Az 1800-as évek második fele, mint vizsgált időszak legfőbb kereskedelmi jogi jogforrása az 1875. évi XXXVII. törvénycikk (továbbiakban: Kt.), a kereskedelmi törvény[1] volt. A törvény első részében a kereskedőkre és a kereskedelmi társaságokra, második részében a kereskedelmi ügyletekre vonatkozóan tartalmazott szabályokat azzal a megkötéssel, hogy amennyiben kereskedelmi ügyekben a Kt. rendelkezést nem tartalmaz, akkor a kereskedelmi szokások, ennek hiányában pedig a magánjog szabályai irányadóak.[2] A kereskedelmi társaságok közül a közkereseti társaságot, a betéti társaságot, a részvénytársaságot és a szövetkezetet szabályozta a Kt., és valamely kereskedelmi társaság alapításához társasági szerződésre volt szükség, valamint az alapítás tényét a társaság székhelye szerint illetékes törvényszék felé be kellett jelenteni a cégjegyzékbe történő felvétel okán. A törvény értelmében a kereskedelmi társaságok cégnevük alatt jogokat szerezhettek és kötelezettséget vállalhattak, ingatlan javakra tulajdont és egyéb jogokat szerezhettek, valamint perelhettek és perelhetőek voltak,[3] csakúgy mint a ma hatályos gazdasági társaságok. Azonban a Kt. azokat az alkalmi egyesüléseket, amelyek közös haszon vagy veszteségre, egy vagy több kereskedelmi ügylet tekintetében keletkeztek, nem ismerte el kereskedelmi társaságként.[4] Ugyanis a kereskedelmi társaságok "kereskedelmi ügyletekkel iparszerűleg vagy mint a részvénytársaságok és szövetkezetek más ügyletekkel is, de mindenesetre állandóan foglalkoznak, oly egyesülés különbözik, mely csak egy vagy több ügylet tekintetében keletkezik, és mely közönségesen alkalmi társaságnak neveztetik (...)."[5] Tehát a legnagyobb különbség a kereskedelmi társaságok és az alkalmi egyesülések között az volt, hogy míg a kereskedelmi társaság huzamosabb létre szervezett jogalany, amely jogi személyiséggel bír, továbbá cégneve és székhelye is van, saját (elkülönült) vagyonnal rendelkezik és az alapítókat az alapításkor bejelentési kötelezettség terheli, továbbá a tagi felelősség is speciálisan alakul az egyes társasági formáknál, amiről a Kt. külön rendelkezik, mindez az alkalmi egyesülésről nem mondható el. Ezek rövidebb időre szervezett kooperációk, amelyek egy vagy kisebb számú ügylet[6] lebonyolítására szerveződnek[7], jövőben kötendő ügyletek tekintetében vagy akár feltételesen is keletkezhetnek[8], sem székhelye, cégneve, saját vagyona nincs, ál-
- 10/11 -
landó viszonyt (szervezet) nem létesítenek[9], alapítására nézve speciális bejelentési kötelezettség nincs és írásbeli szerződés sem szükséges[10], egymás közötti jogviszonyaikban az a szerződés az irányadó, amely az alkalmi egyesülést létrehozta[11], a tagi felelősség egyetemleges, harmadik személyek irányában, mint társaság nem szerepelnek.[12] Az ilyen egyesüléseket Apáthy István a "consortium" és "syndicatus" megnevezéssel illeti[13], Nagy Ferenc azonban leszögezi, hogy a consortium más alkalmi egyesülésre is használtatik és a syndicatus alatt néha egészen más értetik (főként más európai és tengeren túli országokban).[14] Azonban az olyan egyesülés, melynél a tagok sem közös hasznot nem kapnak, sem közös veszteségben nem részesülnek, alkalmi egyesülésnek nem tekinthető.[15]
A vizsgált időszakban hatályos magánjogi kódex, ami vezérfonalként szolgálna, főként a szerződéses jogviszonyok tekintetében, nincs. Erre a szokásjog és a bírói döntések hivatottak, valamint a hatályba nem lépett 1928-as magánjogi törvényjavaslat, ezeken túl pedig még a magánjogi tankönyvek adnak útmutatást. Ez utóbbiak szolgálnak a tanulmány ezen részének forrásául. Hasonlatosan a ma hatályos magánjogunkhoz, szűkebbről szemlélve a szerződési jogunkhoz, a magánautonómia folytán a felek szabadon határozhattak arról, hogy kívánnak-e szerződést kötni, hogy valóban egymással kívánnak-e szerződni és milyen szerződést, illetve azt milyen tartalommal kívánják megkötni. Tehát a szerződéskötési szabadság, a partnerválasztási szabadság, valamint a tartalomalakítás szabadsága illette meg a leendő szerződő feleket,[16] azaz "a felek önmaguknak szabnak törvényt"[17]. Ezen szabadság korlátját képezte - csakúgy mint ma is - az az intelem, hogy a szerződés tartalma kógens jogszabályi előírásba nem ütközhet, vagyis a törvény korlátokat állított a szerződési szabadsággal szemben és a tiltott, jó erkölcsbe és közrendbe ütköző kötelmek alapítását kizárta. Vagyis a magánjogi környezet tekintettel a kereskedelmi jogi szabályokra is, megfelelő alapot teremtett arra, hogy a személyek szabadon hozhassanak létre egymás közötti, különböző célra irányuló kötelmi együttműködéseket. Azonban ezekre az együttműködésekre a kereskedelmi jog szabályai csak akkor voltak irányadóak, ha a felek szerződésük révén kereskedelmi ügyletekkel iparszerűleg foglalkoztak. Amennyiben ez a kitétel nem állt fenn, a kötelmi együttműködés a Javaslat[18] által ismert magánjogi társaságként[19] volt értékelhető. Mind az alkalmi egyesülés, mind a magánjogi társaság esetében a felek szerződéssel vállalkoznak céljuk elérésére. Ez a szerződés az alkalmi egyesülés esetében formátlan, míg a magánjogi társaság esetében a Javaslat nevesít és akként rendelkezik, hogy társasági szerződéssel létesíthető a magánjogi társaság, de a formáról nem tesz említést, így mindkét kooperáció-típus szóban, írásban és ráutaló magatartással egyaránt létesíthető. Egyik kooperáció esetében sem szükséges az alapítás tényének bíróság felé történő bejelentése és egyik kooperáció sem jogképes, azaz cégneve alatt jogokat nem szerezhet és kötelezettségeket nem vállalhat, nincs önálló jogalanyiságuk és nem rendelkeznek székhellyel. Amíg az alkalmi egyesülés egy vagy több kereskedelmi ügylet lebonyolítására létesül, ez az alapítás célja, addig a magánjogi társaság esetében ez a cél a kereskedelmi jellegen kívül bármi más lehet; míg az alkalmi egyesülés rövidebb időre szervezett együttműködés, addig a magánjogi társaság esetében a huzamosabb ideig tartó működés lehetősége sem kizárt. Alkalmi egyesülés és magánjogi társaság létesítéséhez vagyoni hozzájárulás csak annyiban szükséges, amennyiben a végzett tevékenység ezt így kívánja, a felelősség pedig egyetemlegesen alakul, amit a Javaslat a magánjogi társaság esetében tovább differenciál akként, hogy vagyoni hozzájárulás esetében a tagok a betéteinek arányában, az ezt meghaladó mértékben pedig egyetemlegesen felelősek. Ha a fenti rövid összehasonlítást vesszük alapul, elmondható, hogy mindkét formáció vonatkozásában a szerződésen alapuló együttműködéses jelleg dominál, ellentétben a kereskedelmi társaságokkal, ahol a felek
- 11/12 -
szerződése jogalanyt is keletkeztet. Ezen túlmenően a magánjogi társaság elsődlegesen nem kereskedelmi ügyletekkel foglalkozik, hanem a szerződésben meghatározott közös cél megvalósítására vállalkoznak, amely cél a kereskedelmi jogon kívül esik és ennek elérése érdekében esetleg vagyoni hozzájárulást teljesítenek. Azonban a Javaslat rendelkezik arról, hogy gazdasági tevékenységet is folytathatnak a társaságok, de ebben az esetben a magánjogi társaság kikerül a magánjog hatálya alól és a kkt., valamint a bt. szabályai szerint működik tovább, de már a kereskedelmi jog hatálya alatt. Vagyis a legalapvetőbb elhatárolási szempont a magánjogi társaság és az alkalmi egyesülés esetén pusztán csak annyi, hogy míg az alkalmi egyesülés kereskedelmi tevékenység végzése révén a kereskedelmi jog hatálya alá tartozik, addig a magánjogi társaság ilyen jellemzőkkel nem bír és a magánjog szabályai vonatkoznak rá, de csak abban az esetben, ha gazdasági tevékenységet nem kíván végezni. Ami a szindikátust és a konzorciumot illeti, ezzel az elnevezéssel csak a kereskedelmi jogban ismert alkalmi társulások voltak illethetőek, ezért - bármennyire is nagy a hasonlóság - a magánjogi társaság nem minősül szindikátusnak vagy konzorciumnak, hiszen a kereskedelmi ügyletek végzése ezt a formációt nem jellemzi.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
