Az emberiség kultúrájára a francia irodalom és művészet az utóbbi évszázadokban meghatározó hatással volt. Ezért nem meglepő, hogy a francia szerzői jog, illetve annak irodalma a világ számos országában szintén jelentős hatással volt a szerzői jog fejlődésére. A szellemi alkotások polgári jogi védelmének történeti fejlődéséről Világhy négy évtizeddel ezelőtt azt tanította, hogy "a francia természetjog volt az a szellemi áramlat, amely a szellemi alkotások jogi szabályozásának feudális, privilegiális formáit áttörte ... , s a szellemi alkotások első, következetes (burzsoá) módját a francia forradalmi törvényhozás két törvénye valósította meg: az 1791. évi szabadalmi törvény és az 1794. évi szerzői jogi törvény."[1] (Pontosabban az 1793. évi francia törvény a drámaírók felhasználási, valamint többszörözési jogairól.) A francia jogszabályalkotó a szerzői jogot azóta folyamatosan fejlesztette tovább, legutóbb az 1957. évi, valamint az 1985. évi törvényekkel, s végül a Szellemi tulajdon 1992. évben kodifikált törvénykönyvével.
A francia szerzői jogi irodalom termékenységének jellemzéséül csupán annyit érdemes említeni, hogy a XX. század utolsó dekádjában kilenc átfogó szerzői jogi monográfia látott napvilágot. Ezek közül is kiemelkedő a Lucas testvérpár által írott, amelynek új kiadása már a jelen század első hónapjaiban jelent meg, s amely nemcsak tiszteletreméltó, átfogó alkotás, de roppant élvezetes olvasmány is. A mű polgári jogi részét A. Lucas a Nantesi Egyetem tanára, nemzetközi részét pedig H. J. Lucas a Poitiersi Egyetem tanára írta.
1. A mű bevezető részében - amint az francia jogtudóstól elvárható - André Lucas választ keres a szerzői jog egyik alapvető elméleti kérdésére, nevezetesen a szerzői jogi monizmus (droit moral, azaz "szerzői erkölcsi jog" egysége), illetőleg a szerzői jogi dualizmus (személyiségi és vagyoni jogok külön szabályozása) közötti választás problémájára (29. pont). Debois-ra támaszkodva a módosított dualizmus elmélete mellett áll ki, miszerint a "szerzői erkölcsi jogok és a vagyoni jogok mind az ésszerűség (raison), mind a tapasztalat (observation des faits) alapján elválaszthatók".
Szerinte dogmatikailag ez felel meg a realitásoknak, ha a szerzői jogot 2000-ben teszik mérlegre. Megjegyzendő, hogy a francia jogtudományban ez az uralkodó nézet, az ahhoz csatlakozó jogtudós szerénységét (vagy óvatosságát) jelzi, hogy nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy esetleges új felismerések alapján utóbb azt ő vagy az utókor módosítsa.
2. A védett művek tárgyalása során találkozunk a szerzői jog egyik alapvető kritériumával, az "eredetiség" kérdésével (77-99. pont). Számomra meglepő, hogy a francia törvény e vonatkozásban hallgatásba burkolódzik, s emiatt a bírósági gyakorlat is igen óvatosan kezeli ezt a kérdést. E vonatkozásban az elméletnek jutott úttörő szerep, s újra csak Desbois volt az, aki fél évszázaddal ezelőtt az eredetiség követelményének tézisét kifejtette. Azóta persze már a francia szerzői jogban is elfogadottá vált az "eredetiség" megkövetelése.
Ez a követelmény inkább szubjektív, szemben az ipari tulajdon vonatkozásában megkövetelt újdonság objektív követelményével. A Legfelsőbb Bíróság (Cour de cassation) egy 1994. évi ítéletében kifejezetten rámutatott, hogy a műtől csak eredetiség kívántatik meg, nem pedig újdonság, amely utóbbi a szerzői jogban érdektelen. Ugyanakkor az eredetiség mértéke közömbös, elegendő az eredetiség minimuma, amit az is példáz, hogy a törvény a fordítás, átdolgozás, feldolgozás, valamint a gyűjteményes mű számára is védelmet biztosít.
Az eredetiség bizonyítása esetrőlesetre történik. Erre persze csak akkor kerül sor, ha azt a perbeli ellenfél kétségbe vonja. A különféle szerzői jogi egyesületek állásfoglalásai e tekintetben a bíróságot Franciaországban sem kötik. Az eredetiség kérdése leggyakrabban a plasztikai vagy térbeli alkotások tekintetében merül fel, aholis általában elegendő, ha a szerző bizonyítja, hogy alkotása nem mechanikus reprodukció eredménye. A Legfelsőbb Bíróság mindenesetre elvárja az alsóbb fokon eljárt bíróságoktól,
- 281/282 -
hogy elemezzék azokat a jellemzőket, amelyek alapján az eredetiséget megállapítják. A monográfia szerzője a francia felfogással összeegyeztethetetlennek tartja azt a prakticista angol gyakorlatot, hogy "mindazt amit érdemes utánozni, az megérdemli az oltalmat" (what is worth copying is prima facie worth protecting). Ugyanakkor azt is sajnálatosnak tartja, hogy ebben a kérdésben a francia joggyakorlatot a körülmények és az egyes érdekcsoportok sok esetben döntő módon képesek befolyásolni, az objektív megközelítés helyett.
3. A személyiségi jogi felfogáson nyugvó francia jog szerint a szerzőség joga azt illeti meg, akinek személyisége a műben kifejezésre jut (142-143 pont). Igaz, van olyan felfogás is, amely a szerzőségnek ezt a koncepcióját "romantikusnak" tekinti, mivel a multimédia-ipar napjainkban szinte futószalagon állítja elő a műveket, de vitatják a hagyományos szerzőségi koncepciót azok is, akik a fogyasztóra utalnak, aki a már rendelkezésre álló művek manipulálásával maga is képes arra, hogy szerzővé váljék (utilisateur-manipulateur). Ezek az érvek azonban nem meggyőzőek: az informatikai környezet beláthatatlan fejlődése ellenére a szerzőség koncepciója változatlan, amint azt az EK Bizottságának a szerzői és szomszédos jogokról kiadott Zöld Könyve [COM/95/382 végl. 1995. július 19, 25 old.] meggyőzően kifejti.
Figyelemre méltó, hogy külön fejezetet szentel a házastársi szerzői jogoknak (146-154. pont), majd pedig a természetes személy és a munkaviszonyban álló szerző (155-167. pont) jogainak, s ezen belül a számítógépes alkotás szerzőjének (158. pont), továbbá a többes szerzőség különböző formáinak (169-234. pont).
4. A vagyoni jogok körében a többszörözés és az előadás joga szintetikus módon jelentkezik. André Lucas szerint a felhasználás kérdésének problematikája (241-245. pont) a számítógépes nemzetközi hálózat (Internet) útján való felhasználás megjelenése előtt csak olyan marginális esetekben merült fel, mint a hó vagy a gáz alkalmazásával készült plasztikai alkotások felhasználása. Ezzel szemben a műveknek az Internet útján való közlése mind a felhasználók, mind a szolgáltatók vonatkozásában rögzítési (fixation) pontokat kíván meg, amelyek az információkat továbbítják. Ezért a felhasználás fogalma körül olyan heves vita bontakozott ki, amelyet az 1996. évi Genfi Diplomáciai Konferencián nemhogy megoldani nem sikerült, de a felek még egy közös nyilatkozat szövegében sem tudtak megállapodni.
A nyilvános előadás jogát (262-274. pont) a törvény elvontan határozza meg "bármilyen eszközzel" történő nyilvános előadást említve, amibe persze beleértendő a műhold útján történő sugárzás, vagy a kódolt sugárzás is. Igaz a francia bírói gyakorlat a szerverre történt betáplálást nem tekinti a nyilvánossághoz való közvetítésnek - ellentétben a belga bírósági gyakorlattal, amely szerint a szerverre történő betáplálással a mű olyan nyilvánosságot kapott, mint egy zenemű a koncerten történt előadással.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
