Jelen rövid írásomban az alkotmányjogi panasz befogadásának formai és tartalmi követelményeit általánosságban és rendszerszinten elemzem. Általánosságban, mert a legfontosabb befogadási kritériumoknak az e kötet alapjául szolgáló szegedi konferencia és a jelen tanulmánykötet egyéb írásai jóval részletesebb és alaposabb ismertetéseket szenteltek. Rendszerszinten, mert a befogadási feltételekre vonatkozó, különböző jogforrásokban és jogforrási szinteken elhelyezkedő jogi szabályokat a maguk összességében, összhatásukban tárgyalom az alkotmánybírósági gyakorlat fényében.
Elsőként nagyon röviden a befogadási eljárást ismertetem, majd azonosítom a befogadhatóság feltételeit. Ezt követően kísérletet teszek annak megállapítására, hogy ezen feltételek közül melyek formaiak és melyek tartalmiak. Tanulmányom itt kilép a puszta leírás szintjéről, mert a kategorizálás során számos nehézséget azonosítok, amelyek megoldásához kissé mélyebb elemzésekre van szükség. A végső, összegző részben az elért eredmények általánosabb gyakorlati és elméleti következményeit rögzítem. Úgy vélem, hogy a befogadás feltételeinek ezen tudatosabb rendszerszintű vizsgálata hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megérthessük az egyes kritériumok valós természetét és célját, és hogy ezáltal sikeresebb alkotmányjogi panaszok születhessenek. Célkitűzésem tehát alapvetően gyakorlati jellegű, és mivel a konferencia célközönségét is a gyakorló jogászok képezték, így e tanulmány nem tudományos munka, csupán munkasegédlet.
A befogadási eljárás nem titkolt funkciója a beérkező ügyek megszűrése, célja pedig a teljes ülés tehermentesítése. E szelekció révén válik el, hogy mely alkotmányjogi panaszokkal foglalkozik érdemben a testület. Mindazonáltal már az sem biztos, hogy a panasz elér e szűrőfázishoz, hiszen egyes indítványok már a főtitkári előkészítő eljárás során "el-
- 33/34 -
halnak", egyszerű, formátlan tájékoztatás vagy egyesbíró végzés révén. Azaz a befogadási eljárás nem a panaszeljárás nyitó aktusa, hiszen nem az alkotmánybírósági munkafolyamat legelején, hanem később, az elnöki szignálás és érdemi eljárás között helyezkedik el.
Lényeges hangsúlyoznunk, hogy a befogadás nem egyenlő az érdemi döntéssel, az indítvány az érdemi vizsgálat során még visszautasítható.[2] A contrario, a befogadás visszautasítása sem eredményez res iudicatát, bár e megengedő szabályozásnak az előnyeit az indítványozók a határidők szűkössége és az Alkotmánybíróság munkatempója következtében aligha élvezhetik a gyakorlatban. Mindebből látszik, hogy a befogadási eljárás során hozott döntés a főszabály szerint nem érdemi, abból jogi következményekkel bíró következtetések nem vonhatóak le sem az érintett jogszabály, sem a támadott bírói döntés alkotmányosságát illetően. Előfordulhat azonban, hogy a befogadás során hozott döntés az ügy egyedi sajátosságai folytán szinte kényszerítő erővel határozza meg az érdemi döntés tartalmát.
A befogadási eljárás három alszakaszra bontható. Az első az előadó alkotmánybíró eljárása, ez a szakasz feljegyzéssel vagy végzéstervezettel zárul, közbülső munkadokumentumként egyes részletkérdéseket taglaló ún. problematika is születhet. A második szakasz a köröztetés, a harmadik pedig a testület befogadhatóság tárgyában hozott döntési eljárása.
Az előadó alkotmánybíró feladata, hogy kialakítsa álláspontját abban a kérdésben, hogy a panasz befogadható-e vagy sem. Ha úgy véli, hogy a panasz nem befogadható, végzéstervezetet készít a befogadás visszautasításáról. Ha ezzel szemben az az álláspontja, hogy a panasz befogadható, jellemzően feljegyzést készít, ritkábban a panasz érdemi elbírálást tartalmazó határozattervezetet. Ez utóbbi fő oka az ügyintézés gyorsítása. Feljegyzésében az előadó alkotmánybíró sorra veszi a törvényi és ügyrendi követelményeket, végzéstervezetet azonban nem mellékel, mert a befogadásról az Alkotmánybíróság nem hoz formális végzést, annak tényét a testületi ülés emlékeztetője rögzíti. Mivel az ülésről készített emlékeztető az Ügyrend 13. § (3) bekezdése értelmében tíz évig nem nyilvános, az Alkotmánybíróság levélben értesíti az indítványozót, és (amennyiben van) az első fokon eljáró bíróságot. Az alapper ellenérdekű fele a legtöbb esetben mit sem tud a befogadásról, hisz értesítése nem kötelező, és a gyakorlatban nem is igen szokott erre sor kerülni. A befogadási feltételek teljesülését legelőször az érdemi vizsgálat során hozott döntés indokolásában lelheti fel az érdeklődő nyilvánosság. A fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy a befogadás tárgyában hozott döntés az AB "magánügye", arról csak éppen jelzésszerűen értesíti a folyamatban legközvetlenebbül érintetteket. Mindez azért furcsa, mert noha a befogadási döntésnek komoly formális jogi következményei nincsenek (nem eredményez ítélt dolgot, jogorvoslattal nem támadható, nincs jogi kötőereje az érdemi döntés vonatkozásában), mégis húsbavágó jogi reflexhatásokkal bír. Befogadás esetén potenciális esély nyílik arra, hogy az Alkotmánybíróság már akár évek óta nyugvó, jogerős (akár Kúriai) döntéssel védett jogviszonyokat forgasson fel, amely súlyosan és a meglepetés erejével érintheti az alapperben szereplő egyes, nem indítványozó feleket, de akár egyéb harmadik személyeket is. A befogadás visszautasítása pedig (nem jogilag, de a határidők rövidségére tekintettel) gyakorlatilag ellehetetleníti az adott ügyben az Alkotmánybíróság további eljárását, még akkor is, ha arra az indítványozó egyébként korrigálható, apróbb, formai feltételeket érintő tévedése vagy mulasztása miatt került sor.
- 34/35 -
A "köröztetés", pontosabban a rendelkezésre bocsátás a főtitkáron keresztül, elektronikus úton történik. A köröztetés teszi egyrészt lehetővé, hogy az alkotmánybírák észrevételeket tehessenek a tervezetre, másrészt pedig, hogy javasolhassák az ügy teljes ülés elé terjesztését.
A testületi (általában tanácsi) döntési eljárás során a tanácsvezető alkotmánybíró napirendre veszi az ügyet, amelyet az ülésen megtárgyalnak. Ennek függvényében az ügy további sorsa igen szerteágazóan alakulhat. Elképzelhető, hogy az alkotmánybírák azonnal meghozzák a befogadásról szóló (az indítványozó szempontjából pozitív vagy negatív) döntést. Nem ritka, hogy az előadó alkotmánybírónak újabb feljegyzést vagy tervezetet kell készítenie. Elképzelhető, hogy az ülésen elhangzottak alapján az előadó alkotmánybíró visszaadja az ügyet, amely ilyenkor újból szignálásra kerül. A tanács határozhat úgy is, hogy az ügyet a befogadhatóság megvizsgálása céljából a teljes ülés elé terjeszti. Végül elméletileg lehetséges az is, hogy az ügyet átteszik a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező szervhez, bár erre nemigen akadt eddig példa.
Indítványozói szempontból talán a legizgalmasabb kérdés, hogy miképp zajlik a befogadás visszautasítása, ezért a következőkben ezt ismertetem röviden. A befogadás visszautasításáról elegendő rövidített indokolással ellátott végzést hozni, amelyben meg kell jelölni a visszautasítás jogalapját és indokát. E végzés fő részei a tényállás ismertetése, a visszautasítás indokának szöveges kifejtetése, végül a visszautasítás jogcímének megjelölése (az Abtv. rendelkezésére utalással). Sajnálatos módon máig nem teljesen egységes az alkotmánybírósági gyakorlat abban a tekintetben, hogy mit is takar a rövid indokolás, különösen az Abtv. 27. §-a szerinti, ún. "valódi" panaszok esetében, illetve az sem, hogy mely esetben pontosan melyik jogcímet kell megjelölni. Sokszor keveredik például a hatáskör hiányára és az egyéb okból a törvényi feltételeknek nem megfelelés kritériuma azokban az esetekben, amikor az indítványozó a bírósági ténymegállapítás, illetve mérlegelés felülvizsgálatát indítványozza.
A visszautasító végzést közölni kell az indítványozóval, szükség szerint az első fokon eljáró bírósággal, valamint áttétel esetén az ellenérdekű féllel is.[3] A végzés ezután anonimizált formában elérhetővé válik az Alkotmánybíróság határozatai című hivatalos lapban, és az AB honlapján.
Előrebocsátom, hogy a talán túlzottan erősnek ható, az Abtv.-ben is többször szereplő[4] "követelmények" kifejezés helyett inkább a "feltételek" fogalmát fogom használni. Egyrészt azért, mert ez a fogalomhasználat is rendelkezik jogszabályi alappal,[5] másrészt mert az Alkotmánybíróság hozzáállása alapvetően indítványozóbarát (és annak is kell lennie), azaz nem az indítványok befogadásának visszautasításában, hanem befogadásában érdekelt, az
- 35/36 -
Alaptörvényben[6] rögzített alaptörvényvédelmi funkciójából fakadóan. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a követelmények kifejezést az Abtv. kizárólag a főtitkár előkészítő eljárása kapcsán használja, a feltételek szót pedig a tanács befogadási eljárása ismertetésekor. Mindez azért kelti fel érdeklődésünket, mert három (pontosabban két és fél) esetben van átfedés a főtitkár és a tanács által vizsgált elemek (követelmények vagy feltételek) között. Ilyen a határidő, az indítványozói jogosultság, és a hatáskör kérdésköre, ez utóbbi azzal a caveattal, hogy a főtitkár/egyesbíró csak a nyilvánvaló hatáskörhiányt állapíthatja meg. Azaz a határidő, az indítványozói jogosultság és a hatáskör egyszerre minősül követelménynek és feltételnek is, míg "tiszta" feltételek például az Abtv. 29. §-ában foglalt kritériumok. Azaz sajnálatos módon az egyes kritériumokat nem lehetséges vegytisztán, az adott eljárási szakasznak megfelelően, a főtitkári fázisban követelménynek, a tanácsi fázisban pedig feltételnek nevezni. Mindenesetre annyit sugall ez az eltérő fogalomhasználat, hogy a főtitkár/egyesbíró által vizsgálandó elemek keményebbek, durvábbak, ők csak akkor avatkozhatnak be, ha a panasznak valamilyen különösen éles hiányosságát tapasztalják, hiszen ők követelményeket keresnek a testületek hatáskörébe tartozó lágyabb feltételekkel szemben. Ez a megközelítés megfelel az egyes szerveknek az alkotmányjogi panaszeljárás egészében elfoglalt szerepének és funkciójának.
A befogadási eljárást alapvetően két jogszabály, az Abtv. illetve az Alkotmánybíróság Ügyrendje szabályozza. Az Abtv. 56. § (2) bekezdése szerint "[a] tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit".[7] Ez indirekt módon előírja, hogy amennyiben a befogadhatóság törvényben előírt tartalmi feltételei közül akár csak egy nem áll fenn, a panaszt nem lehet befogadni. Ezzel szemben az Ügyrend 30. § (1) bekezdése ekképp fogalmaz: "ha a panasz visszautasításának feltételei nem állapíthatók meg, a panaszt be kell fogadni".[8] Az Abtv. megfogalmazása a feltételek vonatkozásában inkább pozitív, a befogadhatósági feltételek meglétét vizsgálja és példálódzó jellegű, míg az Ügyrend inkább negatív, és a visszautasítás okainak taxatív listáját adja. Megítélésem szerint e megközelítésbeli alapvető különbség nem okoz komoly törést az alkotmánybírósági gyakorlatban. A két eltérő szabályozás egy és ugyanazon érme két oldalát jelentik, az Alaptörvény, illetve az alapjogok védeme tekintetében ugyanazt az értékességet együttesen testesítik meg. Mindenesetre az Ügyrend pusztán megfogalmazása alapján ügyfélbarátabbnak tűnik, mert zártsága miatt kiszámíthatóbbnak látszik: a panasz befogadását az Ügyrend alapján csak akkor lehet visszautasítani, ha megállapítható legalább egy a taxatívan felsorolt visszautasítási indokok közül. Ezt a pozitív első benyomást azonban kissé lerontja, hogy a taxatíve felsorolt indokok közül több (pl. az érintettség, a jogorvoslat kimerítése, és a 29-31. § szerinti feltételek) mérlegelésen alapszik, ami nyilvánvalóan a kiszámíthatóság ellen ható tényező.
Ha pusztán az Abtv. befogadásra vonatkozó szabályát[9] vesszük figyelembe, könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a tanács a befogadás során kizárólag tartalmi feltételeket vizsgál, továbbá hogy a formai feltételeket a főtitkár korábban már megvizsgálta,
- 36/37 -
és ha azoknak a panasz nem felelt meg, tájékoztatással lezárta az ügyet, vagy egyesbírói végzés született benne. Ez a hirtelen következtetés azonban sajnálatosan téves. Noha az Abtv. nem szól róla kifejezetten, de a tanács formai és tartalmi feltételeket egyaránt vizsgál, ami egyértelműen kiderül egyes, a befogadás visszautasítását lehetővé tevő jogcímekből, amelyekkel az Ügyrend ruházza fel a tanácsot, és amelyek inkább formai természetűek, vagy legalábbis annak tűnnek (pl. elkésettség, egyéb törvényi feltételek). Hogy megértsük, miért, meg kell vizsgálnunk az érintett feltételeket közelebbről.
A leghatékonyabb vizsgálati módszernek az tűnik, ha az Ügyrendben negatíve meghatározott[10] feltételek listáját vesszük alapul. Ennek értelmében az alkotmányjogi panaszt vissza kell utasítani, ha
a) az Abtv. 29. §-ában foglalt feltételek nem állnak fenn (azaz nem állapítható meg bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés),
a felvetett alkotmányossági problémát az Alkotmánybíróság korábban már elbírálta (res iudicata),
b) az indítványozó érintettsége nem állapítható meg, vagy az indítványt nem jogosult terjesztette elő,
c) az indítvány elkésett, és igazolási kérelemnek nincs helye vagy az indítványozó igazolási kérelmet nem terjesztett elő vagy azt az Alkotmánybíróság elutasította,
d) az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit nem merítette ki,
e) az indítvány elbírálása nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe,
f) a hiánypótlás vagy egyéb nyilatkozat elmaradt, amely az ügy elbírálását ellehetetleníti,
g) az indítvány egyéb okból nem felel meg a törvényi feltételeknek.
Még a formai, illetve tartalmi kategorizálás előtt érdemes felfigyelnünk arra, hogy a fenti körülmények fennállta a befogadás visszautasítására teremt jogalapot, de közülük több (határidő, nem jogosulttól érkezett, hatáskör) megegyezik az egyesbírói visszautasítás jogcíméivel.[11] Az egyesbírói visszautasításnak azonban vannak egyéb olyan jogalapjai is, amelyek a befogadás visszautasításának jogcímei között nem szerepelnek. Az egyesbíró visszautasíthat akkor, ha a beadvány nem indítvány, vagy ha az indítvány nyilvánvalóan alaptalan. A testület ezen szempontokat érdekesképpen nem veheti figyelembe a befogadás visszautasítása során, azaz az egyesbíró itt a testület felé magasodhat. Ráadásul olyan kérdésekben van erre lehetősége, amelyek meglehetősen nehezen megfoghatónak és kevésbé objektívnak tűnnek. Hiszen milyen jogszabályi fogódzóink vannak annak eldöntésére, hogy egy beadvány mikor nem indítvány, illetve arra, hogy pontosan mit is jelent az, hogy az indítvány nyilvánvalóan alaptalan. Egy módon tudunk harmóniát teremteni az egyesbírói és a testületi visszautasítás között, mégpedig úgy, ha a két fenti "speciális" egyesbírói feltételt maradéktalanul besoroljuk az Ügyrend azon kitétele alá, hogy "az indítvány egyéb okból nem felel meg a törvényi feltételeknek". Ezt a könnyű menekülési útvonalat azonban a primér nyelvtani elemzés nem igazán támogatja, hiszen egymást kizáró szempontoknak tűnnek például az indítvány törvényi feltételeknek nem megfelelő mivolta, illetve a beadvány nem indítványi
- 37/38 -
jellege. Az előbbi már indítványt feltételez, a másik pedig eleve kizárja azt. Illetve az, hogy az indítvány egyéb okból nem felel meg a törvényi feltételeknek, korántsem tűnik "nyilvánvalóan" megállapíthatónak, és így nyilvánvalóan alaptalannak sem.
A következőkben rátérünk e rövid tanulmány központi témájára, a befogadási feltételek formai vagy tartalmi jellegének vizsgálatára. Mivel erősen elsodorna bennünket fő tárgyunktól, eltekintünk a tartalom és a forma megkülönböztetésének filozófiai nehézségeitől, és attól, hogy egyáltalán elválasztható-e egymástól e két fogalom az Alkotmánybíróság gyakorlatában. A formai és a tartalmi vizsgálat szoros összefonódására az alábbi példát hozom fel. Az indítványozónak a határozott kérelem[12] részeként meg kell jelölnie azt az alaptörvényi, illetve törvényi rendelkezést, amely indítványozói jogosultságát megalapozza. Ez egyértelműen formai feltételnek tűnik, hiszen arról van szó, hogy egy adott jogszabályi rendelkezés szerepel-e az indítványban vagy sem. A3044/2016. (III. 3.) AB végzés azonban rávilágított arra, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Ugyanis ha az indítványozó nem Alaptörvényben biztosított jogára, hanem például az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében rögzített jogbiztonság elvére hivatkozik (amelyet alkotmányjogi panaszban is megtehet visszaható hatályú jogalkotás vagy a kellő felkészülési idő elmaradása esetén[13]), akkor formailag az Abtv. 26. vagy 27. §-ára történő hivatkozás nem teremt megfelelő jogalapot az indítványozásra, hiszen azok strikt értelmezés mellett csak az Alaptörvényben biztosított jog esetében teszik lehetővé a jogsérelem orvoslását. A gyakorlatban tehát egy egyértelmű formai kritérium is szükségessé teheti tehát a bizonyos értelemben megengedőbb tartalmi vizsgálatot.
Jelen tanulmány céljaira tekintettel azonban egyszerűen elfogadjuk a de jure helyzetet,[14] hogy az alkotmányjogi panasz befogadásának formai és tartalmi feltételei léteznek. Ez az Abtv. alapján biztosan kijelenthető, azt azonban már az Abtv. sem rögzíti, pontosan mely feltételek minősülnek formainak, és melyek tartalminak, illetve, hogy mi a két kategória közötti elhatárolás kritériuma. Vizsgálódásunk során első lépésben azt próbáljuk megállapítani, hogy milyen ésszerű kritérium képezheti az elhatárolás alapját, majd az Abtv. saját meghatározásai alapján vesszük sorra az egyes feltételeket.
Az első probléma, amellyel szembe találjuk magunkat, ha a kategorizálást meg kívánjuk tenni, a formai és tartalmi minősítés elhatárolásának kritériuma. Tartalom és forma közti differentia specificának elméletileg több tényező is kínálkozik. A különbség tételezhető például azon az alapon, hogy az adott feltétel mérlegelésen alapul-e, vagy sem. Az
- 38/39 -
előbbit tartalmi, az utóbbit formai feltételnek nevezhetnénk. Ezen az alapon az érintettség, a jogorvoslat kimerítése, az Abtv. 29. §-ába foglalt feltételek megléte, és az ítélt dolog az Abtv. saját meghatározása alapján mérlegelési jogkörben vizsgált tartalmi feltétel.[15] A többi feltételt (a nem jogosulttól származás, a határidő, a jogorvoslat kimerítése, a hatáskör, a hiánypótlás elmaradása és az egyéb törvényi feltételeknek való megfelelés) sem tekinthetjük kizárásos alapon formai feltételnek, hiszen az érintett jogszabályhely szóhasználatából ("különösen") nyilvánvaló, hogy a tartalmi feltételek felsorolása csupán példálódzó jellegű volt. Így az ésszerűség alapján indokolt lehet például, hogy akár az indítványozói jogosultságot, akár a határidőt, akár az egyéb törvényi feltételeknek való megfelelést tartalmi feltételnek tekintsük.
Aztán másodjára lehetne különbséget tenni a szerint, hogy a tanács vizsgálja-e a feltételek megvalósulását vagy a főtitkár, hiszen maga az Abtv. fogalmaz úgy, hogy a befogadási eljárás során a tanács a panasz befogadhatóságának tartalmi feltételeit vizsgálja.[16] E megkülönböztetésnek olyan szempontból is lenne létjogosultsága, hogy a főtitkár nem rendelkezik határozathozatali jogosultsággal, az egyesbíró döntésének legitimitása pedig a testületi döntésekénél csekélyebb. Így ésszerű lenne, ha ezen utóbbi szervek csupán az objektívebbnek tűnő formai feltételek alapján utasíthatnák vissza a panaszt,[17] és a tartalmi (érdemi, jelentősebb) feltételek vizsgálata pedig a tanács hatáskörébe tartozna. Ezt a lehetőséget azonban maga az Abtv. zárja ki akkor, amikor a főtitkár hatáskörébe utalja mind a formai, mind a tartalmi feltételek meglétének vizsgálatát.[18] Ebből az a meglepő következtetés adódik, hogy lehetséges az, hogy egy ügy érdemi vizsgálat nélkül, tartalmi (és nem formai) minősége alapján nem jut el még a befogadási szűrő elé sem, azaz tartalmilag már azelőtt gyakorlatilag[19] végleges verdikt kerül róla kimondásra, mielőtt valamely testület elé kerül. Ezzel szemben áll az az indokolható jogkeresői igény, hogy az ügyről tartalmi szempontok alapján ne egy személy, hanem egy testület határozzon. Ezt az igényt azonban egy még nyomósabb, az Alkotmánybíróság hatékony működéséhez fűződő szempont felülírja.
A főtitkárt felhatalmazó szabály[20] egyébként is számos "misztikus" elemet tartalmaz. Az Abtv. lényegében három vizsgálati fókuszt határoz meg a főtitkár számára az indítvánnyal kapcsolatban: egyrészt az eljárás megindítására való alkalmasság, másrészt a törvényben előírt formai és tartalmi feltételeknek való megfelelés, harmadrészt pedig az eljárást gátló akadályok fennállása vizsgálatát. E hármas feladatkörrel számos probléma van. Egyrészt nem tudjuk, mikor alkalmas az indítvány az eljárás megindítására, ha a törvényi feltételeknek való megfeleléstől elkülönülten vizsgáljuk ezt a kérdést, ahogy azt az Abtv. fogalmazása sugallja. Másrészt nem világos, mik lehetnek azok az eljárást gátló akadályok. Harmadrészt nem tudni, mi történik akkor, ha a főtitkár szerint az indítvány nem alkalmas az eljárás megindítására, vagy fennállnak az eljárást gátló akadályok, azonban az indítvány egyébként megfelel a
- 39/40 -
törvényben előírt tartalmi és formai követelményeknek. Ezekben az esetekben az Abtv. ugyanis nem rendelkezik hiánytalanul a jogalapokról!
A főtitkár levélben értesíti az indítványozót arról, hogy indítványa nem alkalmas az eljárás megindítására, vagy azzal szemben fennállnak az eljárást gátló akadályok, bármik is legyenek azok. Nem merül fel probléma abban az esetben, ha a tájékoztatást az indítványozó elfogadja. Ha azonban nem fogadja el, és ezt minden további nélkül megteheti, az ügy az egyesbíró elé kerül, aki nem utasíthatja vissza az indítványt azon a jogcímen, hogy az nem alkalmas az eljárás megindítására, vagy hogy azzal szemben az eljárást gátló akadályok állnak fenn. Ilyen visszautasítási jogcímeket ugyanis az Abtv. nem tartalmaz. Az egyesbíró rendelkezésére álló "speciális" jogcímek, a nem indítványnak minősülés, illetve a nyilvánvaló alaptalanság esete nem feltétlenül egyezik meg a fenti főtitkári kategóriákkal. Azaz az Abtv. visszautasításra vonatkozó jogalapi rendszere hiányos.
További probléma, hogy az egyesbíró elméletileg olyan alapon is visszautasíthatja az indítványt, amire a főtitkári vizsgálat nem terjedhetett ki, és amit a visszautasítást megelőzően az indítványozó sem ismerhetett meg, hiszen a nem indítványnak minősülést, illetve a nyilvánvaló alaptalanságot a főtitkár nem vizsgálhatta, és arról ennek következtében az indítványozót sem értesíthette. Emiatt részben értelmetlenné válik az a szabály is, hogy az egyesbíró az indítvány érdemi vizsgálat nélküli visszautasításáról szóló döntését a főtitkár javaslatára hozza meg,[21] hiszen a főtitkár nyilvánvalóan nem tehet javaslatot egy olyan kérdésben, amelyet meg sem vizsgálhat. Ezt a problémát csak egyetlen módon tudjuk feloldani, mégpedig úgy, ha az eljárás megindítására való alkalmatlanságot a nyilvánvaló alaptalanság kategóriájára, az eljárást gátló akadályok fennállását pedig a beadvány nem indítványi minőségére szűkítjük le. Csak ezzel a szűkítő értelmezéssel tehetjük zárttá az Abtv. jogcímekre vonatkozó rendszerét.
Mindez azonban nem menti meg a koherenciát az eggyel tágabb vizsgálódási körben, a befogadási eljárás során. Hiszen a tanács csak az Ügyrend taxatív listájából választhat visszautasítási okokat ebben az eljárási szakaszban. Így nem feltétlenül képes arra, hogy valós jogcímen utasítson vissza egy indítványnak nem minősülő beadványt, jóllehet, a nyilvánvalóan alaptalan indítvánnyal (és így ezen keresztül az eljárás megindításra való alkalmatlansággal, mint fentebb láttuk) az Abtv. 29. §-ában foglalt feltételekbe kapaszkodva elboldogulhat. A tanács rendelkezésére álló egyetlen generális visszautasítási jogcím (az indítvány egyéb okból nem felel meg a törvényi feltételeknek) ugyanis ebben az esetben nem nyújt segítséget. Ez az általános jogcím [a h) pont] más esetekre szolgál, például amikor az indítványozó nem jelölte meg indítványozói jogosultságának jogalapját vagy nem alapjogra hivatkozik.
Tegyük fel például, hogy az alkotmányjogi panaszt sajtpapírra vagy rizsszemekre írták fel. Ekkor ugyan maradéktalanul megfelelhet a formai és tartalmi feltételeknek, mégis indokoltnak tűnhet az a főtitkári minősítés, hogy a panasz egészének formája eljárást gátló akadályt képez. Ha az erről szóló főtitkári tájékoztatást az indítványozó nem fogadja el, az egyesbíró némi kiterjesztő értelmezéssel még visszautasíthatja az ügyet az Abtv. 55. § (4) bekezdés d) pontja alapján, azaz azon alapon, hogy a beadvány nem indítvány. Ha azonban a főtitkár és az egyesbíró figyelme ellankad, és mért ne lankadhatna el, a tanács a befogadási eljárás során már nem tudja visszautasítani a
- 40/41 -
sajtpapírra írt, a törvényben foglalt formai és tartalmi feltételeknek egyébként teljes mértékben megfelelő indítványt.[22] Ha a tekercs egyébként bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést tartalmaz, az indítványt be kell fogadnia és érdemben kell foglalkoznia vele.[23]
Végül harmadik elhatárolási kritérium lehet az, hogy az ügy érdeméhez kapcsolódó feltételeket tartalmi feltételnek tekintsük, míg az ahhoz nem kötödőeket formainak. Ezen az alapon formai feltételnek minősül a határidő, a nyilvánvalóan nem jogosult általi előterjesztés, a nyilvánvalóan nem alkotmánybírósági hatáskör, a beadvány nem minősül indítványnak, és a nyilvánvaló alaptalanság kérdésköre. Azaz a fenti, Ügyrendi listánkról a "c", a "d" és az "f" pontok, kiegészülve az egyesbíró "speciális" jogcímeivel. Ezen feltételek formai mivoltát maga az Abtv. mondja ki[24] azáltal, hogy előírja, hogy fennállásuk esetén az indítvány nem kerül érdemi elbírálásra.
Ez a felosztás sem teljesen következetes, mert a határidő az Abtv. 56. § (2) bekezdése miatt de jure tartalmi feltételnek minősül. Menthetjük a kivételt azzal a megokolással, hogy a határidő az egyetlen olyan tartalmi feltétel, amely nem tartozik az ügy érdeméhez, azonban szorosan tapad egyes tartalmi feltételekhez, például az érintettséghez. A határidő (mint általában az idő) valóban roppant különleges természetű jogi jelenség. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az Alkotmánybíróság már több ízben bővítette az Abtv. idevágó, nyelvtanilag egyértelmű határidős szabályait, kétségtelenül contra verba legis, a törvény betűjével ellentétes módon. Figyelemre méltó, hogy a határidő ezekben az esetekben az érintettség egyértelműen tartalmi követelményével állt összefüggésben. A száznyolcvan napos határidő kapcsán, a bírák nyugdíjazásával kapcsolatos ügyben az Alkotmánybíróság például a következőket állapította meg: "[a]z Alkotmánybíróság álláspontja szerint az érintettség abban az esetben is megállapítható, ha jogszabály alkalmazására, érvényesítésére szolgáló cselekmények még nem történtek, de jogszabály erejénél fogva olyan jogi helyzet keletkezett, amelyből egyértelműen következik, hogy a panaszolt jogsérelem közvetlenül belátható időn belül kényszerítően bekövetkezik".[25] Azaz, azok is sikeresen nyújthatták be panaszukat, akik aktuálisan még nem voltak érintettek, és aktuálisan érintetté csak jóval a száznyolcvan napos határidő eltelte után esetleges jelleggel (mert addig még lényeges körülmények megváltozhatnak) válnak majd. Végeredményben a határidő objektív és formai kritériumát az érintettség kibővítése segítségével "puhította fel", és tette ténylegesen mérlegelést igénylő, tartalmi kritériummá a taláros testület. A hatvan nap esetében a férfiak negyven év munkaviszony utáni nyugdíjazása iránti népszavazási ügyben került sor hasonló alkotmánybírósági döntésre. Ebben az esetben az "érintettek" nem kapták meg (és nem is kellett volna megkapniuk) a rendes bíróság jogerős döntését, mivel az alapperben félként nem szerepeltek. Ezáltal kérdésessé vált, honnan kell számítani az alkotmányjogi panasz benyújtására nyitva álló határidőt. A vonatkozó normák strikt értelmezése alapján a tudomásul szerzés időpontja sem jöhetett volna szóba, hiszen a döntés közlése nem maradt el,[26] csak éppen velük nem közölték azt.[27] Az alapjogi
- 41/42 -
védelem garantálása érdekében lényegében itt is az érintettség megállapíthatósága céljából kezelte szabadabban az Alkotmánybíróság a törvényi határidőt (illetve annak kezdetét), és a határidő kezdő időpontját a Kúria honlapján való közzététel napjától számította.[28]
Mint láttuk, a határidő mint tartalmi jellegű jelenség mindkét ismertetett esetben szoros kapcsolatban állt az érintettség tartalmi feltételével. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a befogadhatóság feltételei között felállítható egyfajta teleologikus hierarchikus rend, legalábbis a szerint, hogy formai vagy tartalmi feltételről van-e szó. Az igazságos (vagy inkább alkotmányos) döntés érdekében, az alapjogvédelem kiterjesztése céljából a tartalmi feltételek hiányát a formai feltételek szabad kezelésével lehet rugalmasan kipótolni. Ha hiányzik az aktuális vagy közvetlen érintettség, a határidő "tartalmiasítása" (végeredményben felpuhítása, hiszen mérlegelés tárgyává válik) révén mindez könnyen pótolható. Az aktualitás esetében például azzal pótolhatjuk a hiátust, hogy a határidőt a szükségszerű okozatiság törvényére hivatkozva mintegy prolongáljuk, a közvetlenség követelményét pedig azáltal tesszük megkerülhetővé, hogy a bírósági döntések nyilvánosságának alapelvébe kapaszkodva a kezdő határnapul egy, az Abtv. által nem ismert határnapot teszünk meg. Ezen technikák meglehetősen önkényesnek tűnnek, bizonyos értelemben azok is. Azonban az Alkotmánybíróság mint a jogrend csúcsán elhelyezkedő döntéshozó szerv nem igen lehet meg ilyen praktikák nélkül, ha alkotmányvédelmi funkcióját hatékonyan be kívánja tölteni. Bizonyos azonban, hogy ezen eszközökkel roppant körültekintően és kivételes esetekben élhet csupán.
Mint láttuk, a három distinkció közül egyik sem vezet hézag-, illetve problémamentes felosztáshoz. A mérlegelésen alapulással mint elhatároló ismérvvel az volt a gond, hogy egyes prima facie nem mérlegelésen alapuló feltételek (például a határidő kérdése, amely a jogszabály szerint objektív számításon alapul, és amelynek minden egyes vizsgálat során ugyanarra az eredményre kellene vezetnie, vagy hogy megadta-e az indítványozó indítványozói jogosultságának jogalapját) bizonyos esetekben mégis mérlegelés tárgyává teendőek. Az intézményi megkülönböztetést sem találtuk igazán szerencsésnek, azon fentebb említett nehézség miatt, hogy a főtitkár, az egyesbíró és a testületek által vizsgált feltételek között számos átfedés van. Az általam leginkább követhetőnek tartott ismérv, az ügy érdeméhez való kapcsolódás azzal az előnnyel bír, hogy jól kiélezi az egyes feltételek között fontossági különbségeket, és így az ahhoz kapcsolódó intézményi szereplők hatáskörét is erősen szétválasztja, azonban hátránya, hogy nem mindig lehet egyszerűen eldönti, mi tartozik az ügy érdeméhez.
Az Abtv. alapján néhány feltételről azt kell vélnünk, hogy tartalmi.[29] Ezek az érintettség, a jogorvoslat kimerítése, a 29. § szerinti feltételek, a határidő és az ítélt dolog (a listáról az a, b, c, d, és e pontok). Szembeötlő, hogy a határidőt is tartalmi feltételnek tekinti az Abtv., pedig az strikt és objektív határidőszámításokon nyugvónak tűnik a jogszabály szerint. Ennek okát korábban már megvizsgáltuk. A vonatkozó rendelkezésben szereplő "különösen" szócska
- 42/43 -
miatt úgy tűnik továbbá, hogy a tartalmi feltételek e felsorolása nem zárt, azaz a többi feltétel minősítését a jogszabály nem végzi el. Ránk vár a feladat, hogy a csoportosítást elvégezzük.
A hatáskör kérdése egyértelműen tartalmi feltételnek tűnik. Ezen álláspontunkat erősíti az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdése, az Alkotmánybíróság hatáskörét megnyirbáló szabály, amely vonatkozásában az alkotmánybírósági gyakorlat fényében a tárgyi szűkítést megszorítóan, a kivételeket pedig kiterjesztően kell értelmezni.[30] Azaz mindenképp érdemi mérlegelést igényel a dolog, ez pedig a feltétel tartalmi jellege mellett szól. Nem feledkezhetünk meg azonban arról a lehetőségről, hogy az egyesbíró végzésben visszautasíthatja azt az indítványt, amely nyilvánvalóan nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe. Ez pedig intézményi megfontolások (az egyesbírói döntés nem testületi jellege miatt) miatt inkább arra utal, hogy a hatáskör problématikájának egyes dimenziói formai jellegűek, amelyeket puszta rátekintés által, nyilvánvalóan meg lehet állapítani. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a formai és tartalmi minősítés közötti határvonal nem diszkrét, csupán fokozati. Mint a rádión a hangerőszabályozó-csúszka. Ha az alaptörvény-ellenesség csak látszólagos, vagy legalábbis nem súlyos, csupán a jogrend rendes működésének "háttérzaja" marad, az Alkotmánybíróság ingerküszöbét nem lépi át, és a feltételeket szigorú, formai módon közelítik meg. Ha azonban az alapjogi sérelem fülsüketítően hangos, a taláros testület felteszi a zajforrásra a megsemmisítés hangtompítóját, és a befogadási feltételeket tartalmi alapon, lazábban értelmezi.
A következő vizsgálandó feltétel az ügy elbírálását ellehetetlenítő elmaradása a hiánypótlásnak vagy egyéb nyilatkozatnak, illetve az ismételt hiányos benyújtás. A hiánypótlás elmaradásának vagy az indítvány ismételt hiányos benyújtásának feltétele tartalminak tűnik, mert nem egyszerűen a hiánypótlás formai megléte számít, hanem hogy tartalmilag releváns, érdemi hiánypótlásra kerüljön sor. Ennek megítélése mérlegelés kérdése, bár azokban az ügytípusokban, ahol már megszilárdult az alkotmánybírósági gyakorlat, elképzelhető az egyesbírói szintű visszautasítás is, és a "formai" azonosságokon alapuló kezelési technika. A feltétel második fordulata, az "egyéb nyilatkozat" elmaradása is inkább tartalmi jellegű feltételnek ítélhető első látásra. Előkérdésként merül fel minden esetre az, hogy mely nyilatkozatok elmaradása lehetetlenítheti el egyáltalán az elbírálást. Vannak az alkotmányjogi panaszeljárásban olyan nyilatkozatok, amelyek az eljárás megszüntetésével járhatnak az indítvány okafogyottá válása következtében.[31] Ilyen például az az eset, amikor az indítványozó alkotmányjogi panaszát a Kúria döntésére kiterjesztve nem tartja fent,[32] azaz lényegében visszavonja az indítványát.[33] Vizsgált esetünkben nyilvánvalóan nem ilyen jellegű nyilatkozatra kell gondolni, hiszen az eljárás megszüntetése nem kógens, csupán diszpozitív jogszabályi rendelkezés, azaz ezen nyilatkozat elmaradása az ügy elbírálását nem feltétlenül lehetetleníti el. Van-e egyáltalán olyan nyilatkozat, amelynek elmaradása ellehetleníti az elbírálást? Nemigen. Ebből következik, hogy az elbírálás ellehetetlenülése alatt az érdemi elbírálás ellehetlenülését kell értenünk. Ez azonban előbbi megfontolásainkkal kissé szembe megy, hiszen ha az ügy érdemileg nem
- 43/44 -
bírálható el, akkor a visszautasításában inkább formai szempontoknak kellene dominálnia, holott előbb állapítottuk meg, hogy a hiány megítélése első sorban tartalmi jellegű, hiszen nem tudható előre egyrészről azt sem, hogy milyen tény szorul igazolásra, és az sem, hogy a mellékelt dokumentum megfelelő igazolás-e.
A következő vizsgálandó feltétel az, amikor az indítvány egyéb okból nem felel meg a törvényi feltételeknek. Mi lehet ez az egyéb ok? E kérdés megválaszolása érdekében legjobb, ha megvizsgáljuk az Alkotmánybíróság idevágó gyakorlatát. Elegendő, ha csak három, viszonylag friss döntést elemzünk, amelyben a befogadás visszautasítására az egyéb törvényi feltételeknek való nem megfelelés miatt került sor. A IV/1558/2015. számú ügyben ezt a jogcímet hívták elő azon indokolás mellett, hogy az Alkotmánybíróság a tények felülmérlegelésére nem rendelkezik hatáskörrel.[34] Meglátásom szerint ez hibás módszer, mert helyesebb lett volna a hatáskör hiányára hivatkozni és az Ügyrend 30. § (2) bekezdés f) pontját megjelölni. Egy másik ügyben[35] a megjelölt alaptörvénybeli sértett szakasz nem minősült Alaptörvényben biztosított olyan jognak, amelyre alkotmányjogi panaszt közvetlenül lehetne alapítani, és ezért indokolták a visszautasítást az egyéb törvényi feltételeknek való nem megfeleléssel. Ez a megoldás is igencsak megkérdőjelezhető, mert a megjelölt probléma nagy valószínűséggel szubszumálható az érintettség hiányának esetköre alá, hiszen ha valami nem alapjog,[36] akkor az indítványozó nem lehet (személyesen, közvetlenül, és aktuálisan) érintettje sem. A harmadik vizsgált ügyben[37] végre helyes megoldással találkozunk. Itt az egyéb törvényi feltételek alatt azt értették, hogy a kérelem nem határozott, mert nem tartalmaz alkotmányjogilag releváns indokolást.
Megjegyzendő, hogy a határozott kérelem kritériumának vizsgálatára már a főtitkár is komoly figyelmet fordít, és e feltétel hiányában tájékoztatással vagy egyesbírói végzéssel zárulhat az eljárás. Az alapos főtitkári ügyelőkészítésnek köszönhetően a befogadási eljárás során a törvényi feltételeknek egyéb okból történő nem megfelelés - helyes alkalmazás esetén - viszonylag ritka, és többnyire akkor fordul elő, ha az indítvány több kérelmet tartalmazott, melyek közül volt legalább egy olyan, amelyet a főtitkári előkészítő eljárás során érdemi vizsgálatra érdemesnek ítéltek meg és "továbbengedték" az ügyet.
Összefoglalva azt tapasztalhattuk, hogy akár helytelen, akár helyes az Alkotmánybíróság gyakorlata e tekintetben, inkább tartalmi kérdésekről van szó az egyéb okból a törvényi feltételeknek való nem megfelelés esetében. Ugyanis tartalmi alapon lehetséges csak megítélni, hogy az indítványozó a tények felülmérlegelését kérte-e, hogy melyik alaptörvénybeli rendelkezésre lehet alkotmányjogi panaszt alapítani, illetve, hogy határozott-e a kérelem (pl. van-e indokolás és hogy az alkotmányjogi szempontból releváns-e).
A fentieket összegezve arra a talán első hallásra abszurd eredményre jutottunk, hogy a befogadás feltételei szigorú értelemben véve mind tartalmi feltételek, formai feltétel nincs.
- 44/45 -
A határidőt, a jogorvoslat kimerítését, az érintettséget, az ítélt dolog, illetve a kellő súly problémáját maga az Abtv. minősíti tartalmi feltételnek. A taxatív lista többi feltételéről (hatáskör, hiánypótlás, egyéb ok) pedig mérlegelés után láttuk be, hogy inkább tartalmi jellegűek.
Az Alkotmánybíróságon néhány határesetben valamilyen "hatodik érzékkel" megsejtett alapjogi sérelem alapján dől el egyes feltételek formaiként vagy tartalmiként történő kezelése. Ez azonban a gyakorlatban általában nem okoz jelentős problémát, és nem jár a kiszámíthatóság sérelmével, hiszen a legtöbb panasz esetében egyértelmű, szinte formaivá degradálódó tartalmi feltételek (pl. határidő, jogorvoslat kimerítése, ítélt dolog, hatáskör, hiánypótlás, de sokszor az érintettség is kizárható szinte "formai" mérlegeléssel) alapján ítélhető meg.
Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből?
Következtetésinket két alcsoportra bonthatjuk. Egy belső, szervezeti és egy külső, a jogalkalmazó, jogkereső közönséget érintő kategóriára.
Az első, belső szervezeti jellegű összegző megállapításunk, hogy a főtitkári előkészítő eljárás sokkal jelentősebb és érdemibb annál, mint amilyennek első látásra tűnik. A fenti, meglehetősen bonyolult kérdések láttán megkockáztatható az a kijelentés, hogy az alkotmánybírósági eljárásjog (különösen annak főtitkári, előkészítő szakasza), pozitív jogi szempontból sokkal nehezebb, mint az érdemi alkotmányjogi döntés meghozatala, az alkotmányjogi anyagi jog. Ez utóbbi területén kész sémák és tesztek állnak rendelkezésre, illetve különböző metajurisztikus megfontolások teszik jogilag kevésbé kötötté a döntést. Az előkészítő eljárás feladata azonban az, hogy e második fázis alkalmazásának alapját, azaz a releváns alkotmányjogi tényállást az indítványból tisztán jogtechnikai eszközök segítségével kikristályosítsa. További fontos, szervezeti jellegű eredménye vizsgálódásunknak annak rögzítése, hogy a főtitkár, az egyesbíró, az elnök és a testületek között igen szoros együttműködés szükséges a hatékony alapjogvédelem megvalósítása érdekében, hiszen a főtitkár, illetve az egyesbíró nem mindig tudhatja (és tegyük hozzá: néha jobb, ha nem is akarja tudni), hogy egy adott feltételt mennyire formai vagy tartalmi jellegűnek ítéljen meg egy konkrét ügyben. A bírák nyugdíjazásának ügye, vagy a férfiak negyven év munkaviszony utáni nyugdíjazásával kapcsolatos népszavazási ügy főtitkári körültekintés nélkül simán fennakadhatott volna a határidő egyébként meglehetősen objektív és általában rutinszerűen minden további nélkül alkalmazható szűrőjén.
A jogalkalmazók, jogkeresők pedig a fentiek alapján arra a következtésre juthatnak, hogy a befogadás végeredményben kivétel nélkül kisebb-nagyobb mértékű mérlegelésen (ha tetszik: önkényen) alapul. Ezért teljesen biztosan nem tudható, hogy melyik indítvány kerül befogadásra, és ezt a bizonytalanságot nem feltétlenül az Abtv. 29. §-ának gumiszabályai okozzák, mint ahogy azt komolyabb reflexió nélkül gondolnánk. Elégedetlenségre azonban nincs ok. Egyrészről a gyakorlat alapján nagyon magas valószínűséggel megítélhető, hogy egy panasz befogadásra kerül-e vagy sem, a jelenlegi szűrőrendszer már meglehetősen kiszámítható módon működik. Másrészről ez a bizonytalanság megteremti annak lehetőségét is, hogy az indítványozó még a legobjektívabb feltétel hiánya esetében is reménykedhessen ügye sikerében. Ennek feltétele, hogy releváns alkotmányjogi érvekkel meg tudja győzni az Alkotmánybíróságot arról, hogy az ő egyedi esetében az általában formai feltétel inkább tartalmi jellegű.
- 45/46 -
This paper examines the requirements on the format and content of petitions (constitutional complaints) initiating Constitutional Court proceedings in the preliminary examination phase. It comes to the conclusion that, despite the explicit statutory language, there is no clear difference between such conditions and that all requirements might be regarded as substantive (i.e. non-formal). It also argues that a bunch of constitutional norms and their interpretations are currently generating a very important new legal field, the constitutional procedural law which will gain more and more momentum in the future constitutionalism. ■
JEGYZETEK
[1] E témakörben kiváló összefoglalást nyújt Bitskey Botond - Török Bernát (szerk.): Az alkotmányjogi panasz kézikönyve. HVG-ORAC, Budapest, 2015. 83-92. pp.
[2] Vö. az Abtv. 64. §- ával.
[3] Az Abtv. 26. § (1) bekezdése és 27. §-a szerinti panasz esetén.
[4] Ld. például Abtv. 55. § (2) bek. és (3) bek.
[5] Ld. például Abtv. 56. § (2) bek.
[6] 24. cikk (1) bek.
[8] Ügyrend 30. § (1) bek.
[10] Ügyrend 30. § (2) bek.
[11] Ld. Abtv. 55. § (4) bek.
[12] Abtv. 52. §.
[13] 3062/2012. (VII. 26.) AB határozat, [88],[89].
[14] De jure, mert maga az Abtv. említi elkülönítve a formai és tartalmi feltételek kategóriáit. Ld. például Abtv. 55. § (2) és (3) bek.
[15] Vö. 56. § (2) bek.
[16] Abtv. 56. § (2) bek.
[17] Illetve a főtitkár esetében az eljárás lezárásáról beszélhetünk.
[18] Abtv. 55. § (2) bek.
[19] Azért nem jogilag végleges, mert sem a főtitkári tájékoztatás, sem az egyesbírói végzés nem jelent ítélt dolgot.
[20] Abtv. 55. § (2) bek.
[21] Abtv. 55. § (5) bek.
[22] Vagy legalábbis az Alkotmánybíróság nem képes megjelölni a visszautasítás jogcímét.
[23] Ld. Ügyrend 30. § (1) bek.
[24] Abtv. 55. § (3) bek.
[25] 33/2012. (VII. 17.) AB határozat, Indokolás [66].
[26] Abtv. 30 § (2) bek.
[27] Ld. a 28/2015. (IX. 24.) AB határozatot.
[28] 28/2015. (IX. 24.) AB határozatot, Indokolás [19].
[29] Ld. Abtv. 56. § (2) bek.
[30] Ld. 40/2012. (XII. 6.) AB határozat, Indokolás [20].
[31] Ld. Ügyrend 67. § (1) bek.
[32] Vö. Ügyrend 46. § (6) bek. utolsó mondat.
[33] Ld. Ügyrend 67. § (2) bek. c) pont.
[34] 3263/2015. (XII. 22.) AB végzés, Indokolás [25].
[35] Ld. 3222/2015. (XI. 10.) AB végzés, Indokolás [28].
[36] Pl. az Alaptörvény O) cikk, T) cikk (1), 28. cikk.
[37] Ld. 3253/2015. (XII. 22.) AB végzés, Indokolás [8].
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanácsadó, Alkotmánybíróság.
Visszaugrás
