Az elmebaj még a 18. században is csak erősen vitatottan volt orvosi kérdés. A klasszicizmus kora meglehetős egyértelműséggel utalta a "bolondságot" a rendészet érdekszférájába, s a kezelést a társadalomtól történő elszigetelés feladatként értelmezve, az elzárást tette a tébolyultakkal alkalmazandó bánásmód fókuszába. Az elzárás intézetet igényelt, így a bolondok is "kikényszerítették" a maguk intézettípusának megalapítását. Ezek a házak nem álltak messze a németalföldi fenyítőházaktól, de a király tömlöceitől sem. Michel Foucault, miközben gondolati mélységekben próbálta értelmezni a téboly történelmi útját, nagy figyelmet szentelt az "elzárás világának" is, melyet most magyarul is megjelent alapművében, "A bolondság történetében" próbált meg definiálni.
1737-ben a Bicétreben öt fogvatartotti kategóriát különböztettek meg. Az első volt a királyi rendeletre beszállított bűnelkövetők csoportja, akiket tömlöcökben, börtönkörletekben, zárkákban őriztek. A másodikban a "jó szegényeket" tartották nyilván, azokat, akik hajlandók voltak személyüket és munkaerejüket alárendelni a szegénygondozó hatóságnak, s tevékeny munkával bizonyítani jó szándékukat. A "súlyosabban vagy enyhébben hűdöttek" alkották a harmadik, az elmebajosok és bolondok a negyedik kategóriát. Az ötödikben a nemi betegek, a lábadozók a gyermekkorú bűnözőkkel együtt nyertek elhelyezést. A képlet azonossága megállapítható lenne a németalföldi és az észak-német fenyítőházak vegyes funkciós, elkriminalizálódott modelljével, ha a tébolyultak, zavarodott elméjűek, imbecilisek nem lettek volna jelen a francia közkórházban ily nagy mértékben. Az erős hasonlóság azonban tagadhatatlan, amelyet lényegében egy sajátos technikai jelenség, az elzárás hoz közel egymáshoz. A legkülönfélébb okból a társadalom számára nehezen kezelhető társadalmi csoportok elkülönítése (kirekesztése) és az elzárás során a fenyítőházakban és hőpitalokban azonos szervezési megoldásokkal és technikákkal kezelt őrzése egy általános institutio szerkezetét hozta létre, "olyan szereplőket és értékeket hozott közel egymáshoz, melyek között a korábbi kultúrák semmiféle hasonlóságot nem fedeztek föl"- állítja Michel Foucault.
A francia filozófusnak az elmebetegség 17. és 18. századi históriájának elemzése adott alkalmat arra, hogy a rendészeti és igazságszolgáltató rendszerek nagy klasszicista újítását, az elzárást (s annak intézményrendszerét) vizsgálat alá vonja. Ez az 1972-ben Párizsban publikált (Histoire de la Folie), s most az Atlantisz kiadó jóvoltából magyarul is megjelent munka bizonyos részeiben (2., 3. és 4. fejezetében) figyelemreméltó előfutára Foucault másik munkájának, a "Börtön születésének"(Surveiller et punir. La naissance de la prison, 1976.). Sajátos aspektusból (a bolondok szemszögéből) ugyan, de a fogvatartó intézetet veszi szemügyre.
A totálissá váló, a társadalom számára deviánsként megjelenő magatartások elhárítására létrejött francia hőpitalok a "terhes" csoportok mindegyikét magába foglalta. A klasszicista hatalom a bűnözőket, a kiskriminálisokat a rendbontó, szabálytörő, munkakerülő "rossz szegényeket", a maguk ellátására munkát vállalni kész, de gondozásra szoruló "jó szegényeket", a tékozlókat és kicsapongókat, a betegeket (különösen a fertőző és nemi betegeket), a nyomorékokat, a szexuális kicsapongókat, a prostituáltakat és elmebetegeket egyetlen intézetbe terelte és leggyakrabban az egyház illetve valamely rend fennhatósága alá rendelte. Így a majdani gyógyító intézmény (modern értelemben vett kórház), a börtön, a szegényház (árvaház és aggmenhely), a dologház, a fenyítőház, a tébolyda képletét formálta ki az egyházi életfelfogás és rendi fegyelem keretei között, egyazon intézmény burkában. Majd a 19. század feladat lesz széthámozni ezt az egységesnek látszó formát. Addig azonban az erős kölcsönhatások jellemzőek a kezelési technikákra, ami kétségtelenül kihatott a későbbi, immáron önállósult mintákra is.
Hihetetlen történeteket mesél Fouacult a nem-értelem, a bolondság és a deviancia határmezsgyéjéről. Végigköveti azt az utat, ahogyan a hatalom kezeli, illetve kezelni próbálja a számára abnormálisnak tűnő jelenségeket és magatartásokat. Külön érdekessége a folyamatnak, hogy a 17. században próbál megszabadulni a társadalom számos, olykor kissé misztikus középkori képlettől és megközelítéstől. Fölvillan az istenkáromló, szentséggyalázó elkövető, (aki ko-
- 151/152 -
rábban tűzhalállal vagy megkövezéssel végezte volna), akit az hőpitalba zártak, s ott azért kellett küzdenie, hogy ne tekintsék se hóbortosnak, s eszementnek, amiért a mise legszentebb pillanataiban nem hajlandó letérdelni. Felvigyázói ezt nyilvánvaló őrületnek tartották, s ebben a példában jól érzékelhető az a Foucault által bizonygatott tény, hogy ti. a kor szemében "a bolondságot csak észrevehetetlen különbség választja el a hitetlenségtől, illetve gyakorlati egyenlőség állítható fel köztük, ami igazolja az elzárást". A határok képlékenységét illusztrálja az öngyilkosságot megkíséreltek "gyógyítása": a korábbi súlyos halálbüntetés helyett most már az elzárás következett. De a jobb megfontolásra késztetés érdekében intézményesítették a fűzfavesszőből font ketrecet vagy a nyakmagasságig zárt ládát, melyben úgy rögzítették - a tanulság kedvéért, s a gyógyulás reményében - a delikvens testét, hogy mozdulni se tudjon.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
