Jelen tanulmány a jog és irodalom-kutatások változatos témaköréből, a társadalmi és hatalmi narratívák ütközését mutatja be, az erdélyi magyar irodalom néhány művének elemzésén keresztül. Azt igyekszik igazolni, hogy ezek hatással voltak, ha közvetett módon is a korszak politikai- és jogrendszerére. Az egyén és (állam)hatalom viszonyának alkotmányjogi megközelítésben is értelmezhető vonatkozásait tárja fel a megidézett irodalmi szövegértelmezésből, gondolatiságból. A valóság, a fikció és az abszurd irodalmi és jogi értelmezésének lehetséges metszési pontjainak bemutatásával, a tanulmány kisérletet tesz, annak a tézisnek a bizonyítására, miszerint a szépirodalomnak, akár jelentős hatása is lehet az alkotmányjogi gondolkodásra, a politikai rendszer alkotmányi meghatározására.
A romániai, erdélyi magyar irodalom, különösen a kommunista diktatúra időszakának irodalma, bővizű forrása lehet azoknak a kutatásoknak, amelyek a különböző hivatalos és nem hivatalos kulturális, művészeti, társadalmi és hatalmi narratívákat, valamint ezeknek a jogrendszerre, jogalkotásra, jogalkalmazásra gyakorolt kölcsönhatásait vizsgálják.
Jelen tanulmány mondanivalójának kontextusa két vers és két dráma (pár)beszéde a hatalommal (el)beszélése a hatalomról, és gondolatai a hatalom narratívájával szemben, mindezekből pedig feszültség, helyenként tragikus szembenállás keletkezik. Ez azonban nemcsak a korabeli politikai rendszer jobb megértését, normatív univerzumának alakulására gyakorolt hatások megismerését segíti, de még az ezt követő, immáron demokratikus hatalomgyakorlás és jogfejlődés sajátosságait is bizonyos mértékben meghatározza.
- 165/166 -
A diktatúrákban a valóság, a demokratikus alkotmányos rendszerekben pedig a fikció jelenti a legnagyobb gondot. Az el nem fogadott, a művileg kreált, életidegen, sokszor képtelenségbe vagy éppen elfogadhatatlanba hajló valóság a mindennapi létezés, már-már természetesnek, megszokottnak tűnő, de mégis abszurd helyzeteinek a forrása. A demokratikus politikai rendszernek pedig, létéhez elengedhetetlen alkotmányjogi, közjogi fikciókként is értelmezhető elvek és elméletek (demokrácia, szuverenitás, hatalommegosztás stb.) egész sorát kell működő valósággá formálni.
Az elemzett, már saját korukban is rendkívül jelentős és mondhatni világirodalmi rangú szépirodalmi művek - melyek kiválasztása szubjektív és önkényes, de mégis tudatos módon történt - kiválóan mutatják be művészi eszközeikkel az adott kor diktatórikus rendszerének politikai, jogi gondolkodását, valamint a szerzők saját belső és külső vívódásait, küzdelmeit a hatalommal.
Románia 1965-ös alkotmányon alapuló politikai berendezkedésének színeváltozása a fokozódó elnyomás irányába, majd az 1991-es alkotmányos, demokratikus jogrendszer alakulása, vagy akárcsak néhány alapvető alkotmányjogi kérdés, kiválóan értelmezhető, magyarázható, vagy akár leírható irodalmi művek elemzése révén. A művek nem kényszerítik ránk ezt az értelmezési, megközelítési lehetőséget, hanem magunknak kell választani, dönteni arról, hogy felvesszük-e ezt az alkotmányjogi szemüveget (avagy nem) annak érdekében, hogy ebből a perspektívából olvassuk, vizsgáljuk meg e műveket, felfedezve adott esetben olyan tartalmi rétegeket, összefüggéseket, amelyekre a szerzők sem feltétlenül gondoltak, de amelyeket csak az a nézőpont nyújthat számunkra.
A jog és irodalom-kutatások szerteágazó területei közül, a narratíváknak a normatív univerzumra gyakorolt hatásának Cover-i irányzata képezi a keretét és elméleti fundamentumát mindazon gondolatoknak, fejtegetéseknek, amelyeket e tanulmány be szeretne mutatni.
Robert Cover immáron klasszikusnak számító, szállóige-betéttel ellátott megfogalmazás szerint:
"A jog intézményeinek és előírásainak semmilyen készlete nem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg. Mert minden alkotmányhoz tartozik egy eposz és minden tízparancsolathoz egy szentírás. Amint azoknak az elbeszéléseknek a kontextusában értjük meg a jogot, amelyek jelentéssel töltik meg, az már nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk. Ebben a normatív világban jog és narratíva szétválaszthatatlanul összefüggenek."[1]
A magyar jog és irodalom-kutatások kezdeményezője és méltán legjelesebb művelője, Nagy Tamás teszi hozzá:
"Ebben az elméleti keretben egy-egy adott kultúra jogintézményei és normái valamint az ezeket megalapozó és legitimáló elbeszélések együttesen képezik a nomos-t - a helyes és helytelen, a jogszerű és jogszerűtlen az érvényes és érvénytelen világát - az ekként felfogott jog szerepe pedig a társadalmi lét formálásban nem más, mint, hogy híd legyen a valóság és annak egy elképzelt alternatívája között."[2]
- 166/167 -
Ebben a sorban idézem még James Boyd White gondolatát, amely teljessé teszi tanulmányom elméleti alapvetését, és így láthatóvá válnak eszmei alappillérei. Eszerint:
"...a jog lényege a konstitutív retorika, a közösség tagjai történeteinek az újramesélése, ami lehetővé teszi, hogy a jog által kezelt konfliktus lezárásaként az egyén újra beilleszkedjék a közösségbe... Ezért a jogot a közösségalkotó beszéd egyik formájának tekinti, ami csupán eszközeiben, formájában és fokozataiban különbözik az irodalomtól."[3]
A totális diktatúrában azonban, az általa létrehozott és működtetett politikai- és jogrendszerben mintha felcserélődnének, de mindenképpen átalakulnak, és egyben deformálódnak is ezek a szerepek és funkciók.
A hatalom, a jog eszközrendszerével bár kétségtelenül konstituál államszervezetet, hatalmi viszonyokat, és alapjogokat, de mindezek mellett vagy mindezek előtt létrehozza saját narratíváját is, ami normálisnak tekinthető - demokratikus - körülmények között nem lenne szabad, hogy nagyon eltérjen a társadalom narratíváitól, történeteitől, és értékeitől. Egy diktatúrában azonban a hatalom narratívája teljesen idegen, helyenként szürreálisnak hat a társadalomban, és sokkal inkább destruktív retorikát jelenít meg, miközben megszűnik "közösségalkotó beszédként" létezni. Ez a berendezkedés társadalmat szétromboló, hagyományos értékeit szétziláló, helyükbe újakat helyező, sokszor valóság- és életidegen narratívát fogalmaz meg, amire az irodalom, a művészet egy része behódolóan, egy másik része kritikusan, figyelmeztetően, de legalábbis figyelemfelhívóan, a rendszer abszurd valóságát bemutatva reagál.
Az állam által önkényesen (nem demokratikusan) gyakorolt hatalom, és a társadalom által elszenvedett, megélt elnyomás, bármely történelmi korban létrehozza a maga narratív sémáit, klisét, a maga sajátos nyelvezetét és történeteit. A művészet és különösen az irodalom, sajátosan, de egyben heterogén módon reagál a politikai elnyomásra, hiszen különböző magatartásformák, viszonyulások alakulnak ki a diktatúrákban regnáló hatalom vonatkozásában. Kiszolgálhatja, megpróbálhatja megérteni, kompromisszumokat köthet, akár annak érdekében, hogy mint irodalom, mint alkotás és alkotó létezhessen. A létrejövő valóságot megkerülni nem tudja, de azt kimondani sem lehet, ezért alkalmazza a fikciókat, metaforákat, szimbólumokat, allegóriákat, azaz a művészet teljes eszköztárát. Ez a művészet jogos önvédelme a hatalommal szemben.
A tanulmányomban megidézett három szerző (Szilágyi Domokos, Páskándi Géza és Sütő András) alkotásai, irodalmi természetük mellett egyben a közösségnek az elnyomó rendszerben megélt történetei "újramesélései" is. Idegenvezetőink, eligazítóink ők, a mára már egyre inkább elfeledett korszak, hatalom és irodalom (kényszerű) érintkezési világának túlélési ösvényein, bozótvilágán, kaptatóin. E művek olyan metaforikus képekben, metafizikus árnyalatokban, történelmi példabeszédekben jelenítik meg a valóságot, amelyek egyszerre elkendőző és leleplező hatásúak. Egyrészt próbálják elfogadhatóvá tenni, magát a művet a mindenható hatalom előtt, felhasználva a filozofikus/mitologikus nyelvezetet, esetleg fikciókat, vagy a történelmi helyzetet ürügyként, másrészt leplezetlenül provokatívak és ironikusak is a hatalommal szemben, és igyekeznek jelezni, bemutatni akárcsak részleteket is, a hatalom narratívájából született valóság abszurditásaiból.
- 167/168 -
A művek és alkotóik, miképpen a diktatúra évtizedeinek irodalmi alkotásainak egy jelentős része felvállalta ezt a szembehelyezkedő szerepet, amire adott esetben reagált is az elnyomó hatalom, de kétségtelen hatással voltak, az új immáron demokratikusnak mondható politikai rendszer jogalkotására, jogi gondolkodására is.
A megidézett művek 1969-1975 között születtek, amely egy viszonylag lazító, megengedő korszaka a romániai kommunizmusnak, és amelyek a nyolcvanas, konszolidáló, szilárdító években már nem jelenhettek volna meg. A kor, amelyben szerzőik alkottak, a valóság, amelyben éltek fikcióként hatott, de sokszor maga volt a megtestesült abszurd, a politikai, a társadalmi, az erkölcsi, a jogi abszurd sokrétű halmaza.
Az irodalom tehát hatással lehet a normatív univerzumra, akár olyan formában is, hogy az adott politikai- vagy jogrendszer kritikusa. Ugyanakkor a hatalom, és az általa teremtett normatív univerzum, annak valósága befolyásolja, meghatározza, mi több nemcsak befolyásolni, de egyenesen uralni akarja az irodalmat.
A totalitarizmus sokrétű és sokszínű abszurditása "megtermékenyítőleg" hatott sok esetben az irodalomra, különösen, ha az alkotó kellő tehetséggel és bátorsággal rendelkezett. Az irodalom ezért sokkal közelebb került a hatalomhoz, akár úgy, mint annak kiszolgálója, erősítője, esetleg, mint értetlenkedő, a hatalom ténykedéseiben értelmet kereső, vagy éppen nagyon is értő bírálója.
Az irodalom és a jog, de még inkább az irodalom és a politika, jelentős mértékben érintkező felülete a hatalom. A közhatalom, a jogilag, még a diktatúrákban is szabályozott hatalomgyakorlás alárendeltségi viszonyt teremtett mindennel/mindenkivel, amivel/akivel érintkezésbe lép. A politikai hatalom így fogalmilag tételezi az autoritást, a kényszer (jó esetben legitim) alkalmazását. Ennek pedig legfőbb eszköze a jog. Ugyanakkor a totalitárius rendszerek előszeretettel használnak jogon kívüli eszközöket, elnyomó hatalmuk igazolására. Ilyen a kultúra és ezen belül az irodalom.
Ezt Dobosi László tanulmányunk szempontjából relevánsan, a következőképpen fogalmazza meg: "Az irodalom, bizonyos megközelítésből egyfajta manipulált szabályozó eszköz is lehet a mindenkori hatalom kezében. Az autoriter kényszer nyilvánvaló módszere mellett, a finom, burkolt eszközöket is alkalmazó önkényuralmi rezsim igyekszik kisajátítani egyes szerzőket, akiket saját politikai céljai elérésére kíván használni. Ilyen formán a hatalmi gépezet önkényesen úgy határozza meg az adott korszak alkotóinak a társadalomban és az egymás között elfoglalt státuszát és megszólalási opcióit, hogy azok, az általuk elvárt formában és minőségben közvetítsék a mindennapi élet látható, érezhető és konkrét síkján."[4]
Ezek az irodalomkritikai megállapítások önmagukban nem kötődnek a joghoz ugyanakkor rendkívül tanulságosak, különösen az alkotmányjog szemszögéből, hiszen leleplezik és értelmezik a hatalmi gépezet működésének rejtett rugóit, indítékait vagy éppen céljait.
A jogot nem lehet kizárólag hatályos jogszabályok összességének tekinteni, ahogyan ezt a jogi pozitivizmus teszi, hanem a jog kívülről befelé, valamint belülről kifelé irányuló hatások, értékek, érdekek és valóságok összessége. A jog tartalmát, értékvilágát kívülről
- 168/169 -
érdekek, politikai felfogások, ideológiák, eszmék, vagy éppen (tév-) és rögeszmék határozzák meg. Belülről a jogalkotó, és rajta keresztül a nép, a társadalom, az állampolgárok akarata, az ebben megfogalmazott normák, szabályok, rendelkezések.
A hatályos jogszabályok, ezek alkalmazása (érték-) rendet, jogviszonyokban kifejezhető, megtestesülő társadalmi valóságot teremt.
Demokráciában a széttartásra hajlamosabb társadalom számára a jog, a jogrendszer, az összekötő és egyben kényszerítő erő is, miközben a jogszabályok léte azon a közjogi fikción alapul, hogy a jogszabályok a társadalom tagjai többségének az akarata. Diktatúrákban a mesterségesen, kényszerítetten homogenizáltabb társadalom számára a jog az erőszak, az elnyomás egyik eszköze, a párhuzamos, sokszor a társadalom számára érthetetlen vagy éppen abszurd valóság (egyik) megteremtője. A hatalomnak pedig, ideológiai önhittségében, és politikai voluntarizmusában, már jogi fikciókra sincsen szüksége, ahhoz, hogy önmagát legitimálja.
Hans Kelsen gondolatát összegezve a jogi fikció nem tudást jelent a valóságról, hanem beavatkozást a valóságba, megteremtve a normatív valóságot.
A jogi fikció minősített eseteit, a közjogi fikciókat, az alkotmányjogban találjuk meg.[5]
Az alkotmányjogban a jogi fikciók bizonyos sajátosságokat mutatnak a magánjogban, elsősorban, a polgári jogban alkalmazott jogalkotás-technikai, eljárásjogi jellegű fikciókhoz képest. Mondhatni, a demokratikus alkotmányokban "dúsan" terem a fikció, a vélelem, amelyek nélkül nem létezhet, nem működhet az állam, nem magyarázható a hatalom megszerzése, megtartása, gyakorlása. Ezek bár tételesen megfogalmazódnak - kinyilatkoztatásra kerülnek - az alkotmányokban, valójában sokkal inkább jogtudományi, jogelméleti fikcióknak tekinthetőek.
Az alkotmányjogi fikciók nagy eszmék, esetleg utópiák, jobb esetben alkalmazható elvek mentén jelennek meg, melyek szinte mindegyikét, már-már irodalmi igényű és színvonalú művek alapoztak meg. Demokrácia, népuralom, szuverenitás, joguralom, hatalommegosztás, stb. mind-mind olyan, végső soron jogi fikciók, amelyek nélkül nem létezhet alkotmány, állam, mi több jogállam, demokrácia, politikai hatalom talán még alapvető emberi jogok sem.
A fikció, miként a vélelem és az analógia is, az "olyan mintha" típusú esetekként, hipotézisekként, helyzetekként intézményesültek a jogban. Mindhárom közös gyökere a metafora, azaz a hasonlóság felhasználása gyakorlati célból, közösségi, társadalmi érdekből vagy a jogbiztonság elérése okán.
Az irodalomban használt alkalmazott metaforák a valóság éles, mégis közvetett leírásának, feltárásának megértésének a lehetőségét teremtik meg. Kétségkívül a valóság jelentős mértékben kényszeríti a nyelvet, de ez megfordítva is igaz, hiszen a nyelv is alakítja a valóságot. Ezért indokolt az a jogelméleti megállapítás mely megkülönbözteti a valóság társadalmi nyelvi és jogi konstrukcióját.[6]
- 169/170 -
Ami az abszurdot illeti, van egy alapvető különbség a nyugati és kelet-európai abszurd irodalom között. A nyugati sokkal inkább elvont intellektuális kísérlet, mondhatni játék, mely téren és időn kívül helyezi az abszurdot, egyfajta általános, univerzális életérzésként mutatva be azt. A kelet-európai abszurd irodalom azonban saját forrásból táplálkozik, nem nyugati irányzatot követő magatartásról van szó. Egyrészt létezik az az egzisztenciális alapélmény, miszerint minden megtörténhet, és ez egy állandósult, hétköznapivá vált modern krízisérzetnek felel meg. Ezért a kelet-közép-európai léttapasztalat konkrét vonatkozásai jelentik a többletet a nyugati abszurd elvont-parabolikus, ontológiai jelentésbirodalmában.
Ez a kelet-közép-európai abszurd tehát a valóságból fakad, a valóság teremti létélményként, léttapasztalatként, léthelyzetként az abszurdot. Mindez pedig igényli, elengedhetetlenül szükségessé teszi a tér és idő paramétereiben meghatározható konkrétságot. Örkény István 1976-ban Amerikában, a közép-európai groteszkről tartott előadásában azt fejtegette, hogy "... aki határvidéken él, annak szüntelenül értelmeznie kell a dolgokat", ahogy "bennünk, magyarokban az életért és a nemzet megmaradásáért vívott állandó küzdelem bizonyos szorongást fejlesztett ki," s a szkepszis, a paradoxonokban látás, a groteszk létérzékelés másfajta stílusra és szemléletre kényszerít és képesít, mint ami a szublimált, metafizikus abszurdban megszokottá vált. "Mi másképpen kérdezünk, mint önök itt nyugaton". (...) "Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár. De hol? Akárhol. Mikor? Nem érdekes, bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincsen más dolguk, mint az, hogy várjanak valahol a térben". (...) "mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni időben és térben". (...) " mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet (a testet, a lelket, a sebet), hogy erőt merítsünk belőle."[7]
Az abszurd tehát a kelet-közép-európai valóság, a megélt/átélt/túlélt valóság (beleértve a normatív valóságot is), mondhatni szerves része, de mindenképpen elkerülhetetlenül kísérőjelensége, illetve valaminek oka és/vagy következménye.
A térség és a korszak normatív univerzuma (a romániainak különösen) nemcsak ismerte de helyenként produkálta is az abszurd léthelyzeteket. Amikor a hatalom, a jogszabály eszközével (látszólag legitimen) jelentős részben megfosztotta a társadalmat megszokott, bevált, elfogadott és igaznak, helyesnek tartott értékrendjétől, akkor ez a társadalom számára maga a felfoghatatlan és elfogadhatatlan abszurd lett. Ennek a változásnak az egyik eszköze volt Romániában, az az átfogó jogalkotás, amely például lényegében megszüntette a magántulajdont, felszámolta az amúgy sem különösebben fejlett demokratikus intézményrendszer és civil szféra maradványait is. Ellehetetlenítette, vagy éppen üldözte az egyházakat elvéve tőlük nemcsak javaikat de társadalmi szerepüket is. Társadalmi, vallási, ideológiai, vagy éppen etnikai alapon büntetett vagy jutalmazott.
Ezen elfogadhatatlan, érthetetlen jogszabályok értelmezése, alkalmazása tovább fokozta a kizökkent idő, a történelmen-kívüliség abszurditásának életérzését. A kisajátítások, kilakoltatások, kényszerlakhelyek, a kényszermunkák, a megfigyelések, a ki- és lehallgatások, az egymásra uszított társadalmi rétegek, a hatalmi gépezet által legitimen (törvények érvényesítése céljából) avagy nem legitimen (ideológiai túlbuzgóságból) alkalmazott erőszak,
- 170/171 -
mint jogalkalmazási aktusok, mind-mind az egyre abszurdabbá váló normatív univerzum részét képezték.
A racionalitástól megfosztott világ/valóság a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a méltóságnélküliség állapotát de legalábbis gyakori helyzeteit teremtette meg. Mindez pedig több generáció életélményévé vált, mint az értelmetlen, logikátlan, ok és cél nélküli cselekvések sorozata, amelynek sokan részesei, elszenvedői, kivitelezői és/vagy áldozatai voltak, bizonyos helyzetekben akár egyidejűleg is.
Albert Camus fogalmazta meg: "az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Az ember sóvárgásában az egység, a megismerhetőség, a megmagyarázhatóság iránt és abban az ezzel egyidejű felismerésben, hogy a világ ezt nem teszi lehetővé. Az abszurdnak csak akkor van értelme, ha nem fogadjuk el azt."[8] A megidézett irodalmi alkotások és szerzőik éppen ezt teszik: értelmet próbálnak adni az abszurdnak, azzal, hogy nem fogadják el.
Szilágyi Domokos, "A fogalmazás kaptatóin" című verse, így kezdődik:
"Közérthetően szólok emberek
Adjatok nekem valóságot,
amely közérthető!
...még egyszerűebben: troposzférává fogalmazott ég
kaptatóin és buktatóin keressük
a szavakat, amelyekben megfogózhatunk,
hogy hajigálnánk - betűvető Jupiterek -
mennykő fogalmakat! életre sújtani minden halandót!"
A versben megjelenik egy konkrétan értelmezhető szerződés egyén és hatalom között, az egyén, mint kiszolgáltatott, önmagát is feladni kész egyed és a hatalom, mint mitologikus erő:
"Add kölcsön, Jupiter, mennyköveid! fogadj el százszázalékos kamatul -
többet nem tudok fölajánlani."
A költő mégsem adja fel teljesen önmagát, de tudja, hogy tárgyalnia kell a hatalommal, esetleg valamilyen még elfogadható kompromisszumot is meg kell kötnie. Nincsenek illúziói! A szerződés értékelését, megvalósulását a következőképpen fogalmazza meg:
"Rossz üzletet kötöttem veled, vén uzsorás,
de te is énvelem!
Te rettegsz: visszakapsz-e mindent,
s én a kinccsel, az átkozottal
bukdácsolok, kaptatok agyszakadtig.
A szerződést, hogy közérthető legyen
ketten írtuk: te lefelé-, én
fölfelé-úton.
- 171/172 -
S egy kissé ostoba voltál, vén uzsorás:
kézjegyeddel egy falevélnyi hallhatatlanságot
dobtál nekem, de kézjegyemmel én
bokáig avar-halandóságot terítettem lábad elé.
S nincs kamatláb, amellyel kilábalhatnál belőle."
A vers, a tragikus sorsú költő talán legösszetettebb filozofikus verse, mely elemzésének, értelmezésének Cs. Gyimesi Éva például egy egész kötetet szentel,[9] és úgy minősíti, mint a költő lírai létértelmezését.
A versnek számtalan rétege, megfejtendő mondanivalója van, és az irodalomkritika számos tanulmányt is produkált ezekkel kapcsolatosan. Természetesen nem szándékozom mindezeket bemutatni, tulajdonképpen mindösszesen csak egy rétegről írnék, amely azonban szerintem meghatározó, és nem is csak erre a versre, még nem is csak Szilágyi Domokos költészetére vonatkozik, hanem egy korszak kultúrpolitikai, irodalompolitikai szemléletéről, elvárásáról szól, és amely - Nagy Tamás szóhasználatával élve - "felszámolja a határt a valóság és fikció, a felfogható és az abszurd között".[10]
A versben Jupiter alakja nemcsak mitologikus, transzcendens autoritással, de a világi hatalommal is azonosítható és azonosítandó. A versben Jupiter, funkcionálisan az államhatalom letéteményeseként jelenik meg. A szerződés tárgya, az adományként kezelt csere - csalásokkal, manipulációkkal, ami mindkét fél számára komoly korrumpálási potenciált rejt magában. Az isteni adomány viszonzása az emberi fél részéről az engedelmességben és az áldozatban ölt testet, illetve nyilvánul meg.
A felek nincsenek egyenlő (jogi, de semmilyen vonatkozásban sem) pozícióban. Alárendelt személy köti a szerződést egy fölérendelttel. A "szintkülönbséget" látszólag úgy igyekeznek kiegyenlíteni, hogy a "közérthetőség" kedvéért (miért is másért) - ami, bár különböző okok miatt, de mindkét fél számára fontos - a szerződést ketten írják: "ketten írtuk: "te lefelé-, én felefelé-úton".
A felek közötti alá- fölérendeltség szinte determinálja a kölcsönösen rossz üzletet, amit nyíltan be is vall, le is leplez a költő. Ez pedig magában hordozza a csalás, a becsapás, a manipulálás rejtett, vagy éppen nyílt szándékát, és ezen a kölcsönös aláírás, kézjegyekkel történő hitelesítés és érvényesítés sem segít. Ugyanakkor mindketten dörzsölhetik a kezüket, hiszen jól átverték egymást, mivel a szerződés teljesítése nyomán, a költő, a betűvető Jupiterektől, a vén uzsorástól mindössze egy falevélnyi halhatatlanságot kapott, és ő maga pedig bokáig (terjedő) avar-halandóságot adott.
A szerződés tárgya, vagy inkább tétje, a nyelv fölötti hatalom megszerzése, a teremtő erejű nyelv birtoklása. A nyelv, a szavak, a költő fölötti uralom egyfelől. A tehetség, az átkozott kincs elherdálása másfelől.
Ez a fajta közérthetőség elvárás váltja ki a költőből a biblikus hangvételű iróniát (elvégre mitikus, transzcendens hatalmasággal tárgyal): "Szeresd a közhelyeket, mint tenmagadat", de hozzá is teszi, "már amennyire tudod magad szeretni."
- 172/173 -
Végezetül idézem B. Kiss Mátyás összegzését, kiváló tanulmányából: "... a versszövegben a hatalom legalább három szinten manifesztálódik. A vers feszültségét a politikai, az alkotói és a mitologikus / transzcendens autoritás közötti konfrontáció teremti meg. A hatalom háromféle birtoklási módját Jupiter funkcionalizált többszörösen hiteltelenített alakja egyesíti. Az adományok és manipulált szerződések átláthatatlan összefüggései elválaszthatatlanok a hatalmi viszonyoktól. Sőt, ez az ökonomikus körforgás tartja mozgásban a hatalmi viszonyok folyamatos át- és visszarendeződését. (...)"[11]
Ez utóbbi megállapítások a vers kapcsán, mely lényegét is megragadja, korántsem tekinthető kizárólag a totális rendszerek sajátjának, hanem (értelemszerűen különböző mértékkel és intenzitással) jelenvalósága a mai demokratikus politikai rendszereknek is.
Az érthetőség feltételei ugyan a hatalomban és a hatalom által formálódnak, de a hatalomgyakorlásnak normatív formájáról ritkán ismerik el, hogy ez éppen a hatalom működése., vagy talán maga a működő hatalom.
A "közérthetőség"-ként aposztrofált cenzúra, annak burkolt/bizonytalan, avagy a nyílt/ egyértelmű változatai pedig a létező politikai, jogi narratíva és normatív univerzum szerves részei.
A (köz)érthetőség feszítő problémája köszön vissza, Szilágyi Domokos "A hogyan írjunk verset?" című versében is, amely bár tele van játékossággal és humorral mégis véresen komoly. A költő a "§" jelet használja egy- egy rész jelölésére, nyilvánvalóan nem véletlenül, hiszen az eltörölni kívánt múlt, a drasztikusan megakasztott jelen, és ennek helyébe tett, átalakított valóság számára, elengedhetetlen, sőt legitimáló szükséglet a közérthetőség. A vers első paragrafusában szinte normatív követelményt fogalmaz meg a gyermekmondóka:
"1 § Egyedem-begyedem-tengertánc. 2 § Hajdú sógor, mit kívánsz?"
Leplezetlen, jól érthető utalás ez, a 70-es, 80-as évek méltán rettegett és utált, a rendszert végletekig és azon is túl kiszolgáló Hajdú Győzőre, a marosvásárhelyi Igaz Szó, akkori főszerkesztőjére. Ezt 1969-ben le lehetett írni, de a '80-as években már biztosan nem lehetett volna.
A költő válasza dióhéjban és paragrafusokban:
"3 § Azt instálom, esedezem, óhajtom, kívánom, kérem követelem, parancsolom, hogy érthető legyen, a betyár nemjóját! ..., hogy jó legyen a nemjóját a betyárnak! Színvonalas. Európai! és ázsiai, afrikai, amerikai, ausztráliai, antarktiszi. A jó vers már azelőtt közöl valamit, mielőtt az értelemig elhatolna, mondá Eliot. (...) Ja igen, és ne csak európai stb. hanem csíkszentjehovai is legyen.
4 § a) Persze-perzse-persze-persze, jó legyen, jó legyen hogyne, hogy ne de érthető, érthető. A betyár nemjóját. Máma is mint régen: Csüng a hold az égen. Ó, csudásan nagy dolog, hogy Magára gondolok, Alszik már a téesz, Álmából fölérez, Bájvarázsok meglelik, Óbeboldog reggelig. Mi az, hogy Eliot? (...) b) No lám, no lám, no lám! Ezt már ismerjük (...) Addig verem, nagysád, amíg hű lesz, Amíg hozzám csupa báj és bű, Úgy elverem, hogy a teste kék lesz, Avagy pedig zöld, miként a fű. Mi az, hogy érthető? Mindent érteni kell? Igen. Csak a kiindulópontra vigyázzunk! Az ismereteket megközelíthetjük - az
- 173/174 -
ismeretek, de a lehetőségek felől is. Az ismeretek hajlamosak arra, hogy csak azt a jövevényt fogadják be, amelyik rájuk üt, logikájukhoz igazodik, kialakult törvények szerint él és ítél. A lehetőségek némi bátorságot és képzelőerőt igényelnek, innen nyílik az érthetőség visszaútja."
A valóság azonban nem egyértelmű, legfeljebb csak a hatalom valósága, és az is csak önmaga számára, amit erővel, joggal/törvénnyel, politikával vagy éppen irodalommal igyekszik a társadalomra erőltetni. Ahogyan Korpa Tamás egy írásában, éppen a Szilágyi-versre utalva jegyzi meg: "A Relatív Igazságocskák destabilizálva veszélyeztetik (...) az Abszolút Valóság hierarchikus elsőségét és épségét."[12]
"Szilágyi számára evidencia volt, hogy a szavak kimondása cselekvésértékű, a beszédtettnek hatalma van, és a költészet sokkal többet jelent betűs álmodozásnál."[13] Ráadásul itt nemcsak beszédről, hanem írásról van szó, versben, szerződésben, miként egy politikai nyilatkozatban vagy törvényben. A versben leírtaknak tehát közvetlen hatása is lehet a valóságra. Az irodalomban, a jogban és a politikában a beszéd, az írás, a kimondott szó, a leírt szöveg tehát egyszersmind cselekvés, valóságteremtő, valóságformáló tett. Szilágyi azonban már ebben és a későbbi verseiben azonban, éppen a kor, a korszak szellemisége, légköre, tapasztalatai okán megkérdőjelezi a költészet és a valóság kölcsönhatását, a vers valóságteremtő erejét.
Miközben a jog (a jogszabályok, a jogértelmezések, a jogviszonyok révén) kétségtelenül teremt valóságot, létrehoz fikciókat és adott esetben abszurd helyzeteket is, az irodalom esetében (esetünkben a versre utalva) az igazi kérdés abban áll, hogy megvan-e a költészetnek az a hatalma, hogy valamit megtörténté tegyen. Indokolt lehet Szilágyi Domokos ilyen irányú kételye, saját korát illetően, ugyanakkor tágabb összefüggésben az irodalomnak, a költészetnek (Szilágyi saját költészetének is), mégiscsak van hatása a társadalom értékrendjére, az állam jogrendjére is, (akár jogszabályok, hatósági jogértelmezések, intézkedések, kihallgatási jegyzőkönyvek, ítéletek stb. formájában) és mint ilyen, valóságteremtő, de legalábbis valóságalakító hatása is van.
A kelet-európai abszurd drámairodalomnak Páskándi Géza egyik jeles képviselője kezdeményezője, eredetiségében pedig, öntörvényű képletteremtője is. Ereje abban áll, hogy nem eltanulta ezt a látásmódot, kérdésfeltevést, művészi kifejezésmódot, hanem személyes egzisztenciális alapélményről van szó, melynek tömör lényege, hogy "minden megtörténhet." Páskándi - önértelmezése szerint - az értelem indulatát állítja szembe az egyetemes lehetetlenséggel, s ebben mutatkozik meg a klasszikus nyugat-európai abszurdtól megkülönböztethető törekvése.
Történelmi király- és püspökdrámáiban, a história találkozik és ötvöződik a "huszadikszázadisággal".
- 174/175 -
A minden megtörténhet típusú krízisérzet "feltárja és megjeleníti a történelmiség abszurdumait is", és így "telítődik e drámákban az elvont-parabolikus és ontológiai jelentésbirodalom a kelet-közép-európai léttapasztalat konkrét vonatkozásainak a többletével is."[14]
"Vendégség", című drámájában, pontosabban a szerző akkori jelenében, a besúgás, az árulás a hétköznapok része, az emberi viszonyok, mondanánk a társadalmi viszonyok része és ez jogi viszonyokban is megnyilvánult. Az Erdélyi triptichon trilógiája (Dávid Ferenc, unitárius, Péchi Simon, szombatos, Apáczai Csere János, református) püspökdrámáinak, (és amelynek első darabja a Vendégség) van egy közös rendező elve, nevezetesen a társadalmi lét, mondhatni természetes csapdaszerkezete, amely választásra kényszeríti a főhősöket. Leegyszerűsítve: a fizikai, testi megsemmisülés elkerülése érdekében, alkalmazkodás önfeladás, és amely a személyiség beszűkülésével jár, avagy az abszolútúmra törekvő életstratégia, amely a szellemi kiteljesedéssel párhuzamosan maga után vonja az erőszak legkülönbözőbb formáit.
Ebben a csapdahelyzetben elkerülhetetlen a vétség, a hatalom szempontja, sokszor ideológiája, elvárása és/vagy jogi szabályozása szerinti vétség elkövetése.
A páskándi-hősök a vétség elkövetése és a megtorlás közötti időszakban vannak, és a tragikus kilátástalanság okán mégis börtönhelyzetben akkor is, amikor még nincsenek bezárva a valós, fizikai börtön falai közé. A dráma történetében például, Dávid Ferenc mondhatni, hogy csak házi őrizetben van, de már nem a küzdelem, az ellenkezés, hanem a példaadás foglalkoztatja. Ez a nehezen kivívott minőség azonban elpusztíthatatlan. Páskándi, ezt, mint politikai elítélt, börtönéveiből is, jól megtanulta és nem feledte, a Budapestig, a nemzetközi hírnévig és elismerésig ívelő pályája során. Ez az elpusztíthatatlan minőség pedig nem más, mint a megőrzött emberi méltóság, amire egyébként a bekvártélyolt besúgó (Socino) bármennyire is áhítozik, nem képes.
Az elnyomó hatalom azonban praktikus szemléletű. A hatékonyság kedvéért a besúgót vendégként helyezi el a megfigyelendő személy házában. A szerep, a feladat mindenki számára világos, a meglepő csupán az, hogy éppen az áldozat, Dávid Ferenc biztatja feladata megfelelő teljesítésére, még mintegy egyenrangú félként hitvitára is méltatja a besúgót. A besúgó pedig moralizál, próbál valamiféle felmentést találni önmaga számára, a szokásosat, hogy csak parancsot teljesít, hogy az ő értékítélete nem azonos a gazdáéival.
Csakhogy, ez tarthatatlan, logikailag is megbukott álláspont. Kettejük párbeszédéből, minden további magyarázat nélkül idézve:
"Dávid Ferenc: Hát akkor miért nem a magad ítéletét érvényesíted, miért az övékét?
Socino: Mert azzal, hogy elvállaltam ezt a ... munkát, azt is elvállaltam, hogy bűnnek ítélem meg, amit ők is annak tartanak.
Dávid Ferenc: Hogy élhet benned egyszerre két kép, hogy lehet valakiben egyszerre két ítélkezés az egyetlen bűnről?"
- 175/176 -
Sütő, Csillag a máglyán, című drámájában, egy informális per zajlik, (Szervét Mihály pere, Kálvin János "ítélőszéke" előtt) ami mégsem koncepciós per, de szándéka szerint példát statuáló.
A dráma történelmi alaphelyzete pedig a "szilárdítás" kora, a hatalom (a reformok, a hit tisztaságának) a konszolidációja.
Sütő állapítja meg: "Szervét bűntelenségében hiábavalóság lenne Kálvin bűnét keresni."[15] Értelmetlenség volna több mint négy évszázad múltán egy ítélet konkrétumait boncolgatni, és mai erkölcsi felfogásunk alapján megítélni, annál hatásosabb a helyzet újra felvázolása.
Szervét az igazság kisajátítóinak a szemébe vágja:
"Nem idomításra: gondolkodásra születtem. Embernek születtem, aki nemcsak a testével, a gondolataival is rendelkezni akar (...) Kicsoda kényszeríthet bárkit is arra, hogy szabadságotok nevében, saját meggyőződésének rabságát levesse? Pál apostollal vágom a szemetek közé: ki-ki legyen rabja a lelkiismeretének. Győzzetek meg, győzzetek meg, ha tévedek!"
"Szervét Mihály, a modern, újkori személyiség összes lényeges jogigényét felvonultatja: a gondolat-, a vélemény-, a szólás-, a lelkiismereti és a vallásszabadság, a tolerancia, a szuverenitás az alkotói integritás szabadelvűségének a garanciakövetelményét. Mindez pedig felülmúlja az élet puszta, önmagában, és önmagáért lévő értékét, hiszen tanításainak visszavonásával Szervét megmenekülhetne a máglyától. Szervét megírja Kálvin Institutio-jára válaszként a Restitutio-t, amit nem tud megtagadni azzal az indoklással, hogy, mint mondja: "minden leírt szavam önmagam megőrzésének legutolsó menedéke."[16]
Ez a szellemi identitás, az ehhez való ragaszkodás, az emberi méltóságnak a fundamentuma. Kálvin éppen ennek az emberi méltóságnak az alapján írja meg főművét, az Institutio-t. A hatalom birtokában pedig mintha elfeledkezne erről az elidegeníthetetlen emberi méltóságról, és amit magának egyébként joggal követel, de Szervét esetében, már megkérdőjelez. Szervét szembesítve Kálvint, feszítő kérdések és erkölcsileg megalapozott állítások formájában szemére veti:
"A felfogásoddal ellentétes vagy attól csak néhány ponton eltérő gondolat - tévelygés?"
"Városodban az új Jeruzsálemben a leggyakoribb szó így hangzik: tilos! (...) Leggyakoribb szavatok pedig a kötelesség. Kötelessége mindenkinek, mindenkit figyelni, hogy az előírásokat betartja-e. Kötelessége mindenkinek mindenkit följelenteni, ha úgy gondolja (...) azaz nem kell úgy gondolnia, meggyőződése ellenére is köteles úgy gondolnia."
"üldözöttként - magad is üldöző leszel."
"A szabad vizsgálódás nevében a hitből kényszerhitet, a hívőből álhívőt kovácsolsz. A házkutatás a szívben és a koponyákban az álhívőket szaporítja."
"Aki a cáfolattal nem mer szembe nézni: elvakul, és az elvakultságban nincsen igazság.
- 176/177 -
"Nem lehet vizsgálati fogság alá vetni a szabad vizsgálódást!"
"Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve - ez az egyetlen lehetséges emberi állapot (...) A szabadság nem külsőség, hanem a belső ember".
"Te régóta már csak tanítasz - nem tanulsz, az írót is megölte benned a bíró, aki nem titkot, hanem rabot vallat (...) - magad vagy itt az egyszemélyes demokrácia."[17]
Kálvin mindezekre a diktátorok sztereotip válaszait tudja mondani: "az egyszer megtalált igazságban kételkedésnek többé nincsen helye", a hívekben "kényszerhit legyen inkább, mint tévhit", és a döntő érv: "elvbeli nézetek" miatt is le lehet tartóztatni embereket, ha azok a "közre nézve" veszedelmesek.
Sütő, ebben az 1974-ben megírt drámában aforizmaszerűen fogalmaz meg emberi jogi tételeket, elveket illetve írja le az elnyomó hatalom természetét. Saját korának politikai valóságát Kálvin magatartásában, saját társadalmának rejtett, titkolt, remélt igazságát Szervét megállapításaiban rögzíti.
A drámában a tragikum három szinten jelenik meg. Egyrészt Szervét bukásában, elítélésében máglyahalálában, másrészt Kálvin és Szervét baráti, testvéri kapcsolatának összeomlásában, harmadrészt pedig Kálvin meghasonlásában, hiszen új uralmi, s mint ilyen zsarnoki rendszere éppen azon inkvizícióhoz kezd hasonlítani, amely ellen Kálvin, Szervéttel együtt korábban hadakozott.
A törvény nem az igazságot, hanem hatalmat vagy éppen az ideológiai uniformizálódást szolgálja, és ez utóbbira nézve az "ellenzékiség", ártalmasabb és súlyosabb bűn, mint a közönséges bűnösség (bűnelkövetés) vagy akár az ellenségesség. A hatalom elleni, ideológiai bűnök minden másnál súlyosabb elbírálásban és megtorlásban részesülnek. Ez a totális, elnyomó hatalom sajátja, természetének szerves tartozéka.
Az ok (okok) amiért Kálvin mégsem igazi diktátor, hanem igazi hitújító, az, hogy nem önmagának akarta a hatalmat, nem vált öncélúvá számára a hatalom. Hitt abban, hogy a megtalált igazságot, minden áron meg kell őrizni, és ami talán a legfontosabb, hogy nem vált cinikussá, mint a legtöbb diktátor. Hitt eszméinek igazában, ezért, sokkal inkább tragikus hőse a történelemnek és Sütő drámájának is. Szervét amellett, hogy tragikus hős egyben áldozat is, amit nem lehet elmondani Kálvinról, sem a történelem, sem a dráma kontextusában.
Kálvin természetesen más, mint felbőszült, gátlástalan fanatikus és fanatizált, de azért számító hívei, akik nem engedik ki Szervétet a börtönből, a nyílt hitvitára, amit egyébként Kálvin vállalna is.
Ezek számára már semmi szükség a nagyformátumú személyiségre, Kálvinra. Maga Kálvin is zavarja már a kálvinizmust. Ismerős képlet! A történelem szempontjából pedig Kálvin győz ugyan, de a hatalommal szemben tehetetlen szellem, metafizikai perét, Szervét nyeri meg.
Mindezeken és mindeneken túlmutató iróniája a sorsnak, a történelemnek, hogy a demokratikus államszervezetet megalapozó több elvnek és elméletnek, mint amilyen a hatalommegosztás, a férfi és nő közötti jogegyenlőség, és az önkormányzatiság egyik (ha kezdetleges formákban is) szellemi előfutára éppen Kálvin János, a maga egyházszervezeti modelljével, genfi egyházalkotmányával.
- 177/178 -
Mintegy következtetésként: túl azon, hogy általában az irodalmi alkotások elemzése, értelmezése kiváló gyakorlatot képezhet a joghallgatók (általában a jogászok) számára a jogi fogalmak, a jogi normák megértéséhez, megállapítható, hogy konkrétan a négy irodalmi alkotás, a két vers, a két dráma, miképpen szerzőik egész munkássága is, jelentős hatással volt a korra, amelyben éltek, a széles értelemben vett jogrendszerre, jogalkalmazásra, későbbiekben pedig, éppen a politikai rendszer bukására.
Ez utóbbi, a politikai rendszer 1989-es bukására gyakorolt hatása úgy érthető meg, ha figyelembe vesszük az irodalom, önmagán túlmutató társadalmi, politikai szerepét és jelentőségét az erdélyi, a romániai magyar kisebbségi léthelyzetben. Egyetlen, témánk szempontjából releváns vonatkozást említek: ezek az alkotások és szerzőik, ahogyan más művek és szerzők is (bár korántsem az erdélyi irodalom egésze) őrzője, kifejezője volt egy nyugati értékrendhez kapcsolható politikai, jogi gondolkodásnak. Jogászgenerációk nőttel fel és gyakorolták hivatásukat úgy, hogy egyetemi tanulmányaik során nem ismerhették meg a modern polgári államszervezet és demokratikus alkotmányosság alapelveit. Az alkotmányjogi oktatásból kimaradt a hatalommegosztás, a jogállamiság, az alapjogok eszméje, a politikai pluralizmus, a szabadság, a demokrácia nyugati felfogása. Ugyanakkor ha figyelmesen, értő, de legalábbis nyitott értelemmel olvasták (és nem csak jogászok) a korabeli irodalom azon részét, amely szembe mert szállni a rendszerrel vagy legalábbis az abszurddal, éppen bemutatva és leleplezve azt, felfedezhette bennük a jelzett politikai, jogi eszméket, gondolatokat.
Ezen és más irodalmi művek megjelenése, majd betiltása, szerzőik háttérbe szorítása, ellehetetlenítése, alkotói elhallgattatása, olyan élményei az erdélyi magyar társadalomnak, ami aktív résztvevőjévé, vagy hallgatólagos támogatójává tette (a társadalom legalábbis egy jelentős részét) a regnáló politikai rendszer bukásának.
Ami ennél is figyelemreméltóbb, hogy szerintem hatással lehetett, még ha közvetettebben is, a későbbi, immáron demokratikusnak nevezhető, változó, átalakuló jogrendszerre is.
A '90-es romániai rendszerváltó évek politikai pezsgésének aktív vezetői, magyar részről, éppen az írók, irodalmárok voltak, akik korábban szellemi/szakmai egzisztenciájuk, élethelyzetük okán, különböző mértékben ugyan de felvállaltak, felmutattak kritikát vagy éppen ellenállást a rendszerrel szembe (ahogyan voltak a rendszernek végletes kiszolgálói is) és akik ez által hitelesekké váltak az új, megváltozott helyzetben, alkalmasakká, de legalábbis elfogadottakká a politikai szerepvállalásra.
Ezek közül kerültek jelentős politikai, döntéshozó, s mint ilyen jogalkotói pozíciókba (például, Domokos Géza, Szőcs Géza, Markó Béla) vagy az átalakuló magyar közéletet, civil társadalmat meghatározó szerepkörbe, (mint Sütő András, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Péter, Lászlóffy Aladár és még sokan mások). Az Erdélyben, illetve Romániában élő magyar társadalom számára az irodalom és politika, az irodalom és jog kölcsönhatása mondhatni természetes, és nemcsak az irodalmi alkotásokon keresztül valósulhat meg, de az irodalom művelőinek már-már kötelező de mindenképpen elvárt közéleti vagy éppen politikai szerepvállalása révén is.
A jog és irodalom-kutatásoknak, erdélyi magyar összefüggésben mindig lesz egy olyan érvényes témája, mint az írói/költői életpályák (és műveik) hatása koruk vagy éppen következő kor normatív univerzumára.
- 178/179 -
Mindezek alapján pedig kimutatható, igazolható az a tézis miszerint ezek az irodalmi alkotások egyfajta kölcsönhatásban álltak az erdélyi, vagy még inkább romániai normatív univerzummal.
Through an analysis of some works of Transylvanian Hungarian literature, the paper presents the clash of social and power narratives from different fields of Law and Literature research. It tries to demonstrate that they influenced, albeit indirectly, the political system of the time and, indirectly, the legal system. By means of a textual analysis and by presenting the philosophy of the literary works cited, it explores the aspects of the relationship between the individual and (State) power that can be interpreted from the point of view of constitutional law. The paper seeks to prove the thesis that fiction can have a significant impact on constitutional thinking and the constitutional definition of the political system by demonstrating the possible intersections between literary and legal interpretations of reality, fiction and absurdity. ■
JEGYZETEK
[1] Cover, Robert M.: The Supreme Court, 1982 Term. Harvard Law Review 1983/1. 4. p.
[2] Nagy Tamás: Jog és irodalom. Kezdetek és eszmények. Iustum Aequum Salutare 2007/2. 58. p.
[3] H. Szilágyi István: Jog és irodalom, habilitációs előadás. Iustum Aequum Salutare 2010/1. 15. p.
[4] Dobosi László: Nemzedéki kérdés, politikum, kanonizációs problémák. Csengey Dénes életművének elemzése. PhD értekezés. PTE BTK, Irodalomtudományi Doktori Iskola. Pécs, 2020. 36. p.
[5] Jelen tanulmány témáját meghaladja a fikciókról és különösen a jogi fikciókról szóló jogelméleti, jogtudományi megállapítások, helyenkénti viták bemutatása. A tárgyalt téma kontextusában a jogi fikciónak alkotmányjogi megjelenési formáit, valamint az irodalomban sokkal tágabban értelmezett jelentésit használom. A témáról: Tóth J. Zoltán: Vélelem és fikciók. In: Jakab András et al. (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia. HVG-ORAC. Budapest, 2021. http://ijoten.hu/szocikk/velelem-es-fikcio Az idézett Kelsen-i megállapítás a fenti, Vélelem és fikció című tanulmány (23) pontjához, főzött 70-es számú lábjegyzet alapján.
[6] A jelzett kérdésekről bővebben: Szabó Miklós: Ars Iuris. A jogdogmatika alapjai. Bíbor Kiadó. Miskolc, 2005. 215-250. p.
[7] Idézi: Bertha Zoltán: Kelet-Európai rapszódiák. Kortárs 2003/8.
[8] Camus, Albert: Szisziphosz mítosza. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1990. 205-206. pp.
[9] Cs. Gyimesi Éva: Alom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1990.
[10] Nagy Tamás: Szövegutcákon. Séták A fűtővel, Máraival & Co. In: Fekete Balázs - H. Szilágyi István - Nagy Tamás (szerk.): Iustitia mesél. Tanulmányok a "jog és irodalom" köréből. Szent István Társulat. Budapest, 2013. 53. p.
[11] B. Kiss Mátyás: Betűvető Jupiterek. Az autoritás megnyilatkozásai Szilágyi Domokos, A fogalmazás kaptatóin című versében. Literatura 2018/4. 367. p.
[12] Korpa Tamás: Szilágyi Domokos nyelvszemlélete és a recepció ambivalenciái. Látó 2011/2. 74-91. pp. Szilágyi Domokos, A fogalmazás kaptatóin, ezt így fogalmazza meg "És közérthető az is, ugyebár / hogy az Abszolút Valóságot / Relatív Igazságocskák mocskolják be - tiszta sor".
[13] Molnár Eszter: Mágikus szövegműfajok újraírása Szilágyi Domokos költészetében. In: Palkó Gábor (szerk.): "Határincidens". Tanulmányok Szilágyi Domokosról. Petőfi Irodalmi Múzeum. Budapest, 2016. 45. p.
[14] Részletesebben Bertha 2003.
[15] Kántor Lajos: A szó és a színpad mélysége. Korunk 1976/7. 502. p.
[16] Bertha Zoltán: Sütő András. Kalligram Könyvkiadó. Pozsony, 1995. 154. p.
[17] Szövegrészletek a drámából, idézi Bertha 2003, 155. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Sapientia EMTE Kolozsvár, alkotmánybíró.
Visszaugrás
