A szerb állam korai középkori feudális korszakából nem rendelkezünk írott forrásokkal, ezért feltételezzük, hogy a társadalmi viszonyokat kizárólag a szokásjog szabályozta. A legrégebbi szláv irodalmi forrás, a Letopis popa Dukljanina (Dukljanin pópa évkönyve) IX. fejezetében elmeséli, hogyan hívta össze Svetopelek király (aki egyébként a délszláv népek történetében ismeretlen) "népének" gyűlését, hogy megállapítsa királyságának határait. A szerző beszámolója szerint 12 napon keresztül különböző kérdéseket tárgyaltak meg István pápa[1] legátusának és III. Mihály bizánci császár (842-867) küldötteinek jelenlétében és végezetül (a király) számos törvényt és jó szokást hozott, melyekkel megismerhetünk, ha elolvassuk a Methodiusnak nevezett szláv könyvet: abban megtalálhatjuk, milyen jó dolgokat hozott a legjóságosabb király."[2] A szövegben előforduló "szláv könyv" és "Methodius" kifejezéseket különbözőképpen értelmezték. Azt állították, hogy ez alatt a községek közötti határt megállapító statútum értendő, vagy pedig különböző iratok és dokumentumok gyűjteménye. Ezen kívül van egy olyan nézet is, mely szerint Dukljanin páter a bizánci Nomokanonra céloz, melyet Methodius érsek fordított szláv nyelvre.[3] Ez utóbbi állítás a "Szláv könyv"-ben az első szerb törvényt látja, vagyis egy olyan törvénygyűjteményt, amelyet a római törvényekből (leges) és a szokásokból (boni mores) állítottak össze, és ezt összehasonlítja a nyugati világ korai feudális államaiban készült ismert barbár római jogi gyűjteményekkel (leges Romanae Barbarorum).[4]
Hogy ebből mi igaz, azt ma lehetetlen biztosan megmondani, mert "Methodius Szláv könyvének" szövege nem maradt fenn. Ezt tetézi még az is, hogy a Letopis popa Dukljanina mint történelmi forrás igen megbízhatatlan. Gyakran keveredik benne a történelem a meséléssel, így nyitva marad a nagy kérdés, hogy vajon az említett népgyűlés valóban ülésezett-e, és hogy született-e ott egyáltalán bármiféle törvény.
A XII. század végétől a XV. század közepéig terjedő időszakban, amikor is a Nemnjic királyi nemzetség, később annak örökösei, a Lazarevic és a Brankovic család uralkodott Szerbiában, szilárdultak meg a feudális társadalmi viszonyok és erősödött meg ill. terjeszkedett az állam. A szomszédos országokhoz (Bizánc, Ma-
- 161/162 -
gyarország, Velence, Dubrovnik, az adriai városok) fűződő kapcsolatok, akár ellenségesek voltak akár barátiak, oda vezettek, hogy egyre erősebb lett Szerbiában az idegen (különösen a bizánci) hatás. Ez a befolyás valamint az állam belső fejlődése természetesen megjelent a jogban is. A XII. század végén jelennek meg az első írásos források, számuk a XII. es XIV. század során egyre növekszik. A megértés és kutatás megkönnyítése érdekében ezeket most négy csoportba osztjuk: oklevelek, államközi szerződések, törvények és városi statútumok.
Tartalmuk szerint az oklevelek a középkori Szerbiában általában adománylevelek voltak, melyekben az uralkodó földbirtokot és kiváltságokat adományozott. Ezeket a megajándékozottak személye tekintetében három csoportba oszthatjuk: a) a templomoknak és kolostoroknak adott kolostori oklevelek; b) a feudális uraknak adott nemesi oklevelek; c) a városoknak adott városi oklevelek. A legnagyobb számban kolostori oklevelek maradtak fenn a szerb és görög kolostorokban (mindenekelőtt Athoszban, a Szent Hegyen), mivel ott jobbak voltak a fennmaradás feltételei. Ezzel szemben viszont csak kevés nemesi és városi oklevél maradt fenn. Az okleveleket az uralkodó önállóan vagy a rendi gyűlésen a legmagasabb világi és egyházi méltóságok jelenlétében bocsátotta ki. Néhány oklevelet az aranypecséttel is elláttak (chrysobulla, hrisovulje). Az okleveleket szláv (ószerb) nyelven írták, a XIV. században pedig görögül. Dusan cár törvénykönyvének kihirdetéséig (1349), mely Szerbia egész területére vonatkozott, a törvények helyett az oklevelek voltak a legfontosabb jogforrások. Bennük szabályozták a társadalmi és jogi viszonyokat, mindenek előtt a kiváltságos és az alárendelt rendek jogait és kötelességeit.
A jogtörténet számára időrendi sorrendben a következő oklevelek a legfontosabbak:
A legrégebbi fennmaradt oklevél a hilandari oklevél 1198-99-bőI.[6] Ebben az oklevélben Nemanja István nagyzsupán (1168-1196), a dinasztia alapítója, megajándékozta Hilandar kolostorát, de látható, hogy nem az ő uralkodásának ideje alatt, hanem leköszönése után bocsátották ki. Az oklevél azért fontos a jogtörténet számára, mert itt látható első alkalommal a parasztok röghöz kötése a feudális Szerbiában.
1219-ben a szerb egyház autonómiát kapott. Nemanja legfiatalabb fia, Száva, kihasználva a Balkánon uralkodó zavaros politikai és egyházi viszonyokat, melyeknek oka az volt, hogy 1204-ben a keresztes lovagok elfoglalták Konstantinápolyt, Nizzában kieszközölte a szerb egyház autonómiáját, és felszentelték az első szerb érseknek. Bár ez az akkori ohridi érsek, Demetrios Chomatianos erős ellenállásába ütközött, az autonóm szerb egyház megalapításának egyik eredménye többek között az is lett, hogy bővítették és újjáépítették a régi templomokat és kolostorokat. Ilyen körülmények között egyre növekedett az egyház birtoka.
- 162/163 -
Az önálló szerb érsekség székhelye Zica kolostora lett, amely Nemanja örökösének, Száva bátyjának, Nemanjic Istvánnak (1196-1228), az első szerb királynak az apátsági temploma volt.[7] Amikor Nemanjic Zica kolostorát megalapította, egy aranypecsétes oklevélben 1220-ban bőségesen megajándékozta a kolostort. A király Zica templomának 57 falut, 8 legeltetésre alkalmas hegyet, 217 pásztorcsaládot és számos jobbágyparasztot adományozott. A jogtörténet számára azért fontos ez az arannyal lepecsételt oklevél, mert az egyház bírósági illetékességével kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaz. A rendi hovatartozástól függő büntetéseket szab ki és benne találhatók az első házassági jogi előírások.[8]
A függő és alárendelt lakosság kötelességeit felsoroló legrégibb oklevél Vladislav király uralkodásának korából származik (1234-1243). Ezt az aranypecsétes oklevelet a király a Lim völgyében levő bisztricai Szűzanya kolostornak adományozta, ezért nagy jogtörténeti jelentősége van.[9]
Meg kell még említeni I. Uros király (1243-1246) 1253 körül kiadott oklevelét, melyben két templomot adományozott. E két templom volt a humi eparchia püspökének székhelye.[10]
Három, Milutin király (1282-1321) uralkodásának idejéből származó oklevél különleges helyet foglal el a jogtörténetben. Milutin király uralkodása alatt erősen támaszkodott az egyházra a bátyjával, Dragutinnal folytatott harcban, sok kolostort épített, renovált és bőségesen megajándékozta őket. Az uralkodása alatt kibocsátott számos oklevél közül csak hármat említünk meg: a szkopjei oklevelet, melyet a Szkopje közelében található szeravai Szent György kolostornak adományozott; a Szent István oklevelet, mely a banjskai aranypecsétes oklevélként is ismeretes, mivel a banjskai Szent István kolostornak adta; a harmadik pedig a gracanicai aranypecsétes oklevél, melyet a Pristina közelében fekvő Gracanica kolostorának adományozott.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
