Más országokhoz hasonlóan Magyarországon is régre nyúlnak a választottbíráskodás gyökerei. Az első emlék érdekes módon egy büntetőügyből való. Szent István II. dekrétumának 16. cikke, egy büntető tényállásra utalva azt a rendelkezést tartalmazta, hogy "a 110 aranypénz büntetésből 10 aranypénz pedig adassék az arbitereknek és a mediátoroknak közösen" ["decem (pensae) autem arbitris et mediatoribus condonentur"].[1] Szent István királyunknak az igazságszolgáltatással kapcsolatos felfogásához illeszthető volt a választottbíráskodás gondolata. Szent Imre herceghez intézett "Intelmeinek" az igazságszolgáltatással kapcsolatban alapeleme, hogy a király ne feltétlenül közvetlenül saját maga bíráskodjon, és azt is említi, hogy a jó bíráskodás, az "igaz ítélet" egyik legfontosabb előfeltétele a türelem [2].
A választottbírók eredetileg nem ítélkezésre hivatott "bírók", hanem csupán egyeztetők, békéltetők voltak[3]. Nagyon kifejezően, expresszív módon "fogott bíróknak" hívták annak idején a választottbírókat, a felek által fogott bíróknak. Nem önállóan működtek, hanem a királyi bírókon és a közjegyzők jogelődjein, a hiteles helyeken keresztül leveleztek, bíráskodtak.
Törvényi szabályozás a XVII. századig nem volt témánkra vonatkozóan s így a fennmaradt okmányokra kell támaszkodnunk, ha képet akarunk alkotni a választottbíráskodás magyarországi kezdeteiről. Az ezekben rejlő kétségkívül igen értékes anyag azonban ez ideig a magyar eljárási jogászok által alig lett feldolgozva[4]. Így a XVII. századig - többnyire csak hozzávetőleges bizonytalan megállapításokra szorítkozhatunk[5].
Már a XIII. és XIV. században bevett gyakorlat volt, hogy a felek választott bírók eljárásában egyeztek meg[6]. Ők a felek szerződése alapján jártak el, de szerepüket és eljárási módjukat tekintve, "valóságos" bírók voltak. Nemcsak az egyszerűbb, kétségtelenül a felek szabad rendelkezése alá tartozó perekben, hanem a legkülönbözőbb "súlyos" ügyekben is ítélkeztek, mégpedig "hason bizonyítékok u. m. okmányok, eskü stb. alapján, mint a rendes bíróság". Eljárásuk "mindenik fél részére külön-külön kiküldött hiteles hely bizonysága előtt", tehát nyilvánosan folyt le. Jellemző volt, hogy ítéletükről és eljárásukról jelentést kellett adniuk vagy közvetlenül a per rendes bírájának, vagy valamely hiteles helynek, személynek, vagy pedig a megyének[7].
Már peressé vált ügyben egyezkedni a XIII. századig csak a per bírájának engedélyével (obtenta licentia) lehetett. Ő az ügy súlyos voltára való tekintettel akár meg is tagadhatta az engedélyezést. A létrejött egyezség után pedig a felek a bírónak békebírsággal (judicium pacis) tartoztak, amelynek összege nem általánosan, hanem a per értékéhez viszonyítva volt kiszabva. Az 1298. LXV. t.cz. ugyan már megállapította az egyezkedés perbeli szabadságát és az 1351. XXIV. t.cz. szerint a bíró a fe
-257/258-
leket az egyezkedéstől még a legsúlyosabb esetekben sem tilthatta el, de azért békebírság követelhető volt még ekkor is, mely azonban három márkát meg nem haladhatott. De azért még ekkor is a rendes bíró adta az egyezkedéshez az engedélyt és esetenként előfordult magasabb békebírság kiszabása, mégpedig, mint Szécsi Miklós országbíró írta, a per értékéhez képest magasabb. Csak Zsigmond uralkodása alatt honosodott meg véglegesen és teljesen az egyezkedésnek a perbeli szabadsága, és ekkor már a békebírság intézménye is eltűnt. Az 1435. V. t.cz. régi szokásra hivatkozva rendelte el, hogy a peres felek a bíró engedélye nélkül is egyezkedhessenek és emiatt a bíró tőlük mit sem követelhessen. A békebírság kiszabásának ezen tilalmát későbbi törvények is megismételték.
Egyezkedni ebben az időben már a per minden szakaszában lehetett. Gyakoriak voltak a közvetlenül a bajvívás előtt vagy alatt, vagy pedig a megítélt eskü letétele előtt vagy után, sőt a végrehajtás alatt is létrejött egyezségek. Az egyezséget csak kivételesen kötötték a per bírája előtt, ki ilyenkor az egyezség elfogadása iránt háromszor intézett a felekhez kérdést, mielőtt arról az oklevelet kiállította. Rendszerint a felek, miután a bírótól egyezkedés céljából halasztást nyertek, a bíróság színhelyén kívül egyezkedtek, vagy közvetlenül, vagy, mi gyakoribb volt, békéltetők (probi viri) közreműködésével. A köztük így létrejött egyezséget hiteles helynek, vagy később hiteles személynek bevallották, hogy erről hiteles tanúlevelük legyen. Ezzel a felek, a kibékülést bejelenteni (ad pacem recitandam) a bírósághoz visszatértek, melytől az egyezséget megerősítő oklevelet kaptak. Az ilyképpen létrejött peregyezség érvényét azzal biztosították, hogy annak be nem tartását, illetve a vele elintézett ügynek újból való perbeli felelevenítését szigorúan sújtották, vagy jelentékeny bírsággal, vagy a patvarkodás büntetésével, vagy pedig hatalombajban való elbukással, vagy hitszegés vétkével. Az egyezség a peres felek között fogott bírók ítélete alakjában (per modum arbitrii) is létrejöhetett. Ez a módozat különösen a XIII. és a XIV. században vált szokásossá[9].
Választottbíróság kikötéséről a felek szerződésileg határoztak. "Tagjait majd közös megállapodással jelölték ki, majd, mi gyakoribb, mindenik fél választott ahhoz, még pedig egyenlő számmal alkalmas (probi, honesti, idonei) férfiakat és vezették őket a kitűzött határidőben a bíráskodás színhelyére. Mindenik fél azonban a másik fél választotta bírák ellenében a kifogásolás és esetleg a visszautasítás jogával élhetett, mi azonban, ha más egyén kijelölésében meg nem egyezhettek, az arbitrálást meghiúsítá. Tartották pedig a választott bíróságot majd valamely káptalannál vagy konventnél, majd a vitás birtok színhelyén, vagy pedig más a szerződésben megállapított helyen, mindenik fél részére külön-külön kiküldött hiteles hely bizonysága előtt. A bíráskodás alkalmával a fogott bíráknak teljes számmal jelen kellett lenniük, kivéve, ha már előre ki volt kötve, hogy az esetre, ha valamelyik fél választotta bírák nem jelennének is meg teljes számban, vagy egészen elmaradnának is, vagy megjelenve ítélni vonakodnának, a többiek ítélete mégis mindkét félre nézve érvényes legyen. A választott bíróság az ügy tárgyalását, ha azt annak megvizsgálása és megvitatása megkívánták, több napon és több ülésben is végezhette, nem ritkán azonban ki volt kötve, hogy a bírák az ítélet meghozatala előtt helyeikből fel ne keljenek, tehát a tárgyalás minden megszakítás nélkül menjen véghez. Az ügy végleges eldöntésének biztosítása érdekében pedig előfordul, hogy már a választott bíróság kiküldése alkalmával választottak egy egyént, kit az esetre, ha a bírák a hozandó ítélet iránt meg nem egyezhetnének, a döntés megillessen"[10].
"Ítélt pedig a választott bíróság hason bizonyítékok, u. m. okmányok, eskü stb. alapján, mint a rendes bíróság, még pedig a legkülönbözőbb ügyekben. Kivételesen azonban előfordul, hogy a választott bíróság az ügyet oly súlyosnak vagy oly bonyolultnak látta, hogy magát annak ítélésére alkalmatlannak jelentette ki és a vitás ügyet a felek minden terheltetése nélkül (absque omni gravamine), annak rendes bírájához visszaszármaztatta. Mindenesetre azonban a fogott bírák az általuk hozott ítéletről és eljárásukról jelentést adni tartoztak vagy közvetlenül a per rendes bírájának, vagy pedig valamely hiteles helynek vagy személynek, vagy pedig a megyének, mire mulasztás esetén királyi paranccsal is szoríthatók voltak. A választott bíróság hozta ítélet a feleket szerződésük értelmében kötelezte. Azt a felet, ki azt elfogadni vonakodott, vagy nem teljesített vagy egyoldalúan visszalépett, a választott bíróság kiküldése alkalmával kikötött hátrányt sújtotta, ugyanis vagy súlyos bírságot fizetett, vagy pedig mint hatalombajban elbukott bűnhődött. Ennek végrehajtása érdekében a nem engedelmeskedő felet a rendes bíró elé kellett idézni, ki a kikötött büntetést vagy bírságot rajta megvenni tartozott"[11].
A legtöbb peregyezség választottbírók közvetítésével jött létre, akik gyakran a rendes bíróság közreműködése nélkül is eljártak. A felek egyenlő számban jelölték a választottbírókat, akiknek száma általában 2-8 között volt. Esetenként egy-egy nagybírót vagy ítélőmestert is megneveztek, kinek az arbiterek megegyezésének hiányában döntenie kellett.
Választottbíróként esetenként feltűnt az esztergomi és a kalocsai érsek, a nyitrai és a csanádi püspök, a szebeni prépost, a király, a nádor, az alnádor, az országbíró, az alországbíró és a királyné ajtónállómestere is. A valódi ítélkezési szakmai munkát azonban többnyire a velük együtt eljáró protonotariusok, azaz "első-jegyzők" végezték.
Különösen gyakran kérték fel a kúriában megvitatott súlyos ügyek eldöntésére Ugali Pál mestert. Az ítélőmester főpapok és bárók előkelő társaságában ítélkezett olyan fontos ügyekben, mint például Krasznahorka és Berzéte váruradalmak sorsa vagy a Baziniak osztálya. Fogott bírótársai közt megtaláljuk az alországbírót, sőt egy alkalommal az országbírót is. Ebben az esetben vele ítélkezett nádori kollégája, Teremhegyi Miklós mester is, akit más alkalommal is felkértek arbiternek. Ugyan-
-258/259-
csak döntött el nehéz pereket Szepesi Jakab mester, egy alkalommal az országbíró és a nyitrai püspök társaságában, máskor kollégájával, Chernelfia Istvánnal együtt. Nádori közgyűlésen is megtették - másokkal együtt - fogott bírónak, majd ítéletéről a nádornak tett jelentést, és az ő nevében állított ki oklevelet. (A jelentést a későbbi példákra gondolva fiktívnek tehetjük fel; valószínűleg elejétől végig a protonotarius járt el.) Szepesi protonotariusa, Lukács mester is kapott fogott bírói felkérést, s egyúttal királyi parancsot az eljárásra. Végül főpapok és főurak egész sora mellett arbiter szerepet töltött be Nagy Péter és Sörnyei Mihály is, mindketten évekkel protonotariusi hivataluk letétele után.
Mindezek az esetek - Lukács mesterét kivéve - még semmit sem mondanak az ítélőmesterek önálló, uruktól független joghatóságának kialakulásáról. Hiszen a felek azt "fogták" bírónak, akinek becsületességében és tapasztalatában megbíztak. Fontos volt azonban az arbiterek előkelősége is. Jelentős dolog, hogy a volt "első jegyzőket" méltónak tartották a főpapokkal és bárókkal való együttítélkezésre. Sőt az 1370-es években talán már rangsorukról is elárul valamit Opolei László nádor ítéletlevele, mely az elődje Zemplén megyei közgyűlésén kiküldött arbitereket sorolta fel. István kalocsai érsek[13] és Pál szebeni prépost mellett három magister volt köztük. Szepesi Jakab nádori, Sörnyei Mihály országbírói és Chernelfia lstván volt országbírói protonotarius. Hahóti Miklós alnádort csak a gyakorlati jogászok után sorolta fel az oklevél. A fogott bírói működésnél a joghatóság kialakulása szempontjából jelentősebbek azok az esetek, amelyekben a protonotariusok a kúria bírói tanácsának tagjaiként léptek fel. Ebben Ugali Pál volt az első. Nádori kollégájával, Teremhegyivel már 1346-ban ott ült a tárnokmester tanácsában, mellettük a számos főúr között maga a nádor és az alországbíró is helyet foglalt. A következő években az országbíró tanácsába rendesen meghívta, főméltóságok és nagybirtokosok (nemegyszer a nádor!) mellé Teremhegyi Miklós nádori ítélőmestert és - ha az udvarban tartózkodott - Ugali Pált, a nádor pedig alkalomadtán az utóbbit, az országbíró protonotariusát. Teremhegyi később Szepesi Jakabbal az országbírónak, Szepesi meg - már a nádor szolgálatában - Chernelfia Istvánnal a királynak volt bírótársa. Az utóbbi kettő viszonylatában is megfigyelhetjük, hogy a nádor bevonta a tanácsba az országbíró ítélőmesterét és a magáét is, ha másfelé nincs elfoglalva[14].
A példákból kitűnik, hogy az ítélőmesterek a XIV. században még nem gyakoroltak joghatóságot a maguk személyében. A pecsétek kezelése révén uruk nevében percselekményeket rendeltek el és hajtottak végre. Téves lenne azonban őket csak kancelláriai feladatok ellátóinak tekinteni. Bírói funkciókat is elláttak, a század folyamán egyre növekvő mértékben[15]. Az ítélőmesterek ítélkezési tevékenysége gyakran választottbíráskodási vonásokat is mutatott, illetve az ítélőmesterek esetenként maguk is választottbírók voltak, vagy választottbírókkal együttműködve jártak el. Az állami igazságszolgáltatás és a választottbíráskodás közötti tevékenységi összefonódás a korabeli magyar államszervezet differenciálatlanságából is adódott.
A választottbíráskodás nyugat-európai intézménytörténetére fontos hatásuk volt a céhek működésének, a vásároknak és a vásári bíróságoknak. Magyarországon ez nem volt megfigyelhető. A vásári bíróságok tevékenysége nem mutatott választottbírósági jelleget. Ennek az volt az oka, hogy Magyarországon a későbbiekben a kereskedői céhek nem fejlődtek ki erőteljes szervezetekké, inkább a termelő szakmáknak volt jelentősnek mondható céhszerű szerveződése, és sokáig meghatározó maradt az őstermelői szemlélet is a gazdasági és jogi életben. Így a vásárok, valamint a vásári bíróságok jellemző módon inkább a vásártartó városokhoz, azok adminisztrációjához kapcsolódtak. A vásárok és a vásári bíróságok a városok igazgatási apparátusának adminisztratív nyomása alatt működtek.
A honfoglalás előtt a magyarság az arab és a viking kereskedők érdekkörébe tartozott. Ezek a kapcsolatok a Kárpát-medencébe költözés után is megmaradtak. A XI. században Magyarország Bizánccal, a kijevi nagyfejedelemséggel, Észak-Európával tartott kereskedelmi kapcsolatot. A XI-XII. században a levantei kereskedelem egyik útja Konstantinápolyból észak és nyugat felé hazánkon vitt keresztül, ahogy Kijevből Itáliába és nyugatra ugyancsak Magyarországon át lehetett utazni. Ebben az időben a zarándokok, keresztes hadak szárazföldi útja is hazánkon keresztül vezetett a Szentföldre. A XI. század elejétől kezdve mind több nyugati kalmár kereste fel az országot. A XIII. század elejére a nyugati területekkel kialakult forgalom lett a legfontosabb[16].
A belkereskedelem alapját a különböző tájegységek közötti különbségek teremtették meg. Az áruforgalomba kerülő termékek köre csekély volt, forgalmuk sem volt jelentős. Országos piacról ebben az időben pedig még sokáig nem beszélhetünk[17]. A termékek a helyi piacokon cseréltek gazdát. A piacokon folyó árucsere viszonylag fejlett voltára következtethetünk abból is, hogy például Kálmán király elrendelte azt, hogy a zsidók és a keresztények közötti ügyleteket írásba kell foglalni. A XII. század közepéig vásárokat csak a király birtokain tarthattak, és csak ettől kezdve engedélyezte az uralkodó, hogy a termékek másutt is gazdát cserélhessenek. A piaci vámokat az 1140-es évektől kezdték elajándékozni királyaink. Kezdetben csak egyháziaknak. A vámok révén tehát az árucsere haszna eredetileg az uralkodót gazdagította. (Ennek nagysága az 1180-as években még az állami összbevétel 15%-át alkotta.)[18]
A kezdeti városias települések kereskedelmi központokban, a szárazföldi és vízi utak találkozásánál jöttek létre. Fontos városképző tényezőt jelentettek az adminisztratív centrumok, ispáni, püspöki székhelyek, mivel ezeken a helyeken lehetett megfelelő keresletre számí-
-259/260-
tani, és ezeken a helyeken remélhettek védelmet a kalmárok is. A XII. században egy arab utazó 78 magyar városról tett említést. A feudalizmus korának belkereskedelme túlnyomórészt többé-kevésbé zárt helyi piaci keretek között bonyolódott le. Igen kevés azoknak a hazai áruféleségeknek a száma, amelyek át tudták törni egy-egy kisebb gazdasági-földrajzi egység kereteit, s az országos forgalomban is szerephez jutottak. Az élőállaton kívül ebben az időben is inkább csak a bőr, hal, só jutott át nagyobb mennyiségben a lokális piaci körzetek határán. Heti piacokat a XVI. század második felében már minden jelentősebb mezővárosban tartottak, ezek nyújtottak lehetőséget arra, hogy a lakosság fedezze élelmiszerszükségletét. Szabad királyi városaink (például Pozsony, Nagyszombat) pedig hetente kétszer is tartottak piaci napot. A XVI-XVII. században Magyarországon helyi piaci funkciókat töltöttek be a szabad királyi városok, bányavárosok, mezővárosok, valamint a végvárak. A heti piacok jellegükből, valamint a korabeli fejletlen szállítási viszonyokból, a lassú szekerek alkalmazásából adódóan vonzerejüket mintegy 30-40 kilométeres sugarú körre terjeszthették csak ki. Az említett piachelyek - leszámítva a szorosabb értelemben vett véghelyeket - azonban nemcsak egyes, a társadalmi munkamegosztás szempontjából fejlettebb település és közvetlen környezete mindennapi árucseréjének központjai voltak, hanem távolabbi területek, nemritkán egyes országrészek számára is biztosították a tartós fogyasztási és munkaeszközök adásvételének lehetőségét.
Távolabbi vidékek termékeinek cseréjére alkalmat elsősorban a "sokadalmak", vagyis az országos vásárok adtak. Egy-egy helység, különösen, ha kedvező fekvésű volt, többmegyényi területről nemcsak a vidéki lakosságot, hanem a szomszédos városok, mezővárosok iparosait is szívesen látta piacán. Lőcse országos vásárain, a környező városokon túl lengyel, oroszországi és sziléziai kereskedők egyaránt gyakran megjelentek. 1580-ban pedig már évi öt vásár tartására is jogosult volt a Szepesség központja, Pozsony országos vásárainak száma hétre emelkedett a XVII. század középére, Nagyszombat pedig egyszeri marhavásárával együtt kilencszer tarthatott évente sokadalmat. Az országos vásárok nem korlátozódtak a szabad királyi városokra. A XVII. század derekán például a rohonc-szalonaki uradalom területén négy helységben voltak országos vásárok, éspedig Rohoncon régtől fogva öt, Szalonakon négy, Németszentmihályon három. Körmend mezővárosa pedig, amely fontosabb kereskedelmi útvonal mellett feküdt, évente tizennégy alkalommal volt országos vásár rendezője. A vásárok e mezővárosokban általában fél napig tartottak, a híresebb vásárok időtartama azonban ennél lényegesen hosszabb volt, messzebb eső vidékek lakosai, kereskedői pedig általában már napokkal a vásár kezdete előtt megérkeztek[21].
A szabad királyi városok egy része a XVII. század második felére növelte éves vásárainak számát. Erre törekedtek az uradalmak mezővárosai is. Az országos vásárok számának szaporítására irányuló törekvés azonban nem járt feltétlenül együtt a kereskedelmi forgalom megélénkülésével. Válságtünetként is felfogható, hogy az egyes vásárok gyérülő látogatottságát igyekeztek pótolni újabb vásárnapok beiktatásával. Ahol erre mód volt, ott a vásár időtartamának növelése révén reméltek javítani helyzetükön. A vásáros helyek igyekeztek rendeleti úton szabályozni a vásári és piaci forgalmat, törekedtek az adásvétel meghatározott keretek közé szorítására. Erre vonatkozóan a szabad királyi városok önállóan hoztak statútumokat. Néhány privilegizált mezőváros ugyancsak rendelkezett statútumalkotás jogával, a földesúri fennhatóság alatt lévő mezővárosokban azonban értelemszerűen csak a földesúr, illetve a megye rendelkezett erre hatáskörrel[22].
Az árukereskedelemre vonatkozó rendszabályok természetesen nem csupán a piaci, illetve a vásári napok rendjét voltak hivatottak biztosítani. Egyfelől védeniük kellett az illető város lakosainak, kereskedőinek és iparosainak érdekeit más települések lakosaival szemben, akár eladók, akár vásárlók voltak is, másfelől illetékek, bírságok szedése révén növelni kellett a községi bevételeket. A szabad királyi városokban a rendeleteket a városi tanács bocsátotta ki, és külön személyeket, úgynevezett vásárbírókat választottak a piac rendjének biztosítására. A vásárbírók felügyelték a piaci forgalmat, elintézték az adásvételekből támadt viszályokat és beszedték a helypénzeket is, és mint a vásárrend, az árszabások és hiteles mértékek őrei, egyszersmind a piaci rendőrséget is irányították, valamint különösen ügyeltek arra is, hogy a városi polgár az áruk és termények bevásárlásánál sérelmet ne szenvedjen[23].
A "sokadalomnak" nevezett országos vásárok közül a termények betakarítását követő ősziek és a húsvét körüli tavasziak voltak a legvonzóbbak, mivel távolabbi megyék kereskedői, és a külföldi kalmárok találkozásai is itt történtek. A XVI. század közepén Nürnbergben egy kereskedők számára kiadott kézikönyv a budai, a fehérvári, a tatai és a nagyváradi sokadalmakat vette fel az Európában jegyzett vásárok közé, habár a teljességhez hozzátartozik, hogy megjelenésének idején a török veszély miatt már nem akadt olyan délnémet kereskedő, aki Győrön túlra merészkedett volna. Egyes városok sokadalma híres szakvásárrá vált. A XVI. században és még a következő évszázad első harmadában is nevezetesek voltak például a galgóci marhavásárok. Győr jelentősége is egyre növekedett, s a későbbiekben a pozsonyi és a nagyszombati elöljáróság is a győri marhaárak ismeretében szabta meg a hús árát. Kisebb mezővárosaink országos vásárai csupán félnaposak voltak, de Debrecen húsvét előtti kiemelkedő vásárát két hétig tartották[24].
A török uralom alatt a meghódított területeken részben a romló közbiztonság, részben a népesség egyenetlen eloszlása miatt ugyan megritkultak, de nem tűntek el teljesen az országos vásárok. A szegedi vásárokra rendszeresen lejártak a rimaszombati kalmárcéh tagjai. A kecskeméti Katalin-napi vásárokon pedig számos
-260/261-
iparcikken kívül nagykőrösi, kiskunhalasi bort vettek, kecskeméti búzát, abonyi és jászsági gabonát kínáltak. E vásár kezdete egyben fizetési határidő is volt, adóhátralék és áruhitel rendezését egyaránt kötötték hozzá. A somogyiak és a baranyaiak pedig egészen a vajdasági Nagybecskerekig eljártak vásárra. A sokadalmakon a készpénzfizetés mellett árucserére és hitelnyújtásra is sor került. A nyugati országrész vásárain pedig már adósleveleket is forgattak, .
A XVIII-XIX. század belkereskedelmében is jelentős szerepet játszott az ország különböző természeti adottságú területeinek termékcseréje. Az északi vármegyékből és Erdélyből fa, vas, réz, ásványok, üveg- és papíráruk, valamint háziiparuk termékei (fazekasáruk, fakészítmények és vászon) cseréltek gazdát az alföldi gabonáért, borért, sertésért, szarvasmarháért és egyéb élelmiszerekért. Ezek mellett a városi céhes ipar termékeinek mezőgazdasági cikkekre cserélése jelentéktelenebb volt. Erősen fejlődtek ellenben - főleg a XVIII. század utolsó évtizedeitől - a belkereskedelemnek a külkereskedelemhez kapcsolódó egyes ágazatai. A gyarmatáruk fogyasztása is emelkedett ebben az időben, de még inkább a külföldi iparcikkeké. Az iparcikkfogyasztás bővülését és főleg szerkezetének átalakulását a hazai kézműipar nem tudta követni, ezért az így támadt rést az osztrák manufaktúraipar cikkei töltötték ki. Még jelentősebb volt az agrártermékeket összegyűjtő, általában kivitelre előkészítő kereskedelmi tevékenység. A hagyományos marha- és borkereskedelem mellett egyre inkább előtérbe került a gabona és a gyapjú forgalma[27].
A belkereskedelem a XVIII. század elején is még csaknem kizárólag a vásárokon bonyolódott le. A vásárok vezető szerepe a XVIII. század során mindvégig megmaradt, sőt a belső forgalom emelkedésével számuk is növekedett. A XIX. század első-felében már mintegy kétezer országos vásárt tartottak Magyarországon évente. A legfontosabbak az osztrák-magyar határ közelében és a gabonakereskedelem főútvonala, a dunai víziút mentén, valamint a különböző természeti adottságú tájak találkozójánál helyezkedtek el[28].
Megmutatkozott a piac tágulása, fokozatosan országossá válása a vásárok rendszerének alakulásában is. Az országos vásárok időpontjai úgy illeszkedtek egymáshoz, hogy az immár az egész országot bejáró vásározók folyamatosan vihették tovább portékáikat vásárról vásárra. A vásárok hálózatában kialakult bizonyos fokú hierarchia is. Egy-egy nagyobb forgalmú hely ugyanis a kis piackörzetek egész sorát fogta át. Kassa például több északi vármegye sok árucikkének központja volt, és így Debrecen a Tiszántúl, Felső-Magyarország és Erdély északi részének forgalmát gyűjtötte össze. A rohamosan fejlődő Pest pedig a XIX. század elejétől már az egész ország belkereskedelmének központjává vált[29].
A XIX. század elején a céhek termelő-elosztó szerepüket már elveszítették, és létük mindinkább a gyáripartól, az áru- és pénzhiteltől függött. Ebben az időszakban minden tőke az új nagykereskedők kezében összpontosult, akik gyakran földet vásároltak vagy béreltek, hitelt nyújtottak, és már ekkor a gazdasági életet ellenőrzésük alatt tartották. Az 1780-as évektől a jobbágyok kereskedelmi akkumulációja is számottevőnek mutatkozik, és belőlük lesznek később a híres parasztkereskedők. Tevékenységükben az őstermelői vonások megőrzése természetes volt. A mezőgazdaság mintegy 8-15 százaléka a XVIII. század közepéig önellátásra rendezkedett be, piacra alig termelt[30].
A piac, a heti vásár a háztól való árusítás szervezettebb, kijelölt helyhez kötött változata volt, ahol a kínálat és a kereslet egy helyen találkozott. A helyi hatóság engedélyezte, szervezte és felügyelte, kijelölte a területét, meghatározta az árusítás napjait és időpontját, sokszor pedig az árusítás módjára hivatkozóan is szabályokat állapított meg. A XVIII. században elég gyakori, hogy idegenek, kereskedők (kufárok) részére megtiltották a piaci árusítást, vagy afelől rendelkeztek, hogy kereskedő piacon nem vásárolhatott, vagy amit a piacon vásárolt, azt ugyanott nem adhatta el. A heti piac sokszor a hatóság kényétől-kedvétől függött. 1739-ben Esztergom például a polgárok engedetlensége miatt fára és gabonára korlátozta a piaci árulás lehetőségét. A piaci kiskereskedő, a kofa vagy szatócs már a XVIII. században is a városi kereskedelem ismert figurája volt. Bokányosnak, bokonyicásnak is nevezték helyenként. Árujukat földön, kocsin, a mészárosok, kenyeresek és mások pedig már a XVIII. században is piaci bódéban árulták. Besztercebányán például a bódék legnagyobb részét a város és a városalapító polgárok adták bérbe a kereskedőknek. A piaci értékesítést a helyi hatóság is igyekezett elősegíteni oly módon is, hogy piacbírót alkalmazott, aki a községi dobossal időnként kidoboltatta a kereskedők árajánlatait és a vevő szándékát. Érdekelve is volt a piaci forgalomban, mert az eladott áru után százalékos alapon vagy fix összegben helypénzt fizettetett az eladókkal[31].
A vásárban mindenki szabadon adhatott-vehetett, nemre, fajra, vallásra, állampolgárságra, kereskedői profilra tekintet nélkül. A külföldi még kis mennyiségben is forgalomba hozhatott árukat. Ezt számára más országokban tiltották. Ugyanezt megtehette nemcsak az iparos, hanem a kontár és a landmájszter, a nagyvárosi iparos céh vidéki tagja is. Magyarországon 1828-ban 743 vásártartási joggal rendelkező települést tartottak nyilván, bár ezek nagy része korántsem volt mozgalmas vásári körzet központja[32].
Engedély birtokában került sor a vásár megszervezésére. A városok elkészítették vásári szabályzatukat, kijelölték a vásár területét, megszervezték a vásárigazgatást, és a vásár időpontjáról való híradást. Ezek jogi jellegű ténykedéseknek tűntek, holott valójában a vásárnak csak az alapítási jogosítványát szabályozta a törvény. Minden egyéb a városokra, a városok között kialakult gyakorlatra és a jogi szokásokra maradt. A vásározási szabályzatokat rendszerint a szomszéd városok tapasztalatai alapján, de a helyi körülmények figyelembevételével állították össze. A XIX. század végén a
-261/262-
forgalmasabb járási székhelyeken a 10-12 napos vásár sem volt ritka. Vasárnap és ünnepnapon nem volt szabad vásárt "szabaddá tenni", de ezt rendszerint nem tartották meg. A több napig tartó vásár esetében az a rend alakult ki, hogy az első napokon a jószágvásárt tartották meg, például Gyulán szerdán a sertés-, csütörtökön a juh-, pénteken a marha-, szombaton a lóvásárt és a gazdasági cikkek vásárát, vasárnap és hétfőn pedig a kirakodó (derék) vásárt. Ez volt a mezőgazdasági jellegű országrészek tipikus vásári szerkezete, természetesen az arányok különböző területek közötti bizonyos fokú eltolódásával.
A vásárokat régen rendszerint a város központjában, valamely alkalmas téren rendezték. A jószágok részére külső vásárhelyet jelöltek ki. Ez a kettősség a legújabb időkig megmaradt. Ettől vált le sok helyen a terményvásárhely. Néhol külön-külön vásárhelyet kaptak például a faárusok, az iparosok, a halasok, a gabonások, vagy éppen a paprikások. A vásárhelyek kijelölése a város feladatát képezte, és a városi hatóságnak kellett az egyes vásárhelyek beosztását is elkészítenie szakmák, állat- és termékfajták szerint. Noha a vásáron kívüli árulást a különböző hatóságok rendszeresen tiltották, minden vásár mellett megtelepült a zöldvásár, az illegális vásárok egyik típusa. Vitatható, kétes eredetű áruk, jószágok kerültek itt olcsón piacra[34].
A szakmák, jószág- és termékfajták szerint beosztott vásári területen belül az árusok elrendezéséről a városnak kellett gondoskodnia. Ebben az az elv érvényesült, hogy a helybeliek a sorrendben megelőzték a vidékieket. Régen a szakma részére fenntartott területet a céhek rendelkezésére bocsátották, és a céhek határozták meg, hogy ki hol árulhat. A céhek az árusítóhelyeket naponta vagy a teljes vásári időre rendszerint nyílvetéssel jelölték ki, ami a céh mindenkori szolgáló mesterének volt a kötelessége. Ez például a debreceni fésűsöknél úgy történt, hogy "a szolgáló mester lebontotta a szíjra fűzött nyilakat, vagyis szögletes rézlapokat. Minden mesternek megvolt a maga nyila, belevésve kezdőbetűi. Ezeket kalapba tette, összerázta, s ahogy ezeket kihúzva, helyükre rakta, a mestereknek úgy kellett sorba állni, kinek a neve hova esett"[35].
A XIX. század közepétől a város elöljárói határozták meg az árulási sorrendet, amelyet személyes sorrendnek tekintettek, tehát másra nem volt átruházható. A sorból kilépőnek a helyét mindenkor a sorrendben következő foglalta el, ami azt jelentette, hogy iparengedélyük megszerzésének az időrendi sorjában állottak egymás mellett. a fiatalabb nem előzhette meg az idősebbet. Hídalmáson az érkezés sorrendje határozta meg a szakmabeliek helyválasztását; Szilágyfalun ugyanígy történt, és itt a kiválasztott helyet cövekkel jelölték meg. A vidékiek sorrendjének meghatározásában a vidéki község távolsága volt az irányadó. Vita esetén a vásárbíró, illetve a város elöljárósága döntött. A vásári elhelyezkedésből néha városok közötti viták is alakultak ki (például 1760-ban a fehérvári tanács a paksi uradalmi tiszttartónál azért tiltakozott, mert a paksi vásáron a fehérvári magyar vargák korábbi helyét elvették, és másokat raktak oda árusnak). A vásári rendészet ügyelt a közrendre, a személyi biztonságra, a fegyverviselésre, a tűzvédelemre; továbbá ellenőrzéseket, igazoltatásokat, előállításokat végzett. Közegei nappal és éjjel cirkáltak[36].
A vásári szervezet megfelelő működésének biztosítására és az eladók-vevők között esetleg keletkező viták gyors eldöntésére vásárbíróságot is szerveztek. Ehhez a jogi alapot királyi engedély, kiváltságlevél teremtette meg, azonban ezek annyira szűkszavúak voltak, hogy tulajdonképpen sem eljárási, sem anyagi jogi szabályokat nem tartalmaztak. Például Székesfehérvár 1703. évi városi kiváltságlevelében a vásárbíróság szervezéséhez adott felhatalmazás a következőket tartalmazta: "...legyen joga a visszaélőket és csalókat megbüntetni, nemkülönben a közönséges vásárokon a zavargásoknak és erőszakoskodásoknak gátat vetni, az odajövő kereskedőket, kalmárokat és más ilyen egyéneket megoltalmazni"[37]. A vásári bíráskodás gyakorlatához külön királyi kiváltságlevél azért kellett, mert a rendes illetékességi szabályokkal szemben a vásárbíró olyan személyek felett is ítélkezett, akik nem tartoztak a város joghatósága alá. Az említett felhatalmazásban foglaltakon túlmenően minden szabályt a városoknak kellett kialakítaniuk, és ebben az alkalmazásban levő jogi szokások voltak a segítségükre. A vásárbíróságok tagjait vásárbíróknak, vásárfelügyelőknek, német nyelvű helyeken pedig Marktrichternek nevezték, akik közvetlenül a város bírájához vagy a gazdasági ügyekben illetékes bíróhoz tartoztak. A bíróság segédszemélyeit inspektornak, alfelügyelőnek, strázsamesternek, hajdúnak, gabonamérőnek, mérlegesnek stb. nevezték[38].
A vásári jövedelmek kezelése, a vásári rend fenntartása és az egyéb érdekeltségek szempontjából, a vásárbíróságok működtetését a városok egyik legfontosabb funkciójuknak tartották. Ezért a vásárbírók alkalmazásához különös feltételeket támasztottak, mint például a vagyonosság, a nemesi származás, a városi polgárjog, és a szakmai alkalmasság. A vásárbírónak esküt kellett tennie, amelyben hűséget fogadott a városi elöljáróságnak. Jelvénye Pozsonyban a persely, Kolozsváron a botocska volt, amit mindig a kezében kellett hordoznia, hogy a helyi városbeliek és az idegenek is megismerjék. A vásárbíró hatásköre igazgatási és bíráskodási feladatokra terjedt ki, de tulajdonképpen mindent el kellett látnia, amit a város rábízott. 1836-ban igazgatási és büntető hatásköre megszűnt a vásárbíróknak. 1836 előtt a vásárbíró feladatkörébe tartozott a mérésügy, a minőség ellenőrzése, bizonyos ármegállapítási jogkör és annak ellenőrzése, az árulási szabályok megtartásának felügyelete, a helypénz szedése, a vámszedés, a pénzek ellenőrzése, az árusok elhelyezése, jeladás az árusítás megkezdésére és befejezésére a kereskedés jogszerűségének elbírálása, vásáron a helyi lakosság ellátásának biztosítása, a talált tárgyak őrzése és publikálása, a kereskedelmi társaságba való felvétel feltételeinek kivizsgálása, gondoskodás a tisztaságról. Büntetőbíráskodása során a vásár idején és a vásárban elkövetett bűncselek-
-262/263-
mények elbírálása tartozott a hatáskörébe, azon súlyosabbak kivételével, amelyekre a törvény halálbüntetést írt elő. A vásári ügyletkötéssel és letétbe helyezéssel kapcsolatos polgári ügyekben ugyancsak első fokon bíráskodott. Az ügyek gyors letárgyalása jellemezte. Ítélete gyakran már első fokon is végrehajtható volt. Ezek a körülmények valójában sem a tényállás pontos felderítését, sem a megfontolt ítélkezést nem tették lehetővé számukra. Ezen körülményeknek tudható be, hogy a vásári ügyek száma országosan viszonylag alacsonyan maradt. Az elrettentés mellett az eljárásnak az az előnye is megvolt, hogy a vitás felek közötti bizonytalanságot feloldotta, a helyzetet egyelőre - sokszor véglegesen - úgy-ahogy rendezte, vagy legalábbis releváns tények feltárásához vezetett. Minthogy a vásári bírók eljárása során nem nagy pertárgyértékekről és nem súlyos jogkövetkezményekről volt szó, a vásárbíróság fennmaradásához fűződő közbiztonsági érdekek mindig súlyosabban estek latba. A szabad királyi városokban mindenütt (és a nagyobb mezővárosokban is) vásárbírák ügyeltek fel a rendre. Debrecenben többnyire 2, ritkábban 3 vásárbíró is tevékenykedett. Szükség esetén igénybe vehettek fizetett fegyveres őrséget is. Tevékenységüknek összhangban kellett állnia a törvénnyel, a megyei hatóságok rendelkezéseivel, a város vagy mezőváros statútumaival. A vásárbírók elsődleges feladata a település lakosságának érdekvédelme volt. Mind a helybeli iparosokra és kereskedőkre, mind a helybeli fogyasztókra állt ez. A kézműves termékeinek piacát igyekezett védetté tenni, a kereskedő az idegen kalmár elleni rendszabály betartását kérte számon, az átlagpolgár pedig minél olcsóbban szeretett volna vásárolni .A XVIII. század végén a kereskedők egymás közti vitás ügyeinek az eldöntésére kereskedői székek is alakultak, például Szépvízen és Gyergyószentmiklóson. A kiegyezés után a vásárbíróság szervezetét, hatáskörét a járásbíróság keretében szabályozták, de napjai ekkor már meg voltak számlálva. 1912-ben pedig az új polgári eljárási törvényben a vásárbíróság már nem is szerepelt, és ezzel mintegy 900 éves jogintézmény végleg elhalt.
A kereskedelmi élet fejlődésével függött össze a biztosításügy megjelenése is. Az első hazai biztosítótársaság, az 1808-ban létrejött komáromi Hajóbiztosító Társaság volt. Ez a társaság a gabonakereskedelemmel kapcsolatos biztosítást tekintette fő céljának[43]. A XIX. században a biztosítás egyéb ágaiban - jég-, tűz- és vízkár elleni biztosításokban - főleg olasz, osztrák és angol cégek terjesztették ki működésüket Magyarországra. A biztosítási üzlet akkori terjedelmére jellemző, hogy a milánói biztosítótársaság például 1830-1840 között több mint egymillió forint értéket biztosított. A trieszti Osztrák-Olasz Biztosító Társaság pedig 1844-ben több mint 100 ezer forintot fizetett ki magyarországi és erdélyi ügyfeleinek jég- és vízkár címén. Ebben a biztosítási ágban az első magyar vállalkozás az 1840-ben alapított Magyar Jégkármentesítő Társaság volt[44].
A modern hitelezés, a biztosításügy és főként a közlekedés fejlődése rendkívül nagy szerepet játszott a hagyományos kereskedelmi tevékenység és a kereskedelmi formák átalakulásában. A modern kereskedelem a XIX. század második felében jelent meg Magyarországon. A század közepének belső kereskedelme a vidék nagy részén jelentős mértékben az önellátó gazdálkodás, az alacsony fogyasztási szint tradicionális állapotát tükrözte[45].
Az 1840-es évek liberális-polgári törvényhozása, a váltójog, a csődeljárás szabályozása, a kereskedőkről és közkereseti társaságokról rendelkező törvénycikkek, majd a kereskedelmi szabadságot a szabad verseny elvei szerint biztosító 1851. évi császári pátens megnyitotta az utat a korabeli tőkés viszonyoknak megfelelő belső kereskedés kialakulása előtt. Az előrehaladás természetesen csak a munkamegosztás és az urbanizáció belső fejlődésének megfelelően tölthette ki új tartalommal a jogi kereteket. Az 1850-es évek Magyarországán 600-700 helyen tartottak országos vásárokat, évente 2500-3000 alkalommal, és mintegy 300 helyen rendszeres hetivásárok bonyolították le a belkereskedelmi forgalom legnagyobb részét. E hagyományos kereskedési formák mellett már új fejlődési tendenciákra utalt a pesti Borcsarnok (1855), Gabona Csarnok (1858), majd különösen a Tőzsde (1864) megnyitása[46].
A céheknek, a vásároknak és a vásári bíróságoknak, ahogy a fenti gazdaságtörténeti adalékokból is látszik - szemben a nyugat-európai fejlődéssel - Magyarországon nem volt szerepük a választottbíráskodás intézményesedésében. A tőzsdéknek és a kereskedelmi és iparkamaráknak nálunk azonban a választottbíróságok működtetésében komoly funkció jutott. A tőzsdék és a kamarák váltak a kialakuló állandó választottbíróságok hordozószervezeteivé. Magyarországon az első gazdasági kamara 1811-ben Fiuméban jött létre, három éven keresztül működött. Ettől az időponttól kezdve, ha megszakításokkal is, és nem is jelentős mértékben, de bizonyos kamarai választottbírósági tevékenység fellelhető Magyarországon. Tőzsde először 1854-ben létesült, a Lloyd's hozott létre egy gabonatőzsdét Budapesten. Ennek tevékenységéhez 1862 óta kapcsolódik a választottbíráskodás. 1864. január 18-án a budapesti árutőzsde mellett alapították meg az első jelentős hazai szervezett választottbíróságot. Nemcsak a budapesti árutőzsdei forgalomhoz kapcsolódott választottbíróság, hanem a vidéki termény- és gabonacsarnokok mellett is léteztek ilyen jogvitarendező fórumok. Az idő előrehaladtával a választottbíróságok között egyre nagyobb specializálódás következett be. Azok ugyanis eltérő ügycsoportokra szakosodtak. Létrejöttek a nemesfém- és drágakőcsarnokok mellett is külön választottbíróságok. A mérnöki kamara mellett is alakult intézményes választottbíróság. Ennek hatáskörébe a mérnökök díjazásával kapcsolatos vitás ügyek tartoztak. Egyes más
-263/264-
fórumok, bár nem voltak önálló, szervezett választottbíróságok, az intézményesülés felé haladtak azzal, hogy egy-egy szakmai szervezet keretében, választottbírói névjegyzékkel és önálló eljárási szabályzattal rendelkeztek. Ilyeneket működtettek például a faiparosok, az ingatlanközvetítők, a könyvkiadók és a könyvkereskedők, sőt létezett filmszakmai választottbíróság is. 1900 körül Magyarországon évente már hozzávetőleg 2000 ügy tartozott választottbírósági útra. Ez az ügymennyiség annak idején nagyon jelentős volt.
Magyarországon a lassú gazdasági fejlődés jeleként a céhek még a XIX. században is erősek voltak. A kereskedelem szabadságát az 1840. évi XVI. törvénycikk, míg az ipar szabad lehetőségét az 1872. évi VIII. törvénycikk mondta ki. A céhek csak 1872-ben vesztették erejüket. A működését 1814-ben befejező fiumei kamarát követően az újabb kereskedelmi kamarák 1848-ban jöttek létre. Ekkorra egy ideiglenes kamarai törvénytervezet is elkészült, azonban a forradalom és szabadságharc leverésének következtében e törvény megszavazására már nem került sor, hanem az osztrák kormány 11 területi kereskedelmi kamarát szervezett Magyarországon. Ezek közül a legfontosabb a Pest megyei Kereskedelmi Kamara volt. A kereskedelmi kamaráknak az volt a célja, hogy tagjainak még a vitarendezés területén is segítséget nyújtsanak. Választottbíráskodás a kamarák keretein belül is folyt, de abban az időben még nem vált igazán jelentőssé[49]. Ebben szerepe volt annak, hogy az 1868. évi VI. sz. törvénycikk olyan módon határozta meg a kamarák feladatait - kimondva, hogy ezek célja a kereskedelem és ipar közvetlen eszközökkel történő támogatása és segítése -, hogy ezzel egyelőre, egy időre nem is volt könnyen összeegyeztethető állandó választottbíróságok szervezése a kamaráknál[50]. ■
JEGYZETEK
1 Lásd: Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. Budapest, 1899. 408-411. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23-24. old.; Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1846. I. kötet. 30-31. old.; Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere, Buda, 1863. I. kötet. 432-433. old.; Félegyházi Elek: A tőzsdei bíráskodás. Budapest, 1904. 8. old.; Julow Jenő: A választottbíróságokról és a kereskedelmi és iparkamarák szerepéről a választottbíróságok alakítása körül. Miskolc, 1926. 11. old; Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Budapest, 3. kiadás. 1943. 568-569. old.; Rácz Attila: Courts and tribunals. A comparative survey. Budapest, 1980. 44-48. old., Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 81-83. old., Harmathy Attila: Questions of arbitration in the Hungarian law, in: Rotondi, Inchieste di diritto comparato, vol. 8. Arbitration, Milano, 1991. 181-189. old.; Boóc Ádám: A Brief Introduction to Hungarian Arbitration Law. in: Acta Juridica Hungarica 49, No. 3, 2008. 352. old.; Kecskés László: The Development of Hungarian Arbitration Law. In: Croatian Arbitration Yearbook. Volume 15 (2008) Zágráb, 205-226. old.
2 "A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása. Dávid király és próféta mondja: Ítéletedet, Isten, bízd a királyra. És ugyanő másutt: Király vagy, az igazságosságot szereted. A türelemről így beszél Pál apostol: tanúsítsatok mindenki iránt türelmet. És az Úr evangéliumban: »Ha [türelemmel] kitartotok, megmentitek lelketeket.« Ehhez tartsd magad, fiam: ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd vagy valamely főbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes." Lásd: Szent István király Intelmei Imre herceghez: V. rész Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról. Vincze Papírmerítő Műhely, Szentendre, 2000. 9. old.
3 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23. old.
4 Nevezetesen csak a mohácsi vészig terjedő időre vonatkozólag. Lásd: Hajnik Imre: Magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. MTA Kiadvány, Budapest, 1899.; Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Negyedik kiadás. Budapest, Grill Károly Könyvkiadó, 1910. 445-447. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23. old.
5 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 22-23. old.
6 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23. old.
7 Lásd: Hajnik Imre: Magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. MTA Kiadvány, Budapest, 1899. 409-410. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23. old.
-264/265-
8 Lásd: Hajnik Imre: Bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. MTA Kiadvány, Budapest, 1899. 406-407. old.
9 Lásd: Hajnik Imre: Bírósági szervezet és perjog az Árpád-és a vegyesházi királyok alatt. MTA Kiadvány, Budapest, 1899. 407-408. old.
10 Lásd: Hajnik Imre: Bírósági szervezet és perjog az Árpád-és a vegyesházi királyok alatt. MTA Kiadvány, Budapest, 1899. 407-409. old.
11 Lásd: Hajnik Imre: Bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. MTA Kiadvány, Budapest, 1899. 410-411. old.
12 Lásd: Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 71-72. old., Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Zalaegerszeg 1996. 69-70. old. (A hivatkozott fejezetet Bónis György írta)
13 Fraknói Szigeti István (†1382) szent Ágoston-rendi szerzetes, 1350 és 1367 között nyitrai püspök, 1367 és 1382 között pedig kalocsai érsek. Jelentős szerepe volt a kunok megtérítésében. Húsz évig tanított különböző egyetemeken hazánkban és Toulouse-ban. Kalocsai érsekként tanácsát kérték abban a nagy vitában, amely a dominikánusok és czisztercziták között Aquinói szt. Tamás ereklyéiről folyt. Az imádságot tartotta a per legjobb kalauzának. 1358-ban Erzsébet anyakirálynét Horvátországba és Dalmáciába kísérte e tartományok rendezésére való diplomáciai küldetésben. 1366-ban Paleolog bizánci császár követe kíséretében Avignonban járt, búcsút kérve a török elleni hadjárat résztvevőinek. Lásd: Hajdú Gergely: A kalocsai érsekek jogi vonatkozású tevékenysége. Kézirat. Pécs, 2012. 1-2. old.
14 Lásd: Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 71-72. old.
15 Lásd: Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 71-72. old.
16 A magyarok rabszolgát, marhát, gabonát, állatbőrt, bort, mézet, viaszt, halat, különféle ásványi kincseket (ezüstöt, rezet, ólmot, vasat, sót) kínáltak. Magyarországra a nyugati kereskedők katonai felszereléseket, luxuscikkeket, textíliát különböző kézműves termékeket hoztak. A fűszerek keletről érkeztek. Az orosz árusok azoknak, akik meg tudták vásárolni, drága prémeket kínáltak. A távolsági kereskedelem portékáit elsősorban az előkelők tudták megvásárolni, vagyis azok, akik a birtokaikon élők szolgáltatásaiból tekintélyes vagyont halmoztak fel. Lásd: Draskóczi István: I. fejezet - A honfoglalástól a 16. századig. In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. (Szerk.: Honvári János) Ötödik kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2001. 26. old.
17 Lásd: Draskóczi István: I. fejezet - A honfoglalástól a 16. századig. In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. (Szerk.: Honvári János) Ötödik kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2001. 26-27. old.
18 Lásd: Draskóczi István: I. fejezet - A honfoglalástól a 16. századig. In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. (Szerk.: Honvári János) Ötödik kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2001. 27. old.
19 A városias helységek közül kiemelkedett a két "főváros", Esztergom és Székesfehérvár. A XII. század végén nőtt meg Óbuda szerepe, ahol királyi palota épült, és az uralkodó udvart tartott. Ebben az időszakban kezdett el növekedni Pest is, amely jelentőségét egyedül kereskedelmének köszönhette, ugyanis fontos közlekedési útvonal és rév mellett alakult ki. Ahogy az ország keleti területei fejlődtek, úgy gazdagodott ez a helység is, amely Magyarország két régióját kötötte össze. A városok az iparnak és a kereskedelemnek a centrumai voltak, otthont adtak azoknak, akik ebből éltek. Ám falvaknak is lehettek vásáraik, némelyikük lélekszáma vetekedett egy-egy városéval. A középkorban a várost elsősorban jogi jelenségnek fogták fel. A városok minden lakosa azonos jogi helyzettel rendelkezett. Az igazi városok lakóit szabadnak tekintették. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a polgár szabadon költözhetett, hanem azt is, hogy ingatlantulajdona volt, amivel saját akarata szerint rendelkezett. A városok polgárai közösséget alkottak. A közösség nem azonos a lakók számtani összegével. Ez a fogalom hozzávetőleg jogi személyiséget jelentett. A nagyobb városok pallosjoggal rendelkeztek. Sok helység szabadon választhatta plébánosát. Lásd: Draskóczi István: I. fejezet - A honfoglalástól a 16. századig. In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. (Szerk.: Honvári János) Ötödik kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2001. 27. old. és 67. old.
20 Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 53. old.
21 Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 53-54. old.
22 Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 54. old.
23 Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 54. old.
24 Lásd: Búza János: A törökkori Magyarország gazdaságtörténete. In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. II. fejezet (Szerk.: Honvári János) Ötödik kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2001. 134-135. old.
25 A tengelyen történő szállítás azonban igen költséges volt, s 40-50 kilométeresnél nagyobb sugarú körben - átlagos árszínvonal mellett - gazdaságtalanná tette a gabona fuvarozását. Lásd: Búza János: A török-
-265/266-
kori Magyarország gazdaságtörténete. In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. II. fejezet (Szerk.: Honvári János) Ötödik kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2001. 135-136. old.
26 A XVII. század derekán Budán 7000, Pécsett több mint 6000 szőlőskertről tudunk, és még a mohamedán papoknak is volt szőlőbirtokuk. A mohamedán lakosság jelenléte a városképen is nyomot hagyott; olyan, a hazai városok arculatán addig ismeretlen jegyeket, honosított meg, mint a mecsetek, fürdők, bazárok. A török-balkáni hatás sok várost érintett. A legnagyobbak közül Buda, Pest, Szeged, Pécs török katonai és igazgatási központ volt. Tolna megye 19 mezővárosából 9-be került török helyőrség s vele balkáni lakosság. Végül a török háborúk következménye - ha áttételesen is - az a hatás, melyet a végvárrendszer gyakorolt a városfejlődésre. A török elleni védővonal kiépülése során egész sor város és mezőváros kapott végvári szerepet. Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 82. old.
27 Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 168. old.
28 Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 168-169. old.
29 A XVIII. században a kereskedelem döntő mértékben a betelepülő görögök, rácok, törökök, örmények, továbbá a magyar és szász kereskedők, néhány állattenyésztő nagybirtokos földesúr, regálébérlő, italmérő, kocsmáros, végül iparos kezében volt, akiknek az ügyletkötéseivel összefüggő "tisztességtelen" megnyilvánulásokat a hatóságok megújulóan kifogásolták. A kereskedők a konkrét engedélyt a városoktól, a földesuraktól vagy a községi elöljáróságtól kapták meg. Rendkívüli estetekben a vármegye is adhatott engedélyt, például 1763-ban Pécsett működtek ilyen módon a corniolusok, zsellérek. Lásd: Dankó Imre: A bodrogközi Hosszúrét települése, Opuscula Ethnographica, Debrecen, 1977. 367-439. old.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 644. old. Lásd még: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 172. old.
30 A XIX. század elejétől már számottevővé vált a háztól való eladás. E piacrendszer nagyjából még csak a belső, városi ellátás céljait szolgálta. A mezőgazdasági termékeket a közvetítő kereskedelem gyűjtötte be, vásárolta fel, és a helyi régióból más országrészek felhasználóihoz juttatta el. Az árucsere szervezetének egyes formáit és alkotóelemeit nem annyira jogszabályok, mint inkább az igények fejlesztették ki és tartották fenn, annak ellenére, hogy a legtöbbnek az alkalmazásához hatósági engedélyre volt szükség. A háztól árulás szinte az egész országban szokásos volt, és engedély sem kellett hozzá, amíg nem üzletszerűen folytatták. A parasztember háztól látta el állandó vevőit tejjel, tojással, aprójószággal, gabonával és más hasonlókkal. A termelő ugyanazt megtehette a borával, gyümölcsével is. A kínálatot az ablakba tett gyümölccsel, kukoricacsővel stb. jelezték. Háztól az iparos és a kereskedő is árulhatott, de ez rendszerint már engedélyhez volt kötve. Ilyen módon történt az ital- és húsárulás, amit városon és falun földesúri és helyi hatósági szabályoknak megfelelő időben és módon volt szabad lebonyolítani. Lásd: Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 645-647. old.
31 Lásd: Erdei Ferenc: Futóhomok - A Duna-Tiszaköz földje és népe. Atheneum Kiadó, Budapest, 1937.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 647-648. old.
32 Lásd: Gunda Béla: Néprajzi Gyűjtőúton. Alföldi Magvető Kiadó, Deberecen, 1956. 49. old., 121. old.; Dömötör Sándor: Őrség. Gondolat Kiadó, Budapest, 1960. 91. old.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 655. old. és 658. old.
33 Lásd: Szimics Mária: A debreceni országos vásárok története. Budapest, 1938. 12. old.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 658-659. old.
34 Lásd: Dankó Imre: A gyulai vásárok. Gyula, 1963. 24. old.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 659-660. old.
35 Lásd: Szimics Mária: A debreceni országos vásárok története. Budapest, 1938. 21. old.; Dankó Imre: A gyulai vásárok. Gyula, 1963. 9-10. old.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 660. old.
36 Lásd: Dankó Imre: A gyulai vásárok. Gyula, 1963. 85. old.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 660-661. old.
37 Lásd: Kállay István: A székesfehérvári vásári bíráskodás 1688-1790. Fejér megyei Történeti Évkönyv. Székesfehérvár, 1971. 103. old.
38 Lásd: Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 666. old.
39 Lásd: Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 667. old.
40 Lásd: Búza János: II. fejezet - A törökkori Magyarország gazdaságtörténete. In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. (Szerk.: Honvári János) Ötödik kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2001. 135. old.
41 Az eladásra szánt áru ellentételében a pénz, a tényleges árucsere és a hitel játszott nagy szerepet. A pénz kímélése, kikapcsolása és a közvetlen árucsere (cserekereskedelem) szokása a XX. század elejéig
-266/267-
rendszeresen fennállott. A XVIII. században - feltehetően - még a néma csere jelenségére is akadt példa, például Orsován, a Bánságban, ahol a Duna partján egy hosszú szín korlátjain keresztül a határőrök közvetítésével cserélték ki lerakott áruikat Erdély és a török területek lakói. Lásd: Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 653-654. old.
42 Lásd: Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 667-668. old.
43 Hasonló jelleggel 1844-ben Apatinban is alakult egy vállalkozás. Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 172. old.
44 Lásd: Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Kézirat. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1983. 172. old.
45 A kereskedés legjellemzőbb alakja a házaló vándorkereskedő volt. A vándorkereskedőn túlmenően hasonlóan elterjedtek voltak a feudális állapotok idején kialakult italmérők vagy húsmérők (regália-bérlők), akik a falvakban gyakran pénzkölcsönzéssel, uzsorával is foglalkoztak. A letelepedett kereskedelem egyszerűbb formáját testesítette meg a vegyeskereskedő, valamint a szatócs. Pesten és néhány más kereskedelmi központban ugyanakkor már jelentkeztek a modern kereskedelem új mozzanatai is. Lásd: Berend T. Iván - Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848-1944. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. 56. old.
46 A kiegyezés után Budapest kereső népességének valamivel több mint 7%-a, 1890-ben közel 10%-a, 1910-ben pedig több mint 13%-a működött a kereskedelem és hitelélet területén. A kereskedelmi tevékenység fővárosi összpontosulására utal az a jelenség, hogy a kereskedelemmel foglalkozók aránya vidéken összehasonlíthatatlanul alacsonyabb volt, az első világháború előtti évek csúcspontján is csak a keresők 3%-át tette ki. Előrehaladt az üzlethálózat szakosodása is. A XX. század elején a pesti kereskedőknek kereken 10%-a fa- és széneladással, 7%-a fa-, bőr- és papíráru-kereskedéssel, 2%-a könyv- és műkereskedéssel foglalkozott. A hagyományos élelmiszer-kereskedelem mellett tehát már szaküzlethálózat is kiépült. Sőt a XIX. század második felében Párizsból hódító útjára induló áruházi kereskedelem is gyökeret vert: 1911-ben Párizsi Nagyáruház néven megnyílt az első modern áruház is. A fiók-üzlethálózatok terjedésében nagy szerepet játszott az 1898-ban létrehozott Hangya Szövetkezet és az 1904-ben alapított Általános Fogyasztási Szövetkezet. Lásd: Berend T. Iván - Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848-1944. (Pach Zsigmond Pál szerk.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. 56-57. old.
47 Lásd: Okányi Zsolt: Választottbíráskodás Magyarországon belföldi és nemzetközi ügyekben. Alapszín Kiadó, Budapest, 2009. 33. old.
48 Lásd: Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. Budapest, 1899. 408-411. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Budapest, Második kiadás. 1926. 23-24. old.; Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1846. I. kötet. 30-31. old.; Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere, Buda, 1863. I. kötet. 432-433. old.; Félegyházi Elek: A tőzsdei bíráskodás. Budapest, 1904. 8. old.; Julow Jenő: A választottbíróságokról és a kereskedelmi és iparkamarák szerepéről a választottbíróságok alakítása körül. Miskolc, 1926. 11. old; Újlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Budapest, 3. kiadás. 1943. 568-569. old.; Rácz Attila: Courts and tribunals. A comparative survey. Budapest, 1980. 44-48. old., Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 81-83. old., Harmathy Attila: Questions of arbitration in the Hungarian law, in: Rotondi, Inchieste di diritto comparato, vol. 8. Arbitration, Milano, 1991. 181-189. old.; Boóc Ádám: A Brief Introduction to Hungarian Arbitration Law. in: Acta Juridica Hungarica 49, No. 3, 2008. 352. old.; Kecskés László: The Development of Hungarian Arbitration Law. In: Croatian Arbitration Yearbook. Volume 15 (2008) Zágráb, 205-226. old.
49 Lásd: Félegyházi Elek: A tőzsdei bíráskodás. Budapest, 1904. 8. old., Harmathy Attila: Questions of arbitration in the Hungarian law, in: Rotondi, Inchieste di diritto comparato, vol. 8. Arbitration, Milano, 1991. 182-183. old.
50 Lásd: Julow Jenő: A választottbíróságokról és a kereskedelmi és iparkamarák szerepéről a választottbíróságok alakítása körül. Miskolc, 1926. 11. old., Harmathy Attila: Questions of arbitration in the Hungarian law, in: Rotondi, Inchieste di diritto comparato, vol.8. Arbitration, Milano, 1991. 183. old.
Lábjegyzetek:
[1] Prof. Dr. Kecskés László, tanszékvezető egyetemi tanár, PTE ÁJK, Polgári Jogi Tanszék, MKIK mellett szervezett Állandó Választottbíróság elnöke
Visszaugrás
