Annak érdekében, hogy az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) alkalmazása és végrehajtása a jogalkotói szándéknak megfelelően, kellő szigorral és következetességgel érvényesüljön, a Kormány büntetőjogi reformjának következő lépése a jogállami elvárásokat teljesítő, ám a gyakorlati problémákra hatékonyan reflektálni képes kódex kidolgozása.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) szövegének koherenciája ugyanis már a kezdetekben megkopott, a kódex az 1998-ban történt elfogadását követően 2003. július 1-jén úgy lépett hatályba, hogy rendelkezéseinek több mint felét módosítások érintették. Ugyanakkor folyamatosan kerültek felszínre azon hiányosságok, amelyeket az egyre szaporodó törvénymódosítások sem voltak képesek hatékonyan kezelni.
Időtlen társadalmi elvárás, hogy a büntetőügyekben észszerű időn belül döntés szülessen, a nyilvános statisztikai adatok viszont a társadalom azon, többször kifejezésre juttatott érzését igazolják, hogy a büntetőeljárások egyre inkább elhúzódnak. A nyomozások átlagos időtartama a 2005. évben kimutatott 159,2 napról évenkénti növekedéssel 2013-ra 220,7 napra emelkedett, míg a bírósági eljárások tartamának átlaga - a vádemeléstől a jogerőre emelkedett határozatig számítva - a 2005. évben mért 369,3 napról 2013-ra 410,7 napra nőtt.[1] A kettő évnél hosszabb büntetőeljárások aránya a 2004. évben mért 21,3%-ról 2012. évre 33,7%-ra nőtt, ami 12,4%-os emelkedést jelent.[2]
Mindezekre reagálva Magyarország Kormánya 2015. február 11. napján elfogadta az új büntetőeljárási törvény koncepcióját, amelynek kodifikációs irányelvei címszavakban így összegezhetők: hatékonyság, gyorsaság, egyszerűség, korszerűség, koherencia és célszerűség.
Az új törvénynek maradéktalanul és indokolatlan késlekedés nélkül, kiszámíthatóan és könnyebb alkalmazhatósággal kell érvényre juttatnia a Btk.-ban megfogalmazott büntetőpolitikai szándékot. Korszerű akkor lesz az új eljárás, ha végre összhangba kerül a XXI. század kihívásaival, a bűncselekmények bonyolultabbá válásával vagy a bűnözés szervezettségének magasabb fokával. A bűnözés elleni nemzetközi fellépés pedig az eljárásjogok nagyobb fokú kompatibilitását és az emberi jogok kiegyensúlyozott védelmét követeli meg.
A novelláris módosítás kötöttségével szemben - amely a meglévő törvény rendszerén alapul - egy új törvény megalkotása eredendően nagyobb szabadságot biztosíthat a problémák megoldására. E szabadság azonban látszólagos, valójában erősen behatárolt mozgásteret jelöl, amit a koncepció kodifikációs kötelezettségekként azonosít.
Az új büntetőeljárási törvénynek meg kell felelnie: a) az Alaptörvény előírásainak, b) Magyarország nemzetközi jogi és az európai uniós tagságból fakadó kötelezettségeinek, c) az új Btk. létrehozásával elindított büntetőpolitikai reformtörekvéseknek, d) a jogászi hivatásrendek összegyűjtött tapasztalatai alapján felmerült igényeknek, e) az igazságszolgáltatással szemben megfogalmazott társadalmi elvárásoknak, különösen annak, hogy az igazságszolgáltatás gyorsabban, hatékonyabban működjön és a büntetőeljárások eredményeként igazságos döntések szülessenek, f) korunk változó életviszonyainak.
Nem igényel bővebb magyarázatot, hogy az új büntetőeljárási törvény megalkotásakor is biztosítani kell az Alaptörvényből eredő tartalmi és formai követelményeknek való megfelelést. Az Alaptörvény olyan büntetőeljárást követel, amely biztosítja, hogy a bárki ellen emelt vádat független és
- 40/41 -
pártatlan bíróság, tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn belül, a jogorvoslathoz való jog érvényesülése mellett bírálja el úgy, hogy a vád ellen mindenkinek joga és lehetősége legyen védőt igénybe venni, az elbírálás a vádról való végleges döntés legyen és a döntésig senkit sem lehet bűnösnek tekinteni.[3]
Az Alaptörvény a büntetőeljárási alapelvek és a büntetőeljárásban résztvevő igazságszolgáltatási szervek főbb feladatai mellett utóbbiak egymáshoz való viszonyának fontosabb pontjait is kijelöli. E keretek között például a vádmonopóliummal rendelkező ügyészség alá rendelt, tisztán bűnügyi rendőrség kialakításának elvi lehetősége adott volna, mégsem tekinthető olyan kérdésnek, amelyet a kodifikáció hatókörén belül tárgyalni lehetne, noha az eljárásra jelentős hatással lehetne. Az eljárás lehetséges struktúrájára irányuló kodifikáció lehetőségeit ily módon a büntetőeljárásban résztvevő hatóságok jelenlegi szervezeti rendje és viszonya is behatárolja.
Az új büntetőeljárási törvénynek biztosítania kell a nemzetközi jogi dokumentumokban, különösen az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, Magyarországon az 1976. évi 9. törvényerejű rendelettel kihirdetett Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában, az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában, valamint az ehhez kapcsolódó Első és Második Fakultatív Jegyzőkönyvben lefektetett jogokat. Az új törvénynek tekintettel kell lennie az Európai Unió Alapjogi Chartájában, az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményben (a továbbiakban: Római Egyezmény) és az ahhoz tartozó kiegészítő jegyzőkönyvekben foglalt jogokra, és figyelembe kell vennie az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) a gyakorlatát is.
Az új törvénynek meg kell felelnie számos, már elfogadott európai uniós jogi aktusban foglalt rendelkezésnek is, így a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló 2012/29/EU irányelvnek, a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló 2013/48/EU irányelvnek, az európai nyomozási határozatról szóló 2014/41/EU irányelvnek, a bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek az Európai Unión belüli befagyasztásáról és elkobzásáról szóló 2014/42/EU irányelvnek.
A törvényalkotás során szem előtt kell tartani különösen a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) Korrupció Elleni Munkacsoportja által tett ajánlásokat.
Bár a részletes alapelvi katalógusunkkal nehezen összeegyeztethető az un. szuperelvekre való hivatkozás, a kodifikáció nem hagyhatja figyelmen kívül az azok érvényesítésére irányuló elvárásokat annál is inkább, mivel az a Római Egyezmény 6. cikke és a Bíróság iránymutató jogértelmezése miatt megkerülhetetlen.
A társadalom minden korban növekvő elvárásokat támaszt az emberi együttélés rendjét sértő és veszélyeztető bűncselekmények elleni állami fellépés minőségével szemben. A büntetőeljárásokról kialakult ellentmondásos vélemények eloszlatása érdekében ezért alapvető igény az olyan eljárás kialakítása, amely révén az igazságszolgáltatási szervek eljárásával kapcsolatos társadalmi elégedettség növelhető.
Az Alaptörvénynek és a civilizált nemzetekkel közösen vallott büntetőeljárási jogelveknek való megfelelés értéket közvetít, ami tovább erősítheti a társadalom bizalmát a büntetőeljárások igazságos, érthető, hatékony és időszerű lefolytatásában még a változó életviszonyok között is.
A koncepció az 1896. évi bűnvádi perrendtartás miniszteri indokolását felidézve rögzíti, hogy a kodifikáció elvi irányát nemzeti jogfelfogásunk, közjogunk szelleme, valamint azon meggyőződés határozza meg, hogy a korszerű szabályozási igényeknek megfelelni kívánó büntetőeljárási törvénynek a magyar büntetőeljárás hagyományainak, az Alaptörvénynek és a nemzetközi jogi követelményeknek való megfelelés mellett csak a magyar életviszonyokkal való szerves kapcsolata adhatja meg valódi erejét és biztosíthatja alkalmazásának kedvező hatását.
A kodifikáció a nemzeti jogalkotás eredményei és a gyakorlati tapasztalatok alapján alkalmazhatónak bizonyuló külföldi megoldások között is összhangot keres, és figyelemmel fordul az igazságszolgáltatás gyorsabb és hatékonyabb működésére irányuló új lehetőségek felé. Ehhez a jogtudomány elismert eredményei, a hivatásrendek jogalkalmazás során összegyűjtött tapasztalatai és a büntetőeljárással összefüggésben tevékenységet végző társadalmi szervezetek javaslatai szolgálhatnak további útmutatóul.
Az eddig sorolt elvárások tartalmi és mennyiségi értelemben is olyan szabályalkotási kötelezettségeket keletkeztetnek, amelyek a kodifikáció mozgásterét a korábbi korszakokhoz képest jelentősen leszűkítik, így vegyes eljárási rendszerünk skáláján a beosztások jelentősen nem mozdíthatók el. A kodifikáció akkor jár sikerrel, ha e kötött rendszerben maga is
- 41/42 -
rendszerekben gondolkodik. E szemlélettel a koncepció a felsorolt határait tiszteletben tartva a főbb irányelveit nem egyenként, csakis egymással és a rendszeren belül értelmezi.
Az új büntetőeljárási törvény koncepciója a büntetőeljárási szabályok rendszerének optimalizálását az alábbi irányelvek mentén képzeli el.
A büntetőeljárási garanciák rendszerét felül kell vizsgálni, a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog következetes érvényesítése mellett a valós garanciákat meg kell tartani, a tényleges garanciális tartalmat nem hordozó jogintézményeket pedig mellőzni kell.
A büntetőeljárásban a sértettek érdekeinek védelmére a jelenleginél nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Az új törvénynek a sértettek védelmét és a sértettek érdekeinek érvényesítését minden lehetséges eszközzel támogatnia kell. Olyan eljárási szabályokat kell kidolgozni, amelyek biztosítják, hogy az eljáró hatóságok a sértettekkel szemben a lehető legkíméletesebb módon járjanak el.
Szélesíteni kell azoknak a garanciális elemeknek a körét, amelyek biztosítják, hogy a - korukból, helyzetükből vagy állapotukból adódó érdekérvényesítési korlátaikra is figyelemmel - sérülékeny csoportba tartozók az ilyen hátránnyal nem rendelkezőkkel azonos módon gyakorolhassák jogaikat, függetlenül az eljárásbeli pozíciójuktól.
A büntetőeljárások egyszerűsítése és hatékonyságának növelése érdekében a szabályozás során különbséget kell tenni az egyszerűbb megítélésű és a bonyolultabb, időigényesebb ügyek között.
A bizonyítási eljárás egyszerűsítésére törekedve lehetővé kell tenni, hogy abban az esetben, ha a védelem alanyai a büntetőjogi felelősséget megalapozó tényeket nem vitatják, azokra a további bizonyítás felvétele mellőzhető legyen.
A büntetőeljárások eredményesebbé tétele és a sértett sérelmeinek hatékony orvoslása céljából a szabályozás kialakítása során szélesíteni kell azt a lehetőséget, hogy a terhelt a hatóságokkal való együttműködésben érdekelt legyen.
Felül kell vizsgálni a gyors, hatékony büntetőeljárás követelményeit szolgáló egyszerűsített eljárások rendszerét annak érdekében, hogy azok - megfelelő garanciák biztosítása mellett - a jelenleginél is szélesebb körben érvényesülhessenek, alkalmazásuk egyszerűbbé váljon.
Hatékonyabbá kell tenni a visszaélésszerű joggyakorlás elleni hatékony fellépés körébe tartozó törvényi megoldásokat az eljárások indokolatlan elhúzásának visszaszorítása érdekében.
Az új büntetőeljárási törvény egyik kiemelkedő célkitűzése a jogorvoslati rendszer reformja. A kasszációs és a reformatórius jogkört megalapozó jelenlegi szabályokat felül kell vizsgálni, a hatályon kívül helyezés lehetőségeit szűkíteni, a reformatórius jogkört bővíteni kell. Ez maga után vonja a harmadfokú eljárás feltételeinek felülvizsgálatát is.
A szabályozás kialakítása során különös figyelemmel kell lenni arra, hogy a terheltnek joga van ügyének ésszerű időn belüli bírósági tárgyaláson történő elbírálásához. A terhelt a tárgyaláshoz való jogáról lemondhat, ha a védelme megfelelően biztosítható. Tárgyalás tartása esetén a bizonyítás hangsúlya a bírósági szakaszra tevődik át, amellyel egyidejűleg a büntetőeljárás egyszerűsödhet és gyorsabbá válhat.
Olyan szabályozást kell kialakítani, amely elősegíti a bűncselekményből származó vagyon felderítését és biztosítását, és ezzel erősíti azt a célt is, hogy az anyagi haszonszerzés ne legyen motiváló tényező bűncselekmények elkövetésére.
A laikus bíráskodás jelenlegi rendszerét meg kell újítani. Az ülnökök közreműködését le kell szűkíteni azokra az eljárásokra, ahol jelenlétük valódi garanciát jelent.
A korszerű büntetőeljárás követelményének megfelelően az elektronikus kapcsolattartás lehetőségeit - a technikai fejlődés vívmányainak fejlődésére figyelemmel - bővíteni kell.
Maga az eljárási törvény egésze tekinthető a jogállami büntetőeljárás legáltalánosabb jogi garanciájának, ekként nem pusztán egyes szabályaiban, hanem egységében is meg kell felelnie az alkotmányos elvárásoknak. Minden eljárási szabályt nem tarthatunk garanciális jelentőségűnek, mert így elvész a garancia kiemelt minősége.[4] Az sem vitatható, hogy a summum ius summa iniuria római jog óta ismert veszélyével a legjobb szándékú jogalkotás mellett is a jogalkalmazásnak kell megküzdenie. A koncepció tehát nem a Be. ma ismert szabályrendszerét, hanem magukat a garanciális funkciókat tekinti érinthetetlennek.
Az eljárási garanciák rendszert alkotva hivatottak arra, hogy a büntetőeljárás feladatainak teljesülését szolgálják, e struktúrában a büntetőeljárás jogi garanciái az eljárás során kikényszeríthető elvek és jogintézmények.[5] A teljes eljárás jogállami minőségét az alapelvek részletszabályokban való következetes érvényesítése biztosítja, ugyanakkor a jogtudomány és joggyakorlat alapján az is nyilvánvaló, hogy valamennyi alapelv egyidejű és tiszta érvényesülése lehetetlen.
A tisztességes eljárás egyetemes alapelve viszont irányadó szervezési szempont. Cél, hogy egy-egy eljárási alapelv csak a feltétlenül szükséges sérelmet szenvedje, a sérelmet pedig
- 42/43 -
kompenzálni kell úgy, hogy végső soron az eljárás egészében véve legyen tisztességes, és az eljárás valamennyi szereplője kellő hatékonysággal gyakorolhassa eljárási jogait. Ehhez az eljárási garanciák pozícionálása nagyobb hangsúllyal kezelendő, a garanciákat azokhoz az eljárási szakaszokhoz kell telepíteni, ahol a leghatékonyabban érvényesülhetnek.
A funkció nélküli, formális, valamint az adott esetben más eljárási garanciával már biztosított szabály elhagyható. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tényleges eljárási garanciák semmiképpen sem eshetnek áldozatul az eljárás gyorsabbá tételére irányuló törekvésnek. Az alkalomszerű módosításokkal szemben egy átfogó felülvizsgálat a jogállami elvárásoknak és az eljárások gördülékenyebbé tételére irányuló társadalmi és jogalkalmazói igényeknek egyaránt megfelelhet.
A büntetőeljárás elsődleges, a bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásában megnyilvánuló rendeltetése mellett a tágabb értelemben vett büntetőjogi jogalkotás egyre jobban támogatott irányát a sértettek érdekeinek fokozott védelme határozza meg.
A sértett szerepét hangsúlyozó eddigi Be. módosításokat azonban nem követte a jogalkalmazók gyakorlatban is megnyilvánuló szemléletváltása. A sértettként fellépő természetes személyek a büntetőeljárás mindennapi gyakorlatában tanúk, akiknek igazmondását az eljárás többi szereplői vagy az érdekeiknek alárendelve, kellő empátiát mellőzve próbálják ellenőrizni, vagy tárgyilagosságra törekedve igyekeznek kizárni az esetleges elfogultságból eredő torzító hatásokat.
Továbbra is alapvető cél, hogy a sértettek a büntetőeljárás keretein belül, ésszerű határidőben kaphassanak megfelelő jóvátételt a terhelttől. Sértetti érdek továbbá, hogy a bűncselekménnyel okozott sérelmeken túl az eljárás során újabbakat ne szenvedjenek el, az eljáró hatóságok velük méltóságuk biztosítása mellett a lehető legkíméletesebb módon járjanak el, kihallgatásnak csak olyan mértékben vessék alá őket, amennyire az eljárás érdekében feltétlenül szükséges.
A sértett jogi fogalmának kérdése is vizsgálandó, hiszen a sértettként való "minősülés" jelenti az érdekérvényesítés első feltételét, míg a körből kimaradók az egyéb érdekelt vagy a tanú pozíciójába kerülhetnek. Látszat, hogy a sértett fogalma egyszerűen meghatározható, a felülvizsgálatnak az anyagi és eljárásjogi kettősség mellett a viktimológiai áldozat fogalmát is érintenie kell, keresve annak lehetőségét, hogy a fogalom új alapokra helyezhető-e.
A sértetti érdekek érvényesítéséhez nélkülözhetetlen eljárási eszközök megismerése érdekében olyan proaktív szabályrendszer kialakítására van szükség, amely nem elégszik meg a jogok formális biztosításával, hanem a laikus sértettek esetén is biztosítja az érdemi joggyakorlást.
A sérülékeny személyeket támogató hozzáállás a társadalmi szolidaritás és a modern jogalkotás általános elvárása. Az Alaptörvény XV. cikke alapvető jogként és kifejezett állami célkitűzésként fogalmazza meg a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, az esélyegyenlőség garantálását, a támogatásra szoruló egyes csoportok számára a többletvédelem biztosítását függetlenül attól, hogy az érintett az eljárásnak milyen minőségben résztvevője.
A részvételhez tartozó jogok megfelelő gyakorlását és kötelezettségek teljesítését érdemben befolyásolhatja az érintett személyes helyzete. A büntetőeljárást érintő esélyegyenlőség ezért elsősorban nem a többletgaranciák deklarálásával, hanem a meglévők érdemi gyakorolhatóságának biztosításával érhető el.
A sérülékeny csoportba sorolás alapját, az egyéni igények figyelembevételének szükségességét számos tényező befolyásolhatja, alapulhat az egyes bűncselekmény típusokkal összefüggő érdeksérelmen, az érintettek személyével kapcsolatos körülményeken, valamilyen fogyatékossággal, életkorral vagy vagyoni helyzettel kapcsolatos kiszolgáltatottságon. Ezért fel kell mérni az eljárás jellegéből eredő és a sérülékenységre okot adó körülményeket, majd meg kell határozni, hogy mindezek milyen módon akadályozzák a jogok gyakorlását, és az érdekek érvényesítéséhez e körben milyen kiegészítő rendelkezések bevezetése szükséges.
A sérülékeny csoportok számára biztosított esélyegyenlőség része a hatékony, időszerű igazságszolgáltatás eszközrendszerének is. A sérülékenység okán nem érvényesülő garanciák utólagos kiküszöbölése számottevően több erőforrást igényel, mint az érdemi jogérvényesítés egyszeri, megfelelő biztosítása. A fel nem használható vagy hitelességükben megkérdőjelezhető bizonyítási eszközök olyan helyzeteket eredményezhetnek, amelyeket jobbára csak erőforrásokat pazarló eljárásokkal - pl. megismételt bizonyítási eljárással - lehet helyrehozni.
Az eljárások egyszerűsítése és hatékonyságának növelése érdekében a szabályozás során különbséget kell tenni az egyszerűbb megítélésű és a bonyolultabb, időigényesebb ügyek között. Az egyszerűsítés lehetőségét a terhelt együttműködéséhez vagy a cselekmény tárgyi súlyához kötött egyéniesítés, valamint ezek kombinációja alapozhatja meg.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a büntetőeljárás egyszerűsítéséről szóló R (87) 18 számú Ajánlása (a továbbiakban: Ajánlás) is általános elvárásként fogalmazta meg a kisebb és tömeges bűncselekmények intézésénél "a sommás eljárás, a megegyezés (kiegyezés), az egyszerűsített eljárások alkalmazását, valamint a bírósági eljárás egyszerűsítését".
- 43/44 -
A bírósági eljárást érintő, illetve a terhelti együttműködéshez kötött egyszerűsített eljárási formák általánosan elfogadottá váltak, ezen a téren továbblépésre érdemben leginkább a részletszabályozás területén van lehetőség. Minőségi előrelépést a nyomozásnak a cselekmény tárgyi súlyához, a terhelt együttműködéséhez igazodó átalakítása jelenthet.
A csekélyebb tárgyi súlyú, ám a bűnüldözési munka többségét képező ügyekben megfontolandó teret engedni a nyomozó hatóság önálló nyomozásának, az egyszerűbb eljárási szabályok alkalmazásának, e körben indokolatlan az ügyészség túlsúlyos szerepének fenntartása. Ezzel szemben a jelentős tárgyi súlyú, komplex bűncselekmények esetében az érintett hatóságok feladatkörének markáns elhatárolása mellett, az ügyészség érdemi közreműködésének és az ehhez igazodó hatékony eszközrendszer kialakításának van helye.
Az eljárások gyorsítását és egyszerűsítését egyaránt szolgálhatja a tárgyalási szakban a bizonyítás mellőzésének lehetővé tétele abban az esetben, ha a vádlott és a védő egyetértenek a vádbeli tényekkel vagy azok egy részével. Abban az esetben, ha a vádlott és a védő nem vitatja a büntetőjogi felelősséget megalapozó tényeket, az igényel megfontolást, hogy milyen eljárási formában milyen terjedelmű bizonyításra kerüljön sor, azaz szükség van-e tárgyalás tartására. Ha a tények elismerése a tényállás egészére kiterjed, az eljárás rokon vonásokat mutathat a Be. XXVII. Fejezetében külön eljárásként szabályozott tárgyalás mellőzésével folytatott eljárással.
A bizonyítás mellőzésére abban az esetben is sor kerülhetne, ha a terhelt csak a tények bizonyos körét fogadja el, de a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás hiányzik. Ha a bizonyítás csak a vitatott tényekre korlátozódik, akkor a bizonyítási eljárás jelentős tehertől szabadulhat meg és lényegesebb kérdések vizsgálatára koncentrálódhat, ami a fennmaradó idő, erőforrások hatékonyabb felhasználását, a bizonyítási eljárás ésszerű rövidítését eredményezheti, továbbá csökkentheti a büntetőeljárások költségeit.
A Be. a terhelti együttműködéssel összefüggő egyszerűsítés területén kifogásolható hatékonyságot képes felmutatni, ezért az új eljárási törvénynek szélesebb körben kell kihasználnia az intézményrendszer adottságait. A terhelt együttműködése közvetlenül és a felszabaduló erőforrásokon keresztül közvetetten is képes az eljárások időszerűségét javítani, egyúttal úgy nyújt segítséget a bűnüldözési érdekek érvényesítéséhez, hogy az nem eredményezi a terhelttel szembeni büntetőjogi igény érvényesítésének érdemi sérelmét.[6]
A terhelttel történő együttműködés elsőre ellentétesnek tűnhet a legalitás és az officialitás elvével, ám az együttműködési formák helyes törvényi szabályozása összességében a büntetőeljárási célok hatékonyabb elérését eredményezheti. Az együttműködő terhelttel kötött nyomozási alku révén a terhelt olyan további bűncselekmények felderítését és elkövetők felelősségre vonását segítheti, amely bűnesetek utólagos rekonstrukciója, a cselekményeket ténylegesen irányító személyek felelősségre vonása máshogy szinte kilátástalan lenne.
Az elkövetéshez közeli és a terhelt által sem vitatott marasztaló ítélet visszatartó ereje mind az egyén, mind a társadalom tekintetében lényegesen jelentősebb. Mindezzel az intézményrendszer elvitathatatlan módon járulhat hozzá az állam büntetőjogi igényének hatékony érvényesítéséhez.
Az együttműködés viszonyát illetően további értékelést igényel a terheltnek az együttműködéshez vezető folyamatot érintő kiszolgáltatottsága. Az eljárás során a terhelt a hatóság irányában szükségszerűen bizalmat előlegez, amelyet a hatóságok nyilatkozata csak az eljárás későbbi szakaszában követ. Az egymás irányában tanúsított - a terhelt teljes körű együttműködését, másrészt az enyhébb szabályok alkalmazását elváró - bizalom az alapköve a sikeres együttműködésnek. Az új büntetőeljárási törvénynek ezért átláthatóan és egyértelműen kell szabályoznia az együttműködéshez vezető folyamatot, elkerülendő a tisztességtelen alkuk megkötését, a kiszolgáltatott terhelti pozíció kihasználását, valamint a meghiúsult kezdeményezések eredményének visszaélésszerű felhasználását.
A terhelt az önkéntes együttműködéssel, a terhére rótt cselekmény elismerésével az egyszerűbb eljárás, az enyhébb jogkövetkezmények reményében bizonyos értelemben lemond ártatlansága vélelméről. E formális jogsérelmet az önkéntesség ellentételezi, így az együttműködéssel megnyíló egyszerűsített eljárási formák ténylegesen nem jelentik az ártatlanság vélelmének megsértését. Az Ajánlás is előírja, hogy az egyszerűsített eljárások alkalmazására csupán a bűnösség meggyőző erejű bizonyítottsága esetén nyílhat lehetőség. A terhelti beismerés az - egyszerűbb eljárást illetően - döntésre jogosult ügyészséget, bíróságot nem kötheti, így kétség esetén annak elfogadásától elzárkózhatnak.
A bírósági eljáráshoz való jog alkotmányos alapjog, ezért a terhelt együttműködésének valamennyi következményét illetően biztosítani kell a terhelt számára, hogy az ügyét a rendes eljárás keretei között bírálják el.
Az eljárások gyorsításának logikus módja, ha az eljárásokat a lehető legkorábbi szakasztól kezdve a terheltre vagy a cselekményre szabható legoptimálisabb rendben lehet lefolytatni. Arra is figyelemmel kell lenni, hogy az "egy terhelt egy cselekménye" jellegű, egyszerű eljárások mellett a jelenkor büntetőeljárásaiban számottevő terhet jelentenek a többszörösen összetett un. "monstre ügyek", amelyek esetében az eljárás nem eredményezhet olyan formakényszert, amely az ügyek felesleges és túlzott tagolásához, az ezzel kapcsolatos
- 44/45 -
adminisztratív terhek indokolatlan növekedéséhez, az együttműködő terhelt "elvesztéséhez" vezetne. Az egyszerűsített eljárások, az elterelés intézményeinek felülvizsgálata során hangsúlyosan kell törekedni a túlszabályozottság, az adminisztratív terhek csökkentésére.
A terhelti együttműködés - beismerés, hozzájárulás, tudomásul vétel - alkalmas az egyszerűsített eljárásból eredő formai hibák jelentős részének ellentételezésére, az egyszerűsített eljárás alkalmazása így jelentős mértékben szolgálja a terhelt érdekeit is. A fennmaradó hiányosságok az egyszerűsített eljárásokhoz kapcsolódó többlet garanciális elemek biztosításával orvosolhatók. Mindezek alapján indokolt a terhelti együttműködéshez kötött egyszerűsített eljárások tárgyi kiterjesztése, szélesebb körű alkalmazásának biztosítása is. E körben megfontolandó a lemondás a tárgyalásról adminisztratív terheinek csökkentése, a tárgyalás mellőzésével folytatott eljárás kiterjesztése fogvatartott terheltekre.
A Be. általános érvénnyel sem a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét, sem a joggal való visszaélés tilalmát nem fogalmazza meg. Egyes részletszabályai ugyan jelenleg is abba az irányba mutatnak, hogy a büntetőeljárás lefolytatására hatással bíró valamennyi résztvevő jogosítványaival ne élhessen parttalanul, ám ezek gyakran nem járnak érzékelhető eredménnyel.
A joggal való visszaélés problémája az általános vélekedéssel ellentétben nem csak a terhelti és a védői magatartásokkal kapcsolatban merül fel, az alanyok tekintetében ennél jóval szerteágazóbb körben lehetséges, de a büntetőeljárás nyomozási szakaszára irányadó, szigorú kötöttségeket tartalmazó rendelkezések következtében alapvetően a bírósági eljárás szakaszára jellemző.
A tisztességes eljáráshoz való alkotmányos alapjogból levezethető követelmény[7] az állam büntető igényének késedelem nélküli érvényesítése, az eljárás elhúzódása károsan befolyásolja a büntető igazságszolgáltatás működését és tekintélyét. A tisztességes tárgyalás fogalmán belül alakítandó ki olyan ismérvrendszer, amely annak tartalmát adja, s csak ezen belül értékelhető bizonyos korlátozások szükséges és arányos volta. Az alkotmányos büntetőjog garanciális követelményei megkívánják, hogy az állam a büntető igény érvényesítése érdekében olyan szabályokat alkosson, amelyek egyensúlyt teremtenek a terhelt alkotmányos jogainak védelme és a büntető igazságszolgáltatás megfelelő működésével kapcsolatos társadalmi elvárások között, ám a tisztességes eljáráshoz való jog - és kiemelten a védelemhez való jog - teljes körű biztosítását a büntetőeljárás gyorsításának igénye nem veszélyeztetheti.
A büntetőeljárási jognak tartózkodnia kell minden olyan megoldástól, amely az egyes jogintézmények egyedi sajátosságaitól függetlenül, általánosságban biztosítana lehetőséget valamely büntetőeljárási jog gyakorlásának minősítésére és különösen szankcionálására. A joggal való visszaélés tényleges megakadályozása a visszaélésre alkalmat adó "kiskapuk" felmérésével és esetről-esetre történő bezárásával érhető el. Ez utóbbi megoldás mutatkozik alkalmasnak arra, hogy a szabályozás a büntetőeljárás egyes szakaszainak jellemzőit, továbbá az eljárásban részt vevő személyek, az eljárást folytató hatóságok és az egyéb, eljárásjogi jogokkal rendelkező személyek szerepének sajátosságait is figyelembe vegye és a joggal való visszaélés következményeit a büntetőeljárás hatékonyságát előmozdító módon egyediesítse.
Az új büntetőeljárási kódex jogorvoslati rendszerének kialakítása során kiemelkedő szempont, hogy a jogorvoslati lehetőségek koherens rendszere jöjjön létre. Az elmúlt évek elegendő tapasztalattal szolgáltak arról, hogy mely pontokon indokolt a beavatkozás, mely törvényi megoldások váltották be a hozzájuk fűzött várakozásokat, és melyek nem. A jogorvoslati rendszer reformjánál adottnak tekintendő a jelenlegi, négyfokú bírósági szint.
Az új büntetőeljárás fellebbviteli rendszerének szabályozása során a pertartamok drasztikus csökkentését, a költségkímélést, a célszerűséget kell szem előtt tartani, ezért elfogadhatatlanok az olyan megoldások, amelyek a rendszert végeláthatatlanná, átláthatatlanná és a gyakorlatban alkalmazhatatlanná teszik.
Törekedni kell a jogorvoslati indítványok bejelentésével és azok tartalmával összefüggő pontosabb rendelkezések kialakítására. A büntetőeljárások elhúzódásában gyakran szerepet játszik az ítéletek írásba foglalásának elhúzódása is, ezért vizsgálni kell a rövidített indokolás alkalmazásának kiterjesztését. Meg kell fontolni, hogy a másodfokú eljárás során a felülbírálat irányát és terjedelmét a bejelentett fellebbezésekben kifejtett kifogások határozzák meg. Alapos mérlegelést igényel, hogy a másodfokú bírósági eljárás során érvényesülő teljes revízió elve helyett a korlátozott másodfokú felülbírálat legyen főszabály.
Kiemelt szerepet kell, hogy kapjon a másodfokú bíróság kasszációs és reformatórius jogköreinek átalakítása. Az első fokon eljáró bíróság ténybíróság szerepének fenntartása mellett, a hatályon kívül helyezés lehetőségeinek szűkítése érdekében át kell tekinteni a másodfokú eljárásban a bizonyítás felvételére vonatkozó és a tényállás eltérő módon történő megállapítására vonatkozó jogkör szélesítésének lehetőségeit. Megfontolásra érdemes, hogy a másodfokú eljárásban - bizonyítás felvétele esetén - eltérő tényállás mellett lehetőség legyen az első fokon felmentett vádlott bűnösségének megállapítására helyes ténykövetkeztetés vagy a részbizonyítás eredményeként. Az első fokú eljárás során elkövetett hibák orvoslásának bővítésével a bonyolult megítélésű, vitás ténybeli és jogi ügyek gyorsabb elintézésére nyílna mód. A több vádlottas ügyekben, amikor az egyes terheltek esetében szorosan összefügg a tényállás, egymástól nem elválaszthatóak a cselekvőségek, az egyik
- 45/46 -
vádlott esetében szükséges hatályon kívül helyezés esetén a többi vádlott esetében ne kelljen feltétlenül hatályon kívül helyezésről dönteni.
Át kell tekinteni a harmadfokú bírósághoz fordulás esetköreit. Ennek keretében felmerülhet a szűkítés igénye, például ha a bűnösség kérdésében - a joghátrányt nem érintő - eltérő első- és másodfokú határozat születik. Azonban az olyan esetekben, amikor a joghátrány tekintetében jelentős eltérés van az első- és másodfok között, továbbra is indokoltnak tűnik a harmadfokú eljárás lehetőségének a biztosítása.
A Római Egyezmény 6. cikke alapján mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja és hozzon határozatot. A személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések alkalmazása esetén ez a jog még hangsúlyosabb, alaptörvényi követelmény.
Az alapelv sérelmét jelentik az eljárási szakaszokon belüli, vagy azok között megjelenő "holtidők", amelyek alatt a hatóságok indokolatlanul tétlenkednek, elmulasztják az eljárási cselekmények teljesítését, vagy csupán látszat eljárási cselekményeket foganatosítanak. Az ésszerű eljárás követelményét sértheti az elkülönítési, egyesítési szabályok formalizált, nem megfelelő alkalmazása is, amely eredményeképpen az egyik ügy elbírálása az egyszerűbb cselekményt érintő döntés indokolatlan elhúzódását eredményezi.
Az egyszerűbb megítélésű ügyeket érintő nyomozás során a bizonyítási eszközök beszerzésének és rögzítésének rugalmasabb módja hatékonyabban biztosíthatja, hogy rövid időn belül a bírósági eljárásra vagy annak elterelésére kerülhessen sor. Bírósági tárgyalás tartása esetén a bizonyítási eszközök értékelésének súlypontja a bíróság előtti eljárási szakaszra tevődhet át, anélkül azonban, hogy a bizonyítékok - elsősorban a tanúvallomások - bizonyító ereje az időmúlásra figyelemmel érdemi sérelmet szenvedne. A gyorsított, egyszerűsített nyomozási szabályrendszer a terhelt együttműködésétől függően, vagy az alkalmazható szankciórendszer korlátozásával nem zárja ki annak lehetőségét sem, hogy az ügyben elterelés - mediáció, ügyészi intézkedések - alkalmazására vagy a bírósági eljárást érintő egyszerűsített külön eljárás alkalmazására kerüljön sor.
A bonyolult megítélésű, jelentősebb tárgyi súlyú eljárásokban a bizonyítási eszközök beszerzésének formálisabb szabályai érvényesülhetnek, amelyek alkalmazása azonban nem eredményezheti a kétszeres bizonyítás lefolytatását, és az eljárás indokolatlan elhúzódását. A bizonyítékok beszerzésének módját úgy kell rendezni, hogy a bizonyíték pontos tartalmához, hitelességéhez ne férhessen kétség. E szabályozás és a védekezéshez fűződő jog aktívabb, érdemi gyakorlásának biztosítása együttesen alkalmas lehet annak biztosításra, hogy a nyomozás eredményét az eljárás további szakaszában egyszerűbben lehessen felhasználni. A bizonyítási eszközök beszerzésének garanciális szabályai így kiküszöbölhetik a nyomozás hosszabb tartamából fakadó, a bizonyítékok elvesztését eredményező veszélyeket is.
Ebben a vonatkozásban vizsgálandó a terhelt tárgyaláson való jelenléti jogának jogként történő értelmezése is azokban az esetekben, amikor részvételére sem a vádló, sem a bíró nem tart igényt.
A bűnözés jelentős részének mozgatója az illegális módon történő jövedelemszerzés. A vagyonelkobzás jelentős prevenciós hatása közismert, a vagyon-visszaszerzés jelenleg mégis a büntetőjogi felelősségre vonás egyik legkevésbé eredményes eleme. Az ügyészt és a nyomozó hatóságot alapfeladataik ellátása érdemben leköti, a vagyonkutatás csak a legszükségesebb rutinelemekre terjed ki, holott az elkövetői kör kezdetektől arra törekszik, hogy a bűncselekményből származó vagyon a hatóságok számára hozzáférhetetlenül álljon rendelkezése alatt.
Ezért hatékonyabbá és az eljáró hatóságok számára egyszerűbbé kell tenni a bűnös tevékenységből származó jövedelmek felderítését és elvonását. A reparációs cél érvényesítése mellett az új büntetőeljárási törvénynek azt a határozottabb szemléletmódot is közvetítenie kell, hogy nem éri meg bűncselekményeket elkövetni.
A hatályos eljárási modell csak a három szereplő - nyomozó hatóság, vagyon-visszaszerzési hatóság, ügyész - zökkenőmentes együttműködése mellett lehet funkcióképes, mivel a vagyonfelderítés nem függetleníthető a bűnösség kérdésétől, a vagyonfelderítés krimináltaktikai érdekei nem helyezhetőek a bűnösség bizonyításának krimináltaktikai érdekei elé. A vagyonfelderítés és- elvonás területén hatékonyabb és eredményesebb büntetőeljárásokat akkor lehet elérni, ha a tevékenység egyrészt a büntetőeljárás főkérdése körében vizsgálódó nyomozás keretei közé kerül, de nem az ügyészt és a nyomozót terhelve. A vagyon-visszaszerzési eljárás hatályos modelljéből ugyanakkor mindenképpen megőrzendő a jogerős döntést követő vagyonfelderítés és vagyonelvonás lehetősége.
A fentieken túl felül kell vizsgálni a vagyoni jellegű kényszerintézkedések szabályrendszerét, annál is inkább, mivel a sértett által bejelentett polgári jogi igény konkurál az állam javára megítélhető vagyonelkobzás jogintézményével. Indokolt a vagyonbiztosítás eszközrendszerét - lefoglalás, zár alá vétel -a modern vagyonformákhoz igazítani.
A kodifikáció az Alaptörvényben rögzített követelményeknek megfelelve a társasbíráskodás elvének következetes érvényesítését tartja szem előtt, ugyanakkor a laikus részvétel lehetőségét csak egyes ügytípusokban irányozza elő.
- 46/47 -
Ez szükségszerűen felveti annak vizsgálatát, hogy mely szempontok alapján jelölendő ki az egyesbírói eljárás és a társasbíráskodás határvonala. A különbségtétel egyrészt minőségi szempontok értékelését igényli, így például függhet a bűncselekmények társadalomra veszélyességének vagy a büntetőügyek bonyolultságának fokától, másrészt a laikus elem visszaszorításával vizsgálandó az újraszabályozás lehetséges kihatása a bírósági tanácsok összetételére is.
Az Alaptörvény 27. cikk (1) bekezdése értelmében főszabálynak tekintett társasbíráskodás elve független az eljáró fórumtól, továbbá nem a laikus részvételre vonatkozik. Az ülnökök eljárását az Alaptörvény többletlehetőségként, törvényben meghatározott esetekben teszi lehetővé.
A társasbíráskodás főként a több szakmai álláspont egyazon fórumon történő figyelembe vételéből adódóan szolgálja hatékonyabban a büntető igazságszolgáltatás céljait. A jelenlegi bírósági szervezetben ugyanakkor a társasbíráskodás általános bevezetése egyrészt kivitelezhetetlen, másrészt az egyszerű megítélésű és akár egyszerűsített szabályok szerint is lefolytatható ügyek nagy számában nem is feltétlenül szükséges.
Az ülnökök általános körben történő igénybevétele helyett azon ügytípusok meghatározása szükséges, amelyekben a hatékony és igazságos ítélkezést egy speciális szempontok alapján körülhatárolt társadalmi szerepvállalás valóban elősegíti.
A koncepció utolsó pontját elhamarkodott lenne szükségtelennek tekinteni, mivel a hagyományos eljárási szabályok mellett a valós garanciák erősítője lehet.[8] Az infokommunikációs technológiától önmagában valóban nem várható, hogy nagyságrendileg hozzájáruljon a büntetőeljárás gyorsaságához vagy hatékonyságához, alkalmazására ezért kiegészítő jelleggel kerülhet sor.
A technológia fokozott jelenléte a társadalmi viszonyokban kialakította az eljárási szereplők igényét a gyorsabb kommunikációra. A technológia hozzájárulhat az eljárási jogok hatékonyabb gyakorlásához a sértettek, a sérülékenyebb csoportba tartozók vagy a terhelt és védőjének gyorsabb tájékoztatása révén, javítja a bűnmegelőzéshez kapcsolódó tevékenységek hatékonyságát, csökkenti a bűnüldöző szervek reakcióidejét, gyorsítja az igazságszolgáltatás működését.[9]
Az újabb bűnözési trendek miatt a korszerű büntetőeljárás lényege egyre inkább a hatékony információgyűjtés és értékelés. A büntetőeljárás során eljáró hatóságok oldaláról az elektronikus kapcsolattartás jövőbeni lehetséges színtere lehet a tervezett interoperábilis hatósági nyilvántartások rendszeréhez való hozzáférés vagy az igazságügyi szakértőkkel való kapcsolattartás. Mindez a papír alapú megkeresések visszaszorításával a költséghatékony és gyors, tudásalapú bűnelemző tevékenységet közvetlenül is támogathatja.[10]
A Be. technológia alkalmazását feltételező intézményei mellett az elektronikus kormányzati, valamint a már létező igazságszolgáltatási technológiai fejlesztések a megfelelő területen alkalmazva a büntetőeljárás szereplői részére is biztosíthatnak előnyöket.
A kodifikáció kiindulópontjai a szabályozás súlypontjait jelzik, nem jelentik a felülvizsgálandó kérdéskörök teljességét, ezért az új büntetőeljárási törvény előkészítése során a Be. teljes körű felülvizsgálatát el kell végezni, minden egyes rendelkezésnél keresve, hogy azzal kapcsolatban felmerült-e módosítási igény. Az irányelvek kibontása során jelentős kérdés a nyomozás és tárgyalás egymáshoz való viszonya, a bíró szerepe a bizonyítási eljárásban, a kényszerintézkedések szabályrendszerének felülvizsgálata, különösen az előzetes letartóztatás jogintézményének a szabályozása, annak lehetséges alternatívái.
Egyes kérdések szorosan kapcsolódnak az Igazságügyi Minisztérium egyéb reformtörekvéseihez is. Így az igazságügyi szakértői tevékenységre vonatkozó szabályozásnak a külön, e koncepció keretein túli felülvizsgálata, illetve a védői kirendelés folyamatának és szervezeti rendjének felülvizsgálata során hozott döntések fényében lehet a kapcsolódó büntetőeljárási szabályokat kialakítani. ■
JEGYZETEK
[1] Bűnözés és igazságszolgáltatás 2005-2013. Legfőbb Ügyészség, Budapest, 2014. Forrás: http://www.mklu.hu/repository/mkudok1751.pdf [2015-03-01].
[2] Bűnözés és Igazságszolgáltatás 2004-2012. Legfőbb Ügyészség, Budapest, 2013. Forrás: http://www.mklu.hu/repository/mkudok5952.pdf [2015-03-01].
[3] Lásd Alaptörvény XXVIII. cikk (1)-(3) és (6)-(7) bekezdése, továbbá IV. Cikk, XV. Cikk, 25-27., 29. és 46. Cikk rendelkezései.
[4] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Budapest, Osiris Kiadó, 2008. 111. p.
[5] Király: i. m. 110. p.
[6] A terhelt együttműködésének szabályozásával részletesen foglalkozik Herke Csongor: A megállapodások a büntetőperben (2008.) c. monográfia. Forrás: http://www.herke.hu/anyagok/megall.pdf [2015-03-01]
[7] Ld. 6/1998. (III. 11.) AB határozat.
[8] A kihallgatás törvényességének nehezen képzelhető el jobb garanciája, mint a teljes eljárás rekonstruálható rögzítése, amelynek bizonyítási eszközként való megfelelő kezelése esetén az újra és újra kiértékelhető. Egy gyermekkorú tanú vagy további sérülékeny csoportokba tartozók joggyakorlása esetén ez rendkívüli értékkel bír.
[9] A Nemzeti Infokommunikációs Stratégia 2014-2020 (NIS) ismeretében a téma szükségszerűen vizsgálandó a kodifikáció során.
[10] A NIS rövid távú- elsősorban kormányzati és közigazgatási területet érintő - célkitűzései között szerepel, hogy: 2016-ra jöjjön létre egységes, a felhőalapú kormányzati szolgáltatásokat lehetővé tevő kormányzati IT-háttér, az interoperabilitás megvalósítását támogató szabályozási környezet, 2018-ra váljon elérhetővé, hogy az állampolgárok és a vállalkozások valamennyi közigazgatási ügyüket elektronikusan intézhessék, 2020-ra legyen papírmentes a központi közigazgatási intézményekben zajló folyamatok 80%-a, az adatbázisok szintjén valósuljon meg a jelentősebb állami nyilvántartások közötti interoperabilitás.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD., beosztott ügyész, Igazságügyi Minisztérium Büntetőjogi Jogalkotásért Felelős Helyettes Államtitkárság Büntető Eljárásjogi Főosztály.
Visszaugrás