Az olvasó a Magyar Jog tematikus különszámát tartja a kezében, amely az első ügyészségi törvény elfogadásának 150. éves évfordulója előtt tiszteleg. Ennek megfelelően a különszámban megjelenő írások az ügyészség történetébe, alkotmányos helyzetébe, büntető-, és közjogi feladataiba, valamint a jelenkori dilemmáiba is bepillantást nyújtanak. A változatos tanulmányok gazdagságát és eredetiségét jelzi, hogy szerzői amellett, hogy a büntetőjogtudomány jeles elméleti szakemberei közé tartoznak, az ügyészi szervezet vezetőiként, korábbi és jelenlegi alkotmánybíróként, bíróként, illetve ügyvédként gyakorlati tudással és tapasztalattal felvértezettek.
A magyar államszervezetben az ügyészség szinte egyedülállóan nagy hagyományokkal büszkélkedhet, az ügyészek története ugyanis egészen a középkorig nyúlik vissza. A Szent Korona ügyésze és a királyi ügyek igazgatója már a XIII. század óta ügyészi feladatokat látott el, hiszen feladatai közé tartozott a király személyét és az államrendet sértő bűncselekmények miatti vádelőkészítés és vádképviselet. A XVII. századtól kezdve kialakuló tiszti ügyészi hivatalok nemcsak a közrend védelme terén rendelkeztek széles körű jogosítványokkal, hanem a törvényesség érdekében, illetve a közösségi vagy környezeti érdekek védelmében is felléphettek. Vagyis megjelent a modern ügyész szerteágazó feladatainak előképe. A modern ügyészi szervezet felállítása azonban a kiegyezés utáni időkig váratott magára. A polgári állam-, és jogrend igazságszolgáltatását szabályozó törvények között az 1871. évi XXXIII. törvénycikk hozta létre a királyi ügyészséget, amelynek tényleges működését az első királyi főügyész, Kozma Sándor úttörő munkássága alakította ki.
Az elévülhetetlen érdemeket szerző Kozma Sándor nemcsak technikai, hivatali vagy szabályozási értelemben szervezte meg az - egyébként egészen 1900-ig büntetőeljárási kódex nélkül eljáró - ügyészség működését, hanem, ami jóval fontosabb, máig ható ethoszt, lelket nyújtott a szervezetnek. Az ügyészséget az igazságszolgáltatás önálló közegeként jellemezve rögzítette, hogy a "királyi ügyész az állam képviseletében nem peres fél, aki ellenfelén minden áron diadalmaskodni akar, hanem közege azon erkölcsi hatalomnak, amely igazságot kutat és követel." Ennek jegyében intette kollégáit arra, hogy "mellőzzék a szónoklat azon pompáját, mely a tárgyilagosság szűkebb határai közt soha meg nem fér; - azon pathoszt, mely visszaélve a fegyverek egyenlőtlenségével a vádlottat győzelem kedvéért dialectikájával összezúzza, meghurcolja." Míg a szakmai követelmények körében úgy fogalmazott, hogy a "szenvedély és érzelgőség megengedhető tán a védelmek, - de a vád csak egyszerű, szabatos és komoly lehet.", addig az ügyészek erkölcsi integritása tekintetében azt vallotta, hogy az ügyész őre a törvénynek, de nem eszköze a hatalomnak, a kötelességmulasztástól, a "késedelmezéstől" éppen úgy óvakodik, mint a "szükségtelen rémlátástól és a bűnhajhászattól." Kozma Sándor munkásságának máig tartó hatása, hogy az ügyészi kötelékhez tartozás elhivatottságot követel és küldetéstudatot is jelent. A királyi ügyészi szervezet szakmai integritásának további garanciáját jelentette, hogy a hazai büntetőjogtudomány legnagyobb képviselői, így Vargha Ferenc és Finkey Ferenc tölthették be a koronaügyészi tisztséget.
Kozma Sándor intelmeinek fontosságára éppen Magyarország szovjet katonai megszállása és a kommunista diktatúra időszakának tapasztalatai mutattak rá. Ebben a korszakban ugyanis a kommunista párt rátelepedett az
- 321/322 -
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
