A GNU General Public License (röviden GNU GPL, ebben a cikkben a rövidség kedvéért csak GPL) a nyílt forrású szoftverek esetében az egyik leggyakrabban alkalmazott licenszelési megoldás. Elterjedtségét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb szoftverprojekt mellett olyan jelentős szereplők is ezt választották az általuk gondozott és fejlesztett programok számára, mint a Linux rendszermag, vagy éppen a GIMP nevű népszerű képszerkesztőprogram. A GPL jelenlegi gazdája a Free Software Foundation, amely emellett még több hasonló, de más felhasználási célú licensz kidolgozásáért is felelős. A GPL kifejezett alkalmazása mellett számos más licensz kialakításánál szolgált kiindulásként vagy inspirációként, a hozzá kapcsolódó eszmei áramlatok pedig a szoftverek világán túlmenően is éreztetik a hatásukat (példaként a nyílt hardverek, vagy éppen az adatátvitelre alkalmas frekvenciák szabad felhasználásának követelése említhető).
A GPL ilyen nagy hatása mellett is csak keveset változott első megjelenése óta, a jelenleg hatályos második verzió kiadása pedig 1991. júniusában történt. Noha a GPL alapját képező elvek és a vele elérni kívánt célok alapjában nem változtak azóta, a körülvevő környezet jelentősen átalakult mind jogi, mind technológiai értelemben. Ezért az FSF úgy határozott, hogy hozzákezd a GPL új, 3-as verziójának kidolgozásához. A minden érdekelt részvételével folytatott, világméretű konzultációk lezárultával a tervek szerint 2007. január 15-én kerülhet sor az új licensz verzió elfogadására és kihirdetésére; a jelenleg a GPL régebbi verziói szerint licenszelt szoftverek szerzői innentől kezdve alkalmazhatják az új verziót.
A jelen tanulmány célja az, hogy bemutassa a GPL kialakulását, céljait és hátterét, mivel az új verzió konkrét szövegének, illetve a változásoknak a megértéséhez szükséges ezek ismerete.[1]
A GPL létrehozásakor alapvetően egy olyan licensz megteremtése volt a cél, amely biztosítja egyrészt a program használóinak bizonyos alapvető szabadságait, másrészt pedig azt is, hogy amennyiben a program életciklusa során azon bárki módosítást végez, akkor a módosított változathoz is ugyanazok a szabadságok kötődjenek, mint az eredetihez.
A GPL fő feladata tehát az, hogy a felhasználók szabadságait garantálja, adott esetben más felhasználókkal szemben is. A kifejlesztők szerint ugyanis a szoftver egy olyan különleges immateriális jószág, amely esetében a létrehozás (és a továbbfejlesztés) költsége egyszeriek, ezzel szemben a termék később tetszés szerinti számban és példányban használható fel anélkül, hogy elhasználódna, sőt, változatok, vagy származékos művek létrehozása útján más alkotások létrejöttének is alapjául szolgálhat. Ezért elutasították azt a hagyományos felfogást, amely a szellemi alkotások, és kiemelten a szoftvertermékek esetében a materiális és ezért korlátozottan rendelkezésre álló javakra korábban kialakult jogi megoldásokat kívánta alkalmazni. Azok ugyanis mind az egyes felhasználó, mind az össztársadalom nézőpontjából a hasznosság csökkenéséhez és a költségek növekedéséhez, illetve az erőforrások pazarlásához vezetnek, hiszen minden fejlesztés során újra és újra létre kell hozni a már megoldott problémák megoldásait, vagy egy másik megoldás felhasználására adott esetben magas költséggel kell engedélyt szerezni. Közvetve még az egyébként általában haszonélvezői pozícióban levő szerző (vagy más szerzői jogi jogosult) érdeke is sérül, mivel a létrehozott termék a felhasználók számára kevésbé hasznos, és ezért potenciálisan kevesebben választják. Ugyanakkor a fejlesztés költsége számára változatlan marad, így a felhasználói árat kénytelen megemelni.
A mai, alapvetően a hagyományos szerzői jog alapján működő szoftverfejlesztés és forgalmazás korában élő olvasó számára ez a gondolatmenet jószerivel furcsának is tűnhet, azonban indokolt emlékeztetni arra, hogy a GPL születése idején a számítástechnika alkalmazása még egészen más körülmények között zajlott, a "felhasználás" is más jelentéssel bírt.
A számítógépeket a kezdeti időszakban gyakorlatilag szoftverek nélkül szállították, mivel minden rendszer - legalábbis a szándékolt felhasználás szempontjából - egyedinek volt tekinthető és a felhasználó tudta a legjobban, hogy az általa elérni kívánt cél hogyan fordítható le a számítógép nyelvére. Amennyiben szállítottak is egy számítógéphez
- 147/148 -
szoftvert, az gyakran csak a legalapvetőbb hardverkezelési funkciókat látta el, illetve környezetet teremtett arra, hogy a felhasználó a saját programjait elkészíthesse, bevihesse és tesztelhesse. (Ez a felhasználási modell hasonlít a mai programozható tudományos számológépek működésére, amelyek szintén képesek ugyan bizonyos műveletek elvégzésére már a gyári állapotukban is, de a hasznosságuk csak akkor bontakozik ki, ha a felhasználó a megoldani kívánt problémát leprogramozza, és a gépbe beviszi.) Ebben az időszakban teljesen természetes, sőt elvárt volt az, hogy a felhasználó az esetlegesen a gyártótól kapott programot is az igényeinek megfelelően megváltoztassa. A szerzői jog kérdése ekkoriban szintén más tartalommal merült fel. A programok használatára szóló jogosultság rendszerint a hardverrel együtt járt és minden, az adott hardvert használóra kiterjedt, sőt, az engedéllyel rendelkezők a módosított változatokat egymás között is kicserélhették, továbbfejleszthették. A programok gyakran offline, vagy papíralapon forráskód alakban terjedtek, mert a hardverek különbözősége miatt azokat amúgy is minden gépen külön a gép által végrehajtható alakba kellett hozni (fordítás, kompiláció) és a módosítások elvégzése így volt a legegyszerűbb. Az idő múlásával gyors fejlődés következett be mind a rendszerközeli, mind a felhasználói programoknál, amely a hardvereknél bekövetkezett gyors teljesítménynövekedéssel együtt lehetővé tette a számítógép felhasználási területeinek gyors bővülését. Ugyanekkor kezdtek megjelenni azok a szoftverek is, amelyek már nem egy-egy konkrét rendszer vagy felhasználó egyedi igényeit elégítették ki, hanem a ma is ismert ún. standard szoftverek elődei lettek. Ezeknek a fejlesztésére és forgalmazására csakhamar külön cégek alakultak, illetve a hardvergyártók is felvették ezeket a kínálatukba.
A standard szoftverek megjelenése azonban komoly fordulatot hozott: amíg az egyedi rendszerek korában valóban hasznos volt, ha egy fejlesztő megismerhette és felhasználhatta a már korábban létező eredményeket, mivel ezzel a fejlesztés költsége és ideje jelentősen lerövidült, a végeredmény pedig tökéletesebb lett, addig a standard szoftverek esetében éppen az ad megkülönböztetési lehetőséget az azonos funkcióra készült különböző szoftverek között, hogy milyen egyedi tulajdonságokkal bír, amelyeket a versenytársakkal szemben természetesen meg kellett védeni. Ugyanakkor a standard szoftverek elterjedésével már a felhasználónak sem volt szüksége arra, hogy a szoftvereket szabadon módosíthassa, csupán arra, hogy a fejlesztő egy, a felhasználó által alkalmazott hardver (és szoftver) környezetben működőképes programot szolgáltasson a számára. Ehhez pedig a felhasználó oldalán már nem volt szükség a program forráskódjára, annál is inkább, mert a hardverek területén is bekövetkezett egyfajta standardizáció, így az egy-egy standard szoftver által támogatott platformok száma már behatárolható volt, a fejlesztő már csak ezekre a platformokra szolgáltatott futtatható programverziót. Ezzel párhuzamosan a licenszek is úgy változtak, hogy a felhasználó jogai közül eltűnt a program forráskódjának megismerésére, a program megváltoztatására és származékos mű létrehozására, valamint a program eredeti jogosult engedélye nélküli terjesztésére vonatkozó jog.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
