A büntetőügyekben lefolytatott eljárások fő feladata a valósággal egyező tényállás feltárása, azaz az igazság megállapítása. A hatályos magyar büntetőeljárási törvényben - az 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) - az igazság kifejezés nem fordul elő, ám kétségtelen, hogy a bizonyítás általános szabályai között elhelyezett azon rendelkezésben, miszerint "a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni"[1] az igazság feltárásának, megállapításának követelménye áll. Azaz lehet, hogy eljárási törvényünk kerüli az igazság megemlítését, az eljárás azonban mégis körülötte forog.[2]
Az idézett törvényhely a kontinentális büntetőeljárási rendszerek alapvető célját, a (büntető) anyagi igazság feltárását rögzíti; ám a "törekszik" szóval kifejezésre juttatja azt, hogy az igazság feltárásához vezető eljárás nem lehet korlátlan.[3] A büntetőügyekben lefolytatott bizonyítás során ugyanis követelményként jelenik meg a bizonyítási eszközök törvényes beszerzése, valamint az azokból származó bizonyítékok megfelelő értékelése. A tanú vallomásánál - mint bizonyítási eszköznél - is megjelenik ez a követelmény, amelyet a törvény a tanúvallomás-tételi akadályok felállításával és a hozzájuk kapcsolt garanciális rendelkezésekkel biztosít. Eme akadályok két csoportra bonthatók: részint az ún. abszolút, részint pedig a relatív vallomástételi akadályokra. Amíg az abszolút akadályok[4] fennállása esetén a tanút a törvény erejénél fogva nem lehet kihallgatni - még akkor sem, ha a tanú egyébként vallomást kívánna tenni -, addig a relatív akadályok[5] olyan kivételt képeznek az általános tanúzási kötelezettség alól, amelyekkel bizonyos, a Be.-ben felsorolt feltételek fennállása esetén a kihallgatandó személy saját belátása szerint élhet, külső befolyástól mentesen dönthet, hogy vallomást tesz-e vagy sem.[6] A törvényben rögzített vallomástételi akadályoknak megkülönbözetett jelentősége van a bizonyítási eljárások menetében, hiszen e szabályok megszegésével lefolytatott tanúkihallgatás eredménye a bizonyítékok értékelése során nem vehető figyelembe.
A tanulmány a relatív tanúvallomás-tételi akadályok közül az önvádra kötelezés tilalmát tartalommal kitöltő vallomástételi akadályt elemzi: "A tanúvallomást megtagadhatja az, aki a [Be. 82. §] (4) bekezdés esetét kivéve magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben akkor is, ha a tanúvallomást az [Be. 82. § (1) bekezdés] a) pont alapján nem tagadta meg".[7] A megjelölt akadály azért érdemel kiemelt figyelmet, mert a büntetőeljárási törvény 2012. január 1-jei hatállyal akként módosult[8], - mintegy megerősítve ezt a tilalmat - hogy amennyiben megállapítható a jelzett akadály fennállása, az eljáró hatóság tagja az általános figyelmeztetésen túl még egyszer figyelmeztetni köteles a tanút arra, miszerint nem köteles vallomást tenni.
A tanulmány arra keresi a választ, hogy a jogalkotó a módosítás következtében miért részesíti kiemelt védelemben ezt a relatív vallomástételi akadályt; továbbá arra, hogy ez az új szabályozás paradigmaváltást jelent-e a tanú kihallgatásának menetében, vagy "csupán" a már létező gyakorlat törvényi szintre emeléséről van szó? A feltett kérdések megválaszolását két aspektusból közelítjük meg, részint a büntetőeljárásjog-elmélet, részint az élőjog, a bírói gyakorlat oldaláról. Ennek során rámutatunk arra, hogy az eljárási törvény legutóbbi módosításáig [2011. évi CL. törvény] a két oldal nem volt összhangban egymással.
A Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában rögzített relatív vallomástételi akadály részletes elemzése előtt tisztázni kell annak az önvádra kötelezés tilalmával való kapcsolatát.
A hatályos magyar büntetőeljárási törvény I. fejezete (Alapvető Rendelkezések) tartalmazza a működési alapelveket,[9] köztük az önvádra kötelezés tilalmát: "Senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson".[10] Ez az alapelv az ember természetes ösztönéből fakadó magatartás törvényi elismerése,[11] amely a büntetőeljárási alanyok közül a terheltre és tanúra vonatkozik. Mivel az alapelv részletszabályokat nem határoz meg, a törvény ezt a bizonyítás szabályai között elhelyezett garanciák útján teszi meg: azaz mind a terhelt, mind a tanú vonatkozásában tartalommal tölti ki az önvádra kötelezés tilalmát. A tanúnál ez a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában rögzített relatív vallomástételi akadályban ölt testet.
Mindebből az a lényeges megállapítás vonható le, hogy a büntetőeljárásban nem lehet szinonim fogalomként használni az alapelv és garancia fogalmát: amíg az alapelv mélyebb tartalommal bír, addig a garancia szélesebb értelmű, részlet-szabályok sokasága által mozdítja elő az eljárási célok és feladatok megvalósulását.[12] Mint látható a két fogalom bár eltérő tartalommal bír, mégis elválaszthatatlanok egymástól (egymást ki-
- 348/349 -
egészítik), hiszen alapelvek nélkül nem lenne mit garanciákkal biztosítani, garanciák nélkül viszont az alapelvek kiüresednének.[13] A szoros kapcsolatot tükrözi, hogy a büntetőeljárásban a garanciák (más megfogalmazásban biztosítékok) tételes jogi rendelkezések, ami azt jelenti, hogy csak normába foglalva érvényesülhetnek. E nélkül ugyanis nem lehetne hivatkozni rájuk, valamint nem lehetne kikényszeríteni azt, aminek a biztosítására hivatottak.[14] Nincs ez másként a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt relatív tanúvallomás-tételi akadály esetében sem. Az eljárási törvény ugyanis pontosan meghatározza azt, hogy mikor és hogyan kell erről "kioktatni" a tanút, milyen következménnyel jár annak elmulasztása.[15] Véleményünk szerint a jelzett mentességi ok (egyben, mint az önvádra kötelezés tilalmának garanciája) a 2012. január 1. napjától bevezetett ismételt figyelmeztetés intézményével még inkább szilárdabbá vált.
Természetesen, ahogy az eljárási alapelveknek, úgy az eljárási garanciáknak sem a mennyiségén, hanem a minőségén múlik, hogy mennyiben képesek segíteni a büntetőeljárás rendeltetését,[16] mennyiben járulnak hozzá a - manapság már követelménnyé fejlődött - hatékony büntetőeljárás megvalósításához. Utóbbi - a hatékony büntetőeljárásnak való megfelelési/megfeleltetési kényszer - azonban több veszélyt hordozhat magában.
Közülük az egyik, hogy miként beszélhetünk "alapelv-inflációról",[17] akként a "garancia-infláció" is fenyegető veszélyként jelentkezik a büntetőeljárásban. A büntetőeljárási törvényben ugyanis számos olyan rendelkezést találunk, amelyek garancia (biztosíték) jellegűek. Ezek közül azonban csak azokat érdemes a szó valódi értelmében vett garanciának tekinteni, amelyek a nagyobb jelentőségű jogintézmények rendeltetésszerű működését, az érintettek jogainak védelmét vagy érvényesítését teszik kikényszeríthetővé.[18] Ennek figyelmen kívül hagyásával a garancia kifejezés jelentőségét veszítheti, hiszen a csupán (végrehajtási) részletszabályok sokasága nem azonos a garancia fogalmával. Véleményünk szerint a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában rögzített mentességi ok még az ismételt figyelmeztetés bevezetésével is, valódi (szorosabb értelemben vett) garanciának minősül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
