A mű bevezetésében található Márai Sándor-idézetet látva ("egy napon megtudjuk, az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová...") az Olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon milyen ismeretlen, rejtelmes utakon kíván végigkalauzolni minket a Szerző? Nochta Tibor, a pécsi jogi kar civilistája arra vállalkozott, hogy megossza a hazai olvasóközönséggel ismereteit, kutatási eredményeit, gondolatait a társasági jog egyik "szeletéről", a felelősségről, amely problematikáról talán nem túlzás kijelenteni, hogy a fentebb említett jogterület, de általában véve is a magánjog kardinális jelentőségű kérdése. A felelősséget a kötelezettségekért, illetőleg a kötelezettségek megszegéséért való helytállásként definiálhatjuk,[1] a könyv célja bemutatni ennek a jogi jelenségnek az alakulását a fontosabb jogtörténeti ismereteken, a tagi felelősség korlátozásán, a vezetői, felügyelőbizottsági, könyvvizsgálói felelősségen keresztül, az egyetemleges felelősség elemzésén át egészen a társasági jog és a házassági vagyonjog átfedéséig. Komoly szakmai felkészültségről tanúskodó, precíz, a jövőbeni esetleges reformokra is irányadó munkával szembesül mindenki, aki a Dialóg Campus Kiadó által megjelentetett műben a Szerzővel együtt "végigjárja ezeket az utakat".
A hazai társasági jog elemzésénél elengedhetetlen, de egyben hasznos és érdekes feladat visszatekinteni a nagy elődök (Kuncz Ödön, Apáthy István, Nagy Ferenc, Rudolf Lóránt) munkásságára, illetve a XIX. század mértékadó jogszabályára, az 1875. évi K.T-re. A Szerző bemutatja a törvény születését, azokat az időket, amikor is "felvették a kereskedelmi jogi kodifikáció elejtett fonalát",[2] konkrétan amikor 1872-ben Apáthy István - az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc egykori hadnagya, később egyetemi tanár - kapott megbízást Szlávy József minisztertől arra, hogy készítse el a magyar kereskedelmi törvénykönyv tervezetét a német törvénykönyv elvei alapulvételével, amely törvényt 1875-ben fogadott el az Országgyűlés, és 1876 január 1-jén lépett hatályba. A könyvben bemutatásra kerülnek a K.T. jogszokásra és üzleti szokásra, jogforrási hierarchiára, illetve a kereskedelmi társaságokra vonatkozó szakaszai, utóbbiak kapcsán különös tekintettel a felelősség szabályozására, ennek nyomán megállapítva, hogy - az európai kereskedelmi törvénykönyvek mintájára - a társasági típusok egyik meghatározó ismérve tradicionálisan is a társaságra illetőleg a tagokra vonatkozó felelősségi normák természetében lelhető meg.
A jogtörténeti "kalandozás" nem ér véget a kereskedelmi törvény elemzésével, sor kerül a korlátolt felelősségű társaság és a már "elfeledett" csendes társaság felelősségi viszonyainak értékelésére is az 1930. évi. V. tc. alapján. A történelmi visszatekintésnek azonban csak úgy van értelme, ha sikerül belőle adott esetben máig irányadó következtetéseket levonnunk, ezt a Szerző meg is teszi, amikor megállapítja, hogy a magánjogi felelősség vétkességen nyugvó alapvető általános szabályait - főként a tagoknak és a vezető tisztségviselőknek a társasággal szembeni kötelezettségszegései esetében - lényegében objektív mérce alkalmazásával szigorította a jogalkotó. A kereskedelmi társaságokra vonatkozó kártérítési felelősség típusalkotó hatása abban állt, hogy a társaság tartozásaiért viselendő tagi felelősség korlátlansága, közvetlensége és az egyetemlegesség a személyegyesítő, míg a tagi felelősség korlátozottsága a tőketársulásokra volt jellemző. A korabeli törvénymagyarázatok és a bírói gyakorlat alapján megállapítható, hogy a felelősség fő súlypontjai voltak: a társaság tőkéjének és a tagok, a kisebbség vagyoni jogainak védelme, a hitelezői követelések szavatolása, a harmadik személyek érdekeinek biztosítása és közérdek megóvása.
Nem mellőzhető ugyanakkor a Ptk. hatályba lépésétől 1989-ig terjedő időszak értékelése sem, ezért a Szerző említést teszt a szocialista átalakulás jegyében a klasszikus magánjog és a K.T. részleges elsorvasztásának folyamatáról, a társasági jog laza és rendszertelen halmazáról.
A felelősség, mint magánjogi kategória egyik alapproblematikáját feszegeti ez a fejezet, a probléma
- 137/138 -
lényege abban áll, hogy a felelősség, és annak mértéke nem kerülhet a törvénytől függetlenül teljesen szabad kézbe.[3] A könyv szemléletesen mutatja be a felelősség jogi megítélésének történelmi "hullámzását": kezdve a római jogi, az eleinte az objektív felelősség dominanciáján nyugvó, majd a szubjektív elemeknek teret engedő justinianusi felfogást, a középkori jog visszatérését az objektivitáshoz, a XVIII. században a szubjektív felfogás újjáéledését, végül a XX. század és napjaink - alapvetően az objektivitáson és a totálreparációs elven nyugvó - modern kárfelelősségi elméleteit, nem mellőzve olyan nagy hazai jogtudósok ilyen témájú munkásságának megemlítését, mint Marton Géza, Eörsi Gyula, Sólyom László, Harmathy Attila, Kecskés László, és Lábady Tamás.
A felelősség korlátozásával összefüggésben a Szerző nagymértékben hagyatkozik a nagy előd, Grosschmid Béni megállapításaira, és e sajátos jogi jelenség elemzésekor az olvasó számára betekintést nyújt a nagyobb európai jogrendszerek felelősségkorlátozási modelljeibe is, megismertetve például az angol contemplation rule (előreláthatósági korlát), a német allgemeines Lebensrisiko (általános életbeli kockázatvállalás), vagy a francia domage moral (eszmei kár) intézményét. A könyv szempontjából legnagyobb jelentőséggel itt a korlátozott felelősség társasági jogi funkciójának tárgyalása bír, melyet a kiemelkedő gazdasági kockázat és veszély vállalásának egyfajta "honoráriumaként" definiál, figyelemre méltó továbbá a korlátolt felelősség társasági jogi szabályozása jogpolitikai hátterének (nagyobb tőkekoncentráció elősegítése), illetve a korlátolt felelősség ellensúlyozásának bemutatása ("a tagi felelősség korlátozása - fékek és ellensúlyok nélkül - a kockázatvállalás ingáját nem kívánatosan a tagról a társaság hitelezői vagy a korlátlanul felelős tag irányába téríti ki"). Említést tesz továbbá a Szerző az antik és a középkori jogokban kialakult társasági jogi felelősségkorlátozási "kezdeményekről", például a compagnia-ról vagy a commenda-ról.
A társasági jogban a felelősségkorlátozás szempontjából az "áttörést" a kapitalizmus hozta el ("megállapítható, hogy a tőketársulások felelősségi vonzáspontja egyre inkább a korlátozott felelősség lesz"), ami ugyanakkor a privátautonómiába történő állami beavatkozás erősödésével járt. Itt ejt szót először a Szerző a korlátozott felelősség egyik legfontosabb szabályozási kérdéséről, a korlátozott tagi felelősség áttöréséről (Durchgriff).
A felelősségkorlátozás hatályos Gt.-beli jelentősége szépirodalmi igényességgel kerül érzékeltetésre: "társasági törvényünk felelősségi jogi szövetében a korlátozott felelősségre utaló felelősségi szálak végigfutnak az általános rendelkezéseken csakúgy, mint az egyes társaságokra irányadó, valamint a konszernjogi szabályokban". Megismerkedhetünk a felelősség halmozásának tilalmával, az "unokatilalommal" (egyszemélyes társaság nem lehet egyszemélyes társaság egyedüli tagja), a társasági formakényszerrel, a megszűnt társaság tartozásaiért való felelősséggel, illetve a korlátozott felelősséggel való visszaéléssel. Különös figyelmet szentel a Szerző a már említett "felelősség-áttörésnek", amelynek két jogalapja tipikusan a konszernjogi befolyásszerzéssel, illetve a illetve a társaság jogutód nélküli megszűnésekor a tag vagy részvényes által kapott likvidációs hányaddal van összefüggésben, ugyanakkor mindkét esetkör egyfajta ún. jogi chicane-ra vezethető vissza. Ennek kapcsán a komoly nemzetközi kitekintést demonstrálja többek között az 1905-ös United States v. Milwaukee Transit Co.-ügy, abból az amerikai bíróság által elvi éllel kimondott jogtételek és a csődjogi szabályozáshoz kapcsolódó "deep rock doctrine" bemutatása, valamint a francia Cour de Cassation ez irányú ítélkezésének ismertetése.
Hasonlóan részletes képet kapunk a hatályos Gt. felelősségáttörési szabályairól, különösen érdekes a bírói mérlegelés szerepének vizsgálata a tartósan hátrányos üzletpolitika megítélése kapcsán. Végül a Szerző levonja a következtetést: "egy társaság jogi személyisége nem biztosíthat abszolút felelősségi védettséget a tagi felelősségkorlátozás vagy kizárás által".
Újabb úthoz érkezünk, amely - a Szerző szavaival élve - egyike a társasági jogi felelősség "sugárútjainak", azaz kiemelkedő jelentőségű területeinek. Ezt érzékeltetve tárgyalásra kerül az üzletvezetők szerepe jogdogmatikai és történeti megközelítésben. Figyelemre méltó a vezetéselméletek részletes tárgyalása, így megismerhetjük az ún. menedzserszemléletet", a "megbízó-ügynök elméletet" és az amerikai corporate governance-t (modern vállaltirányítási szisztéma, amely a menedzser és a tulajdonos viszonyából kiindulva a tulajdonosi érdekeket helyezi a társasági érdek elé), amelyek mind szoros összefüggésben vannak a vezető tisztségviselők magánjogi felelősségével.
A képviselet és az üzletvezetés szükségszerűen találkozik a társasági jogban, azonban a két jogintézmény dogmatikai különbözősége miatt a Szerző szükségesnek tartja bemutatni ennek a sajátos összefonódásnak a történetét. Az "időutazás" - természetesen - az ókori Rómában kezdődik, a középkori és az újkori jogokkal folytatódik, illetve szó esik
- 138/139 -
az 1875. évi K. T. vonatkozó rendelkezéseiről (első társasági jogi kódexünk az üzletvezetésre vonatkozóan diszpozitív, míg a képviseletre kógens szabályokat írt elő). Bemutatásra kerül a korabeli elvárhatósági mérce: az üzletvezetőtől olyan szorgalom és gondosság volt elvárható, amelyet saját ügyeiben szokott tanúsítani (szemben a ma hatályos "fokozott gondosság" követelményével). Az igazgatóság tagjai helyzetének megítélését jól érzékelteti a nagy jogtudós, Kuncz Ödön megfogalmazása: "az rt. sorsa az igazgatóság kezébe van letéve, az életben a közgyűlés és a felügyelőbizottság az igazgatóság által kiírt "i" betűre csak a pontot teszik ki", ebből a kiemelt szerepből következik - a Szerző által látványosan, gyakorlati példákkal bemutatott - széles körű kárfelelősség.
A könyv különös értékének tekinthető a nemzetközi nyitottság, ennek egy eleme a társaságok vezetésének felelősségi vonzáspontjait a modern társasági jogokban vizsgáló fejezet. Ennek kapcsán elkerülhetetlen a kontinentális és az angolszász felfogás összehasonlítása: a kontinentális, felróhatósági koncepcióval szemben az angol megközelítést elsősorban a képviseleti-meghatalmazotti megítélés jellemzi, azaz a vezető tisztségviselőkre úgy tekintenek, mint a társaság "fiduciáriusaira". A kontinentális Európa jogászainak mindig érdekességnek számít az angolszász jog, nincs ez másképp a társasági jogban sem, ezért külön értéke a műnek a fiduciárius kötelezettségrendszer tárgyalása, ami nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a vezető tisztségviselők kötelezettségei az Európában megszokott megoldásokra, konkrétan a vezetői felelősség esetében itt is a vezető és a társaság közötti fiduciárius viszonyrendszer differenciáltabban van szabályozva (ez feltehetőleg összefügg a bírói jog kvázi törvényerejével). Tartalmilag ilyen kötelezettségek a társaság érdekében történő jóhiszemű cselekvés (duty to act bona fidae, duty of loyalty), a szakértelem és az elvárható gondosság (duty of acting with due care and diligence), a jogszerű cél érdekében való cselekvés, az igazgatóság és a társaság érdekkonfliktusai elkerülése (duty to avoid conflicts of interest), melyeket a Szerző részletesen elemez. Figyelemre méltó a társasági jog és a csődjog összefüggéseinek megemlítése az 1896. évi angol csődjogi törvény (Insolvency Act), a jogszerűtlen, csalárd gazdálkodás (wrongful trading) kapcsán.
Az Egyesült Államok társasági jogi szabályai túlnyomórészt hasonlítanak az angol meghatározó tényezőkre. A "társasági hűség" (duty of loyalty) rendkívül részletesen van szabályozva, több részeleme is felismerhető: a társasággal szembeni versenyhelyzet elkerülése, a társaság helyzetével valamilyen magánügylet céljából való visszaélés tilalma (corporate opportunity), a tranzakciók nyilvánosságra hozatala a társaság irányába, a kisebbség védelme, a társaság feletti kontroll eladásának vagy vételének tilalma. Érdemes megvizsgálni (és összevetni a hatályos magyar szabályozással) az amerikai jog vezetői "emberképét": az "ordinarily prudent person" (átlagosan megfontolt személy), mint viszonyítási alap a magyar Gt.-nek a gyakorlatban nehezen értelmezhető "fokozott gondosság"- követelményéhez képest egyszerűbb, ugyanakkor a jogalkalmazó számára praktikusabb, életszerűbb megoldást nyújt.[4]
A Szerző betekintést nyújt a francia társasági jog vonatkozó részeibe is: figyelemre méltó a tényleges vezető (dirigeant de fait) és a joglátszat szerinti vezető (dirigeant apparent) között felelősségi szempontból történő különbségtétel, utóbbi körbe azok a személyek tartoznak, akik eseti meghatalmazással bírnak a vezetők részéről. A felelősség megállapítása szempontjából a francia jogban a felelősségi tényállás megvalósulásakor a cégjegyzékbe bejegyzett tisztségviselő személye a meghatározó. Megismerkedhetünk továbbá a francia elvárhatósági mércével ("bon père de famille"), és a "leválasztható vétkességgel" ("faute detachable" - az ügyvezetői tevékenységen kívül tanúsított vétkes magatartás) is.
A német jog elemzésekor a Szerző bemutatja a vezetők felelősségi helyzetének két aspektusát: a társasággal szembeni felelősséget és a taggal, illetve a hitelezővel szembeni közvetlen kártérítési felelősséget. Rávilágít az angol joghoz hasonló kötelezettség-rendszerre, amely a vezetőktől a társaság jogszerű működésének biztosítását, a társaság ügyeiben gondos eljárást, illetve a társaság irányában tanúsítandó hűséget követeli meg. Különösen érdekes továbbá a felelősségáttörésnek a vezetői felelősséggel való összefüggése a konszernjogi tényállások kapcsán: "az irányító többséggel rendelkező tagok jogi helyzete átdimenzionálhatja a vezető tisztségviselők kártérítési felelősségének határait".
A vezetői felelősség elemzése a hatályos magyar jog vizsgálatával folytatódik, a Gt. szabályai alapján a vezető tisztségviselő harmadik személyeknek kárt okozó magatartása "feloldódik" a társaság magatartásában, azaz a reparációt kereső szempontjából úgy kell tekinteni, mintha a károkozó magatartást a társaság "követte volna el". A társasággal szembeni vezetői felelősség alapja döntően az, hogy az ügyvezetési kötelezettségeiknek miként és mennyiben tettek eleget, e szempontból meghatározó a Gt. által megszabott elvárhatósági mérce: "a vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható fokozott gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni". Ahhoz tehát, hogy a vezető kimentse magát a felelősség alól, meghatározott feltételeknek kell eleget tenni: az ügyek intézése során az ilyen pozícióban levő személyek
- 139/140 -
gondosságával történő eljárás, a társaság érdekei elsődlegességének figyelembevétele, a jogszabályok, a társasági szerződés, a társaság legfőbb szerve határozatainak betartása.
A Szerző - tanúsítva az európai társasági jogban való jártasságát - szót ejt a második európai formációról, az európai részvénytársaságról, megállapítva, hogy a vonatkozó uniós szabályozás nem tartalmaz speciális felelősségi szabályokat, de az irányítás szisztémája meghatározza a kötelezettségeket és ezzel együtt a felelősség irányait is (az európai részvénytársaságot lehet az angolszász board of management szisztémával és a kontinentális igazgatóság - felügyelőbizottság szisztémával is alapítani).
A konszernjog is több felelősségi kérdést vet fel, így például a konszernközpont és a konszernvállalatok igazgatóságának felelősségét a részvényesek irányába, vagy az ún. uralmi szerződéseknek a vezetők hatáskörének elvonására, illetve utasíthatóságukra vonatkozó rendelkezései kapcsán kialakuló felelősségi helyzet kérdését.
Felismeri a Szerző azt a tényt, hogy a vezetők (nem csak magánjogi) felelősségének kérdése különösen a társaság esetleges csődhelyzetekor merül fel. Ismerteti ennek kapcsán azt az - egyre erőteljesebb - igényt, hogy szigorodjon az ez irányú szabályozás (és összhangba kerüljenek a vonatkozó társasági és a csődjogi szabályok), ennek kapcsán mintaként javasolja az angolszász jogrendszerekben jól bevált "wrongful trading" intézményét. Az intézmény célja az, hogy a vezető tisztségviselők csődhelyzet esetén akár magánvagyonukkal is feleljenek veszteséges gazdálkodásukért a hitelezők irányában.
A Szerző - Lábady Tamással összhangban - javaslatot tesz arra, hogy a készülő új Polgári Törvénykönyvbe kerüljön be a gazdasági társaságok vezető tisztségviselőire nézve önálló felelősségi alakzat, megemlítve ugyanakkor azt az álláspontját, hogy amennyiben a társasági jog nem kerül be az új magánjogi kódexbe (jelenleg ez a megoldás tűnik valószínűbbnek), akkor a tisztségviselői felelősség szabályozása inkább a társasági törvényre tartozik.
A modern piacgazdaság megbízható, hitelező- és befektetőbarát jellegéhez szükségszerűen hozzájárul a gazdasági társaságok megfelelő belső és külső felügyelete. Mindennek az intézményi kereteit a különböző jogrendszerek eltérően szabályozzák, de
- 140/141 -
alapvetően két szisztémára lehet osztani a megoldásokat: létezik egyrészt az ún. angolszász board-rendszer, amelynek lényege, hogy az igazgatóságnak (board of management) szerepe van a társaság vezetésében és felügyeletében is, ennek oka az, hogy a tagok kevésbé kívánnak beleszólni a társaság működésébe. Az igazgatóságon belül egyes tagok ellenőrzési feladatokat látnak el, ennek megfelelően a felelősség is a betöltött szerephez igazodik. A másik modell az ún. kontinentális szisztéma, amelyben a felügyelőbizottság külön szervként jelenik meg, részletes törvényi szabályok biztosítják hatáskörét, amelyek adott esetben az igazgatóság fölé rendelést is lehetővé teszik.
Fontos társasági jogi felelősségi kérdéseket tartalmaznak az ún. felelős vállalatirányítási kódexek (corporate governance), amelyek az Európai Unió 2003. évi, társaságokra irányadó Cselekvési Tervének megfelelően tartalmazzák a társaságok belső szervezeti és működési rendjét. Figyelemre méltó az irányítási rendszerek nemzetközi változási tendenciáinak nyomon követése, és ennek kapcsán az a felvetés, hogy a zárt, illetve a nyílt alapítású részvénytársaságok nem feltétlenül kezelendőek azonosan a vezetés és az irányítás szabályozásakor.
Nem kerüli el a Szerző figyelmét a hatályos Gt.-nek az a sajátos - és megállapítása szerint nehezen indokolható - megoldása, ahogyan a felügyelőbizottság tagjainak felelősségét rendezi. Hasonlóan az igazgatóság tagjainak felelősségéhez, az ellenőrzési kötelezettségük megszegésével okozott kárért a tagok korlátlanul és egyetemlegesen felelnek a társaság irányába, az igazgatósággal ellentétben azonban a felügyelőbizottság tagjai nem "menekülnek" a felelősség alól akkor sem, ha nem vett részt a döntésben, vagy a határozat ellen szavazott.
A társaság törvényes működésének egyik biztosítékaként szolgáló könyvvizsgáló intézményét vizsgálva a Szerző figyelemmel kíséri az ez irányú nemzetközi folyamatokat is (a közelmúltban történt amerikai könyvvizsgálati botrányok következtében az Egyesült Államokban és Európában kialakult szigorítási igény), amelyek egyik megnyilvánulása például a könyvvizsgálói összeférhetetlenséget szabályozó amerikai Sarbanes-Oxley törvény, vagy az Európai Bizottság vonatkozó Közleménye. Külön felhívja a figyelmet a könyvvizsgálatról szóló jogszabályok és a Ptk. deliktuális felelősségre vonatkozó rendelkezései közötti összhang megteremtésére, figyelemmel a Ptk. ún. "québec-i klauzulájára".
A társasági szerződés elemzésekor - bizonyítva a témában való jártasságát - Szerző precízen definiálja a társasági szerződést, vizsgálja továbbá a szerződést megkötő felek autonómiája és a törvény viszonyát, amelynek kapcsán megállapítja, hogy mind a kereskedelmi, mind a magánjogi társaságok esetében a felelősség rendezése a törvény feladata, a diszpozitivitásnak csak szűk körben, a tagok egymás közti viszonyában van helye.
Vizsgálat tárgyává teszi továbbá a társaság alapítását megelőző különböző formájú, ún. szándékleveleket is, hangsúlyozva, hogy ezek a megállapodások a törvényi felelősségi szabályok mellőzésére nem alkalmazhatóak.
Az utolsó felelősségi jogi "ösvény" a házastársak közös vagyona és a gazdasági társaságok vagyona kapcsolatának, illetve felelősségi vonzatainak vizsgálata. Ez a kérdéskör gyakran felmerül az ítélkezési gyakorlatban is, amit a Szerző érzékeltet a betéti társaság és a közkereseti társaság működése során a házastársak közti "vagyonvegyülés" problémájával.
A könyv tanulmányozása azért jelentett különösen értékes szakmai "kalandozást" e sorok írója számára, mert - mint ahogy azt Nochta Tibor bebizonyította - a társasági jog viszonylag "száraz" szabályai, például az egyes társaságok felelősségi formációi is tartogatnak olyan kihívásokat és - a Szerző szavaival élve - rejtett "ösvényeket", amelyeket érdemes végigjárni a magánjog irányába nyitott elméleti és gyakorló jogászoknak.
Úgy vélem, hogy a könyv olyan különösen hasznos megállapításokat tartalmaz, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni a Gt. - illetve általában a társasági jog -, valamint a Ptk. reformja kapcsán.
Végül - de nem utolsósorban - ajánlom e művet mindazoknak, akik az igényes mondatszerkesztés, a szabatos nyelvhasználat és az irodalmi színvonalú stilisztika miatt példát kívánnak maguk elé állítani tudományos munkáik, vagy éppen mindennapi fogalmazványaik elkészítésekor. ■
JEGYZETEK
[1] Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 1998. 278. o.
[2] Kuncz Ödön-Nizsalovszky Endre: A kereskedelmi törvény és joggyakorlata. Grill Kiadó, Budapest 1937. 32. o.
[3] Vö. Savigny: System des heutigen römischen Rechts, VIII. 1849. 278. o.
[4]A vezetői felelősségről és az Egyesült Államok társasági jogáról ld. Kelemen Dániel: A vezetők magánjogi felelőssége az Egyesült Államok és Magyarország társasági jogában.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
