Már nem tudom, hogy melyik szépirodalmi mű olvasásakor jutott eszembe, hogy össze kellene gyűjteni (már amennyire ez egyáltalán lehetséges, és nem egyes utazási irodák "Vasárnap délelőtt Párizsban" jellegű ajánlataira hasonlít ez az elképzelés...) a közjegyzőre, közjegyzői munkára vonatkozó irodalmi idézeteket. Ez a keresés , mint minden értelmes, de szokatlan munka, menet közben kialakítaná azokat a kereteket, amelyekre az anyag kezelhetősége miatt szükség van. Arra gondolok, hogy amikor már nagyjából látszanak a körvonalak, csoportosítani lehetne a "találatokat" aszerint, hogy milyen összefüggésben van szó a közjegyzőről. Az a reményem, hogy mindebből talán kirajzolódhat egy árnyalt kép arról, milyennek látják és láttatják a közjegyzőket azok az írók, akik egyáltalán bizonyos figyelmet fordítanak ránk, illetve elődeinkre.
Először a véletlenek segítettek. Például nagy meglepetésként (hiszen lírai alkotásról van szó) Pablo Neruda Csak a halál című versében (fordította Somlyó György) találtam a következő részt: "Magamban néha látok / feszülő vitorlájú koporsókat / tengerre szállni sápadt halottakkal, holt fürtű nőkkel, / angyali fehérségű pékekkel, / közjegyzőkhöz kényszerített merengő lányokkal..." Ne áltassuk magunkat, a közjegyző itt nem valami pozitív összefüggésben említődik, hiszen a kényszerítés (nem csupán egy merengő lány számára) mindenképpen az erőszak valamiféle jelenlétét mutatja. És hogy miért közjegyzőhöz kényszerítik azokat a lányokat? -ki tudja. Egy jelentős műalkotásban minden a helyén van, így aztán a legokosabb az, ha magától értetődő természetességgel vesz-szük tudomásul, hogy ez így tetszett Nerudának, és kész...
Aztán a román származású világhírű francia filozófus, Emil Michel Cioran megsemmisítésre szánt, de szerencsére mégis kiadott naplójában (Füzetek 1957-1972) találtam az alábbi észrevételt: "Ma délután azt mondtam egy magyar írónak, hogy a francia nyelv jogi nyelv, remekül a kezére áll a közjegyzőknek, arra született, hogy szerződéseket írjanak rajta (mert azok nem tűrik a többértelműséget)." Alighanem a fogalmazás világossága, precizitása, eleganciája mint afféle par excellence közjegyzői erény lebeghetett Cioran előtt, amikor ezt az észrevételt papírra vetette. A francia nyelvet pedig azért szemlélhette ennyire "tárgyként", mivel román anyanyelvűként maga is vendégként érkezett bele.
Ha már naplót említettem, hadd folytassam úgyszintén naplókkal. Thomas Mann 1940 és 1955 között írott naplóiból az Európa Könyvkiadó adott közre egy bőséges válogatást idén. Az Erlen-bachban, 1954. február 2-án kelt bejegyzésben az alábbiak olvashatók: "Ma megvettük a házat. Már reggel fél kilenckor értünk jött az ügynök. Autón mentünk a kilchbergi járás közjegyzőségére.
A közjegyző előadást tartott az idegen tulajdon használatára vonatkozó dologi jogról és hasonlókról." Megjegyzendő, hogy Thomas Mann a naplóit nem irodalmi műveknek szánta, de a nagy író még egy ilyen tényszerű feljegyzésben is hű marad önmagához: lehetetlen nem észrevenni a finom iróniát, amivel ezt az ismeretlen közjegyzőt jellemzi. Azt a valahai elődünket és kollégánkat, aki a Nobeldíjas író-ügyfél miatti nyilvánvaló megilletődöttségét egy kis jogi előadás tartásával próbálja leküzdeni, amit az akkor hetvenkilenc éves Thomas Mann bizonyára nagy önfegyelemmel igyekezett elviselni.
Anna Dosztojevszkaja nem volt író, csupán a világirodalom egyik óriásának felesége, majd özvegye. Nevéhez fűződik egy hihetetlenül érdekes memoár, amelynek tárgya elsősorban maga Dosztojevszkij. Az Emlékeim egyik legérdekesebb fejezete már az író halála utáni időszakra vonatkozik. 1893-ban az özvegy úgy döntött, hogy egy Marksz nevű úriembernek két évre eladja férje műveire vonatkozó kiadói jogait. A szerződést közjegyzői okiratba foglalták, s a könyv nagyon részletesen és érzékletesen taglalja ezt az eseményt. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek belőle. "Három órakor elmentünk a közjegyzőhöz, aki azonnal fogadott. Öt perc múlva Marksz is megjelent, duzzadó pénzes táskával a kezében. Amikor látta, hogy még ott van az iroda személyzete, súgott valamit a közjegyzőnek. "Hazamehetnek" - mondta a közjegyző, mire a személyzet köszönt, s azonnal távozott. Marksz kérésére még az inasát is elküldte, úgyhogy távozásunkkor magunk segítettük föl egymásra kabátjainkat. De Marksz úr még ezzel sem volt megelégedve, s azt kérdezte a közjegyzőtől: Bemehetünk-e a másik szobába? - Tessék besétálni, az a dolgozószobám. Amikor bementünk, Marksz a következő szobára mutatott. - Biztosíthatom önt, Adolf Fjodorovics - mondta a közjegyző -, hogy kívülünk senki sincs a szobában, és senki sem fogja hallani a szerződés felolvasását. Oda nem vezethetem be önöket, mert az a hálószobám. Leültünk. A közjegyző hozzáfogott a szerződés felolvasásához, én meg a hiteles másolatát néztem. Azután aláírtuk a szerződést..." A szövegből egyébként megtudható a közjegyző neve: Andrejevnek hívták. Diszkréciója mai szemmel nézve is figyelemre méltó...
Aztán arra gondoltam, hogy a véletlen segített elindulni, de a továbbiakban helyesebb lenne céltudatosabban keresni. Ebben volt segítségemre irodalomtanár barátom, aki első kutatási területként a Mikszáth CD-t javasolta. Az eredményről a későbbiekben fogok beszámolni. Addig is arra kérek minden Olvasót, legyen társam a kutatásban, és írja meg, ha szépirodalmi alkotásban valamilyen közjegyzői vonatkozást talál... ■
Visszaugrás
