mélyebb értelmet adnak. A tengernyi mérce azonosításának megkísérlésénél tehát mindenképpen van előrébb való feladat. Arra van szükségünk, hogy ne engedjük a fának, hogy eltakarja az erdőt: az ügyek megoldására vezető eseti formulák helyes alkalmazásához mindenekelőtt rá kell éreznünk a szóláskorlátozások dinamikájára. Ez az írás ugyanis arra a gondolatra épül, hogy a szólásszabadság tesztjeinek dinamikájuk van, amelynek át kell hatnia a konkrét ügyekről való gondolkodásunkat, mert enélkül könnyen, sőt szinte bizonyosan elveszünk a rengetegben.[1]
Meggyőződésem szerint az e dinamika felrajzolásához szükséges fogalmi keretet adhatja meg számunkra az a diskurzus, amely a szólásszabadság más értékekkel szembeni erejéről folyik. Közhelyszámba megy a szólásszabadság elkötelezettjeit abszolutizmussal vádolni, míg az így megvádoltak szemében a véleménynyilvánítás alkotmányos szerepének eljelentéktelenítése tűnik föl végzetes hibának a másik oldalon. Ahhoz, hogy hazai doktrínánk kapaszkodóit biztosabb kézzel ragadhassuk meg, rengeteget meríthetünk abból a régóta folyó eszmecseréből, amely a tengerentúlon zajlik a szólásszabadság korlátozásának természetéről.
A szólásszabadság-tesztek dinamikájával kapcsolatos gondolatok leginkább annak a diskurzusnak a keretében helyezhetők el, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen erővel kell latba vetni a véleménynyilvánítás szempontjait más versengő értékekkel, érdekekkel szemben. Az elméletileg lehetséges válaszok skálájának egyik végpontján a közléseket minden körülmények között alkotmányos védelemben részesítő álláspont áll, a skála másik végén pedig az a nézőpont található, amely szerint
- 721/722 -
a releváns alkotmányos értékek ütközését csakis az adott konkrét ügy eseti tényezőinek ismeretében és mérlegelésével lehet feloldani. A végletesen (és végzetesen) leegyszerűsítő osztályozás szerint míg az Egyesült Államokban az első felfogás uralkodik, addig Európa, benne hazánk, az utóbbi megközelítést követi. Ha ez valóban ennyire világosan szétválasztható lenne, akkor ez esetben az egyébként páratlanul gazdag amerikai irodalom kevésbé lenne alkalmas arra, hogy fogalmi keretet merítsünk belőle a magunk doktrínája számára. A kérdés kutatója számára azonban hamar világossá válik, hogy nincs helye ilyen éles szétválasztásnak: a tengerentúli irodalom nemcsak hogy ismeri "abszolutisták" és "mérlegelők" vitáját, hanem mindenkinél régebb óta szentel neki figyelmet. Az eszmecsere ráadásul - természetesen - nem elvont teoretikus jelleggel folyik csupán, hanem az esetjog dilemmáiban és fordulataiban gyökerezve keresi a gyakorlat számára is legkoherensebben alkalmazható válaszokat.
A fogalmi keret lehatárolása szempontjából ugyanakkor lényeges, hogy ennek a dolgozatnak - az amerikai elmélet paradigmáinak felhasználásával, de - a magyar gyakorlat fejleményeinek magyarázata a célja. Arra gondolok, hogy a bírói gyakorlat alakulását követve az amerikai elemzők az utóbbi időben egyre inkább a szigorú vizsgálat (strict scrutiny) és közepesen szigorú vizsgálat (intermediate scrutiny) fogalompár köré rendezve fogalmazzák meg észrevételeiket, elméletüket. Számunkra ugyanakkor ehelyett most paradigmatikusabb és tanulságosabb, ha a diskurzusnak ahhoz a szakaszához nyúlunk vissza, amikor a vitázók a szólásszabadság abszolutista (absolutist) vagy mérlegelő (balancing) védelmének gondolata felől közelítették meg a kérdést. Bár számunkra az ellenkezője sem jelentene gondot, azért érdemes megjegyezni: ezen érvek használatának legitimitását ráadásul az is erősíti, hogy még ha a tengerentúli doktrína szerkezete némiképp át is alakult, a korábbi érvek és megfontolások továbbra is alapvető alkotóelemei az érveléseknek.
A kérdéskör meghatározó alapvetéseit Laurent B. Frantz és Wallace Mendelson vitája fektette le az irodalomban. Frantz volt az, aki az 1950-es, '60-as évek fordulójának legfelsőbb bírósági döntéseit elemezve elsőként jelentette ki, hogy a korábbi évtizedek kategorikusabb megközelítése után a mérlegelő módszer (balancing) a szólásszabadság központi kérdésévé vált.[2] A módszer használatának körvonalai még egyáltalán nem voltak pontosítva, és Frantzot éppen az nyugtalanította leginkább, hogy a legkevésbé sem volt látható, vajon alkalmazását a bírák csupán a közlések és korlátozásaik egyes típusainál, vagy esetleg minden ügyre kiterjedően látják célravezetőnek a jövőben. A döntések révén egy dolog tűnt biztosnak számára: a versengő értékek összemérése a doktrína rohamosan terjeszkedő módszere lett, és a maga részéről amellett érvelt, hogy ezt a folyamatot meg kell állítani. Frantz szerint ugyanis, ha a szólásszabadság az eseti mérlegelés (ad hoc balancing) zsákmányává válna, akkor megszűnne komoly alkotmányos garanciaként funkcionálni. Eseti mérlegelés alatt azt a módszert érti, amely nem a véleménynyilvánítás alkotmány által meghatározott sajátos szerepéből és erejéből indul ki, hanem annak védelmét az adott ügyben felmerülő körülmények összemérésétől függően tartja csak megállapíthatónak. Ez a hozzáállás szerinte az alkotmányt egész egyszerűen üresnek tekinti egészen addig a pillanatig, amikor egy bíró meg nem állapítja a konkrét esetre vonatkozó értelmét.[3] Frantz határozottan visszautasítja azt a relativizáló álláspontot, mely szerint a szólásszabadság védelmi köre mindenképp mérlegelés eredménye - akár előre meghatározott kategóriákat állítunk fel, akár eseti mérlegelést végzünk. A perdöntő különbséget abban látja, hogy bár a véleményszabadság hatókörét megvonó kategorizálás is szempontok összemérésével jut el a meghatározott eredményre, miután oda eljutott, a jövőre nézve érvényes szabályt eredményez az alkotmányos védelem számára. Ezzel szemben az eseti mérlegelőnek nincsenek világosan elkerített védelmi zónái, hanem bármi a versengő érdekek prédájává válhat. Végső ítélete szerint a mérlegelő módszer dominanciájával a szólásszabadság sérelmét kategorikusan tiltó alkotmányos rendelkezés éppen a szólásszabadság megsértése számára válna menlevéllé.[4] Frantz alapvető félreértésnek tartja azt a vádat, hogy a mérlegelést mint generális módszert elutasítók a szólásszabadság abszolutistái, akik a józan ésszel szembe menve védelmezik ezt a szabadságjogot. A félreértés alapját az abszolutizmus két értelmének összekeverésében látja: senki nem állítja, hogy a közlések differenciálás nélkül a véleménynyilvánítás alkotmányos hatókörébe és védelme alá tartoznak - az általa is képviselt álláspont lényege az, hogy az amerikai alkotmány szövege szerint, ha egy közlés alkotmányos relevanciával bír, akkor védelme nem rontható le eseti mérlegeléssel.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
