Még alig tettük le a 2002-ben "Jog- és Állambölcselet" címmel megjelent nagysikerű egyetemi tankönyvét, Visegrády Antal professzor, az MTA doktora két újabb könyvvel jelentkezett. Az egyik a "Skandinavian regal realism" címmel a Szent István társulat kiadásában jelent meg, míg a másik mű az Aula kiadó gondozásában látott napvilágot "Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat címmel". Jelen recenzió tárgyát az utóbbi könyv képezi. A kötet egyszerre meggondolkodtató és élvezetes alkotás, aktualitását nemcsak az Uniós csatlakozás kapcsán megfogalmazott gondolatai adják meg, hanem az is, hogy hézagpótló szerepet tölthet be a jogalkalmazók szemléletének alakításában.
A kötet igényes borítólapjának felütése után egy magas színvonalú, igényes művet tarthat kezében az olvasó, melyet a szerző rengeteg gyakorlati példával, valamint saját kutatási eredményeivel illusztrál.
A 11 fejezetből álló könyv - melynek felépítettsége, precizitása a szerzőt dicséri - rendszerét tekintve három részre tagozódik.
Az első rész a jogi kultúra mibenlétének felvázolása után ennek Uniós perspektíváival foglalkozik.
A könyv második részében a jogelmélet fejlődési irányainak bemutatására kerül sor két posztmodern jogbölcseleti irányzat tükrében, majd a skandináv realista jogelmélet jeles szerzőivel ismerkedhetünk meg. A téma méltán tekinthető a magyar jogirodalomban unikumnak.
A harmadik rész - mely kétségtelenül terjedelmesebb - a joggyakorlat időszerű kérdéseit veszi bonckés alá, külön hangsúlyt fektetve a helyi jogalkotás hatékonyságának vizsgálatára.
1. Az első rész - melynek címe "A magyar és az európai jogi kultúrák - első fejezete először definiálja számunkra azt, hogy mi is az a jogi kultúra, majd ösz-szetevő elemeit - (írott és élő jog) intézményi infrastruktúra, jogilag releváns magatartási modellek (jogtudat) sorolja fel. Ezt követően a szerző a fenti négy elem oldaláról vizsgálja meg a közép-kelet-európai rendszerváltások következtében megváltozott viszonyokat - különös tekintettel a jog tekintélyének és a szabályok normatív erejének csökkenésére.
A jogi rendszerváltás következtében rengeteg új törvényi szabályozás született, mely alapján joggal kérdezhetjük, nem ment-e a mennyiség a minőség rovására, egyáltalán mennyire hatékonyak ezek a szabályok?
A joghatékonyság vizsgálatánál sarkalatos pontot képvisel a törvényhozás, de fontos szerep jut politikai és szakmai elemeknek is. Előbbiekre a szerző példaként a politikai pártok - parlamenti és ellenzéki - szerepét, utóbbiakra, pedig a parlamenti bizottságok munkáját említi, egyúttal felhívja figyelmünket arra a veszélyre, hogy a politikai elemek dominanciája esetén egy adott javaslat sokban eltérhet céljától, eltorzulhat.
Megtudhatjuk, hogy a joghatékonyságot negatívan befolyásolja a szabályozás szükségességét alátámasztó elemzések hiánya, vagy az, ha a javaslatok nem kellően előkészítettek.
A törvényhozási munka színvonalasabbá tételéhez illetőleg ahhoz, hogy a fentiekben említett problémák elkerülhetőek legyenek, a szerző a "törvényszerkesztési biztos" intézményének bevezetésében látja a garanciát, akit - hasonlóan a többi ombudsmanhoz - 2/3-os többséggel választana az országgyűlés 6 évre.
Feladata - többek között - a törvényjavaslatok véleményezése lenne, figyelemmel arra, hogy adott javaslat összhangban álljon más jogalkotásokkal, illeszkedjen a jogrendszerbe stb., de az elfogadott törvények végleges szövegét is ő állapítaná meg. Munkájához jelentős segítséget adna a mellette működő szakértői bázis és a "törvényszerkesztési biztos hivatala".
A túlszabályozás is a joghatékonyság "lerontója" mutat rá a szerző, mely az emberek érdektelenségének, a jog presztízsveszteségének veszélyét hordozza, s amely miatt egyre erősödő igény mutatkozik a jogtisztítás iránt.
Az első fejezetet a magyarországi viszonyok rövid vázlata zárja, melyből megtudhatjuk, hogy a joghatékonyság fokozása érdekében hazánkban két nagy deregulációs folyamat zajlott le. Az ország lakosainak jogtudata pozitív irányban növekedett a rendszerváltás óta, ez több statisztikai mutató alapján igazolható, pl.: 1997-ben a megkérdezettek 87%-a volt azzal tisztában, hogy a törvényeket az országgyűlés hozza, míg 1965-ben ez az arány csak 45% volt.
2. Az Európai Unióhoz tartozó nemzeti jogrendszerek más és más jogcsaládba tartoznak bele, így a második fejezet a common law, illetve a kontinentális (római-germán) jogcsalád világába vezeti be az olvasót. Előbbi - tagjai pl. angol jog, ír jog - megőrizte önállóságát, tekintettel arra, hogy sikeresen ellenállt a római jogi recepciónak, továbbá nem kodifikált jog.
Az angol precedens mindig egy konkrét eset megoldására irányul - bíró alkotta jog -, így szabályai világosak, érthetők, nem általánosítanak, ellentétben a kontinentális jogcsaládot alkotó rendelkezésekkel. Utóbbit - mely zárt rendszerű - jellemzi a szabályok absztraktsága, valamint az, hogy a jogalkotási és jogalkalmazási szféra elválik egymástól.
Ezt követően kitűnő és részletes áttekintést kapunk a kontinentális jogcsaládon belül kialakult romanista, germanista valamint északi jogkör sajátosságairól.
A romanista jogkör - melyhez kontinensünk országai közül Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország, Spanyolország és Portugália tartozik - alaptörvénykönyve a "legpolgáribb" jelzővel joggal illetett Code Civile, mely Dél-Amerikától egészen Ázsiáig diadalt aratott.
Hazánk, Csehország, Németország, Ausztria, Svájc a germán jogkörhöz tartoznak, melynek a Bürgerliches Gesetzbuch (BGB) az alapkódexe. A BGB nagyfokú absztraktsága, mesterségesen konstruált fogalmai, valamint konzervativizmusa ellenére jelentős szerepet töltött be a kodifikációkban, pl: japán és kínai jog vagy a görög magánjog esetében.
Átmenetet képez a common law és a kontinentális jogcsalád között az északi jogkör, melybe a skandináv államok - Dánia, Finnország, Izland, Svédország, Norvégia - tartoznak. A két jogkör közötti átmenetet bizonyítandó, a szerző a skandináv adásvételi törvény szabályaira hivatkozik. A jogkör további jellemzőjeként említi a szerző a jogtudósok munkásságának kiemelkedő megbecsülését, valamint azt a törekvést, mely a skandináv jogrendszerek közelítésére irányul.
A politikai kultúra egy adott ország lakosainak politikai tudatát, felfogását jelenti és mint olyan, folyamatos kölcsönhatásban él a politikai rendszerrel. Az Európai Uniós tagországok közül Németország az, ahol két emberöltő óta, az ismert történelmi előzmények következtében a mai napig két politikai kultúra áll egymás mellett - tudhatjuk meg a fejezet további részéből.
Az Európai Unió nemzeti sokrétűsége valamint a közeljövőben megvalósuló újabb csatlakozások kapcsán a mai jogásztársadalmat egyre jobban foglalkoztatja az a kérdés, hogy az Unió jogrendszereinek van-e lehetősége közeledni egymáshoz, mi segíti ezt a mechanizmust elő, vannak-e gátló tényezők?
Egyes álláspontok szerint lehetséges a különböző jogrendszerek közeledése - hiszen erre alapot szolgáltathatnak közös történelmi hagyományok, közös történelmi múlt -, ezzel szemben mások tagadják a közeledés lehetőségeit, sőt Legrand végkövetkeztetése az, hogy az országonként eltérő jogi és nemzeti kultúra nem teszi lehetővé az uniós országok jogrendszereinek konvergenciáját.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
