A gyártó és a fogyasztó közötti kereskedelmi kapcsolatok az esetek döntő többségében nem közvetlenül jönnek létre, hanem közvetítők, kereskedelmi képviselők útján. Ezek a kereskedelmi képviselők lehetnek bizományosok, franchise-vevők, alkuszok vagy kereskedelmi ügynökök is. A kereskedelmi ügynökök gazdasági jelentőségének elismerésével azonban az a tény is világossá vált, hogy az ügynök a hagyományos megbízási jogviszony keretében kiszolgáltatott helyzetben van megbízójával szemben. A megbízási jogviszony szabályai ugyanis viszonylagos mellérendeltséget feltételeznek a felek között gazdasági értelemben is, ezért nem biztosítanak egyik oldalnak sem többlet jogokat, illetve nem tartalmaznak olyan kógens előírásokat, mint a munkajog. A kereskedelmi ügynöki jogviszonyban azonban az ügynök gazdaságilag az esetek túlnyomó többségében kiszolgáltatott a megbízónak, ami különösen a jogviszony megszűnése esetén vezet visszaélésekhez. Ebből ered a kereskedelmi ügynökök védelmének szükségessége. A nemzeti szabályozások - és tulajdonképpen az Európai Unió irányelve is - ennek a gazdasági erőfölényes helyzetnek a kiegyensúlyozása érdekében jöttek létre és írták elő az ügynököket védő felmondásra, a kielégítésre, kártalanításra vagy a versenykorlátozó megállapodásokra vonatkozó szabályokat. Az egyes államok ügynököket védő rendelkezései azonban igen eltérőek lehettek, amely kollí-zióhoz vezetett a határokat átlépő kereskedelmet folytató ügynökök esetén, mert esetlegesen más volt a védelem köre a tevékenységgyakorlás, mint a honosság (a székhely, nyilvántartásba vétel helye szerinti) országban. Ez utóbbi körülmény akadályozta az Európai Unióban a célul kitűzött áruk és szolgáltatások szabad áramlását megvalósító közös piac létrejöt-tét.1 A problémát orvoslandó az Európai Unió Tanácsa irányelvet alkotott az önálló kereskedelmi ügynökök jogállásának harmonizálása és az azonos versenyfeltétek megteremtése érdekében.2
A 86/653 EGK irányelvet az akkori tagállamoknak - az Egyesült Királyság és Írország kivételével3 -1990. január 1-jéig kellett beépíteniük nemzeti joguk-ba.4 Az Unióhoz később csatlakozott tagállamok - így többek között hazánk - esetében a csatlakozás feltétele volt az irányelvek - közöttük a kereskedelmi ügynöki irányelv - átvétele.5 Az implementáció és a tagállamokra kötelező európai bírósági gyakorlat kihatott a tagállamok jogában korábban kialakult ügynöktípusokra, azok jogállására. A tanulmány célja az ügynöktípusok jogállásának a személyes és a gazdasági függetlenség szempontjából történő bemutatása az irányelv átvételét követően három tagállam - Németország, Franciaország és Magyarország - jogán keresztül.
Előzetesen le kell szögeznünk, hogy vizsgálódásunk kizárólag az általános - bármely ügyletfajtát közvetítő és a nem speciális pozícióban álló - ügynöktípusokra korlátozódik, így nem terjed ki például a biztosítási vagy a tőzsdei ügynökre, továbbá a területi, vagy kizárólagos ügynökre. Nem célunk továbbá más kereskedelmi közvetítőtípusok, így a bizományos vagy az alkusz részletes bemutatása sem.
Elemzésünk szempontja a személyes és a gazdasági függetlenség léte, hiánya, illetve foka. A személyes függetlenség keretében vizsgáljuk a megbízó utasítási jogának terjedelmét, a munkaidő és a munkaerő beosztásának szabadságát. A gazdasági függetlenség körében a saját ügyletek kötésének lehetőségét, a több megbízónak tevékenykedés, a teljesítési segéd, alügynök igénybevételének lehetőségét és a megbízóval szembeni elszámolási kötelezettség fennállását elemezzük.
Elsőként le kell szögezni, hogy bár az irányelv átültetésének eredményeként az egyes tagállamok jogában azonosak az ügynökök díjazásának, felmondásának, kártérítési igénye érvényesítésének, a megbízóval való együttműködésének és a jogviszony felmondásának a szabályai, az egyes nevesített ügynöktípusok gazdasági függetlensége tekintetében azonban eltérésekkel találkozhatunk.
Másodsorban megjegyzendő, hogy a tagállamok egy része, így Németország és Franciaország, valamint Olaszország, Ausztria, Hollandia, Dánia, Svédország és Norvégia is már az irányelv átvételét megelőzően hosszú fejlődés eredményeként létrejött ügynöktípusokkal és külön jogszabályokba vagy a kereskedelmi törvénykönyvbe foglalt szabályokkal rendelkezett. Ezekben az országokban az implementáció révén a már meglévő ügynöktípusok szabályait, státusát kellett az irányelv kívánalmaihoz igazítani szükség szerint.
Hazánkban ettől eltérően alakult a helyzet. A kereskedelmi ügynöki jogállás tekintetében nem létezett a polgári jog köréből kiemelkedő, átfogó és általános szabályozás. Az 1978. évi 8. tvr. kereskedelmi képviseletre vonatkozó rendelkezései nem tekinthetőek a kereskedelmi ügynöki jog általános és átfogó szabályozásának, mert nem terjedtek ki a belföldi viszonylatban eljáró ügynökökre és a magánszemélyek személyes szükségletei kielégítése céljából végzett közvetítésre sem.
Bár a kereskedelmi ügynöki tevékenység a rendszerváltozással - belföldi viszonylatban is - lehetővé vált és megjelentek speciális ügynöktípusok - mint például a biztosítás-, vagy az ingatlanközvetítő, valamint a tőzsdei ügynök, valamint a kereskedelmi képviseletet ellátók más csoportjai is - mint például a biztosítási vagy a tőzsdei alkuszok, de olyan elkülönült ügynöktípusokkal nem találkozhattunk, mint Németország vagy Franciaország esetén. Az irányelv hazánk vonatkozásában tehát kereskedelmi ügynöki jogunk fejlődésének meghatározó eszközét jelentette.
Az egyes ügynöktípusok tekintetében az irányelv maga is szempontot szolgáltat azzal, hogy meghatározza: ki minősülhet önálló kereskedelemi ügynöknek, vagyis az önálló - nem önálló ügynökök közötti megkülönböztetés ismérvét tartalmazza.
Az irányelv értelmében kereskedelmi ügynök az
- az önálló vállalkozás,
- amelynek állandó jellegű megbízatása van arra,
- hogy más (a megbízó) javára áruk adásvételét közvetítse
- vagy arra, hogy a megbízó nevében, javára és annak számlájára ilyen ügyleteket kössön.6
Az irányelv védelmi körébe kizárólag az önálló kereskedelmi ügynök tartozik. Az önállóság fogalmát azonban az irányelv nem bontja ki. Az Európai Bíróság döntései7 és jogirodalom8 alapján megállapítható, hogy a "közösségi önállóság fogalom"9 alapvetően a személyes függetlenségen alapul. Az minősül tehát önállónak, aki nem áll alá-fölérendeltségi kapcsolatban a megbízójával. Az alá-fölérendeltségi viszony fennforgása tekintetéből elsősorban a megbízó utasítási jogának terjedelme, az ügynök munkaidő és munkaerő beosztási joga a meghatározó. A személyes függetlenség és ennek révén az önállóság megállapításához azonban mindig az összes körülmény mérlegelésére van szükség. A gyakorlatban ritkán beszélhetünk az utasítások alóli teljes mentességről10 vagy a munkaidő beosztás teljes szabadságáról. Egyes ismérvek hiánya önmagában még nem vezet az ügynök önálló státusának megtagadásához. Így önmagában az ügynököt a megbízó irányában terhelő rendszeres beszámolási vagy jelentési kötelezettség sem teszi önállótlanná.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
