Az öntudatra ébredt ember más élőlényekétől eltérő egyik lényeges megkülönböztető sajátossága nyilvánul meg abban, hogy rendszeresen keresi, megértéssel tudomásul veszi és széles körben kezeli azoknak az általa vagy mások által megengedett, előírt illetve tiltott magatartásoknak - tehát tevékenységeknek és tartózkodásoknak - a kiterjedtségét, határait és korlátait, amelyeket saját fennmaradása, enyhébb vagy súlyosabb hátrányok elkerülése, törekvéseinek megvalósítása érdekében tiszteletben kell tartania. A továbbiakban az ilyen korlátokat, kereteket, az általuk körülhatárolt lehetőségeket és a bennük rejlő kötelességeket közös megjelöléssel az ember magatartási mértékének tartom. A vizsgált mértékek egyik része egyéni mérték. A mértékek többsége azonban külső - pl. vallási, állami, nemzetközi, szupranacionális, társadalmi, közösségi, családi stb. - forrásból származik. E mértékek lehetnek hosszabb időre szóló általánosak és konkrét esetre vonatkozó egyediek. A normatív és egyedi mértéknek a mércétől eltérő jelentést tulajdoníthatunk. Az utóbbi ugyanis a méréshez választott egységet - pl. liter, kilogramm, méter - jelent. Az előbbi általános megállapítások természetesen nem zárják ki a következőket.
a) Jelentős valós korlátokat az ember gyakran nem tekint magára nézve mértéknek.
b) Az ember az egyébként mértékként elismert korlátait esetenként hanyagságból, gondatlanságból vagy tudatosan áthágja. Az elsőként említett fogyatékosságot mértékhiánynak, a második csoportba eső megnyilvánulásokat pedig mértéktévesztésnek, mértéksértésnek nevezhetjük. A mértékhiány, a mértéktévesztés és a mértéksértés - hagyományos görög etikai megjelöléssel "hybris" - az ember számára súlyos hátrányokkal, kudarccal, bukással, vereséggel, büntetéssel, tragédiával járhat.[1] Minderre a vallástan, az erkölcstan, a szépirodalom, a művészetek, a társadalomtudományok, köztük a jogtudomány számtalan alkotása hívja fel a figyelmet.
c) A mérték egyéni meghatározásában, elfogadásában, alakításában, követésében, elvetésében, figyelmen kívül hagyásában, megsértésében közreható tényezők, körülmények (pl. származás, társadalmi környezet, tájékozottság, műveltség, érdekeltség, érzelmek, törekvések stb.) között nem jelentéktelen a lelkiállapot - így pl. a szangvinikus, a melankolikus, a kolerikus vagy a piknikus vérmérséklet - milyensége, az öröklött, tehát a genetikailag kódolt készségek, hajlamok, az erkölcsi jó és rossz iránti vonzalom, illetve ellenszenv tartalma és nagyságrendje.
d) Vizsgálati témakörömön ugyan kívül esik, itt mégis utalok arra, hogy az állatvilág fejlettebb fajtái és egyedei - bár különböző mértékben - is képesek arra, hogy bizonyos szabályok követését megtanulják, sőt ki tudják fejezni elégedettségüket, haragos vagy szomorú érzelmeiket. Örülni tudnak saját sikereiknek és az embertől kapott elismerésnek, jutalomnak. Általánosan elfogadott felfogás szerint azonban még az ilyen fejlett állatoknál is hiányzik az elvonatkoztatáson nyugvó általánosítás és fogalomalkotás, az összefüggések, a törvényszerűségek felismerése és elemzése, a tudatos értékelő szellemi tevékenység, a felelősség, valamint az ezekre épülő beszélőképesség.
e) Az ember által megállapított és alkalmazott rendkívül sokféle és nagyszámú mértékek között különösen jelentősek a vallási mértékek, a vallási bázisú erkölcsi mértékek, a nem vallási meggyőződésből fakadó, de mégis transzcendens forrású, tehát idealista jellegű mértékek, az ésszerűségi megfontoláson nyugvó erkölcsi mértékek, a konzekvencionalista szemléletű erkölcsi mértékek, a természetjogi forrású mértékek, a tételesjogi
- 397/398 -
mértékek, a közhatalmat nem gyakorló emberi közösségek és társadalmi szervezeti alakzatok által megállapított mértékek, az illemnormákban kifejeződő mértékek, a műszaki, a tudományos és a művészeti mértékek.
Tanulmányom címéből és célkitűzéséből következik, hogy a mértékeknek teljességre természetesen igényt nem tartó felsorolása után a továbbiakban elsődlegesen a vallási és a vallási bázisú erkölcsi mértékekkel kívánok foglalkozni.
1. Annak érdekében, hogy az e fejezetcímben jelzett kategóriák lehetséges viszonyait megítélhessük, fel kell idéznünk mindegyik fogalmát. Különösen fontos az érték mibenlétének tisztázása. A mértékekről az előbbiekben már szóltam, a normáról pedig tudjuk, hogy az nem egyetlen vagy néhány konkréten megjelölt alanyra és nem egyetlen vagy néhány pontosan meghatározott esetre vonatkozik, hanem az általánosan körülírt címzettek hosszabb időn keresztül előforduló lehetőségeit és rendszeres kötelességeit állapítja meg. A normáknak forrásaik, tárgyuk, tartalmuk és következményeik szerint több csoportja létezik. Az embert és az emberi közösséget érintő normák jellegzetes és ismert fajtáiként a vallási, az erkölcsi, a jogi, a társadalmi szervezeti és egyéb szervezett közösségi, valamint az illemnormákat ismerjük. A vallási normák elsődlegesen a hit tárgyköreire és szolgálatának rendjére vonatkoznak. Az erkölcsi szabályok pedig - akár vallási, akár szekularizált bázisúak - főleg az emberek közötti viszonyokat érintik. Találóan érzékelteti az erkölcsi előírások emberi kapcsolatokra irányultságát Umberto Eco lakonikus megállapítása: "Az etikai szemlélet akkor születik meg, amikor feltűnik a színen a másik".[2]
Az etika erkölcstant, a morál pedig erkölcsöt, illetve az erkölcsi normák összességét jelenti. Az erény az erkölcsi normák tiszteletének készségében és tényleges követésében testesül meg. Az étosz erkölcsi erény vagy meghatározott erénycsoportok tudatos vállalásában, elkötelezett és lelkesült, esetleg önkéntes áldozattal is járó, hősies érvényesítésében nyilvánul meg. Moralitásnak az önmagunk erkölcsi megválasztásából fakadó lelkiismeret szerinti, hiteles erkölcsiség felel meg. A magát immorálisnak választó, rossz ember moralitása ezért szemben áll a széleskörben elismert erkölccsel. Kifinomult, túlérzékeny lelkiismeret pedig többet diktálhat, mint az általánosan elismert erkölcsi normarendszer.
Az etika az erkölcs forrására vagy forrásaira, normáira, az utóbbiak jellegére, rendeltetésére, következményeire, az erkölcsi felelősségre, az erények, illetve az étosz és a moralitás mibenlétére vonatkozó tudomány. Mind az erkölcs, mind pedig az erkölcstan, tehát a morál és az etika nyugodhat vallásos, hitelvi alapon és lehet szekularizált jellegű. Ismert az erkölcsnek olyan idealista felfogása is, amely az erkölcsi normák eredetét a tapasztalható világon túli (tehát transzcendens, metafizikai) forrásokban jelöli meg, de azokhoz nem fűz vallási jelleget. Mindegyik bázisú erkölcs az erkölcsi jó szolgálatára hivatott. Mivel az. erkölcsi jó az embernek és az emberi közösségnek előnyös, az erkölcsöt, mint az ember szellemét, lelkiismeretét, akaratát, magatartását, felelősségét átható, befolyásoló, serkentő regulativ eszméket és elvárásokat értékhordozó, értékkifejező, értékszolgáló kategóriának, röviden tehát értéknek minősíthetjük. Sokan éppen az erkölcs eszmeiségére és kiemelkedő szerepére tekintettel az erkölcsöt és az erkölcsöst tekintik tulajdonképpeni, esetleg kizárólagos értéknek. Mindezek alapján alig vonható kétségbe az etika, illetve etikák értéktani természete.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
